Fernand Braudel francia történész nagyszabású, sok termékeny vitát kiváltott munkájában (A History of Civilizations) arról értekezik, hogy az iszlám városi vallás. E sarkos álláspont felett lehet vitatkozni, Közép-Ázsiára vonatkozóan azonban sok igazság van benne. Tekintve, hogy az iszlám legtradicionálisabb értelmezése és megélése errefelé valóban a városi központokhoz kötődött és kötődik évszázadok óta. A steppe – miként már említettem – jóval később és mindmáig lazább szálakkal kapcsolódott be az iszlám kultúrkörbe.

A térség legrégebbi urbanizációs régiója a Fergána-medence. A Nyugati-Tien-san többezres hegyláncai, északról a Talasz Ala-Too, délről az Alaj, keletről a Fergána vonulatai határolják és izolálják a környezetétől. Az utóbbi hegylánc izoláló-izzasztó hatását kerékpárral magam is megtapasztalhattam. Egyetlen kijárata a steppevidékre a Szír-darja elkeskenyedő völgye. Itt kétezer-ötszáz éves az urbanizáció, kezdve a szogd kultúrával, az Akhaimenida perzsákon és Nagy Sándoron át a görög-baktriai civilizációig. Nem beszélve arról, hogy Kína a K.e. 2. századtól permanensen igyekszik kiterjeszteni a befolyását erre a területre. Kokand, Fergána, Andidzsan, Dzsalálábád, Os, Özgen vagy a medence nyugati bejáratánál lévő Khudzsand (Alexandria Eschate) több ezer éves múlttal rendelkezik. A hetedik-nyolcadik század fordulóján megjelenő iszlám hamar berendezkedett ezekben a városi központokban.

A Fergána-medence és a kissé távolabbi, de vele egy urbanizációs régióban fekvő Szamarkand-Bukhara-Taskent várostriász a történelem folyamán három alkalommal kapcsolódott az iszlám világ ideológiai-kulturális mainstreamjéhez. Az első az arab hódítás utáni évszázadok idejére esett. Az egyébiránt perzsa származású és a perzsa kultúra újjáélesztésében elévülhetetlen szerepet játszó Számánida dinasztia (9-10. század) kora a belső-ázsiai iszlám városi civilizáció első felvirágzásnak ideje. Hogy csak egyetlen példával jöjjek, itt született és ebben a vallásos kulturális légkörben eszmélt-nevelkedett Imám Bukhárí, az iszlám vallásjogtudomány megkerülhetetlen alakja, a prófétai hagyomány-tudomány alapmunkájának (Szahíh) szerzője.

Az ezt követő mongol/török-korban ugyan politikailag több alkalommal is központi szerepet kapott a Fergána-medence, sőt Timur Lenk utódai – Ulug bég – idején a kultúra és tudomány egyik központjává is emelkedett, valójában azonban ekorra a belső-ázsiai kulturális súlypontok az Amu-darjától délre kerültek az iráni majd avval párhuzamosan az indiai civilizációs körbe. Ráadásul egy hosszú és bonyodalmas folyamat (így többek között a nyugati földrajzi felfedezések és az új, atlanti kereskedelmi kapcsolati rendszer kiépülése, a Selyemút stratégiai gazdasági jelentőségének elvesztése) eredményeképpen a régió nemhogy kiesett a kulturális központ szerepéből, hanem még önmaga is rátett egy lapáttal: tudatos be- és elzárkózás következett kulturális és ideológiai síkon mindenképpen. Erről bőven olvashatni Vámbéry mára kissé elavult, de megkerülhetetlen opus magnumában (Bokhara története) vagy modern megközelítésben a megkerülhetetlen alapműben, Vásáry István A régi Belső-Ázsia története című munkájában.

Ami ebben az időszakban a Fergánát az iszlám intellektuális irányzatainak fősodrában tartotta, az a szúfizmus volt. Legjelentősebb irányzata (taríqa), a Naqsbandíja éppen ezen a vidéken jött létre (az alapító Bukharában született a 14. században). Bukhara és a többi város ugyan az iszlám vallástudományok oktatásának jelentős centrumaivá emelkedtek, de erősen ragaszkodván a hagyományokhoz, a tradicionális, fejlődést nem mutató vallástudomány emblematikus központjaiként működtek.

A Fergána-medence-i iszlám második progresszív korszaka a 19. század utolsó harmadában következett el. A területen a 18. században létrejött Kokandi Kánság önizolációs politikája után, az orosz hódítást (1876) követően, a századfordulón itt is megjelent az Oroszország tatárok lakta vidéken szárba szökkent „dzsadídizmus”. Ez az iszlám megreformálását célul kitűző mozgalom a 19. század második felében az iszlám világ több pontján jelentkező szellemi bemozdulás részeként értékelhető. Az iszlámnak a modern világ (kapitalizmus és kolonializáció) kihívásaira adott első gondolati reflexiói Egyiptomtól Indiáig megfogalmazódtak. Az Oszmán Birodalomban iskolázódott tatárok vitték Oroszországba, ahol először saját földjükön (Tatarsztán, Krím), majd Turkesztánban is megjelentek.

A dzsadídik (újjítók) több ideológiai eszmerendszert hoztak be Fergánába is. Az iszlámnak a modern világhoz való igazításával megjelent a pánturkizmus eszméje, de a nacionalizmus is. Ami fontos: a dzsadídik a társadalmi reformok útját az iskolarendszer modernizálásában látták. A tatár Iszmail Gaszprinszkij/Ismail Gaspıralı (1851-1914) majd a bukharai Abdurrauf Fitrat (1886-1938) tett ebben a legtöbbet. E utóbbi aztán komoly politikai szerepet is vállalt, amikor a cári rezsim összeomlása után a bolsevik forradalmat követő kaotikus belső-ázsiai polgárháborús helyzetben a dzsadídi-bolsevik kooperációban létrejött a rövid életű, a Fergána-medencét is magába foglaló Bukharai Népköztársaság (1920-1925). Eredetileg ugyancsak a dzsadídik köpönyegéből bút elő az első Üzbég Szovszocközt-vezető, Fajzulla Khodzsajev (1896-1938) is. A két utóbbi politikus halálozási évéből már következtethetünk, mi lett a sorsa a dzsadídizmusnak és követőinek a lassan magára találó Szovjetunióban. 

Van Biskektől délre, a Kyrgyz Ala-Too havas csúcsai alatt egy kis falu. Csong Tas. Ennek határában található az „Apák sírja” (Ата-Бейит), nemzeti emlékhely. 1938-ban a sztálini terror csúcspontján az NKVD itt fejezte le a kirgiz értelmiséget. Többek között itt gyilkolták „burzsoá nacionalizmus” vádjával még Csingiz Ajtmatov apját is.

Amikor a kilencvenes évek elején feltárták a tömegsírt és az akkori államelnök, Aszkar Akajev jelenlétében újra temették az áldozatokat, Ajtmatov nagyszabású beszédet mondott itt. E megrázó és csodálatos szöveget, vagy annak részleteit most is ott lehet olvasni nemcsak a helyszínen épített kis múzeumban, hanem az ország több településén, egyszerű utcai hirdetőtáblákon. A szöveg unikális. Szól a hiányról, a fájdalomról, a hatalomnak való kiszolgáltatottságról és az élet folytathatóságának alapvető, de legnehezebb feltételéről: a megbocsátásról.

Elgondolkodtató szavak. Ajtmatov az irodalom szerepét – legyen az a több évszázados népköltészet vagy a modern elbeszélés és vers – az egyén által a természeti környezettől és humán struktúráktól elszenvedett veszteségeinek feldolgozásában látja. Hát, ezek a permanens kihívások Kirgizisztánra igencsak jellemzőek. De lehet, hogy Breszttől Vlagyivosztokig érvényesek. Vagy Chebtől. Vagy überall.

Ajtmatov presztízse az irodalomcentrikus kirgizek körében mindenesetre töretlen; az ötvenes évektől napjainkig. Laza testtartású, ingujjas, vállra vetett zakós fiatalkori szobra Biskek főterén éppen a nemzeti eposzhős Manasz lovasszobrával kacsint össze.

A lótól jobbra  aztán a szokásos szovjet-mintájú óriás-tányérsapkás-érc-arcom-meg-sem-rezzen díszőrség országzászlóval, a ló fara mögött meg a Nemzeti Múzeum. Legalább két tucatnyi forradalom installációval, szovjet történelemmel, a központi helyen Lenin-szentéllyel. Az felső szinten meg az a tízezer év, ami a nagyoktóberi előtt volt. Kicsit elgondolkoztatott az is, hogy a csaknem egyetlenként vitrinbe tett arab feliratos textília is fordítva volt. Ergo: a tárlatberendező – akinek mondjuk hivatása alapján értenie kell(ene) a történelemhez és a feltételezett vallásához vagy gyökereihez – minimum a másodikhoz már nem sok köze volt.

A fent említett Ata Bejit-ről megemlékező tárlót persze nem a nyolcvanas években rendezték be. A címet viselő kicsiny vitrin apró kisiklásként értelmezhető a múzeum forradalmi szovjet üdvtörténeti koncepciójában. Nem nagyon bántották az egykor a főtéren álló monumentális Lenin szobrot sem. Ott állt egykor Manasz helyén. A függetlenség elnyerése után átemelték a múzeum fölött s most mögötte álldogál, a szokásos „oda-teszem-be-a-kabátomat”-pózban. Csak most már nem a hegyeket jelöli ki ruhatárnak, hanem a múzeum mögötti parlament épületét.

Ettől még jellemzőbb Mihail Vasziljevics Frunze múzeuma. A szülői parasztház fölé három emeletes szép fehér betonszarkofágot húztak, abban található a kiállítás. Amelyből két dolog hiányzik. Frunze turkesztáni hadműveletei, amelynek során komoly véráldozattal „felszabadította” a belső-ázsiai térséget – a Bukharai és Khorezmi Népköztársaságok felszámolásával, valamint halálának máig tisztázatlan körülményei. (Vajon a kloroformot túladagoló kezet Józsi bácsi mozgatta-é vagy sem?)

De a legérdekesebb a szülőház megtekintése volt: a дежурная megállított a kis faajtócska előtt, mondta, rendezzem a ruházatomat. Közben kinyitotta a lakattal lezárt házikót (ami ismétlem, egy betonház, azaz a múzeum belsejében állt), majd elmondta a viselkedési etikettet. Nem beszélünk, nem röhigcsélünk, nem sietünk, csak a fapadlón középre helyezett szőnyegen megyünk, a padlózatot nem érintjük a cipőnkkel, az utolsó helyiségben, hol a kis Misi anno világra jött, különösen csendben maradunk, kissé elidőzünk, adózunk. Így tettem. 

Emígy él még a szovjet. Meg a nyelvében. Az orosz 1996-ban a kirgizzel egyenrangú hivatalos nyelv lett. Úgy teteszett, a kirgiz kiszorul a hivatalos fórumokról. A főváros mellett más nagyvárosokban is egyre nagyobb teret nyert. Aztán – meglehetős értelmiségi nyomásra, kompromisszumos javaslatként – az orosz hivatalos volta mellett a kirgizt államnyelvvé emelte Akajev elnök. Kurmanbek Bakijev elnök (2005-2010) ideje alatt aztán megint erősödtek az orosz pozíció, de a jelenlegi elnök Almazbek Atambajev újra a kirgiz nyelv és kultúra erősítésének pártján áll.

A közelmúlt és jelen másik fontos változási pontja a vallás. Az iszlám, amely a szovjet érában rendkívül kicsi mozgástérrel rendelkezett és jószerivel el volt zárva az iszlám világban zajló ideológiai-politikai trendektől. A nyolcvanas évek második felétől ez egyre inkább megváltozni látszott. Az ország különböző területein azonban másként jelentkezett. (Már amennyiben.) Erről majd az egyik következő bejegyzésben.

Addig olvassunk Ajtmatovot. Mondjuk A fehér hajót. Ez a több mint negyven éve született gyönyörű kisregény mérhetetlenül pontosan mutatja be tradíció és a modernizáció érintkezését és hatásait a hagyományos kirgiz társadalomban. Egy gyermek szemszögén és tragédiáján át. Én in situ olvastam. Nem lettem vidám tőle.  

Дунган ашканасы-дунганская кухня. Ebbe a feliratba botlik az ember lépten-nyomon szinte minden kirgizisztáni városban. Most nem a kétnyelvűségen elmélkednék. Az – mondjuk így – a történelmi hagyományok miatt alakult így, s mára természetessé vált. S nem is a nevezett konyhaművészet sajátosságait ecsetelném, azaz azt, hogy a dungan étkek olyanok, mintha az egyszerű steppei ételeket nyakon öntenék a kínai konyha összes növényzetével szószával és persze fűszerkölteményeivel.

Hogy a blog profiljához hívebb maradjak s kicsit színesebb legyen a kirgizisztáni (és belső-ázsiai) iszlámról alkotott képünk, írnék egy kicsinyt a feliratban szereplő népről, a dunganokról.

Már az ételeikből is kitetszhet, hogy honnan származnak. Kína Kanszu és Senszi tartományaiban él zöm. Mondjuk így, ez az anyaországuk. Ottani nevükön a huik a Középső Birodalom egyik legnagyobb kisebbségét alkotják, jó tízmillióan vannak. Nyelvileg nehéz megkülönböztetni őket a többségi hanoktól, hacsak nem azzal hogy a tizedik század óta az iszlám hívei. Az eredetileg a fő eurázsiai tranzitút (Selyemút) keleti térségében élő huik közössége a Ming-dinasztia idején alakult szignifikánsan megkülönböztethető etnikummá, majd később igencsak szétszóródtak Kínban és a környezetében megtalálható államokban. Ma élnek csoportjaik Mianmarban, Mongóliában, Kazahsztánban és Kirgizisztánban, de jelen vannak Üzbegisztánban, Oroszországban, sőt Ukrajnában is.

A korai Ming-korban (1368-1664) egyes képviselőik igen magasra emelkedtek az állami/katonai vezetésben. Közülük került ki például Cseng Ho/Zheng He admirális, akit a mai modern Kína és pláne a muszlim történészek az első nagy nyugati tengeri felfedező-triumvirátus, Kolombusz-Vasco Da Gama-Magellán elé helyeznek. Kétségtelen, hogy Cseng Ho úgynevezett Kincses Flottájának nagy piacfeltáró és diplomáciai küldetéssorozata imponáló teljesítmény volt, az admirális halála után a hagyományos kínai „önmagába visszazáródó szárazföldi birodalom”-politikája végül – történelmi léptekben – meddővé tette azokat. Jöttek a portugálok, aztán a britek, s végül mindenki, akinek hajója volt Nyugaton.

Ezt a kis Kína-kitérőt azért tettem, hogy valamelyest érzékeltessem, az ország (Kirgisztán) és a régió (Belső-Ázsia) múltjának és jelenének megértéséhez már számba kell venni Kínát is, mint politikai, gazdasági és kulturális tényezőt.

A dunganok esetében pedig többszörösen is. A Ming-dinasztiát követő mandzsu Csingekkel (1664-1912) már fasírtban voltak a huik. A kínai hagyományoktól eltérő vallásuk lett a konfliktus egyik fő oka. A huik több felkelést vezettek a központi kormányzat ellen, amely azokra általában rendkívül erőszakosan reagált. A legvéresebb összecsapásokra – hui szempontból genocídiumra – a 19. század közepétől került sor. Az 1862 és 1877 közötti első hui-háborúban Kína végérvényesen kiterjesztette fennhatóságát mai észak-nyugati határvidékére (Dzsungária, Kelet-Turkesztán) s az ennek során lezajlott elkeseredett küzdelmek s az azzal járó nyomorúság, éhínség miatt több mint tízmillió ember – többségükben hui – vesztette életét.

