Mahmúd Ahmedinezsád mostani kairói látogatása kissé az ingerküszöb fölé emelkedett a nemzetközi sajtóban. Miként tavaly augusztusban Muhammad Murszí egyiptomi elnök teheráni vizitje. Egyik látogatás sem a két ország vezetői közötti államfői találkozó volt, mindkettő nemzetközi konferenciák keretében történt. Ez azonban nem csökkentette s csökkenti a jelentőségüket. A két ország között az iráni iszlám forradalom után megszakadtak a diplomáciai kapcsolatok s Egyiptom és Irán két, egymással szemben álló szövetségesi hálózatban találta magát.

A teheráni elutasítás alapja a Camp David-i béke Kairó általi szigorú betartása volt, amit tovább erősített, amikor az elűzött iráni sah menedéket, majd végső nyughelyet lelt a Nílus-völgyben. Így nem meglepő, hogy az Anvar al-Szádát/Szadat elnök meggyilkolásának egyik egyik emblematikus – az utód, Huszní Mubárak által kivégeztetett – figurája, Khálid Iszlámbúlí utcanevet kapott az iráni fővárosban.

Az akkoriban illegalitásban lévő iszlamista csoportok – köztük a most kormányzó – Muszlim Testvériség (MT) – üdvözölték az iráni forradalmat. Delegációt küldtek Teheránba, s felvették a kapcsolatot az új vezetéssel. Az érintkezés – az egyébként rivális – szunnita és síita iszlamista szervezetek között régebbi keletű. Az ideológiai megalapozás folyamatában többször is, kölcsönösen hatottak egymásra a teoretikusok munkái. Ilyen volt Haszan al-Banná, MT-alapító, illetve Szajjid Qutb, főteoretikus és az iráni forradalom vezetője, Rúholláh Múszeví Khomeiní ajatollah munkái között tapasztalható hatások Lássuk ennek a kapcsolatnak egy másik, kevésbé ismert példáját, Alí Saríatí és Haszan Hanafí művein keresztül.

Kettejük munkásságában a közös nevező kulcsfogalma a felszabadítási teológia. Az egyébként alapvetően a múlt század középső harmadához és elsősorban Lation-Amerikához köthető vallási-politikai mozgalom mindkettejük gondolkodására jelentős hatást gyakorolt.

A huszadik század egyik legjelentősebb iráni filozófusa volt Alí Saríatí (1923-1977). Az élete is kész regény, hepiend nélkül – emigrációban halt meg, sokak szerint nem önszántából. Szorítkozunk azonban most a munkássága egy részére. 

Saríatíra számos ideológia gyakorolt hatást. Az egyiptomi gondolkodással is korán kapcsolatba került, amikor húsz évesen perzsára fordította Abdulhamíd Dzsauda al-Szahhár, egyiptomi irodalmár, forgatókönyvíró forradalmi színezetű, az iszlám egyik első harcosában az osztályharc hősét láttató könyvét, a sokat mondó „Abú Dzarr al-Gaffárí, a hívő szocialista” című művét. (A címszereplő személyisége azért is ragadhatta meg a fiatal Saríatít, mert Abú Dzarr egyike volt a Próféta unokatestvére és sógora, Alí bin Abú Tálib leghűségesebb társainak, s így a síiták egyik első hősének számít.) 

Az ötvenes-hatvanas évek fordulóját párizsi tanulmányokkal töltő Saríatí szoros kapcsolatba került az afrikai felszabadító mozgalmak vezetőivel, így az algériai FLN prominenseivel és Patrice Lumumbával, de az martiniquei-algériai filozófussal Frantz Fanonnal is. Ekkortól kezdett a latin-amerikai felszabadítási teológia „iszlamizálásába”. A vallást – azaz az iszlámot – tette meg az elnyomás és gyarmatosítás elleni ideológia alapjának. Ezen az alapon az iszlám lett az Iránban regnáló sah – mint illegitim vezető – és a rezsimjét segítő nyugati, azaz amerikai befolyás elleni küzdelem alapja és eszköze.

Ehhez Saríatí nem ódzkodott attól, hogy akár a dialektikus materializmus osztályellentét emelje a történelmi távlatú küzdelem középpontjába s elfogadta a rabszolgaságtól a feudalizmuson át a kapitalizmusig ívelő történelemmagyarázatot. Igaz, nála a végső cél, a megvalósítandó ideális társadalom az iszlám állam lett.

