1995/96-ban is az ideihez hasonlóan hosszú és csapadékos volt a tél. (Csak mindent oly hamar elfelejtünk.) Október 6-án esett először és márciusig volt hó. A Közel-Keleten meg eső, a megszokottnál jóval nagyobb mennyiségben. A zömében kurdok lakta Észak-Kelet-Szíria ár- és belvíz alatt állt. A néhol szügyig vízben gázoló busszal nagy nehezen sikerült eljutnunk az iraki határ közelében elterülő kis Hól-tóhoz (الحول بحيرة). A partján iraki menekülttábor terült el, így a buszfordulóban posztoló közeg nem is igazán értette, hogy az itt egyébként igen ritkán felbukkanó európaiakként hogy is nem az ENSZ Menekültügyi Biztosságától jöttünk. Igaz, ha érezte volna a nüansznyi különbséget, akkor a ruházatom alapján inkább elcsámborgó táborlakónak néz.
Az olajkályhával fűtött rendőrőrs-sátorban végül megérttettük vele: a tavat megnézni jöttünk. Ki is engedtek bennünket az acélszürke ég alatt acélkéken elterülő sós tó partjára, ahol a szemerkélő esőben pár birka küzdött a sziklás talajon itt-ott megbúvó fűvel – mellettük pásztor. Az öreg (?) kurd csendesen ázott, nézte velünk a tavat, aztán mesélt. Hogy a kurdok közvetlenül az özönvíz után jöttek ide. Mert, ugye, amikor visszahúzódott a nagy áradás, csak pár kis tavacskában maradt meg tengerek vize: így jött létre a Hól-tó. A kurdok meg rögtön le is telepedtek a partján és a környező síkságokon, hegyvidéken.
A kronológiai bakugrásoktól eltekintve szép történet. Arra mindenképpen felhívja a figyelmet, hogy a „ki volt itt előbb” szokásos népi vetélkedőt a kurdok utcahosszal nyerik államalkotó/építő/létrehozó szomszédaik előtt. Persze az „első telepesek” joga nem biztos, hogy érvényesül az államszervezésben is. A kurdok is így jártak/járnak. Jó két évtizede azonban felgyorsultak az események: főként észak Irakban, ahol kvázi államot működtetnek az autonómia jelszavával, de Törökországban is alakulnak a dolgok, miután a tizenöt éve lesittelt Abdullah Öcalan az iszlamista kormánnyal alkudozik (vagy fordítva?), s most Szíriában kerülhetnek új helyzetbe az ottani másfél- kétmilliós kurd közösség tagjai. Érdemes erre is figyelni.
A szíriai helyzetről szóló tudósítások és elemzések – miként az itt megelőzően megjelent bejegyzések is – a Szabad Szíriai Hadsereg és főként az iszlamisták tevékenységére koncentrál. A kurdok helyzete a konfliktus elején még jobban foglalkoztatta a médiát, de most úgy tűnik ez kissé visszaszorultak a hírekben.
Méltánytalanul. A kurd kérdés általában (azaz nemcsak a Szíriában élőké, hanem a törökországiaké, az irakiaké, az irániaké) a Közel-Kelet egyik legjelentősebb, történelmi előzményeit tekintve a legrégebbi megoldatlan problémája. A régió legősibb lakóihoz tartozó kurdok fontos szerepet játszottak ugyan az itt létrejött majd lehanyatlott birodalmak életében, egyes kiemelkedő személyiségeik pedig vezető szerepet vittek az iszlám államalakulatok katonai vezetésében, gazdasági életében, sőt Oroszlánszívű Richárd nagynevű ellenfele, Szaláh al-Dín Júszuf bin Ajjúb/Szaladin révén még egy csaknem egy évszázadig fennmaradt dinasztiát is alapítottak.
A saját állam megteremtése azonban álom maradt. Ennek persze számos oka volt kezdve a földrajzi terepviszonyok és az ehhez illeszkedő az erős törzsi tagoltság fragmentáló hatásától a modern korban létrejött térégbeli államok – Törökország, Irak, Irán és Szíria – érthető erős ellenérdekeltségéig.
A nagyon régmúltba most nem mennék vissza, talán csak annyira, hogy érthetőbb legyen a szíriai közösség mai helyzete. Ezzel kicsit szembe megyek hetilap-főszerkesztő barátom többször hangoztatott véleményével, miszerint „rosszul leszek attól, ha valaki a mai koszovói politikai helyzet elemzését a Nemanjidákkal meg a Metohija-i kolostorok a szerb néplélekbeli spirituális jelentőségével kezdi”. Pedig a jelen értelmezése a múlt rétegeinek felfejtése nélkül nem megy. Szerintem nálunk sem.
