Ez a rövid bejegyzés nem Boszniáról szól, hanem az egyik szomszédról. Trebinjében szilveszterezve, az újévet drótszamáron kezdtem – remélve, hogy a mondás igaz, miszerint, amit az év első napján teszel, azt csinálod egész évben. Az első januári napokban hajtottam a pedált a Bosznia-Horvátország-Montenegró viszonylatban. Odalent jó idő volt hozzá, ámbár ez utóbbi országba az Orjen-hegységen kellett átkelni, s az útlevélkezelő elég furán nézett, amikor szakadó hóesésében, fehérbe burkolózva adtam oda a passportot.

A tengerpartra leérve aztán leolvadt a csapadék rólam, tavasz lett. Herceg Noviban a Savina templom előtt állva Emir Kušturica járt a fejemben. Nyolc évvel ezelőtt itt keresztelkedett ortodoxszá s lett belőle Nemanja Kušturica. Az előzményeket figyelembe véve, az az érdekes, hogy csak ekkor. Az iszlám világ sajtójában, amelyben a boszniai háború alatti Milosević melletti politikai állásfoglalásai miatt amúgy sem volt jó az ázsiója, aztán kapott hideget-meleget. Magyarázatképpen azóta több helyen olvashatóak a nyilatkozatai, miként talált rá a család 250 évig elveszített ortodox gyökereire, miként tévelyegtek addig a balkáni népi turmixban muszlimként.

Mindez természetesen magánügy. Kušturica mindenesetre házasságával tovább mixelt. Felesége szlovén-horvát, így két gyermekük újból létrehozta a jugoszláv embertípust, apai és anyai részről minden bennük van: szerb, horvát, szlovén bosnyák/muszlim. Lehet, hogy a rendező ezért is ismeri oly jól a jugó és posztjugó világot.

De vissza Montenegróba. Ez az ország általában el szokott felejtődni a jugoszláv utódállamok vizsgálatakor. Való igaz, van benne valami játékos-operettes, de ezt valószínűleg csak mi érezzük így – köszönhetően az előző századforduló irodalmi, zenei megközelítései miatt. A városokban, falvakban s főként a hivatalos közegek révén érezhetően mindenütt erős nemzettudat-építés folyik. S miként Szerbiában, itt is kiemelt szerepet kap ebben az ortodox egyház. Ez ugyanis a történelem folyamán még az északi szomszéd nép sorsában játszott szereptől is nagyobb jelentőséggel bírt a fekete hegyek között. A herceg-püspököt (vladika) adó család, a Njegošok teremtették meg a modern Montenegrót. Ennek megfelelően adják meg nekik a tiszteletet. Amikor a tavalyelőtti újév napján felkapaszkodtam a crnagorácok szent hegyére, a Lovćenre, az ottani Njegos-síremléknél az őr felügyelete alatt úgy kellett viselkednem, mintha Vlagyimír Iljics Uljanov áttetsző rózsaszínné lágyult porhüvelyét látogattam volna a Mavzaléjban.

Még inkább el szokták felejteni, hogy Montenegróban él a harmadik legnagyobb arányszámú európai muszlim közösség: a lakosság egyötödét teszik ki. A 2011-es népszámlásás adai szerint a valamivel több mint hatszázezres lakosságból csaknem százhúszezren muszlimok. Hogy a szociológia által szívesen emlegetett veszélyes 25-30%-os kisebbségi arány megközelítése (itt most mindenféle kisebbség lehetséges arányszámáról van szó!) – egyelőre – nem jelent társadalmi feszültséget több okból is eredeztethető.

Egyrészt a Montenegró területén élő muszlimok – a polgárháború előtti bosnyákokhoz hasonlóan – erősen szekularizált közösséget alkotnak. Másrészt jelentős részben rurális környezetben, tagolt hegyvidéki környezetben élnek, ami ugyancsak akadálya lehet egy esetleges szervezett politikai akarat-artikulációnak.

Az utóbbi években az országos iszlám szervezet (Islamska zajednica u Crnoj Gori) – vezetője, a 2009-ben megválasztott, Szarajevóban, Novi Pazarban és Törökországban iszlám tanulmányokat folytatott Rifat Fejzić révén – alapvetően a török kapcsolatokat preferálja a szerbiai szandzsáki, boszniai, albániai (vagy pánbalkán) együttműködéssel szemben, amely törekvésében támogatja a podgoricai kormány is.

A montenegrói iszlám gyengeségét erősíti továbbá erős etnikai megosztottsága. Míg az ország észak-keleti részén, a történelmi (Novi Pazar-i) Szandzsák déli fertályán, Plav és Rožaje környékén bosnyák gyökerű szláv muszlimok élnek, a dél-keleti opštinákban, mindenekelőtt Ulcinj környékén muszlim albánok élnek. Ez utóbbi város lakosságának több mint a fele muszlim. Több ottani látogatásom alkalmával szerzett tapasztalataim szerint is erős körükben az ellenérzés a bosnyákokkal szemben. De még erősebb kép a két közösség közötti szakadék érzékeltetésére egy bejrúti tapasztalatom. Az ezredfordulón a kollégiumban egy szobában laktam albánokkal (Albániából, Makedóniából) és szandzsáki bosnyákokkal. A pénteken, a délutáni üres órákban, amikor már végképp nem tudtak mit csinálni, éjszakába nyúlóan nyúzták egymást, hogy melyikük a jobb, s vajon Josip Broz tankjai értek volna előbb Tiranába vagy Enver Hoxháéi Belgrádba. (A szandzsákiak úgy viszonyultak az albán haderőhöz, mint anno a magyar – sztereotípiákon  alapuló – vicc.)

Az ezredfordulón a montenegrói Szandzsák területén – mindenekelőtt Rožaje környékén felbukkantak vahabita csoportocskák, amelyek aztán odaát Szerbiában okoztak gondot a hatóságoknak, illetve az ottani muszlim közösségnek. Ezt az átjárást segítette, hogy szerbiai Szandzsák lakói – regisztrációs adók elől elleni menekülés céljából (nocsak) – előszeretettel jegyeztették be járműveiket Montenegróban, így az állandó ki-bejárkálás a zömében montenegrói rendszámú járművekkel kiváló alkalmat adott a radikális iszlamisták átszivárgására. A szerb és montenegrói rendőrség aztán keményen fellépet, volt tűzharc, voltak letartóztatások. Aztán Montenegróban is felemelték az adót, a szerbek meg kötelezővé tették a helyi regisztrációt és abbamaradt az iszlamista szomszédolás.

Most nyugalom van. És a tengerparton januárban is hosszú ujjas meleg.