A hagyományos síita vallástudósok körében leginkább az verte ki a biztosítékot, amikor Saríatí közreadta a forradalmi iszlám-teóriát megtámogatandó történelmi materializmuson alapuló Korán ája-magyarázatait. Még olyan – valóban az iszlám dogmatika határait áttörő – gondolatokat is megfogalmazott, hogy a tauhíd (azaz az isteni egylényegűség) fogalmát is úgy magyarázta, hogy az valójában nem más mint „az osztályok és közösségek megvalósítandó egysége”.

Bár a hagyományos vallástudósok elvetették a gondolatait, a síizmust aktivizáló Khomeiní ajatollah felhasználhatónak vélte Saríatí gondolatait. (Az aktivista síizmushoz egyébként is közel állt a forradalmi gondolat: a több mint ezer éves ellenzéki/elnyomott szerepből való kitöréshez alkalmas eszköz vallás átpolitizálása.) A forradalom alatt a Modzsáhedín-é Khalq mozgalom programja állt legközelebb az iráni filozófuséhoz, s bár a szervezet hamarosan kiszorult Iránból, Saríatí máig az egyik legtöbbet tanulmányozott modern filozófus  mind a vallási, mind a világi egyetemeken.

Hatása a politikai gyakorlatban is megjelenik. Az iráni külpolitika egyik prioritása a forradalom óta a harmadik/déli világgal való szoros kooperáció, az úgynevezett „elnyomottak” (jelenleg teheráni szemszögből a globalizáció vesztesei) támogatása – vagy ha úgy tetszik, akkor a forradalom exportja. Különösen igaz ez az Ahmedinezsád-érára, amikor kiemelt szerepet kaptak a dél-amerikai (venezuelai, brazil, kubai) és afrikai kapcsolatok, illetve az iszlám világ síita közösségeinek növekvő támogatása.

Saríatí nemzetközi viszonylatban is nagy hatást gyakorolt a kortárs iszlamista ideológusokra. Többek között az Muszlim Testvériség néhány ideológusára is. Így kerültek gondolatai Haszan Hanafí egyiptomi filozófus munkáinak középpontjába. Az 1935-ben Kairóban született Hanafí középiskolai tanulmányai óta a Testvériség tagja, alkalmanként az egyik legbefolyásosabb teoretikusa, miként volt Muhammad Mahdí Ákif vezetése idején 2004-2010 között.

Egyiptomban sokáig betiltott – Libanonban viszont általam (is) vígan megvásárolható -  alapvető műve, amely igen sokat megmagyaráz a Muszlim testvériség mai politikájából, izmos olvasmány. A több száz oldal átrágása azonban nem hiábavaló. Olvashatunk benne hagyományos dogmatikát, Saríatíhoz hasonlóan igencsak materialista Korán-exegézist, pszichológiát, politológiát. A végeredmény az iráni mesteréhez hasonló: iszlamista aktivizmus szükségeltetik a társadalmi (osztály-) különbségeket is felszámoló, a társadalmat újra az tiszta vallás elé fordító ideális iszlám állam megteremtéséhez.

Mind a Mubárak-rezsim, mind a hagyományos (Azhar) vallási vezetők keményen bírálták, ez utóbbiak több fatvát is kiadtak, amelyben a szunnita iszlámból való kitéréssel vádolták. Hanafí máig „baloldali iszlamistának” tartja magát.

Hanafi és elődei teoretikája természetesen tovább él és manifesztálódik például a jelenlegi egyiptomi külpolitikájában is. Hogy egy egészen aktuális példát említsek: tetten érhető Muhamad Murszí határozott elutasításában a Maliban történő szélsőséges iszlamisták elleni francia beavatkozását illetően.

A felszabadításai teológia hatása egyébként nem csak Saríatí és Hanafí munkásságában fejtette ki hatását az iszlám világban. Hogy még egy kiemelkedő jelentőségű teoretikust említsek: Muhammad Báqir al-Szadr iraki síita gondolkodó a társadalmi változások és kihívások vallási alapokra kifejtett hatását vizsgálta s nyitotta meg a gondolkodást és vitát ezen érinthetetlennek tartott alapok megváltoztathatóságáról.