A retorika és politikai munka szintjével megelégedő szoft-szalafiták és keményebb, az Ibn Tajmíja-i purista iszlám állam megteremtéséért fegyveresen fellépő dzsihádista társaik örömmel fogadták a sog „arab tavasz” eseményeit Gafszától Zarqá-ig.
Mérsékelt szalafitáknak neveztem itt a reformer-szalafitákat (إصلاحي سلفي), akik többnyire az egyes országokban fennálló politikai rendszer keretein belül, azt többnyire legitimnek elismerve törekednek vallási-politikai programjaik megvalósítására és a társadalom – saját interpretációjuk szerinti – reiszlamizására. Ugyanakkor a dzsihádista szalafiták (szalafí dzsihádí سلفي جهادي) szerint a társadalom reformja, azaz a purifikált iszlám útjára térítése, nem képzelhető el a fennálló politikai struktúrában, amely ennek egyik legfőbb akadálya, így annak lebontása a mozgalom elsőrangú célja. A saríán alapuló iszlám állam felépítéséhez meg kell semmisíteni a fennálló istentelen/elhajló/korrupt rezsimet, s ennek eszköze a hit érdekében kifejtett erőfeszítés, azaz a dzsihád (جهاد). E vélemény követői a dzsihádot általában a közösség minden tagjára vonatkozó érvényű kötelezettségként (fard ajn فرض عين) interpretálják, de vannak köztük, akik azt általában a közösségre nézve tartják kötelezőnek (fard kifája فرض كفاية), amelynek teljesítése a közösség egyes tagjai – mint a közösség képviselői – részéről a többieket felmenti a kötelezettség alól.
Az „arab tavasz” pozitív fogadtatása történt Szíriában is, ahol ráadásul nemcsak a korruptnak, istentelennek, Nyugat-barátnak – ergo: árulónak – tekintett egyébiránt szunnita vezetéssel szemben léphettek fel, miként Tunéziában, Líbiában vagy Egyiptomban, hanem egy heterodox, még a síita mainstreamből is kilógó, így számukra kétszeresen eretnek vallási csoporttal, a politikai/katonai hatalmat nagyjából lefedő alavitákkal szemben is.
Nem szabad figyelmen kívül hagyni azt a tényt sem, hogy Szíria más miatt is szálka az iszlám puristáinak szemében – több évszázada. A szalafizmus szellemi atyja, a 14. század elején alkotott Ibn Tajmíja (1263-1328) az ősök (szalaf سلف) tiszta iszlámját fenyegető legfőbb veszélyforrást – a síita „elhajlás” mellett – a kétségtelenül idegen (görög, indiai stb.) gondolati elemeket is magába olvasztó iszlám misztikában, a szúfizmusban látta. Ennek pedig máig élő évszázados hagyománya van szíriai szunnita muszlimok körében, mind társadalmi szinten, mind a mindenkori hivatalos vallási elöljárók között. A politikai passzivitást hirdető, az egyénileg megélt, befelé forduló vallásosságot, interreligionális közeledést hirdető szúfizmust a hatalom is ösztönözte: legkiválóbb mestereit emelte a vallástudósi hierarchia élére. Így lett hosszú évtizedekig a Naqsbandí-rend kiválósága, Ahmad Kaftáró sejk az ország főmuftija pár évvel ezelőtti haláláig. Az Aszad-i rendszer – a nyugatitól eltérő kiindulópontból ugyan – de de facto törekedett az államhatalom/politika és a vallás szétválasztására. Ezt pedig az igaz úttól való elhajlásként interpretálták a szalafiták.
A dzsihádisták számára Szíria stratégiai jelentőségét tovább fokozta az ország geopolitikai helyzete: Damaszkusz számukra a végső cél, Jeruzsálem felszabadításának legideálisabb hídfője lehet.
Ezek ugyan még a jövő homályába vesző álmok, de e hármas kihívásnak megfelelően aktivizálódtak, majd szokásuk szerint a kitűzött célok apró distinkciói mentén szinte azonnal fragmentálódtak és a lázadások második évében már szinte áttekinthetetlenül bonyolult networkjét hozták létre az aktivista iszlám szélsőségességnek.
Ez a felfutás részben annak is köszönhető, hogy míg a 2011 márciusában megkezdődött megmozdulásokat a szíriai kormány még meg tudta fékezni, ugyanazon év második felétől, Törökország nyíltan Aszad-ellenes álláspontjának kinyilatkoztatása és a Szabad Szíriai Hadsereg (FSA الجيش السوري الحر) megerősödése után az Öböl országaiból érkező kezdetben titkolt, majd egyre inkább bevállalt támogatásnak köszönhetően egyre-másra jöhettek létre a radikális iszlamista szervezetek. Ezek tagsága ugyan döntően szíriai állampolgárokból verbuválódott, de a kezdetektől alapvető szerepet játszottak a globális dzsihádista hálózat hamarosan megérkező nemzetközi harcosai és a dzsihádista ideológia elmaradhatatlan teoretikusai.
Az egyes irányzatok céljai közötti különbségek igen szerteágazóak. Ezek egyik legfőbb eleme a muszlimok közössége, az umma (أمة) megbonthatatlan, minden muszlimra kiterjedő fogalma és a vataníja (وطنية), a nemzeti gondolat, a nacionalizmus fragmentáló ereje közötti ellentmondáshoz való viszony. Az alább főbb vonalakban bemutatott csoportok tárgyalásánál igyekszem kitérni erre a dzsihádisták által is nehezen – vagy bátrabban fogalmazva: sehogy sem – kezelhető problémára.