A felkelés az utolsó fázisában ért el Kína mai nyugati határvidékeire és az események nem elválaszthatatlanok a cári Oroszország ugyanekkor kiteljesedő és lezáruló belső-ázsiai/nyugat-turkesztáni hódításaival sem. (Lásd ehhez Vámbéry munkásságát, utazását, később ebben a témában elkövetett írásait.) A 19. századi Great Game-nek nevezett nagy ázsiai orosz-brit versenyfutásban – ez mindig elfelejtik megemlíteni – a szélső pályán mindig ott futott, kocogott, lépdelt vagy csak oldalról kibicelt: Kína. (Lásd ehhez például Francis E. Younghusband munkásságát és műveit.)

Ezt a játszmát sok nép megszívta. Így voltak vele a huik is. A nagy felkelés végén a kelet-turkesztáni kásgári vezető, Jáqúb bég szoros kapcsolatban állt az orosz hadsereggel (meg a britekkel is, de ne bonyolítsuk a dolgokat), így a bukás után nem véletlenül engedtek be az orosz hatóságok jelentős számú huit az immár az ő fennhatóságuk alatt álló nyugat-turkesztáni területekre.

1877-78-ban a Tien-sanon át érkező menekülteket három régióban telepíteték le. Ezek máig a legjelentősebb dungan közösségek lakóhelyei. Mintegy ezren az Isszik-köl keleti partján fekvő Karakol közelében találtak otthonra. Ugyanennyien érkeztek az Irkestam-hágón a Fergána-medence déli régiójába, Os környékére. A legnagyobb, háromezres csoport pedig a mai kirgiz-kazah határvidékre, a Csu-folyó mellé érkezett. A két nagyhatalom közötti 1881-es szentpétervári egyezmény után hivatalos át- és letelepítések is folytak, amelyek a huikat és a kelet-turkesztáni ujgurokat érintették.

Újabb több ezres menekültkontingens érkezett az 1895-ös dungan felklés után is. (Ebben egyébként már főkét a kínai hatóságokhoz lojális huik harcoltak az azzal szembeforduló társaikkal szemben – s mindez rivális szúfi irányzatok ideológiai köntösében bújtatva. Egyébiránt ez a felkelés sem volt mentes a nemzetközi viszonylatoktól: ekkor zajlott – a belső-ázsiai történésektől nem elszeparáltan – az első kínai-japán háború.) Ezt követően lett a az itt elhunyt orosz geográfus-felfedező-kém, Nyikolaj Przsevalszkij után Przsevalszk nevet kapott Karakol a régió legjelentősebb dungan közösségének központja.

Hogy hogyan lett a hui-ból dungan, nem könnyű és pontosan máig megválaszolatlan kérdés. Lehet, hogy a név a csagatáj-török dönän „visszatérő”, ”aki visszatér” jelentésű. Ezt a teóriát erősíti, hogy eredeti elnevezésük, a hui is hasonló jelentéssel bír. Ez másik török nyelvi magyarázat szerint az elnevezés ujgur török eredetű, és a „turup qalgan” szóösszetételből ered s jelentése: „letelepedett nép”. A kínai nyelvészek pedig igyekeznek saját magyarázatot találni: szerintük a dungan szó a nép földrajzi eredetére utal. 1. Don-gan „keleti part”. Azaz a Sárga-folyó keleti partja, ahol eredetileg a huik zöme élt. 2. Dongan „Kelet-Kanszu”. 3. Tongguan – város Sanhszi tartományban. És így tovább. Aki ebben el akar mélyedni, itt megteheti.

Az orosz majd szovjet területeken írásuk is „változatos” múltú. Az 1930-as évek elejéig az arab alfabétumot használták, aztán szovjet kultúrpolitikának megfelelően, amely a térség török (kazah, özbeg, türkmén, kirgiz) és perzsa (tádzsik) nyelveit a latin írásra állította át, a latin betűket kezdték használni – az előbb említettektől kissé később, 1934-től. Végül 1953-ban csaknem másfél évtizedes késéssel követték a térség többi népét, s átvették a ciril betűket. Népköltészetük évszázados, írott irodalmuk azonban – számos térségbeli kis néphez hasonlóan – csak a szovjet korszakban született meg – először latin, majd cirill betűkkel. Az előbbiekkel jelentek meg a modern kori dungan irodalom óriásának, Jasir Sivaza (1906-1988) első alkotásai. Miután munkássága átfogta az egész szovjet korszakot, később már cirill betűkön lehetett olvasni a műveit.

Ma Kirgizisztánban 60000 dungan él, az említett területi elosztásban. Ezek között ugyancsak érzékelhető az egész országra jellemző kulturális/mentális megosztottság. Míg a Csu-völgyi, Biskek vidéki (elsősorban Szokuluk falu és környéke) dunganok a kirgizekhez hasonlóan a szovjet idők indusztrializált társadalmában életmódjukban erősen eloroszosodtak, háromnyelvűekké (dungan, kirgiz, orosz) váltak. A kelet-kirgizisztániak (Karakol és a Tien-san/Teszkej Ala-tó hegyi falvai) szigorúbban a hagyományaikat, az Os és környékén élők pedig a legiszlamizáltabbak – hasonlóan a Fergána-völgy tarkabarka társadalmának többi etnikumához.

Mindenütt erős azonban az endogámia, minek következtében az elmúlt száz évben – a szovjet korszakra erősen jellemző etnikumok közötti házasságok miatt bekövetkező – kisebb népek asszimilációja kevésbé érintett őket. Ma Belső-Ázsiában százezerre tehető a számuk.

Többségük a szunnita iszlám hanafita vallásjogi iskolájához tartoznak – már amennyiben betartják annak előírásait. Ez Osban kevésbé kérdéses. Karakolban azonban ezidáig a mérsékelt vallásosság volt jellemző. Ez is valamelyest változni látszik. Leszámítva a Fergána-völgyet, itt tapasztaltam a legsűrűbb mecsetlátogatást. Sőt, ami máshol sehol sem fordult elő, a kínai stílusú pompás karakoli dungan mecsetet még fényképezni sem hagyta az imám. A mecset udvarán pedig fejbólogatással erősítette meg szavait egy, a lugasban idegen bútordarabként üldögélő arab sejk: vahhabita prédikátor volt.

Ez most nagyon szubjektív bejegyzés lesz. Mármint, hogy a kirgizek mit gondolnak arról az országról, ahonnan érkeztem. Azok a kirgizek, akikkel találkoztam. Nem politikusok, nem egyetemi tanárok és – zömében – nem értelmiségiek.  Így nem is általánosítanék. De az reakciók igen tanulságosak voltak.

A „Ön/Te honnan jött/jöttél?” kérdésre adott válasz három csoportba sorolható reakciókat váltott ki. Az egyik (a beszélgetőtársak talán egyharmada) az, hogy az illetőnek fogalma sem volt Magyarország hol- és mibenlétéről. Ez valahol a globális realitások alapján a helyünkre tesz bennünket.

A második – szintén egyharmados arányban adott – válasz szerint Magyarország fasiszta ország. Hitler szövetségese és utolsó csatlósa volt a kirgizek számára is a modern kori identitást alapvetően meghatározó jelentőségű Nagy Honvédő Háborúban (NHH). Beszélgetőtársaimnak semmiféle információja nem volt a jelenleg itthon zajló politikai folyamatokról vagy eszmei-ideológiai irányzatokról, ugyanakkor az említett konfliktus óta eltelt hetven évet is más idő-percepcióval közelítették meg.

A legtöbben még személyes vagy második-harmadik generációs élményként élik meg a Великая Отечественная война-t. Itt egy példa: Közép-Kirgizisztánban ültem egy nyári szálláson álló jurtában – vacsoráltunk. Anya, apa, négy leánygyerek és a férfi anyja, aki aznap érkezett, hogy levezényelje a család birkaállománya jelentős részének eladását és a végén zsebre vágja az érte kapott nem jelentéktelen összeget és jómagam. (A családfőséget elsőként megillető papa – az aksakal – néhány éve elhunyt, így a Mama volt a góré.) Miután elfogyasztottuk lótejből, lóvajból, lójoghurtból és lótejben főtt lóhúsból álló étkünket, a kályha melegében és füstében egy petróleumlámpa sárgás fényénél kortyolgattuk lótejjel ízesített teánkat.

A Mama ekkor felém fordult és megkérdezte, honnan jöttem. Miután megmondtam, az arca elszürkült. „Венгрия ” – ismételgette, majd mondta a már többször hallott szentenciát a fasiszta országról, Hitlerről és a szövetségről. Aztán lassan hozzátette, hogy neki két bátyja halt meg az említett országban, a fasiszták elleni küzdelemben. Ezt követően kikapta a műfogsorát, és a zsebéből nehézkesen előrángatott gyűrött újságpapírral csendesen sírdogálva tisztogatni kezdte. Amikor úgy tíz perc múlva végzett, a fogsort kitette az asztalra; úgy, hogy az az aranypótlásokkal együtt felém vicsorogjon.

Vagy ez utóbbi momentumot már csak én képzeltem bele. Nem tudom. Mindenesetre a második világháború szovjet/orosz szemszögű megközelítésének megértése még a kirgiz néplélek megértéséhez is szükséges. A russzifikációnak kétségtelenül számos negatív szegmense van. Az orosz államalapítás, -építés majd -fenntartás alapélménye, a tatárokkal szembeni permanens honvédelem egykor az orosz politikai és népi identitás zsigereiig hatolt. (Olvassunk ehhez, mondjuk, Vásáry Istvánt. Az Arany Horda, Kossuth, 1986. Jó kis mű, most az Isszik-köl partján szántottam végig ismét, napozó-söröző-zabáló-izzadó birodalmi orosz és felső-közép kazah testzsákok között elheveredve.)

A honvédelem közös identitás-képző szerepét aztán az orosz állam a későbbi birodalomépítés során szinte minden leigázott nép gondolkodásába konvertálta. Így a kirgizek számára a NHH a kétségtelenül rengeteg áldozattal, tragédiával, de mindezzel együtt számos pozitívummal is járó szovjet modernizáció egyik megfizetendő ára volt. Aminek legitimitása máig nem kérdőjeleződik meg. A Lenin-szobrok némelyike ugyan már át-áthelyeződik, környékük vagy maga a műalkotás elhanyagoltatik, de a minden településen meglévő NHH-szoborkompozíciók karbantartása és tisztelete rendületlen.

És hogy visszatérjek az eredeti témához. A hazánkról alkotott kép harmadik változata talán a legérdekesebb: a iszlám török Magyarország. Ebben keveredik a magyarokról, mint ázsiai népről szóló (fél)ismeret, illetve Törökország két évtizedes hatása a kultúra és a nevelés területén. Itt egyszerűen napjainkig kiterjesztődik az oszmán kor másfél százada.

Ezzel a véleménnyel egyébként Biskektől Karakolig és Osig találkoztam. A legviccesebb egy Narin-i férfiú volt, aki egy élelmiszerbolt előtt szólított meg és miután meghallotta, hogy a „muszlim Magyarországról” érkeztem, azon nyomban berohant az üzletbe és egy liter vodkával fordult ki, hogy erre azonnal áldomást kell innunk.

A Tölök/Szong-köl-i Mama szívét végül sikerült meglágyítanom. Miután a gyerekek lassan leheveredtek körülöttünk, miközben mi, felnőttek rendületlenül ittuk felváltva a lótejes teát és a kumiszt, a petrollámpa fényében kézi árnyjátékkal szórakoztattam a kicsiket, ami nagy tetszést keltett. A végén még a Mama is nevetett. Visszatett fogakkal. Másnap kis élelmiszercsomagot is készített nekem az útra. Lótejet, lóvajat meg egy kis lóhúst. És kenyeret. Abban nem volt ló. A háromezres hágókhoz kellő mennyiségű energiával látott el. Útravalóját két napig ettem. 

Az ország délkeleti részén a Kínába vezető Torugart-hágó felé tekerve, miután átkeltem a Narin városától délre hegyláncon és kiértem az At-Basi-folyó völgyébe, meghökkentő látvány és útviszonyok fogadtak. Az addigi zömmel kőzúzalékos-kátyús, majdhogynem otthoni viszonyokat idéző úttest hirtelen kiváló minőségű, széles, útburkolati jelekkel (a padkán is!) frissen ellátott, a Tien-san havas csúcsai nyújtotta háttérrel szinte svájci miliőt sugárzó országúttá változott. S ilyen maradt az általam megcélzott Tas Rabat-i karavánszerájhoz és a Csatir-kölhöz vezető elágazóig.

Ez önmagában még nem lett volna érdekes, ha nem guggolt volna ötven méterenként egy-egy kínai munkás az út mellett és rakosgatta volna egyenként a túl nagynak tartott kavicsokat a szélesen kiképzett padkákról az út menti árokba. Munkavédelmi sisakban, negyven fokban. Az Export Import Bank of China finanszírozásában a China Road and Bridge Corporation (CRBC) úgynevezett „útrekonstrukciós beruházás” keretében gyakorlatilag új országutat épít a nyugat-kínai Kasgar/Kasi és a kirgiz főváros között. A több mint ötszáz kilométeres projektnek az út mellett lépten-nyomon elhelyezett táblák tanúsága szerint 2014 végére kell elkészülnie.

A határidő betarthatóságában erősen kételkedem – még a sztereotip kínai munkamánia ismeretében is –, miután sűrűn vannak még ötven-száz kilométeres szakaszok, ahol a csikorgó murván ötpercenként dübörögnek a kínai kamionok Biskek felé – irgalmatlan gázolajfüst- és porfelhőt indukálva. Ebben hosszan feredőzve taposás közben néha-néha elgondolkodtam a hosszú távú magashegyi kerékpározás egészségre tett kedvező hatásról.

Kína egyre erőteljesebb jelenléte azonban még kitörési pontot is jelenthet az országnak. A politikai függetlenség mindezidáig eltelt két évtizede ugyanis nem nagyon váltotta be a reményeket. A kérdés az volt: melyik gazdasági/politikai nagy/középhatalom lát lehetőséget a mindössze ötmilliós, ásványkincsekben ugyan rendkívül gazdag, de infrastrukturálisan erősen elmaradott közép-ázsiai országban.

A részletekbe nem mennék bele; mindez olvasható számos könyvben, website-okon. Ami a lényeg: a kilencvenes években Oroszországban bíztak leginkább a kirgizek, az ezredforduló után pedig a Stratejik derinlikben kidolgozott Davutoğlu-i török külpolitikában, amely az addigi, alapvetően Európára összpontosító nemzetközi kapcsolatrendszert felváltó többirányú külpolitika keretében az egyik fő akció-iránynak a belső-ázsiai török testvérországokat jelölte meg. Kazahsztán kétségkívül profitált is ebből a kapcsolatból, de Üzbegisztán, Türkmenisztán és különösen Kirgizisztán ezt már nem mondhatta el magáról.

A törökök tizenöt év alatt negyedmillió dollárt ruháztak be az országba, de a kulturális kapcsolatok erősítése és a felsőoktatás fejlesztésén kívül ennek a gazdaság legtöbb területén nincs számottevő eredménye. A török külügyminisztérium honlapja szerint a török export háromszorosa az importnak, a török üzletemberek pedig a kazah, kanadai, brit és orosz beruházók után következnek a sorban. (És hol vannak a kínaiak?) Mindez azonban kevésnek tetszik – ez olvasható a kirgiz lapokban és ez hallható a lakosság panaszaiból is.

