2013. január 22-én az Arab Liga megfigyelői státusú országa, Eritrea fővárosában, Aszmarában katonák jelentek meg a Médiaügyi Minisztérium előtt és a politikai foglyok szabadon bocsátását követelték. Néhány óra múlva a demonstrálókat békés úton eltávolították az épületből, majd azok visszatértek laktanyáikba.

A kissé bizarr történet mögött hosszabb folyamat húzódik. Az 1993-ban Etiópiától függetlenné vált kelet-afrikai államban eddig egyetlen választást sem tartottak, bár többször is meghirdették, minden alkalommal törölték. Az 1998-2000 között lezajlott Etiópiával folytatott vesztes háborút lezáró békekötés után a hatalomban lévő Népi Front a Demokráciáért és az Igazságosságért (الجبهة الشعبية للديمقراطية والعدالة - PFDJ) egyes vezetői nyílt levélben követelték az államelnöktől, hogy léptesse életbe az 1997-ben elfogadott majd rögtön fel is függesztett alkotmányt, azaz hozza működésbe az állami intézményhálózatot s ne egyszemélyi döntésekkel kormányozzon. Az aláírók között volt a rendszer második embere, Mahmúd Serifo valamit a belügyminiszter, a védelmi miniszter s további több tucat vezető beosztású politikus, valamennyien a kormányzó PFDJ-ből.

A szorult helyzetbe került elnök, Isaias Afewerki, aki a harmincéves függetlenségi háború vezetője volt, majd afrikai szokás szerint a székébe ragadt, kihasználva a 2011. szeptember 11. utáni nemzetközi hangulatot – a terror elleni háború részeként, úgymond, az ország stabilitásának megőrzése érdekében – hét nappal az amerikai terrortámadás után azonmód le is tartóztatta a fent említett, „reformistáknak” nevezett politikusokat, akiknek sorsáról azóta sincs semmi hír.

A további több ezer politikai letartóztatás mellett betiltották a független sajtótermékeket, újságíróik pedig szintén nem kerülték el a börtönt. És az ilyenkor szokásos bónuszként, kiutasították a külföldi tudósítókat az országból.

A lakosság – szó szoros értelmében – egzecíroztatása tovább folytatódott. A törvényt, amely a kötelező sorkatonai szolgálatot a 18-40 éves lakosság körében másfél évben határozza meg, ugyancsak nem tartotta be a hatalom: bőven ötven éveseket is bevonultattak – meghatározatlan idejű szolgálatra.

A hatalomban lévő párt vezetésében egyre többen kezdtek tiltakozni az ország egyre erősebb nemzetközi elszigeteltsége miatt, de aki lépni mert, leginkább külföldről tette: miként az elnök közeli munkatársa, Ali Abdu, médiaügyi miniszter, aki hivatalos külföldi útján szólt be a hatalomnak s maradt bölcsen emigrációban.

A rohamosan romló gazdasági helyzet miatt ezrek menekültek külföldre – amíg tehették, miután lassan a határok isbezárultak, még az öt éves gyermekeknek is egyre nehezebb lett útlevelet szerezni. Az elszigeteltséget fokozta, hogy közben Vörös-tenger-i sziget-vita miatt újból összezördültek Jemennel is.

Az utóbbi hónapokban azonban már az eddig maximálisan lojális hadsereg vezetésében is kételyek támadtak. Az elnök által a függetlenségi harc után öt körzetbe sorolt csapategységek élén – eddig – lojális parancsnokok álltak. Az elnök mindeddig igyekezett akadályozni az előléptetéseket, nehogy az alacsony rangúak tisztek közül befolyásos pozícióba kerüljenek olyan katonák, akik nem vettek részt személyesen a függetlenségi háborúban, azaz nem mutatnak iránta teljes lojalitást. Emellett a főtisztek és egységparancsnokok kinevezési jogkörét is magának tartja fenn – a törvény ellenére –, ami egyre nagyobb konfliktust indukál a védelmi miniszter, a vezérkari főnök, illetve közötte.

Az utóbbi hónapban súlyos betegséggel küzdő elnök hatalma megrendülni látszott. Többször is halálhírét keltették. A hadsereg reformistának számító egyes vezetői egyre gyakrabban jelzik a reformok – és az elnök utódlásának – szükségességét. Ez az oka, hogy a parancsnokok nem tettek semmit, amikor katonáik megszállták a Médiaügyi Minisztériumot. Az, hogy az elnök testőrsége nem avatkozott be erőszakkal a tiltakozó katonák ellen, azt jelzi, hogy a változásokat más erők is szükségesnek látják. Egyébként a minisztérium elleni tiltakozó akciót az a Saleh Osman vezette, aki az 1998-2000-es háború nemzeti hőse volt, aki az ország déli részén fekvő Aszab kikötőjét az elnök kivonulási parancsa ellenére védte meg az etióp támadóktól.

Osman kulcsfigura lehet a közeljövő eritreai politikájában. Az elnök előtt két út áll: kompromisszum a hadsereg Osman vezette reformista szárnyával és lassú enyhülés az eddigi diktatórikus rendszerből vagy a hadsereg hozzá végsőkig lojális szárnyával felszámolni a kritikát megfogalmazó csoportokat. Ez utóbbi opció polgárháborúval fenyeget.