Egyszer régen, úgy a millecentenárium évében – ilyen is volt, akkor is jobb volt – olvastam egy könyvet, Ferit Edgü „Ö/Hakkâri’de bir mevsim” volt címe. Nem erről értekeznék most, de a szikár, gyönyörű török szöveg végigszántása után minduttalan vágytam a címben szereplő városkába, ahonnan egyébiránt az oda száműzött főhős folyamatosan elmenekülne. A  műben az isztambuli értelmiség találkozik a kurd valósággal. Aztán az évek során fokozatosan körbejártam a vidéket, kóstolgatván a kurdok világát s 2010 tavaszán végre a hőn vágyott, több ezer méteres hegyek, katonai ellenőrzőpontok és az Isten háta mögött megbúvó Hakkâri környéke is meglett.

A közeli Hoşap falucska széles homokszínű völgye feletti, szó szerinti fellegvárból lejövet találkoztam egy mesebeli figurával: a kurd szabólegénnyel. Szóba elegyedés, invitálás. Miután a leginkább a Varjúdombi mesék dizájnjára hajazó kis műhelyféleségben végigtárgyaltuk a vár történelmét, megittuk az ilyenkor szokásos másfél liter teát (15x1dl-es pohár), kipróbálhattam a talán személyesen Isaac Merrit Singer által öntött varrógépet és kivasaltam egy külvárosi-húsvéti-locsolkodó-zöld zakót, végre előjött a kurd téma. A sanyarú sors. A „mi voltunk itt előbb” végső érv. Az elűzetések.

Aztán a szabólegény kivitt a műhely mögött emelkedő hatalmas sziklához, mondván mutat valamit. A hegy oldalába faragott jelre mutatott és elmesélte, hogy a legenda szerint ide rejtették a kincset a falu korábbi lakói, akikről persze senki nem tud semmit. És hogy én mit szólok hozzá. Igaz lehet-e ez? Hát, nem tudom, mindenesetre a kőbe vésett örmény kereszt ismételten arra utalt, hogy igencsak bonyolult errefelé (is) a történelem.

A múlt század tízes és húszas éveiben nemcsak az örmények jártak rosszul errefelé. Igaz, genocídium méretű regulázás nem érte a kurdokat, a világháború első felvonásának vége nagyméretű népeségsmozgásra kényszerítette őket.

Miként az arabok, a kurdok is elég ígéretet kaptak a háború során egy majdani saját államalakulat létrehozására, amiből semmi nem lett. Az 1916-ban megszületett Sykes-Picot-Szazanov egyezmény szépen felosztotta az Oszmán Birodalom közel-keleti területeit a brit, francia és (akkor még) orosz érdekeknek megfelelően. Nem mennénk most bele ennek jelentőségébe, de annyit mindenképpen megjegyezhetünk, hogy a száz éves felosztás mindmáig érezteti hatását: lásd a tegnapi, mai és holnapi Libanont, a jelenlegi Irakot és a jövő Szíriáját. Nem is beszélve az izraeli-palesztin problémakörről.

A politikai felhőrégióiban megköttetett Sykes-Picot-Szazanov egyezmény, azaz a nemzetközi konstelláció és a nagyhatalmi érdekek kényszerítő ereje mellett további tényezők hatottak ellent a kurd államalapításai elképzeléseknek.

A Törökországgal megkötött Sevres-i béke (1920) még szövegszerűen utalt a kurd és örmény állam létrehozásának lehetőségére, a béke által indukált, a török nacionalizmuson alapuló, Mustafa Kemal-vezette török felszabadító harcok néhány év alatt megszüntették ezt a reményt. Az 1923-as Lausanne-i béke már a Kemal-i status quot ismerte el s mai határai között megkezdődött a török nemzetállam kiépítése s a kisebbségek – mindenekelőtt a kurdok és örmények (a görögök zöme „lakosságcserével” jelentéktelenné vált) – jogainak negligálása.

Ugyancsak a kurd államalkotási elképzelésekkel szemben hatott az örmény nacionalizmus nem elhanyagolóható erősödése a század első évtizedeiben. A nagy genocídiumig (1915) az örmények a modern korra már kurd többségű dél-kelet-anatóliai területeket (a történelmi Kis-Örményországot) az örmény magterületekkel (Észak-Kelet-Anatólia és a mai Örményország) együtt saját nemzeti otthonuknak tekintették.

A kurdok lakta területek déli részeire az arab nacionalizmus tartott igényt. Ez ugyan – egyelőre – nem önálló államok keretében realizálódott, de a francia és angol mandátumterületek a majdani Szíria és Irak arab-dominanciáját vetítették előre.

Kelet-Kurdisztán mindezalatt Irán fennhatósága alatt maradt, ahol a Reza Pahlavi által elindított felemás modernizáció és a perzsa nemzeti gondolat állami támogatása ugyancsak nem adott sok mozgásteret a ott élő szintén milliós nagyságú kurd kisebbségnek.

Látható tehát, hogy sem a nemzetközi erők, sem a helyi nacionalizmusoknak nem volt érdeke a kurd politikai egység megteremtése. És ekkor még hol vagyunk a mára stratégiai jelentőségűvé vált e területen különösen gazdag olaj- és édesvíz-készlet kényes kérdésétől. A kurdok gyenge akaratérvényesítő képességéhez az is hozzátartozik, hogy a természeti környezet által indukált erős területi, törzsi, nyelvjárási megosztottság és erős területi izoláció miatt a huszadik század első felében éppen náluk maradt a legalacsonyabb szinten a nemzeti érdekek artikulációja, a politikai öntudat megfogalmazása és érvényesítése.

Ennek eredményeképpen az egységes (bár a magashegységi viszonyok következtében erősen tagolt) Kurdisztánon négy ország/entitás (Törökország, a Francia Mandátum/Szíria, a Brit Mandátum/Irak és Irán) osztozott; a kurd kérdés valamennyiben kisebbségi kérdéssé vált.