Maradtak tehát az oroszok. Mindezidáig főként a szoldateszka. Az orosz katona talán másoknál is nehezebben vonul ki olyan helyről, amit már jól belakott. Így van ez Kirgizisztánban is. Gyermekkorom látványát idézte, amikor a platón zötykölődő orosz katonákat szállító Urálok előztek meg az ország északi részén. A különbség talán az volt, hogy annak idején sápadt arcú sorkatonák szívtak kókadtak a ponyvák alatt, most meg Rambónak öltözött-festett kommandósok emelgették a hüvelykujjukat és üvöltöztek vigyorogva. Egyébiránt éppen közös nemzetközi hadgyakorlat volt orosz légidesszantosok és a helyi erők részvételével az Isszik-köl melletti Balikcsi térésgében és a Kant-i légitámaszponton. Ez utóbbi mellett-közelében tekerve épületes látvány volt a felszálló és alacsonyan manőverező vadászgépek látványa. Egy haditechnika-mániás biztos elalélt volna. Én is – az idegtől.

A kanti légibázis egyébként az orosz katonai jelenlét legfontosabb pontja. A Nagy Honvédő Háború lején, 1941-ben telepítették ide Odesszából, aztán itt ragadt. Hogy kössem kicsit a Közel-Kelethez: itt – is – tanult a vadászpilótából először légierő-parancsnokká, illetve hadügyminiszterré majd egyaránt államelnökké avanzsált egyiptomi Huszní Mubárak és szír Háfiz al-Aszad. (A Kant melletti Tokmok kies városában pedig a hatvanas években fél évtizedig nézegethette a közelmúlton merengve a távoli hegyeket a mi egykori szeretett vezetőnk, a hazájától biztonságos távolba deportált Rákosi Mátyás.)

Kant továbbra is fontosságot élvez az orosz vezetés számára, minthogy Moszkva és Biskek nemrég további tizenöt évig biztosította a működését. (Ugyanakkor a kirgiz parlament 91:5 arányban támogatta az amerikai Manasz légibázis 2014. július 11-ig történő bezárását. Ez utóbbi az afganisztáni háborúban játszott szerepet.) A jelenlegi kirgiz elnök, Almazbek Atambajev, elődeitől eltérően teljen orosz orientációjú külpolitikát folytat. Ellenzéki politikusok szerint legszívesebben az Orosz Föderáció részévé tenné az országot. Ez valószínűleg túlzás, de kétségtelen, hogy – elsősorban biztonságpolitikai téren – teljes az orosz befolyás. A Moszkva-Peking politikai-gazdasági regionális rivalizálás melléktermékekként pedig Oroszország számára nagy fontossággal bír az is, hogy gyakorlatilag maga felügyelje a Tien-san nezen ellenőrizhető vonulatai között húzódó kirgiz-kínai határvidéket.

Gazdasági téren is bemozdulás látszik. A közép-kirgizisztáni Kocskor mezőváros piacán kávézgatva olvastam a Kыргыз Туусу című lapban (itt van az internetes változata), hogy a két ország energetikai minisztere, Alexander Novak és Oszmonbek Artikbajev által aláírt egyezmény keretében Oroszország 20 milliárd rubel értékben kezdi meg a kirgiz gázszektor modernizálását. Az energiaszektorban már szemmel látható Moszkva jelenléte. Az országban két fajta benzinkút van: a legtöbb olyan, mint anno nálunk a végóráit élő lepusztult Áfor üzemanyagtöltő állomások, és – egyelőre még kis számban – ultramodern Gazprom benzinkutak. A benzinszállító kamionok pedig szinte valamennyien az orosz cég logójával közlekednek.

A kirgiz gazdaságba csendesen szüremkedik be az új regionális gazdasági hatalom szerepére törő Kazahsztán. Az északi szomszéd szénhidrogén alapú felvirágzása nemcsak a fővárosban és az Isszik-kölnél újgazdag módra harsányan pénzt elverő kazah felső-középosztály jelenlétében manifesztálódik, hanem például abban tényben, hogy az orosz és török gazdasági játékosokat megelőzve a kazah tőke a kirgiz pénzintézetekben szignifikáns mértékben növekedett és növekszik.  

De vissza a kavicsrakó kínai munkásokhoz. Az említett Torugart-Narin-Biskek országút felújítása mellett Peking hasonló projektet készít elő a Kasgar/Kasi-Szari Tas-Os tranzitútvonal korszerűsítésére is. További infrastrukturális beruházás várható a két ország közötti vasútvonal építésére és az Urumcsi-Kazahsztán kőolajvezeték kirgizisztáni leágazásának megvalósítására. Emellett Kína ott van az energetikai szektorban: Biskek mellett olajfinomítót, a déli Dzsalálábád tartományban pedig erőművet épít. Mindemellett Peking Kirgizisztán óriási arany és uránkészletére kacsingat.

A két ország elnökei tavaly kölcsönösen meglátogatták egymást. Biskekben kínai iskola nyílik és szó van egy kínai egyetem létesítéséről is a kirgiz fővárosban.

Ez a igyekezet igen szép. A lakosság szintjén azonban még nem sok látszatja van (szinte semmi). A lakosság a nyelvi, történelmi és vallási testvériség jegyében továbbra is Ankara felé tekinget. A Szong-kölnél töltött estéken vendéglátóim szomorúan el-elmerengtek, mondván: „Törökország a mi testvérünk. Törökország erős. Törökország iszlám ország. Törökország emelhet fel bennünket. Kormánya iszlám kormány. Erdoğan igazi muszlim politikus. ” És legurítottak egy vizespohárnyi vodkát. 

Tulajdonképpen négyre, de így magyarul sokkal jobban hangzik. Ezt a regionális elkülönítést persze alapvetően a geográfia teszi. A Tien-san négy-ötezres vonulatai hónapokra bizonytalanná teszik a közlekedést az egyes országrészek között, de még ahol elvileg van is út, ott sem mindig van.

A huszadik századig a Selyemút ösvényein mozgott az áru és az ember – általában addig,  amíg le nem esett a hó. A szovjet érában meg nem nagyon igyekeztek, hogy megfelelő legyen az infrastruktúra. A járhatatlanság növelte a külső határok elszigeteltségét, ami Moszkvában deklarált törekvés volt. Ahol meg viszonylag jó minőségű aszfaltút volt, az vagy katonai bázisra vagy az errefelé sűrűn létesített – s mostanra többnyire úgy hagyott, és még mindig nem orvosolt környezeti katasztrófának tekinthető – uránbányához vezetett.

Az ország északi-északkeleti része a fővárossal, Biskekkel és az attól keletre eső Isszik-köl környékével a leginkább russzifikáltabb terület. Az elmúlt másfél száz évben ide telepedett le a legtöbb szláv (orosz, ukrán, fehérorosz, de lengyel is!) és még tucatnyi más etnikum a cári Oroszország majd a Szovjetunió területéről. Ki jött magától – főként a szlávok, kit hoztak – mint a volgai németeket, a csecseneket vagy a távol-keleti koreaiakat. Bár mára az az ipar – ami itt működött és felszívta ezt a bevándorló/bevándoroltatott tömeget – a birodalom összeomlását követően a Sztalkert idéző lerobbant telepeket hagyott maga után, s az orosz értelmiség jelentős részének elvándorlását eredményezte, szociokulturális értelemben ez a terület erősen eloroszosodott. Nem akarnék ezzel viccelődni, de lásd ehhez az előző bejegyzést. Mindenesetre a főváros a legfinomabb megfogalmazás szerint is kétnyelvű, habár a lakosság túlnyomó többsége kirgiz.

A russzifikáció és a szovjet korszak vallásellenes attitűdje csak erősítette az eltávolodást az ezen a területen amúgy is sajátságos, egyfajta iszlám-light életmódtól. Az ezzel a területtel érintkező kazah steppevidéken ugyanis eleve erős fáziskéséssel, csak a 17. századtól gyökeresedett meg igazán az iszlám s az életmódban, gondolkodásban – miként Ázsia és Afrika számos más pontján – könnyedén inkorporált a Koránnal és a prófétai hagyományokkal nem éppen kompatibilis népi hagyományokat. Itt jelesül a sámánizmus egyes elemeit. A szovjet korszak hivatalos ateizmusa ezeket együttesen igyekezett kikoptatni a társadalomból.

Valamelyest ehhez a területhez hasonló kulturális allűrökkel rendelkezik az ország északnyugati csücske, Talasz és környéke. A szintén földrajzi akadályok (hegyek) által leválasztatott régió névadója a hasonnevű folyó és a város, amit a történelmi misztifikáció hívei igencsak szeretnek emlegetni az itt Kr.u. 751-ben lezajlott csata okán. Az arab-tibeti szövetségesek kínai-karluk csapatok feletti győzelme kétségtelenül fontos eseménye volt a kornak, de éppúgy nem vetett véget az iszlám további kelet-turkesztáni terjeszkedésének (ez még legalább ezer kilométerrel tovább tartott napkelet felé), mint az egymást követő kínai dinasztiák időszakos érdeklődésének és befolyás-kiterjesztésének Belső-Ázsia irányába. Miként az sem teljesen felel meg a valóságnak, hogy ebből a csatából származó kínai hadifoglyok révén indult be a papírgyártás Kínán kívül. Többek között például Szamarkandban ekkor már évszázadok óta készítettek papírt.

De vissza a mába. Vagy legalább a közelmúltba. Talasz város és környéke ma gyakorlatilag a gazdaságilag látványosan erősödő Kazahsztán egyik dél-nyugati régiójának, a közeli Tarasz városnak a vonzáskörzetébe esik. Családi kapcsolatok, munkahely, bevásárlás, s egyáltalán a közlekedés szempontjából is több köze van a közeli kazah városhoz, mint mondjuk Biskekhez, amely például a kazah steppén haladó nyílegyenes gyorsforgalmin harmad annyi idő alatt érhető el, mint a kétszer is háromezres hágót megmászó kirgiz országúton. Kerékpárral meg… Ezt nem részletezném…

Az ország belső része egészen sajátságosan őrizte meg a nomád hagyományokat. A Kocskor-Csajek-Kazarman-Narin négyszög maga is erősen tagolt, de jól körülhatárolható a Tien-san észak- és délnyugati vonulataival, közepében a csodálatos Szong-köllel. A történelem során a hegyi nomadizmust választó kirgizek kulturális értelemben a leginkább érintetlen vidéke ez. A lakosság itt is muszlim, a nomád iszlamizmus minden lazaságával egyetemben. A Szong-kölnél egy nyáron felköltöző lótenyésztő családnál eltöltött napok során állandóan az iszlámról (és minő érdekes: Törökországról – erről majd később) beszéltek, de soha senki nem imádkozott, itták az enyhén alkoholos kımızt/kumiszt, esténként meg le-lecsúszott pár pohár vodka. Hogy Ramadán volt, hagyjuk.

Itt gyenge az északi szláv hatás, a harminc alattiak már egyáltalán nem értenek oroszul. De az ország délnyugati régiójára jellemző szigorúbb iszlám irányzatok vagy az ott ugyancsak nagy hagyományokkal rendelkező szúfizmus sem bír itt sok követővel. Talán még Narinban bukkant fel a legtöbb hidzsábos fiatal nő. Abban a városban, ahol a kilencvenes években szaúdi pénzből hivalkodó, bár stílusában a helyi hagyományokat követni igyekvő, valójában idegenszerű beton gigamecset épült. Ami imaidőben igencsak üresnek tetszett. Amikor egy helyi taxissal teázgattam az utcán és elhaladt előttünk két biciklis hosszú szakállú arab ruhát viselő szalafita fiatal, a fáradt tekintetű sofőr így szólt: „Ezek a mi turistáink. Remélem, egyszer majd szépen hazamennek.”

Az ország legszignifikánsabban elkülönülő negyedik régiója a hírekben már negyed százada is sokat szereplő Fergána-völgy, amely nem déli fertálya tartozik Kirgizisztánhoz; ügyes, a szovjethatalom által az divide et impera-elv alapján létrehozott kis özbeg és tádzsik enklávékkal. A völgy, amely valójában egy, a Tien-san és a Pamír által övezett hatalmas katlan, a hagyományos iszlám élet színtere, a belső-ázsiai iszlám kultúra egyik központja volt, s az ma is.

Erről a vidékről is többet írnék még, most annyit, hogy terület rendkívül heterogén: vallási és etnikai értelemben is. Itt található a legerősebb szúfi hagyomány, de itt szökkentek szárba – ugyancsak évszázados hagyományokra támaszkodva – az iszlám purifikátorainak irányzatai is a szalafitáktól az aktivista extremistákig, a dzsihádot zászlajukra tűző csoportokig, akik szemében az egyik fő kihívás és ellenség éppen az erős helyi szúfi hagyományok.

S mindezt fokozzák az etnikai ellentétek az Os és Dzsalálábád városokban élő jelentős özbeg és tádzsik csoportok valamint a kirgizek között, amely ellentét mögött pőre gazdasági és társadalmi feszültségek is felsejlenek.

S mindez a megosztottság egy súlyos gazdasági kihívásokkal szembenéző s – Tádzsikisztánt leszámítva – a szomszédaihoz képest erősen leszakadt és tovább szegényedő; kvázi magára hagyott országot sújt. Kevés ország külpolitikai/külgazdasági akciórádiuszába került bele Kirgizisztán. Erről a kissé magára hagyatottságról a következő posztban lesz szó. 

Már a felütés is egészen emlékezetesre sikeredett. Éjjel érkezvén a Manasz Nemzetközi Repülőtérre, a helyi taxisok folyamatos szállítási ajánlatai, majd kis testi interakciói (lökdösődés) s végül körberöhögésem közepette üzemképes állapotba hoztam és felmálháztam a biciklimet. Aztán a langymeleg éjszakában – időnként az ilyenkor már megszokott kutya-támadásoktól kísérve – vidáman betekertem az uszkve harminc kilométerre lévő fővárosba.

Biskekről is bőven írok majd (politika, iszlám, egyebek), így most csak annyit, hogy a monstre park-szerű város kihalt utcáin pirkadatig tartottam kerékpáros terepfelmérést. A hajnali imára hívó ádzánt hallottam éppen, amikor megálltam egy európaias szupermarket előtt, ásványvíz vételezés céljából. Alig támasztottam neki a járművet a bolt falának, amikor a sarokról elém perdült/esett/zuhant az első kirgiz, akivel immár verbális kommunikációba kezdhettem.

„Dajtye mnye gyengi, moj drug, ja ócseny…” – és pöckölni kezdte a nyakát. Az ötvenes férfi a tajtrészegség legmélyebb fázisában leledzett. Talán a hosszú repülőút agyzsibbasztó hatásának, vagy az új hely felfedezése okozta felfokozott lelkiállapotnak tudható be, hogy valamiért hirtelen feltételhez kötöttem a segítségnyújtást. „Vü znájetye gimn Szovetszkaja Szajúza?” – kérdeztem. „Kanécsno!” – hörögte a részeg, mire én: „Nu, mü pojem vmésztye!”

És az egyre világosabb, rózsaszínné váló lágy biskeki szmogban felcsendült a dal. Erő volt benne, de nem mondanám, hogy zeneileg tökéletesre sikerült. Különösen a „Pártija Lényina, szila naródnaja”-sor lett brutális; daltársam itt ugyanis kvázi artikulálatlanul üvöltött. Szintúgy a „..kommunizma vidjot!”-záróakkordnál. De végig vigyázzban álltunk.

Szép volt. Sokat ígérő volt. Sokat megmagyarázott előre a később látott-tapasztalt élményekből. Például, zárójelben jegyezném meg, hogy e dalnok állapota s viselkedése, mely általánosan tapasztalható volt az ország egy bizonyos részén (hogy hol s miért, majd külön bejegyzésben kifejtem), egy, a statisztikák szerint 80%-ban muszlimok lakta országban, Ramadán idején történt.

Valahol már ide tartozik, hogy az országutak mellett kilométerenként mázsányi műanyag sörösflakon és töményszeszes üveg lenne összegyűjthető. A többezres közúti hágók tetején lévő pihenőhelyeken pedig a szerteszét heverő hulladékot alapvetően két szegmensre lehetett bontani: tele pelenkákra és üres vodkásüvegekre. Ebből amatőr szociológusként azonnal következtethetünk az országban zajló demográfiai folyamatokra és a felnőttek fogyasztási szokásaira. Ilyeneken gondolkodtam például amikor e helyeken - a többiek példáját követve –  a Tien-san csúcsai felé fordulva, viharos szélben lobogó fejkendővel jómagam is ürítettem.

A hajnali dalnokot természetesen nem vertem át. A produkció után adtam neki ötven szomot. Ebből két másfél literes ásványvíz vagy egy kétdekás Zavodszkaja vodka jött ki. Nem néztem meg, melyik opciót választotta. 

’96 tavaszán a Khábúr-folyó egyik mellékágánál sikerült traktort stoppolnom. Azzal zötykölődtem ki a török határ melletti Rasz al-Ajn városából a Tell Halaf-i kultúra feltárásaihoz. A traktoros kurd volt, sorsa a már korábbi bejegyzésekben elmesélt történetekbe pontosan illeszkedett. A mostani rövid írás a napjainkban itt zajló folyamatokról szól.

Északkelet-Szíriában a kurdok egyre inkább hajlani látszanak az iraki modell megvalósításának. Az erősen szekuláris kisebbség megkezdte az iszlamisták kiszorítását a térségből. Rasz al-Ajn környékén a Nyugat Kurdisztáni Tanács (مجلس غرب كردستان) fegyveres szárnyának tartott Népi Védelem (الحماية الشعبية) erői kiszorították a Nuszra Front (جبهة النصرة) és az Iraki és Szíriai Iszlám Állam (الدولة الإسلامية في العراق والشام) nevű szervezet harcosait a térségből.  Ezzel a stratégiai fontosságú határátkelő (a túloldalon, mindössze egy vasútvonallal elválasztva Ceylanpınar városa) teljesen a kurdok kezébe került. (Egyébiránt valamennyi ellenzéki forrás a város kurd nevét – Serêkanî – hangsúlyozza immár.)

Ezzel egy időben a Kurd Demokratikus Unió (الاتحاد الديموقراطي الكردي) egy több éve kidolgozott tervezet alapján megkezdte a terület autonóm helyi igazgatásának kiépítését. Ez itt egy választóterületenként delegált tíztagú úgynevezett Kurd Legfelső Bizottságot (الهيئة الكردية العليا) jelent, amelynek tagjai látják el a helyi közigazgatási feladatokat, a gazdaság, a kereskedelem  irányítását, valamint az oktatási és szociális intézményhálózat működtetését. Ez utóbbi téren a szekuláris kurd pártok részéről például erős törekvés történt az iszlamisták elképzeléseinek visszaszorítására – különös tekintettel a jelenleg zajló böjti hónapra.

Ez az autonómia-törekvés jelentkezik a többi kurdok lakta régióban, Aleppó-tartomány északi részétől Ámúdán és al-Qámislín át al-Hasszakéig. Az iraki példa sikeres. Az iszlamisták pozíciói a kurd társadalomban korlátozottak. Északkelet-Szíria jövője nemcsak az ország szempontjából jelent komoly kihívást; regionális szinten is komoly fejfájást okozhat valamennyi szomszéd államban.

P.s. Visszatérvén Krétáról még írnék ott-tartózkodásom olvasmányélményeiről is, de kevés időm maradt. Tegnapelőtt jöttem, holnap újból utazom. Ezúttal Biskekbe, honnan egy hónapos kerékpáros országjárást teszek Kirgizisztánban. Valószínűleg közben nem nagyon lesz lehetőségem idevetni a gondolataimat, de majd igyekszem rögzíteni néhány benyomást a blog részére is, melyeket utólag megoszthatok. 

2010/11 szilveszterét-újévét a montenegrói tengerparton töltöttem. A tengerparti városok bejárása és az Orjen, a Lovćen és a Rumija hegységekbeli túrák közötti szünetekben egy vaskos monográfiával küzdöttem. Ekkehard Eickhoff műve súlyra is jelentős, a témája pedig igencsak izgalmas. A Velence, Bécs és a törökök című munka a tizenhetedik század délkelet-európai történelmével foglalkozik.

Azzal a korral, amelyben a megerősödő Habsburg birodalom és a delelőjén túljutott, de még nem beteg Oszmán állam közötti erőegyensúly nyomán kialakult az a status quo, amely a huszadik század eleji nagy robbanásokig meghatározta a régió (a Balkán vagy ha úgy jobban tetszik, Südosteuropa) sorsát.

A könyv központi vonulata a Krétát birtokló velenceiek és a sziget meghódítását elhatározó törökök közötti huszonnégy éves (1645-1669) kandiai háború. A stratégiai fontosságú szigetért folytatott rendkívül véres küzdelem – amelyben csak a főváros birtoklásáért vívott negyedszázados ostrom során kétszázezren haltak meg – ismerete nélkül nem igen érthető az iszlamisták viszonyulása Krétához.

(Meg egyébiránt a korszak magyarországi eseményei sem: kezdve az Erdélyben ekkor zajló kulcsfontosságú fejleményektől Rákóczi Györgyöstűl-Apafi Mihályostúl, gyakorlatilag Zrínyi és társai teljes politikai-katonai manővereiig. Ez a Magyarországon megszokott módon visszhangtalan könyv is jó példája annak, hogy a magyar történelem egyetlen nagy heroikusnak mondott korszaka sem értékelhető racionálisan, ha nem merítjük jó mélyen nemzetközi kontextusba. Lásd még például a Rákóczi szabadságharc és az akkor zajló összeurópai (mini-világ) háború, a Habsburg örökösödési küzdelem kapcsolódási pontjait.)

Megint eltekeredtem. A számtalan mártírt követelő hódítás nyomán Kréta birtoklása az oszmán birodalomban majd napjainkban az iszlamisták körében kiemelt jelentőségűvé vált. Az iszlamisták interpretációjában a második, iszlám/oszmán hódítás a Kanaánt hozta el a sziget lakóinak: az ortodox görögöket felszabadította a katolizálást erőltető velencei elnyomás alól, lakóinak felajánlva az igaz hithez való csatlakozást és az oszmán birodalomba való betagozódással egy virágzó gazdasági rendszerbe emelte a sokat szenvedett krétaiakat.

Az (arab) iszlamista értékelés mégsem teljesen pozitív az oszmán uralmat illetően. A törökök szemére vetik, hogy – véleményük szerint – az oszmán állam gyakorlatilag valamennyi templomot mecsetté alakított át. Ebben nem látnak a korábban említett, az ortodoxiát felszabadító minősítéssel való meglehetősen erős ellentmondást. Problémájuk azzal van, hogy – tanításaik szerint – az arab muszlimok hódításaik során a saría előírásait betartva nem építették át mecsetté a templomokat. (Ehhez az állásponthoz sokan hozzászólhatnának; például a damaszkuszi Omajjád mecset vagy a pesti Belvárosi plébániatemplom.)

Alapvetően ennek a helytelen viszonyulásnak tulajdonítják az iszlamista történészek, hogy a sziget, amelynek lakossága a tizenkilencedik század közepére szerintük zömében muszlimmá lett (valójában a krétai polgárok fele volt az iszlám híve), 1866-ban fellázadt az oszmán uralom ellen. Már ekkor több ezer muszlim elhagyta a szigetet. Ma a libanoni Tripoliban a krétai muszlimok csaknem tízezres kolóniája él, de a szomszédos Szíriában is sokan telepedtek le (a damaszkuszi bazár negyedében is több ezren élnek).

Amikor a brit segítséggel létrejött a kvázi-önálló Krétai Állam (1898), muszlimok újabb hulláma vándorolt ki. A huszadik század elejére már csak a lakosság alig több mint tizede volt muszlim.

Aztán a Balkán-háborúk folyományaként a sziget Görögország része lett. Az 1923-as nagy népességcsere során úgy félmillió muszlim távozott. Az iszlamisták azonban publikációikban továbbra is a lakosság 15%-át tartják muszlimnak, s a sziget jelenlegi – finoman szólva megkérdőjelezhetetlen – státusát átmeneti állapotnak tekintik. Hát, majd meglátjuk. Mindenesetre a Föld állapota is átmeneti; úgy négy milliárd év múlva e provizórikus korszak után elnyeli a Nap. Igyekezzünk nem jelen lenni!

Lehet, hogy szégyenkeznem kellene. Nekem Kréta először és elsőként Leandroszt, Babisz Szpiridakiszt, Mateosz Nukakiszt és Annika Zeferiszt jelentette. Meg a gonosz öregasszonyt, a Katerina Matakiszt. Meg az elnyiszált fékvezetéket, Elena és az Alexisz-gyerek halálát. Meg ennek az egész romantiko-tragikus ópusznak a giccses zenéjét. (Aki látta, tudja, miről beszélek, aki meg nem, annak meg ez is csak egy az érthetetlen boldog/átkos dualizmus-kori régiségek tárházából). S csak felnőtt fejjel olvastam Kazantzakiszt meg láttam a ír-mexikói mű-görögöt a zseniális filmben. Nagyonkésőkádárkori posványkultúrás megkésettség. Régenmindenjobbvót! Ezen járt az eszem ma este itt Krétán, a Malia-öböl partján. De írni nem erről szeretnék.

Hanem. Az iszlám és Kréta kapcsolatáról. Illetve arról, hogy miként tekintenek az iszlamisták Krétára – és általában az egykor birtokolt, az iszlám fennhatóság alá tartozó (دار الإسلام) területekre. Mert erről is van igencsak markáns véleményük.

Alapvetően az, hogy e területek – így az Ibériai-félsziget (الأندلس), a Balkán jelentős része, a Krím-félsziget vagy, hogy ütősebbet mondjunk: Provance és cakk-pakk Görögország a szigetekkel együtt – elvesztése: ideiglenes. Ergo az igaz hit kebelébe visszatérítendőek. Most nem keresnénk a spanyol, portugál, francia, hát még a görög lakosság körében folytatott aktuális közvélemény kutatást a kérdésről, de nem is ez a lényeg. Hanem az, hogyan gondolkoznak erről a radikális iszlamisták.

Kréta két alkalommal került az iszlám fennhatósága alá. Először, miután a hetedik század második felében Muávíja bin Abí Szufján, az első omajjád kalifa (661-680) csapatai már megkóstolták, 825-ben az Abbászid Kalifátus élén zajló Hárún al-Rasíd-fiak, al-Amín és al-Mamún közötti testvérháborút kihasználva andalúziai arabok foglalták el a szigetet és tették meg Kandiát fővárosuknak. Ez a csaknem száznegyven évig (961-ig) tartó fennhatóság nem hozta azonban a lakosság jelentős részének iszlamizációját. A sziget muszlimjai alapvetően arab és észak-afrikai telepesek, kereskedők, katonák és közigazgatási alkalmazottak voltak. A lakosság zöme továbbra is ortodox görög volt. Ez a tényt a szalafita irányultságú történelem- és tankönyvek csendesen elhallgatják és ragaszkodnak ahhoz az állításhoz, hogy  a lakosság már ekkor csaknem teljes egészében áttért az iszlámra, majd a visszatérő bizánci uralom tömegesen kényszerítette őket vissza az ortodoxiába.

Ebből a korból mesélnek a vallási egyetemeken a 862-es Athos-hegyfok (és az ottani kolostorok) elfoglalásáról, a 866-ban bekövetkező, csaknem Athénig érő újabb hadjáratról, de mindenekelőtt a hős 904-es thesszaloniki portyáról, amelynek során Krétáról kiindulva muszlim hajóhad elfoglalta a jelentős bizánci kikötővárost, sőt egészen mélyen a mai Bitoláig benyomult Makedónia területére. (Ahhoz a véleményhez, hogy ez régen volt, hogy is volt, lásd e korábbi bejegyzést.)

Hogy merre haladnak az egyiptomi események, nem jósolnék. Még az sem biztos, hogy haladnak. (Már ha haladásnak valamiféle rendszer-evolúciót tekintünk.) A szunnita vallástudósok elitjének viszonyulása azonban beszédes. 

A témában a Muszlim Testvériség spiritus rectora, a Katarban élő Júszuf alQardáví sejk tegnap fatvát adott ki, amelyben egyáltalán nem meglepő módon, de a jövőre vonatkozóan továbbra is elgondolkoztatóan a katonák által elmozdított Muhammad Murszí mellett tette le a voksát.

A szunnita vallástudósi körökben nemzetközi tekintélynek számító veterán teoretikus ma hajnalban honlapjára is feltette a fatva szövegét. Ebben ugyan elsősorban saját vallásjogi véleményét fogalmazza meg, de a bevezetőben – miként más efféle megnyilatkozásaiban – kiterjesztvén a fatva legitimitását hivatkozik az úgymond „vele a témában konzultáló” Azhar-sejkekre, az enigmatikus meghatározásnak tekinthető „az iszlám világ vallástudósaira” és hogy hogy nem az általa irányított Muszlim Vallástudósok Nemzetközi Uniójára (الاتحاد العالمي لعلماء المسلمين). Hogy ez a kiterjesztés mennyire erősíti a fatvát, kérdéses, mindenesetre az álláspont előrevetítheti a mérsékeltebb iszlamisták jövőbeli álláspontját a Murszí elmozdítását követő valamennyi politikai opció megvalósulás esetén.

Qardáví elítéli a katonai vezetés lépését a nép által szabadon választott politikus eltávolítása érdekében. Miután személyesíti elítélő álláspontjának tárgyát, Abdulfattáh al-Szíszí hadseregparancsnokot vádolja alkotmányos és vallásjogi hibák elkövetésével. A jelenleg érvényes alkotmánnyal ugyan Qardávínak komoly fenntartásai vannak (az újonnan kidolgozandót pedig serényen igyekezett minél erőtelesebben iszlamista irányba terelni), de a nép – azaz zömében muszlimok – által megválasztott vezető legitimitását az alkotmány által garantált időre (azaz esetünkben négy évre) tiszteletben kell tartani. Ez Qardáví szerint Szíszí tábornok „alkotmányos hibája”.

Fontosabb azonban a vallásjogi megközelítés. Szíszít Muhammad Murszí legitim, Qardáví révén újra és újra hangoztatott nép által megválasztott elnökként maga nevezte ki a posztjára. Így a tábornok a közösség előtt hűséget és engedelmességet fogadott a legitim vezetőnek (وقد أقسم وبايع أمام أعيننا على السمع والطاعة، للرئيس مرسي). Ezt az engedelmességet pedig a saría alapján be kell tartani- m két eset kivételével. Amennyiben a legitim vezető a vallási előírások áthágására vagy a vallás elhagyására szólít fel szóban vagy cselekedetben. A vallásjogi érvekkel sűrűn alátámasztott állítás lényege, hogy Szíszí tábornok vallásjogi szempontból teljesen illegitim módon menesztette az elnököt.

A fatvában ezt követően megkapja a magáét a lépést támogató Ahmad al-Tajjib, az al-Azhar vezetője (nyilatkozata a vallástudósok nevében illegitim), Tavadrosz, kopt pápa (a kopt közösség nem hatalmazta fel, hogy a témában nyilatkozzék), Muhammad al-Barádaí ellenzéki vezető (nem képviseli az egész ellenzéket), a szalafita Fény/Núr Párt حزب النور (társadalmi bázisa igencsak korlátozott).

A fatva végén Qardáví felszólítja Szíszít a kritizált lépések visszavonására és Murszí újból elnöki posztba helyezésére.

Erre azért valljuk meg csekély az esély. Qardáví, az újra rendőrségi listákra vett Muszlim Testvériség és általában a heterogén összetételű iszlamisták, valamint a mögöttük álló Öböl menti politikai/vallási körök véleménye, tevékenysége és várható radikalizálódása azonban sok fejtörést okozhat a gyeplőt továbbra is kézben tartó katonáknak. 

Irakban a helyzet változatlan. Már ami a biztonsági helyzetet illeti. Mert a nyugati – hadd ne írjam: és a magyar – sajtóból szépen kiszorultak a naponta tucatnyi halálos áldozattal járó állandó merényletek hírei. Most Isztambul és – újra – Egyiptom a sláger. Az előbbi ráadásul az itthon igencsak általános provincializmus szemüvegén át interpretáltatik. Az igencsak megoldatlan mezopotámiai politika pedig nem éri el a média munkások ingerküszöbét. Úgy látszik az autóbomba szaggatta testek napi mennyisége sem elég már ehhez.

Irakban nem látszik megoldás a kurd autonómia-szélesítési törekvések, a szunnita kisebbség helyzetének rendezése és a síita közösség helykeresésének terén sem. Most hagyjuk a közigazgatás, a gazdaság és általában a társadalmi élet kihívásait. Mindezekkel az országos politikai csúcsán álló, a Jogállam (دولة القانون) nevű koalíciójával – amelyben legjelentősebb erő saját formációja, a Dava Párt (حزب الدعوة) – szekuláris programot hirdető Núrí al-Málikí miniszterelnök képtelen megbirkózni. A 2006 óta posztján lévő síita politikus mint protolkoláris események lebonyolítója és buzgó részvevője, igencsak sikeres – miként ezt szép, informatív honlapja is igazolja. Lázár Györgynek is ilyen lett volna, ha lett volna.

Nézzük azonban a miniszterelnök helyzetét saját közösségén, a síitákon belül. Hatalomra kerülésekor számos jel mutatott arra, hogy Szaddám Huszajn-rendszer utolsó csapásai majd a kibontakozó polgárháború alatt meggyengült hagyományos síita vallási vezetőket adó családok háttérbe szorulnak s helyüket az egyébként a három évtizedes Baath-rendszernek (is) köszönhetően erősen szekuláris iraki társadalom síita részében is a világi alapokon álló politikai erők nyernek teret. E folyamat részeként emelkedett fel Málikí csillaga is; a kurdok és a szekulárisok támogatásával lehetett miniszterelnök. (A külső politikai játékosokat most hagyjuk.)

Ugyanakkor a vallási vonalon két legerősebb család meggyengülni látszott. Ennek okai között volt az is, hogy mindkettő élén csaknem egy időben történt generációváltás következtében fiatal vezetők kerültek. Az Szadr-család tekintélyes vezetőjét, Muhammad Muhammad Szádiq al-Szadr nagyajatollahot még a Szaddám Huszajn-érában, 1999-ben gyilkolták meg. A család élén csak lassú folyamat során ismerték el egyik fiát, az apja halálakor mindössze 26 éves Muqtadá al-Szadrt. A jövő hónapban negyven éves Muqtadá a polgárháborúban a Mahdí Hadserege (جيش المهدي) nevű paramilitáris milíciával exponálta magát, majd iráni tanulmányokkal a háta mögött lassan politikussá konszolidálódott. Szervezete, a Szadr Irányzat (تيار الصدر) egyre jelentősebb befolyással bír az iraki síita közösségben; különösen a főváros M. M. Szádiq al-Szadról (Szadr-város) elnevezett negyedében.

A másik befolyásos család, a Hakím is hasonló utat járt be az elmúlt évtizedben. A legjelentősebb síita prtnak számító Iraki Iszlám Legfelső Tanácsot ( المجلس الأعلى الإسلامي العراقي) vezető Abdulazíz al-Hakím, aki 2003-ban a kormányzó tanács elnöke is volt, 2009-ben hosszú betegség után hunyt el Teheránban. Az évtized második felében tapasztalható befolyáscsökkenést erősítette az új vezető, Abduazíz fia, a most 42 éves Ammár al-Hakím viszonylagos tapasztalatlansága. A Legfelső Tanács, majd a síita közösség jelentős részének támogatását elnyerő Ammár immár visszaszerezte a család hagyományos presztízsét.

Mindez persze nem meglepetés. A két család több mint száz éve ad vezető vallástudósokat – köztük a síita hívő számára követendő autentikus jogforrást/joginterpretátort, mardzsat (مرجع). Tekintélyük az iraki síita társadalomban óriási. S ez a hagyomány sokkal mélyebb és hosszabb távra ható, mint Málikí és a szekuláris irányzatok rövid tündöklése.

Ezt bizonyítják az április 20-án lezajlott tartományi választások is, ahol az Iraki Iszlám Legfelső Tanács és a Szadr Irányzat majdnem mindenütt kormányzóképes többséget szerzett. Ugyanakkor a Málikí-fél Jogállam-koalíció számos kis párttal szövetségben is alig néhány helyen jutott csak többségbe a tartományi tanácsokban.  

Az iraki síiták belső politikai erőviszonyai nem érdektelenek – regionális szemszögből sem. A szíriai események hatása itt is érződhet: amennyiben hatalomváltás zajlik le a nyugati szomszédban, Irán szemében meghatványozódik Irak és különösen az ottani síita közösség jelentősége. 

A politikai helyzetet illetően igazán otthonosan érezhetik magukat a libanoniak. Mert éppen átmeneti állapot van. Mint általában. Ha egy kicsit utána kaparászunk, az elmúlt száz év több mint fele ilyen kvázi ex lex helyzetben telt el. Most például a „van is-nincs is-kormány” szituáció nyúlik igencsak hosszadalmasra.

Miután Nadzsíb Míqátí beadta lemondását, április 6-án a 128 tagú parlament négy híján teljes konszenzussal bízta meg Tammám Szalámot az új kormány megalakításával. A lassan nyolcvan napja lezajlott szavazást a libanoni sajtó és a közvélemény ujjongva fogadta, mondván, ilyen széles támogatottságú miniszterelnök-jelölt igen kevés akadt az ország lassan kilencven éves történelmében. A gyakorlatilag minden politikai erő által támogatott konszenzusos jelölt azóta nem tud kormányt alakítani. Míqátí pedig azóta bénakacsázik a libanoni politikai mocsárban.

A helyzet nem egyszerű – de igen ismerős, és otthonos a libanoniak szemében. A szomszédban folyó polgárháború gazdasági, szociális, – de a szinte naponta történő átlövöldözések és egyes libanoni politikai erők immár nyílt részvétele miatt – súlyos biztonsági kihívásokat is jelent Libanon számára. Ebben az egyre eszkalálódó feszültségben gyengültek meg a kormányerők, azaz a Hezbollah, a Michel Aoun/Aún vezette Szabad Hazafias Irányzat és szövetségeseik (Marada Mozgalom, Örmény Forradalmi Szövetség-Tasnák Párt, Libanoni Demokrata Párt, Libanoni Együttműködési Párt, Amal Mozgalom, Szír Szociális Nemzeti Párt, Baath Párt, Progresszív Szocialista Párt, Dicsőség Mozgalom) politikai pozíciói és mondott le az általuk támogatott Míqátí.

Miután a minimális többséggel rendelkező Március 8-a Szövetség (az előző szervezetek, a ProgSzocPárt kivételével, amely vezetője, Valíd Dzsumblat hagyományainak megfelelően „kibic-vagyok-de-néha-be-is-nyúlok-a-sakktáblába”-viselkedésével úgymond kívülről, de mégis belülről támogatja a kormányt) mindenáron meg akarta akadályozni, hogy visszatérhessen az ellenzék két nehézágyúja, Szaad al-Harírí vagy még inkább Fuád al-Szinjúra ex-miniszterelnökök visszatérhessenek a kormány élére. Így került – kompromisszumos javaslatként – szóba Tammám Szalám neve.

Szalám családja ez egyik legrégebbi politikai motoros a libanoni politikában. A bejrúti szunnita família már az oszmánok idején erős klánfőnöki pozíciókkal bírt és az országos politikában száz éve a csúcson van. Illetve volt. Amellett, hogy bejrúti városvezetőket és miniszterelnököket adott az országnak (mint a négyszeres kormányfőt, Száib Szalámot) és a Szulh/Szolh-családdal együtt a legbefolyásosabb fővárosi famíliának számított, száz éve vezeti, birtokolja a legjelentősebb szunnita szociális-oktatási intézmény-hálózatot, a Maqászid Alapítványt (جمعية المقاصد الخيرية الاسلامية). Ez a Harírí-féle gigaintézmény megjelenéséig a legnagyobbnak számított Libanonban.

A hosszú polgárháború (1975-1991) alatt és után felemelkedő családok – a szunniták közül mindenekelőtt a Harírí-ak – azonban kiszorították a hagyományos dinasztiákat a libanoni közéletből. Így jártak a Szalámok mellett a Szulhok és a tripoli Karámík. Ma ők – a szintén homo novus milliárdossal, a jelenleg ügyvezető miniszterelnökkel, Nadzsíb Míqátíval együtt a mindenkori kompromisszumfigurák a Nyugat/Szaúd-Arábia-barát és Irán/Szíria-szövetséges szemben álló politikai táborok között. Hatalmuk, befolyásuk és erejük azonban igen csekély. Miként a most kijelölt Tammám Szalámé is.

A jelenlegi patthelyzet egyelőre megfelel az eddigi fő kormányerőnek, a szíriai polgárháborúba szövetségese, azaz a kormány odalán állást foglaló és vezetője, Haszan Naszralláh főtitkár több beszédében ki is nyilatkoztatott módon be is avatkozó Hezbollahnak. Bármilyen hatalmi újraosztozkodás pozícióvesztéssel járhat a síita szervezet számára. Ugyancsak nem sürgős a fő szövetségesnek, azaz a Szabad Hazafias Irányzatnak sem. Michel Aún miniszterei – kulcsfontosságú posztokon: energia és vízgazdálkodás, telekommunikáció, munka, igazságügy, kultúra – ugyanis az ügyvezető kormányban továbbra is teljes gőzzel dolgoznak (többek között saját és szövetségeseik gazdasági-politikai pozíciók megerősítésén).

Az ellenzéki Március 14-e Szövetség tagjai (Jövő Irányzat, Libanoni Erők, Falangista Párt, Murr Blokk, Demokratikus Baloldal Mozgalom, Nemzeti Liberális Párt, Zahle Blokk, Al-Dzsamá’a al-Iszlámíja, Örmény Liberális Demokrata Párt-Ramgávar) mindenképpen sürgetnék az új kormány megalakulását. Ebben az alábbiakkal érvelnek:

• Gyakorlatilag a hatalmi struktúra két ága is teljes bénultságban van. A parlament, amelynek ugyancsak lejár a mandátuma – az új választói törvényről pedig még nincs megegyezés – így legitimitása súlyos csorbát szenved. Ugyanez mondható el a végrehajtó hatalomról, amelyben a kormány és – részben – köztársasági elnök osztozik.
• A Hezbollah részvétele a szomszédos polgárháborúban komoly visszaesést jelentett az Iránnal és szövetségeseivel rivális és Szíriában éppen proxy-háborút vívó – Öböl-országokból érkező, alapvetően nyárra időzített (és most a Ramadánnal egy időre eső) turizmusban, amelyhez az állami bevételek tekintélyes hányada kapcsolódik. Nem mellesleg Tammám Szalám megnevezése a kormányoldal részéről azzal a szándékkal történt, hogy az Öböl-országokkal hagyományosan jó viszonyt ápoló család fejeként miniszterelnöki pozíciója gesztus lehet a szaúdiak, katariak és a többiek számára. A megnevezése óta eltelt nyolc hét alatt máris megnövekedett az Öbölbeliek szállodafoglalása a libanoni szállodákban…
• Szalám személyét alkalmasnak tartják, hogy – ha megalakul a kormánya – levezényelje az új választó törvény elfogadását, majd a választások előkészítését. Ez az ország stabilitása érdekében létkérdés – tekintve mi történik a szomszédban és mi következik majd a szíriai háború végeztével.

A kompromisszumot mindkét oldalról veszély fenyegeti. A kormányoldalról az, hogy a Hezbollah nem látszik elfogadni Tammám Szalám javaslat, hogy deklaráltan átmeneti – a választásokig fungáló – kormányában a miniszteri tálcákat harmadolnák: egyharmad a jelenlegi kormánypártoknak, egyharmad az ellenzéknek és egyharmad a függeteleneknek. A 8+8+8-as felállást elvető Hezbollah és az Amal ugyanis mindenáron ragaszkodnak az vétójogot jelentő egyharmad+1-es részvételhez és a külügyek irányításához. Ez a jelenlegi regionális helyzetben (szunnita-síita/iráni-szaúdi küzdelem) létkérdés a számukra.

Az ellenzék viszont elfogadhatatlannak tartja a Hezbollah bárminemű kormányszerepét, miután deklaráltan részt vesz a szíriai polgárháborúban.

Továbblépésként jelenleg több alternatíva lehetséges.

• Létrejön egy 30 tagú kormány, amiben vétójogot jelentő 11 széket kapna a Március 14-e és a Március 8-a Szövetség is és ehhez jönne 8 független/középutas politikus. Ezzel a variációval egyelőre az a gond, hogy sem Szalám sem a köztársasági elnök, Michel Szulajmán nem hajlandó elfogadni.
• Megalakul a Szalám-féle verzión (8+8+8) alapuló kormány. Szulajmán elfogadja, a kormány bizalmat kér a parlamentben. Ekkor Szalámnak már csak egy nehézséggel kellene szembenézni a: meg kellene győznie a már említett „örök mérlegnyelv”-szerepet játszó Valíd Dzsumlatot. Vele ugyanis meglenne az elfogadáshoz való többség. És ennek kudarca esetén még ügyvezető kormánnyá is avanzsálhatna az új formáció, és kezdődhetne elölről minden 

Egyelőre azonban Szalám (és Szulajmán) nem preferálják ezt a megoldást. Részben a Hezbollah fenyegetései, részben pedig a szíriai polgárháború lassú begyűrűzése folytán zajló finom belpolitikai változások kiszámíthatatlansága miatt. Addig pedig a libanoni átlagpolgár nyugodtan hátradőlhet és a forró éjszakákon órákon át hallgathatja a végeérhetetlen televíziós politikai vitasorokat. Közben pedig mehet a vesemosás, több liter teával. 

A hét végén tekertem egyet a Vajdaságban, pontosabban a Bánátban Nagykikinda és Nagybecskerek környékén. Hogy ezáltal átléptem-e a Balkán határát vagy sem, nézőpontja válogatja. A) Igen; Tiszasziget és Đala között húzódik e nagy kulturális-civilizációs törésvonal. B) Nem, mert a Vajdaság még – legalább a Szerémségig – a sog közép-európai kult-civ zónához tartozik. C) Nem, mert kvázi Magyarország a Balkán északi fertálya. Lehet választani.

A kirándulás kapcsán újabb regionális híreken tűnődtem. Például azon, hogy egy viszonylag csendesebb időszak után újra előtérbe került a szalafizmus problémája a Balkánon, Jelesül most Koszovóban. A függetlenségét kikiáltó albán országban már 2008-ban túllépte a szalafizmus a látenciát. A városokban és falvakban egyre másra fellépő vallási térítők/prédikátorok megjelenése miatt komoly összetűzésekre került sor az újsütetű állam vezetői és vallási elöljárói között. A kormány azzal vádolta az országos főmuftit, Naim Tërnavat, hogy segíti a szalafiták beszivárgását az országba, míg a vallási elöljáró az állami szerveket tette felelőssé egyre növekvő számukért és aktivitásukért, mondván, hogy a vallási közösségek megosztása érdekében engedélyezi vagy elnézi legális és illegális beutazásaikat.

A jelenlegi szíriai események – miként már egy bejegyzésben említést tettem róla – hamar begyűrűztek Koszovóba is. A Nuszra Front (جبهة النصرة) és más iszlamista formációk soraiban koszovói albánok sora harcol a polgárháborúban.

A jelenlegi feszültséget egy pénteki ima prédikációja váltotta ki, amelyet egy Jordániában tanult szalafita sejk tartott a dél-koszovói Prizren városában. Az itt található Suzi Çelebi mecsetben május 31-i beszédében Irfan Salihu sejk komoly határokat lépett át. Az erősen szekularizált albán társadalmat kritizálva arról beszélt, hogy a statisztikák szerint a lányok 92%-nak van úgymond „barátja”, ami a házasságon kívüli kapcsolatok elharapódzásához és az iszlám társadalmi szabályok és konvenciók megsemmisüléséhez vezethet. Pontosan idézve a szónokot: aki házasságon kívüli kapcsolatra lép, az k’’’a. Ezért – így a sejk – meg kell kezdeni a nemek állami szintű és kötelező szétválasztását a koszovói társadalomban is, a nőket pedig vissza kell irányítani a helyes, tradicionális szerepükbe.

A kormány először június 3-án az európai ügyek minisztere, Vlora Çitaku révén tiltakozott; a feminista politikusnő a koszovói társadalom és állam elleni támadásnak minősítette a szalafita sejk kijelentéseit. Egy nappal ezt követően aztán a 120 tagú koszovói parlament női képviselői (arányuk 30%!) pártállástól függetlenül közös nyilatkozatban ítélték el a sejk álláspontját, mint a társadalom egyik alappillérét jelentő női-férfi egyenjogúság elleni megengedhetetlen támadást.

Ezt követően a politikusok találkoztak Naim Trënava sejkkel is, követelvén tőle, hogy a hivatalos vallási vezetés (Koszovói Iszlám Közösség/Bashkësia Islame e Kosovës) határozottan foglaljon állást a sejk kijelentései és általában a szalafita eszmék egyre erőteljesebb ellen.

Az utóbbi évek szalafita nyomulása a politika (legalábbis a parlamentben manifesztálódó) felhőrégióiban még nem jelentkezik. A képviselőnők tiltakozásakor mindösszesen egy parlamenti honatya szavazott a tiltakozó nyilatkozat ellen: Gëzim Kelmendi, az Igazságosság Párt (Partia e Drejtësisë) képviselője. Az a függetlenség kikiáltása után létrejött első iszlamista színezetű politikai formáció, amelyet a jelenlegi kormány egészségügyi minisztere, Ferid Agani vezet.

Ugyanakkor a vallási vezetők álláspontja már egyáltalán nem egyöntetűen elutasító. Tërnava sejk ködös nyilatkozatai mellett elgondolkodtató, hogy Salihut és a hozzá hasonló gondolkodású kollégáit is a hivatalos Koszovói Iszlám Közösség nevezi ki és fizeti. Leváltásának szándékáról pedig nincs hír.

Ugyancsak érdekes, hogy az inkriminált kijelentések Prizren Tartomány imámjainak elnöke jelenlétében estek meg – anélkül, hogy bárminemű tiltakozást kiváltottak volna.

A szalafiták természetesen összezártak: a prishtinai nagymecset imámja, a szalafita Iszlám Világ Egyesület ( رابطة العالم الإسلامي) szervezet tagja, Shaukat Krasniqi sejk már június 5-én a Szabad Európa Rádiónak adott nyilatkozatában támogatásáról biztosította a megtámadott vallási vezetőt és nézeteit. Krasniqi sejk egyébiránt minden jel szerint aktívan részt vesz a koszovói albán harcosok Szíriába exportálásán.

Június 4-i nyilatkozatában pedig ugyancsak támogatólag lépett fel az Arsim Krasniqi és Fuad Ramiqi vezette iszlamista LISBA-párt, amely ez év februárjában alakult és meghirdetett programja szerint a parlamenti jelenlétre, majd kormányra kerülésre törekszik. Célja ugyanis a koszovói politikai struktúra és az alkotmány iszlamista alapokon való teljes átalakítása; hosszabb távon pedig a Balkán a felépítendő iszlám kalifátusba való betagosítása.  

Ez persze még a távolabbi jövő. A mai jelek azonban egyértelműen a szalafita gondolatok nyomulásának vagyunk tanúi a Balkán különböző szegleteiben is. A szíriai polgárháború vége – és  a harcosok hazatérése – pedig tovább erősítheti ezeket a folyamatokat. 

A napokban Kairóban nagyszabású nemzetközi szunnita iszlamista konferencia zajlik. A tanácskozáson, amelyet a Nemzetközi Iszlám Egyeztetési Tanács (المجلس التنسيقي الإسلامي العالمي) szervezett mintegy 76 iszlamista szervezet képviselteti magát az umma több fertályából: Egyiptomból, Szaúd-Arábiából, Kuvaitból, Katarból, Jordániából, Palesztinából, Szudánból, Líbiából és Algériából.

A résztvevő a szunnita iszlám vallástudósi krémjéből kerülnek ki. Jelen van Katarban élő egyiptomi Júszuf al-Qardáví sejk, a Muszlim Testvériség spiritus rectora, az al-Dzsazíra televízióban évek óta futó műsora (الشريعة و الحياة) miatt – is – talán a legbefolyásosabb szunnita vallástudós, Muhammad Abdurrahmán al-Arífí sejk, a Szaúd király Egyetem professzora, nemzetközileg jegyzett vahhabita hittudós vagy Muhammad Hasszán sejk, egyiptomi vallástudós és hitszónok.  Exponálta magát még – többek között – Szaíd Abdulazím Alí Muhammad sejk, ugyancsak egyiptomi szalafita prédikátor és a kairói kormány képviseletében Talat Afíf, a vallási alapítványok (أوقاف) minisztere.

A szervezetek között megemlítendő a Muszlim Tesvériség (الإخوان المسلمون), a Muszlim Vallástudósok Nemzetközi Uniója ( الاتحاد العالمي لعلماء المسلمين), a Szíriai Vallástudósok Egyesülete (رابطة علماء الشام), az Afrikai Vallástudósok Uniója (اتحاد علماء أفريقيا), az Iraki Muszlimok Vallástudósainak Testülete (هيئة علماء المسلمين بالعراق) vagy a dél-iráni arab lakosság szaladár mozgalmait támogató Nemzetközi Konferencia az Ahvázi Nép Győzelméért (المؤتمر الدولي لنصرة الشعب الأحوازي) szofisztikált nevet viselő szervezet. S ott van az Iszlám Konferncia Szerveztének (منظمة التعاون الإسلامي) delegáltja is.

A tanácskozás során elfogadott nyilatkozat alapvetően a szíriai helyzetre és a szunnita iszlamista szervezetek fő problémájára/kihívására, Irán regionális politikájára reflektál. A konferencia meghirdetésekor négy, egyenként megtárgyalandó témakört neveztek meg: elsőként az iráni regionális hatalmi törekvéseket és befolyásnövekedés kérdését. (Azaz, az úgynevezett „szafavida projektet” – utalván a középkori Oszmán birodalom legfőbb keleti riválisává emelkedett s a síizmust államvallássá tett Szafavida birodalomra.) A második téma: a – természetesen szunnita – vallástudósok vallási kötelezettségei e probléma megoldása terén. A harmadik: a vallási és civil intézmények vallásjogi kötelezettségei az „iráni kérdés” megoldásában. És a negyedik: Szíria népének teljes körű támogatása az Irán és szövetségesei által támogatott Aszad-kormány elleni küzdelmében.

Eképpen látható, mi a konferencia valódi célja. Miként az is, hogy Szíria jövője kulcsfontosságú a mérsékelt és szélsőséges iszlamisták számára egyaránt. Az Aszad-rendszer megdöntése a fő ellenséget érő érzékeny csapás lehet. Ez a cél jelenleg egyesíti az iszlamisták szinte teljes politikai spektrumát. Ezért a kis erőszakkal  a címbe emelt módosított Manifest-zárszó.

A továbbra is heterogén szíriai kurd politikai erők jelenleg alapvetően egy iraki Kurdisztánhoz hasonló státus megszerzésére törekednek. Ezért vesznek rész – ugyancsak eltérő formában és intenzitással az ellenzéki mozgalomban. Ez általános minimumprogram. A további célok, illetve az elérésükhöz felhasználható eszközök tekintetében aztán jelentős eltérések vannak az egyes politikai erők között.

A hosszú távú politikai célkitűzéseket illetően földrajzi különbözőségek is kimutathatók. Közösségük az ország lakosságának körülbelül 10-15%-át teszik ki (hozzávetőlegesen kétmillió fő) és két, egymástól jól elhatárolható, és körvonalazható földrajzi régióban, azokon belül viszont meglehetős homogenitásban élnek. E két területi egység a következő:

1. Észak-Kelet-Szíria al-Darbászíja – Buhajrat al-Húl – al-Málikíja háromszög a szír-török-iraki határzóna. (Al-Raqqa és főként al-Hasszaka tartományok) A legnagyobb város: al-Qámislí.. Ennek lakossága hagyományosan (tradicionális családi és gazdasági kötődéseik révén) az iraki kurdokkal tartanak szoros kapcsolatokat s ezáltal az iraki kurd politikai erők befolyása érvényesül a körükben – gyakorlatilag az ezredforduló, de különösen a Szaddám Huszajn-rezsim bukása óta. A Barzání-klánnak rendkívül erős pozíciói vannak ebben a térségben.
2. Észak-Nyugat-Szíria az Aleppó (Halab) – Idlíb-vonal és a török határ közötti területek (Aleppó és Idlíb tartományok). Ez a terület hagyományosan a dél-törökországi kurdokkal áll kapcsolatban, ami a PKK erősebb befolyását és a jövőben e befolyás várható növekedésének lehetőségét rejti magában.

Miként a Szíriai Nemzeti Tanács (SNC) mentora Törökország lett, a növekvő iraki kurd befolyás eredményeképp a keleti szomszéd politikailag kiválóan szervezett közössége vette át a kurd kisebbség feletti gyámkodást. Az egyre növekvő iraki kurd befolyás eredményeképp 2011. októberében az iraki Arbilban alakult meg – Maszúd Barzání védnöksége alatt befolyása továbbra is jelentős a szervezetben és általában a szíriai kurd közösségben) – a Kurd Nemzeti Tanács (Kurdish National Council/Encumana Niştimani Ya Kurdi li Suriye/KNC). Ennek tagjai az alábbi pártok lettek:

• Szíriai Kurd Demokrata Párt (Kurdish Democratic Front-Kurdish Democratic Party in Syria/ Partiya Demokrat a Kurdî li Sûriyê) – vezetője: Dr. Abdulhakím Bassár/Níszirduddín Ibráhím.
• Szíriai Kurd Demokratikus Nemzeti Párt (Kurdish Democratic National Party in Syria/ Partiya Welatparêz a Demokrat a Kurdî li Sûriyê) – vezetője: Táhir Szafúq
• Szíriai Kurd Demokratikus Egyenlőség Pártja (Kurdish Democratic Equality Party in Syria/ Partiya Wekhevî ya Demokrat a Kurdî li Sûriyê) – vezetője: Azíz Dávúd
• Szíriai Kurd Demokratikus Haladó Párt (Kurdish Democratic Progressive Party in Syria) – vezetője: Hamíd Darvís
• Szíriai Kurd Demokratikus Egység Párt/Yekiti (Kurdish Democratic Unity Party in Syria/ Partiya Yekîtî ya Demokrat a Kurdî li Sûriyê) – vezetője: Muhíuddín Shajkh Alí
• Szíriai Kurd Unió Párt/Yekiti (Kurdish Yakiti Party in Syria/ Partiya Yekîtî ya Kurdî li Sûriyê) – vezetője: Iszmáíl Hammo
• Szíriai Kurd Függetlenségi Párt/Azadi (Azadi Kurdish Party in Syria/ Partiya Azadî ya Kurdî li Sûriyê) – vezetője: Musztafá Oso
• Szíriai Kurd Függetlenségi Párt/Azadi (Azadi Kurdish Party in Syria/ Partiya Azadî ya Kurdî li Sûriyê) – vezetője:  Musztafá Dzsuma
• Szír Demokratikus Kurd Párt (Syrian Democratic Kurdish Party/ Partiya Demokrat a Kurdî li Sûriyê) – vezetője: Sajkh Dzsamál Muhammad Báqí
• Kurd Baloldali Párt (Kurdish Left Party/ Partiya Çep a Kurdî li Sûriyê) – vezetője: Muhammad Múszá
• Kurdisztáni Egység (Yakiti Kurdistani) – vezetője: Abdulbászit Hammo
• Szíriai Kurd Demokrata Párt (Kurdish Democratic Party in Syria/ (Partiya Demokrat a Kurdî ‒ Sûrî) – vezetője: Abdurrahmán Allúdzsí
• Kurd Reform Párt (Kurdish Reform Party) – vezetője: Fajszal Júszuf
• Kurd Demokratikus Megegyezés Párt/Wifaq (Kurdish Democratic Wifaq Party) vezetője: Nasat Muhammad.

A KNC vezetőségében (General Assembly) 26 tag van (15 delegált a fent említett pártokból és 11 független képviselő. A szervezet, amely a szíriai kurd társadalom legnagyobb részét átfogja, az alábbi elsődleges törekvéseit határozta meg az Aszad utáni Szíria politikai berendezkedését illetően:

1. A kurdok, mint őshonos, államalkotó szíriai nép alkotmányos elismerése.
2. A kurdok bevonása minden állami ügy intézésébe.
3. Teljes jogegyenlőség a kurdok és a többségi arab állampolgárok között.
4. Decentralizált politikai struktúra kialakítása Szíriában s ezen belül – megőrizve az ország egységét – teljes körű területi, politikai, gazdasági és kulturális autonómia a kurd kisebbségnek.
5. Az állam szekularizált voltának megőrzését.

A KNC kapcsolata a Szíriai Nemzeti Tanáccsal (SNC/Syrian National Council/ المجلس الوطني السوري) a kezdetektől fogva folyamatos, de nem mentes  a súrlódásoktól. Ennek alapvető oka, hogy az SNC egyes erői – mindenekelőtt a mérsékeltebb iszlamisták, a Muszlim Testvériség vezetői – úgy tekintenek a KNC-re, mint egy, az iraki Kurdisztánból irányított szervezetre. Az SNC vezetői erősen kételkednek abban, hogy a KNC vezető személyiségei nem akarnak első lépésként az irakihoz hasonló autonómiát, majd második lépcsőben a két autonómia egyesítését – kihasználva a poszt-polgárháborús új szíriai kormány várható gyengeségét és a bagdadi kormány évek óta tapasztalható tehetetlenségét egyre erősödő észak-iraki függetlenedési gondolatokkal szemben. Burhán Galjúnnal, de főként – az egyébként kurd –  exelnök Abdubászit Szídával meglehetősen feszült volt a KNC kapcsolata.

Az SNC-ben a kurdok képviselte nagyjából megfelel a demográfiai arányuknak (310 tagból 25 kurd). Az SNC munkájában az alábbi kurd pártok vesznek részt:

• Kurd Jövő Mozgalom/al-Mostaqbal (Kurdish Future Movement) – vezetője: Misal Tammo
• Szíriai Kurd Unió Párt/Yekiti (Kurdish Yakiti Party in Syria) – vezetője: Iszmáíl Hammo
• Szíriai Kurd Függetlenségi Párt/Azadi (Azadi Kurdish Party in Syria) – vezetője: Musztafá Dzsuma

Sokkal szorosabb viszont a kapcsolat a főként SNC-koordinálta Szabad Szíriai Hadsereg (Free Syrian Army/FSA) és a KNC felügyelete alá tartozó kurd fegyveres csoportok között. Ez utóbbiak tevékenységi területe alapvetően az említett kurd többségű észak-keleti és észak-nyugati vidékekre terjed. Ugyanakkor az utóbbi hónapokban a FSA világias ideológiájú vezetői, az SNC hasonló beállítottságú vezetőivel együtt többször is azzal vádolták a keleti területeken tevékenykedő kurd fegyveres csoportokat, hogy tudatosan nem akadályozzák a szomszédos iraki szunnita területekről egyre nagyobb számban beszivárgó szélsőségesen dzsihádista fegyveresek beérkezését Szíriába.

E vádak alapja az az SNC-által megfogalmazott koncepció, hogy a kurd vezetők érdeke, hogy az SNC-t, illetve a FSA-t gyengítsék a szélsőséges iszlamista csoportok. A kurd erők ezirányú törekvése mögött az állhat, hogy

• ez egyrészt az arab politikai erők háború utáni politikai pozícióit gyengítheti,
• másrészt a szélsőségesek tevékenysége csökkenheti a külföld – mindenekelőtt a Nyugat – jelenlegi, de főként jövőbeli támogatását/kiállását az SNC, mit a felkelés legjelentősebb vezető ereje mellett,
• így a kurd erők lehetnek a Nyugat által elsőként preferált, a szekuláris – nem erősen iszlamista – jövőjű Szíria biztosítékai.

A valóságtól nem teljesen elrugaszkodott elképzelés ez: a kurdok hasonló taktikával éltek Irakban is a 2003-as háborút megelőzően és közben.

Nem teljesen harmonikus a KNC és a megalakulásában majd működésében döntő szerepet játszó, Szálih Muszlim-vezette Demokratikus Unió Párt (Democratic Union Party/ Partiya Yekîtiya Demokrat/  حزب الاتحاد الديمقراطي – PYD) viszonya sem. A PYD saját ernyője alá szeretné vonni az egész szervezetet, míg annak erősebb politikusai önállósodnának. Ilyen vezetők Dr. Abdulhakím Bassár, Iszmáíl Hammo és Muhammad Múszá. Jelenleg még egyensúly van: a kurd területek zömén a PYD dominál, de egyes városokban a KNC kapott teret (mint pld Ámúda, Afrín).

A kurd pártok részt vettek az ellenzéki Nemzeti Koordinációs Testületben (National Coordination Committee for the Forces of Democratic Change/ هيئة التنسيق الوطنية لقوى التغيير الديمقراطي). Az ebben szereplő kurd pártok:

• Kurd Baloldali Párt (Kurdish Left Party) – képviselője: Szalár al-Sajkhání,
• Demokratikus Unió Párt (Democratic Union Party/ Partiya Yekîtiya Demokrat/  حزب الاتحاد الديمقراطي – PYD) – képviselője: Khálid Múszá
• Szíriai Demokrata Kurd Párt (Democratic Kurdish Party in Syria)  - képviselője: Khálid Szinno
• Szíriai Demokratikus Kurd Párt (Syrian Democratic Kurdish Party) – képviselője: Mahmúd Dávúd.

Ezek közül alapvetően a PYD dominált. Ma is ezt a pártot tartják

• katonai értelemben a legerősebbnek (kapcsolatban áll a PKK-val, amely tagjainak 20%-a szíriaim akiket a PYD közvetített a PKK-ba),
• legnagyobb belföldi támogatással rendelkezőnek (az észak-keleti régió nagyvárosaiban – Rasz al-Ajn, al-Darbászía, al-Málikíja, Ajn Dívár, al-Húl) abszolút hatalmi tényező, ahol maga látja el a közigazgatási és közbiztonsági feladatokat,
• legjelentősebb külföldi (iraki) támogatást élvezőnek,
• politikai programját illetően a legtöbb jövőbeli konfliktus lehetséges okozójának, mert egyrészt a legszélesebb körű autonómiáért száll síkra, másrészt pedig az SNC legerősebb bírálója (Ennek fő oka: az SNC erős török támogatással működik – székhely, kiképzőtáborok, logisztika, anyagi támogatás – ugyanakkor a PYD ideológiai értelemben közel áll Abdullah Öcalanhoz!)

Persze közben az Öcalan-kérdés is egyre inkább új kontextusba kerül, Törökországban pedig egészen más folyamatokra kezdenek figyelni. A szíriai ellenzék egyre közelebb áll ahhoz, hogy jelentős katonai segítséget kapjon a Nyugattól. Közben pedig az iszlamisták fejtik ki egyre világosabban, milyen Szíriát szeretnének a jövőben. És mi lenne jó a szíriai népnek? Arabnak, kurdnak, örménynek, töröknek? Szunnitának, síitának, alavitának, drúznak és kereszténynek? 

Miért nem olvasunk ilyen könyveket?

Párizsban kultúrmerítkezem. A szokásos előkészítő penzumok letudása – Braudel, Bloch, Duby, Le Goff etc. – után a repülőn fejeztem be egy kis hazavágó témájú könyvet az algériai háborúról. Hogy legyen valami arabos/iszlámos olvasmányélmény-bővülésem is. Mert hát a francia kultúrának sok köze volt – váltakozó amplitúdóval – a Közel-Keleten. Most néhány kis rövidre vágott benyomás.

Ahogy a borítót elnézem, folyton arab nyelvű tudományos munkák járnak az eszemben. Nem általánosítanék, de ott olvasható ilyen dús karakterfényező szöveg a szerzőkről. Jó, persze lehet (biztos) a szerkesztő/szerkesztés munkája eredménye ez, hogy a szerzőt megismerje az alkotást kezébe vevő potenciális olvasó és még kedvet is kapjon arra, hogy bukszáját menten megnyissa. De az alkotó – ha egyáltalán van ilyen indíttatása – tiltakozzék, s fogja vissza a lovakat! Mert ha erre érkezése nincs, az egész borítószöveg Bástya elvtárs és a szerénység klasszikus érzelmi kapcsolatára emlékeztet.

A másik érdekesség, mielőtt még a törzsszövegig eljutnánk, az előszó, melyben a szerző a mű születésének szokásos menete és köszönetnyilvánítások mellett az általa a hazai szakmai és általában az értelmiségi közvélemény hetvenes évek óta tapasztalt beszűkültségéről és támadásairól értekezik. Elhangzik még az „Extra Hungariam non est vita”- értelmiségi őskesergő is. Ezzel a kijelentéssel és a hazai befogadó közeg képességeinek korlátai feletti elkeseredettséggel teljes mértékben egyetértek. Azzal azonban nem, hogy téma mélyreható vizsgálata megelégednék a francia nyelv ismeretével.  

Tőlem a lehető legtávolabb áll, hogy az emberi történelem vizsgálatánál prioritást kapjanak valamiféle nemzetkaraktero- és pszichológia, a hely szelleme és más efféle spirituális szempontok, de nem tudok mit kezdeni azzal a kijelentéssel, hogy az arab nyelv ismerete nem szükséges a téma feldolgozásához, miután a legfrankofónabb észak-afrikai országról lévén szó valamennyi forrás, levéltári anyag nyelve a francia. Ezt semmiképpen nem tagadnám, de még az algériai társadalom – természetesen minden más országhoz hasonlóan összetett – gondolkodásának, cselekedetei motivációjának megismeréséhez nélkülözhetetlen helyi nyelv/nyelvek ismerete. Lehet a francia akár hétköznapi érintkezés fő eszköze is, a társadalmi mélyrétegek gondolatai nem az idegen nyelven szólalnak meg. Ez így van még akkor is, ha az egyetemi tanárokkal, levéltárosokkal, diplomatákkal, politikusokkal vagy akár az utca emberével – de franciául folytatott – személyes kommunikáció még ezt a látszatot is képezi.

Mert ez – az algériai fél motivációi, gondolkodásmódja, társadalompszichológiája – hiányzik ebből a könyvből. Mert az kétségtelen, hogy a szerző kimerítő levéltári forráskutatást végzett, francia nyelvű szakirodalmat oda-vissza bírja, az általa leírt sorok nyers politikai információözönné válnak az oldalakon, amelyek hasznosak az adatbányászathoz, a politikai nüanszok felfedezéséhez, de hamar nevek, dátumok és események irgalmatlanul nagy és nehezen követhető halmazává válnak. Aki a téma környékén somfordál, az még csak-csak kiigazodik, de akinek új a terep, jól kondícionált türelemre lehet szüksége a könyv átrágásához. És a kérdés akkor is marad: mennyi új  és hasznos ismeretet ad neki(k) a tanulmány? Kemény munkát igénylő mű.

A síkpozitivista történetírást egyébiránt éppen a szerző által nagyra tartott francia történettudomány lépte túl az első bekezdésben említett urak révén. Ha már annyira a frankofónia, akkor kövessük a történettudomány változásait is. A nyelvről pedig még egyszer annyit: amennyiben több mint harminc éve Észak-Afrika a szerző kutatási területe, és – miként az előszóban olvasható – a hetvenes évek közepe óta kénytelen elviselni a támadásokat az arab nyelvismeret hiánya miatt, szánjon rá időt és tanulja meg. Érdemes.

A szerkesztésről – a borító már említett szövegén túl – még annyit: egy szimpla nyelvi ellenőrző program futtatása és/vagy a figyelmes olvasás sokat segített volna.

Na, megyek, kiveszem modern kontaktlencsém, felteszem teknőckeretes értelmiségi szemüvegem, szűk fekete garbóba bújok – szakadt kvázi-indiai tarisznyám sajnos nincs – és egy hétig sznobozok a múzeumokban. És Braudelt olvasok JNL helyett.

J. Nagy László: Az algériai háború 1954-1956, UNIV Kiadó, Szeged, 2010.

Az Irán és Szaúd-Arábia között folyó háború számos síkon fut a gazdasági versengéstől a katonai potenciál-fejlesztés színterén zajló küzdelmen át a másokkal eljátszatott proxy háborúkig. Az ideológiák közötti háború maga is több szegmensű. Köztük a legfontosabb a regionális és nemzetközi média szintjén zajlik.

Az utóbbi időszak fontos fejleménye, hogy a két ország szinte egy időben indított televíziós csatornát az ezen a téren még szűz területnek számító félmilliárdos spanyol ajkú népesség számára – igaz némileg eltérő célkitűzésekkel. 

Az iráni állami televízió (IRIB صدا و سيمای جمهوری اسلامی ايران) által indított Hispan TV 2011. december 21.-e óta sugároz. Az IRIB irányítása alatt álló nemzetközi (idegen nyelvű) hálózatához 2003-tól arab (al-Álam News العالم قناة), 2007 óta angol nyelvű (Press TV), vegyes – perzsa/arab/angol – (IRINN) hírcsatornák, és arab nyelvű vallási adó (Kauthar TV الكوثر) is tartozik.

A közelmúltban indított Hispan TV – mint az iráni állami televízió-hálózat része – a hivatalos iráni külpolitikai doktrína eszköze. Bár vannak vallási programjai, alapvetően politikai jellegű, az iráni állam politikájának ismertetésére és támogatói körének bővítésére jött létre.

Célközönsége elsősorban az Irán szövetségesi rendszerébe tartozó (vagy oda bekapcsolni szándékozott) spanyol ajkú latin-amerikai országok lakossága. (Kuba, Venezuela, Bolívia, Ecuador, Peru, Kolumbia, Mexico, Chile, Argentína) A csatorna ezeket a társadalmakat igyekszik megnyerni alapvetően az iráni politika szándékainak és lépeinek megismertetésével.

Másik nem titkolt szándéka a nem elhanyagolható lélekszámú és gazdasági jelentőségű latin-amerikai síita (libanoni) diaszpóra fiatalabb, már spanyolul beszélő generációinak „bekapcsolása” az iráni külpolitikai és külgazdasági hálózatába. Hispan TV ugyan a spanyolországi lakosságot is potenciális nézőnek/érdeklődőnek tartja, de az elsődleges célközönség a fent említett két – igen nagy létszámú – társadalmi csoport.

A rivális Cordoba TV a szaúdi kormány támogatásával jött létre 2012. január 1-én. A csatorna célja mindenekelőtt a félmilliárd spanyol ajkú számára megismertetni a hivatalos szaúdi ideológiát, a vahhabita eszméket. Ezzel párhuzamosan pedig a másfél millió spanyolországi muszlim „igaz útra”, azaz a vahhabizmushoz való terelése sem elhanyagolható szándék a csatornaalapítók részéről.

A Cordoba TV alapvetően vallási jellegű. Programjai a vallás forrásaihoz (Korán, Hadísz) és a vallásjoghoz (شريعة) illetve a vallási erkölcs kérdéseihez köthetők. Ugyancsak kiviláglik a – a televízió névválasztásában és a programjaiban egyaránt – az a gondolkodás, amely Spanyolországra (الأندلس), mint egykori és visszahódítandó iszlám területre tekint.

Unikumként említhető meg, hogy a csatorna ideológiai vezetője Szálih bin Fauzán bin Abdulláh al-Fauzán صالح بن فوزان بن عبدالله الفوزان, radikális vahhabita vallási vezető, aki spirituális vezetőként a 9/11-es terrortámadás előkészítésében is jelen volt. A sejk jelenleg sem elhanyagolható figura a szaúdi vallástudósok körében. Tagja a Szaúd-Arábiai Vezető Vallástudósok Testületének (هيئة كبار العلماء في المملكة العربية السعودية) és az Állandó Fatva Bizottságnak (للإفتاء الدائمة اللجنة), mindemellett pedig a vallástudósok képzéséből is mélyen kiveszi a részét: a Muhammad bin Szaúd Sejk Iszlám Egyetem (جامعة الإمام محمد بن سعود الإسلامية) és az Igazságszolgáltatási Főiskola (المعهد العالي للقضاء) tanára.

A Cordoba TV szellemisége komoly konfliktusforrás lehet a spanyolországi muszlim közösség számára. Ideológiája ugyanis feszültséget fog okozni a csatorna, illetve Szaúd-Arábia és a spanyolországi muszlimok szervezetei (például az UCIDE – Unión de Comunidades Islámicas de España) között.

Szaúd-Arábia befolyásának a spanyolországi muszlim közösségekben várható befolyásnövekedése súlyos konfliktusokat gerjeszt és fog gerjeszteni a jövőben Rijád és Rabat között, Marokkó ugyanis tradicionálisan a spanyolországi muszlimok felügyelete letéteményesének tartja magát.

Ugyancsak komoly konfliktusforrás lehet a jövőben a Cordoba TV ideológiájának (vahhabizmus) egyik alappillére, amely a nem muszlim egy isten-hívőket vallásjogi szempontból – ami alapján a vahhabizmus mindent megítél – alacsonyabb jogi kategóriába helyezi. Ez a többségi keresztény társadalommal, illetve az izraeli-arab konfliktus interpretálásai során a spanyolországi zsidó közösségekkel is összeütközésékhez vezethet. 

Azért teljes semlegesítésről nem beszélhetünk. Míg a szokásos pénteki kormánytámogató megmozdulásokon a kurdok lakta városokban néhány százan, esetenként ezren vettek részt, az ellenzéki demonstrációkon nagyságrendekkel nagyobb számú volt a részvétel. Például az említett Misal al-Tammó temetésén százezren, a „kurd intifádára” emlékező 2012. március 12-i qámisli felvonuláson pedig kétszer annyian vonultak fel. A Szíriai Kurd Jövő Irányzat (تيار المستقبل الكردي في سوريا) továbbra is radikális, a többi irányzattól eltérő álláspontra helyezkedett és ragaszkodott a teljes körű kurd autonómia, majd az egységes Kurdisztán megteremtésének programjához. A párt fiataljai – más kurd pártok hasonló korú tagjaival – a Facebook-on folymatosan szólítottak fel az ellenzéki tüntetéseken való részvételre.

Ezzel együtt a kurd politikai erőket komoly kritika érte a többi ellenzéki szervezet részéről, azok meglehetős passzivitása miatt, azaz, hogy úgymond „a nemzeti érdekeket a rezsimváltó forradalmi célkitűzések elé helyezik”. 

A kurd pártok és a szíriai ellenzék kapcsolatát alapvetően a Muszlim Testvériséghez (MT) való viszony határozta meg. A nemzeti érdekeket programjuk középpontjába állító kurd szervezetek bizalmatlansága érthető. Az akkor még emigrációban működő MT a 2004-es észak-szíriai megmozdulásai után egy évvel (2005. május 17.) politikai nyilatkozatot adott ki a kurd kérdésről.

Ennek legfontosabb pontjai a következők voltak:

• A kurdok elleni valamennyi erőszakos fellépés beszüntetése.
• A kurd kulturális identitásmegélésének biztosítása – a nemzet egységének keretein belül.
• A sérelmet szenvedett kurdok kárpótlása. A kurd nemzeti önbecsülés visszaállítása – a nemzeti egységen belül.
• A kurd politikai foglyok, a 2004. márciusi megmozdulások után letartóztatottak szabadon engedése

A Muszlim Testvériség tehát kiállt ugyan a kurdok jogainak kiszélesítése mellett, de a nemzeti követelések jelentőségét hanyagolva a muszlim kurdok és arabok egy vallási közösségbe (أمّة) tartozásának jelentőségét hangsúlyozták. Az MT ezen nézőpontja bizonytalanítja el a kurd vezetőket. Az Aszad-éra szekuláris állama – ami a hatalom és vallás kapcsolatát illeti – jobban fekszik a kurd társadalomnak, mint a bármilyen színezetű iszlamista alternatíva. 2011-ben pedig még nem látszott a tunéziai és egyiptomi iszlamista pártok hatalmi gyakorlata – illetve annak igencsak korlátolt volta. A kurd politikusok félelme ezért megalapozottnak volt tekinthető.

Így a polgárháború kiszélesedésének hónapjaiban a kurd pártok önállóan szervezkedtek. 2011. áprilisától 12 párt kezdett tárgyalásokat a szövetségről. A frissen létrejött szervezet neve Kurd Nemzeti Mozgalom (الحركة الوطنية الكردية) lett. Ez magában foglalt egy kilencpárti szövetséget (Kurd Tanács/المجلس الكردي) és a Kurd Demokratikus Szövetséget (التحالف الديمقراطي الكردي) valamint a Demokratikus Unió Pártját (Partiya Yekîtiya Demokrat PYD/ حزب الاتحاد الديمقراطي). Az új szövetség május 19-én kiadott programjában a szíriai kud kérdés teljes körű rendezése mellett foglalt állást. A kurd problémát  nemzeti kérdésként kezelte, a kurd közösségnek teljes körű állampolgári egyenlőséget követelt, az állam részéről tapasztalt mindenféle elnyomást elutasított.

2011. július 19-én a Kurd Nemzeti Mozgalom még részletesebb programot hirdetett. Ennek főbb pontjai a következők voltak:

• A tüntetők elleni erőszakos fellépések megszüntetése, a békés tüntetések engedélyezése.
• A rendkívüli állapot feloldása, a különleges felhatalmazású bíróságok munkájának beszüntetése, a politikai foglyok szabadon engedése.
• Szabad pártlapítás és tevékenység a politikai erők számára.
• A kurdokkal szembeni valamennyi jogi megkülönböztetés felszámolása, az állampolgárság problémájának teljes körű és végleges rendezése, egyenjogú állampolgári státus valamennyi kurd számára.
• Valamennyi szíriai politikai erő részvételével nemzeti konferencia összehívása, a teljes körű kompromisszumos megoldások érdekében.
• A hatalmi ágak szétválasztásának garantálása.
• A kurd kérdés demokratikus és igazságos megoldása – alkotmányi szinten.
• A szíriai nemzeti és vallási kisebbséges jogainak teljes körű garantálása.

A kurd politikai erők mindeközben tárgyalásokat kezdtek a több i ellenzéki szervezettel is. Ennek eredményeképpen 2011. június 30-án létrejött a Nemzeti Konzultációs Testület (هيئة التنسيق الوطني), amelyben öt kurd párt képviseltette magát. A szervezet tagjai az alábbiak pártok lettek:

A Demokratikus Nemzeti Tömörülés (التجمع الوطني الديمقراطي) pártjai:

·         Demokratikus Arab Szocialista Unió (الاتحاد الاشتراكي العربي الديمقراطي)

·         Arab Forradalmi Munkáspárt (حزب العمال الثوري العربي)

·         Arab Szocialisták Mozgalma (حركة الاشتراكيين العرب)

·         Kommunista Munkáspárt (حزب العمل الشيوعي)

·         Demokratikus Újjászületés/Baath Párt (حزب البعث الديمقراطي)

A Marxista Baloldal Tömörülés (تجمع اليسار الماركسي) pártjai:

·         Demokratikus Marxisták Tömörülése (تجمع الماركسيين الديمقراطي)

·         Szíriai Kommunista Párt – Politikai Iroda (حزب الشيوعي السوري المكتب السياسي)

·         Szíriai Kurd Baloldal Pártja (الحزب اليساري الكردي في سوريا)

·         Szíriai Kommunisták Testülete (هيئة الشيوعيين السوريين)

A Kurd Nemzeti Mozgalom (الحركة الوطنية الكردية) pártjai:

·         Szíriai Kurd Demokratikus Párt – al-Parti (الپارتي الحزب الديمقراطي الكردي في سوريا – vezetője: Naszruddín Ibráhím)

·         Szíriai Jekiti Párt (حزب يكيتي في سوريا – Iszmáíl Hammí)

·         Demokratikus Unió Pártját (Partiya Yekîtiya Demokrat PYD/ حزب الاتحاد الديمقراطي)

·         Szíriai Kurd Demokratikus Párt (الحزب الديمقراطي الكردي السوري)

Egyéb pártok:

·         Demokratikus Asszír Párt (الحزب السرياني الديمقراطي)

·         Arab Újjáébredés Pártja (حركة الإحياء العربي)

·         Együtt mozgalom egy demokratikus, szabad Szíriáért (حركة "معاً" من أجل سوريا حرة ديمقراطية).

A névsorból két fontos jellemző emelhető ki. Az egyik az iszlamista irányultságú szervezetek teljes hiánya. A másik figyelemre méltó tény: a Nemzeti Konzultációs Testület munkájába mindössze öt kurd párt kapcsolódott be, ami feszültséget és széthúzást indukált a kurd politikai elitben. Mindez annak ellenére, hogy a Testület Végrehajtó Bizottságába (اللجنة التنفيذية) három kurd politikus (Muhammad Músza a Szíriai Kurd Baloldal Pártjából, Szálih Muszlim Muhammad a PYD-ből és Dzsamál Sejk Báqí a Szíriai Kurd Demokratikus Párt részéről) is bekerült. 

Az országos politikához kapcsolódó politikai mozgások mellett a kurdok lakta Északkelet-Szíriában két nézet uralkodott a helyi társadalomban. A 2004-es megmozdulások után (az ellenzéki megfigyelők nem kis túlzással szeretik ezt a „2004-es kurd intifádá”-nak aposztrofálni), amelyeket az államhatalom keményen gyorsan és megfékezett, a kurd társadalom nagyobb hányada a kormánnyal való kompromisszumok mellett foglalt állást. Erősítette ezt a véleményt az időközben elharapódzó iraki polgárháború elrettentő ereje (így a lakosság erős kívánalma a politikai/társadalmi stabilitás irányába). Ugyanekkor kezdte éreztetni hatását a szír kormány megváltozott Törökország politikája is, ami – többek között – az addig támogatott Abdullah Öcalan-féle Kurd Munkapárt (PKK) még az ezredforduló előtti ejtésével és a két ország közötti Adanai Egyezménnyel kezdődött, majd a határok megnyitásával folytatódott, amiből a határ menti kurd közösségek igencsak profitáltak.

Kisebb társadalmi támogatottsága volt a kormánnyal való konfrontáció útjára lépett kur ellenzéki erőknek, amelyek további lépéseket követeltek a civil szervezetek erősítése terén és nem vették le napirendről a kurd autonómia kérdését sem.

Amikor megkezdődtek az észak-afrikai arab országokbeli megmozdulások, a vezető kurd pártokat tömörítő Kurd Politikai Tanács (المجلس السياسي الكردي) soros gyűlésén 2011. január 30-án nyilatkozatot adott ki, amelyben üdvözölte a tunéziai eseményeket, majd felszólította a kormányt, hogy tegyen újabb lépéseket a rendszer demokratizálása irányba, mert a nemzetközi események úgymond valamennyi autokratikus rendszer stabilitását fenyegethetik. A burkolt fenyegetés mellett kiállt valamennyi a Tanácsot alkotó politikai erő: Szíriai Kurd Demokratikus Párt – al-Parti (الپارتي الحزب الديمقراطي الكردي في سوريا – vezetője: Abdulhakím Bassár), Szabadság –Ázádí – Párt (حزب آزادي Khajruddín Murád), Szíriai Jekiti Párt (حزب يكيتي في سوريا – Iszmáíl Hammí), Szíriai Kurd Baloldali Párt (الحزب اليساري الكردي في سوريا – Muhammad Muhammad Múszá), Kurd Egyenlőség Párt (حزب المساواة الكردي), Szíriai Kurd Hazafias Párt (حزب الوطني الكردي),és a  Szíriai Kurd Jövő Irányzat (تيار المستقبل الكردي في سوريا). A nyilatkozat továbbá követelte a kurdok elleni atrocitások leállítását, a nemzetiségi jogok megadását, a rendkívüli állapot feloldását és a kurd politikai foglyok szabadon bocsátását.

A kormány azonnali fellépése nyomán a Kurd Politikai Tanács négy nappal később közös tanácskozást tartott a másik jelentős kurd politikai szervezettel, a Kurd Demokratikus Szövetséggel (التحالف الديمقراطي الكردي), amely két pártot foglalt magába: az Abdulhamíd Darvís-vezette Kurd Haladó Demokrata Pártot (الحزب الديمقراطي التقدمي الكردي) és a Muhjíddín Sejk Álí-féle Szíriai Kurd Demokratikus Egységpártot (حزب الوحدة الديمقراطي الكردي ) – Jekiti. Az itt kiadott nyilatkozat már óvatosabban fogalmazott. A politikai, gazdasági, társadalmi reformok gyorsítását hangsúlyozta a társadalmi béke és az ország belső stabilitásának érdekében – elkerülendő a kataklizmát. Felszólította továbbá az elnököt, hogy „hozza meg a szükséges intézkedéséket az utcai zavargások megakadályozására – a demokratikus állam építése irányába tett lépésekkel.” Ezzel párhuzamosan pedig figyelmeztette a kurd közösséget, hogy „kerüljék az állami szervekkel való konfrontációt.”

A következő hónapban (2011. március) két alkalommal is sor került nagyobb szabású népi megmozdulásra: először a 2004. évi március 12-i „kurd intifádra” emlékeztek, majd 21-én következett a norúz, a kurdok (és számos iráni nép) legnagyobb ünnepe. A kurd politikai vezetők mindkét alkalommal – az demokratizálásának követelése mellett – nyugalomra intették Észak- és Északkelet-Szíria lakosait. Mindez azokban a napokban történt, amikor a Damaszkuszban és Deraában megkezdődtek a tüntetések.

A kormány hamarosan jelentős gesztusokat tett a kurd közösségek felé. Bassár al-Aszad elnök április 5-én kurd törzsi vezetőkkel találkozott és ígéretet tett az állampolgársági probléma általános megoldására. Két nappal később pedig kiadta a 49-es számú elnöki rendeletét, amelyben a Haszake-tartományi „idegen” (أجانب) státusú lakosok számra lehetővé tette az állampolgárság megszerzését. Ugyanekkor módosította a 2007. szeptember 10-i 49-es rendeletét, amely minden (kurd) határvidéki föld adás-vételi szerződést előzetesen damaszkuszi regisztrációhoz és engedélyhez kötötte. Ezentúl a földtulajdoni (földhivatali) bejegyzéseket Haszakében regisztrálják. A kurdok által megszületése óta sérelmezett előírás megszüntetése komoly gesztus volt a máig paraszti jellegű kurd társadalom irányába.

Ezzel a kormánynak nagyjából sikerült semlegesíteni a kurd ellenzéki erőket. E rendelkezéseknek köszönhetően az északi, észak-keleti kurd területeken egészen októberig korlátozottak maradtak a megmozdulások és azokban senki sem veszítette az életét. Egészen 2011. október 7-ig, Misal al-Tammó, a Szíriai Kurd Jövő Irányzat (تيار المستقبل الكردي في سوريا) egyik vezetőjének meggyilkolásáig. 

A „nagy arab át(nem)rendeződés”, azaz a sog „arab tavasz” szíriai begyűrűzésekor a kurd politikai mozgalmak – a Szíriai Kurd Jövő Irányzat (تيار المستقبل الكردي في سوريا) kivételével – nem követeltek valamiféle kurd önállóságot (saját állam létrehozását). Legalábbis nyíltan nem. Továbbá ugyancsak nem vették programjukba a szíriai kurd területek az iraki kvázi-független Kurdisztánhoz való közelítését/csatlakozását. A harmadik szignifikáns jellemzőjük pedig az volt, hogy egyikük sem hirdette a kurdok jogaiért folytatott küzdelem felhasználandó eszközének a fegyveres harcot.

Valamennyi kurd párt a szíriai állam keretei között látta megvalósíthatónak – demokratikus játékszabályok alapján – a különböző kiterjesztésű autonómia megvalósítását és a kurdok, mint második államalkotó nemzet elismerését. Ennek mindjárt az erőszakos események eszkalációja kezdetén hangot adtak a kurd politikai vezetők. A félelem ugyanis, hogy az eddigi autokratikus ugyan, de a kurd táradalom számára igencsak elfogadható erősen szekularizált államberendezkedés még mindig jobban feküdt/fekszik, mint az egyre erőteljesebben kirajzolódó, bár színezetét tekintve még nem teljesen világos, de iszlamista jövő. Különösen erős ez a félelem azután, hogy az ezredfordulót követő személyi változás az állam vezetésében pozitív elmozdulást jelentett a szíriai kurd társadalom számára (amelyt erősen támogatott a Szaddám Huszajn-rendszer bukása és az észak-iraki Kurdisztán egyre erőteljesebb kvázi-önállósága és a vele megerősödő határ menti gazdasági kapcsolatok).

Ezzel együtt a kurd nemzeti érzés (قومية) és a szíriai államhoz való lojalitás (وطنية) továbbra is érzékeny viszonyban áll a szíriai kurd társadalomban. A két végpont érzékeltetéséhez álljon itt a Szíriai Kurd Jövő Irányzat és a Kurd Haladó Demokrata Párt erről a kérdésről kifejtett véleménye. Míg az előbbi szerint: „A szíriai kurd közösség a kurd nép része, földje pedig Kurdisztán részét képezi”. Az utóbbi szervezet viszont így fogalmazza meg: „A kurdok a szíriai nemzet szövetének alkotórészei.” Ez a második nézőpont dominál – jelenleg – szíriai kurd társadalomban.

Ugyancsak általánosságban elmondható, hogy a kurd politikai erők igencsak mentesek a vallásos attitűdtől. Kivétel lehet a paradox módon az eredetileg Naqsbandí-Khaznaví (الخزنوية) szúfi irányzatból indult Maasúq al-Khaznaví sejk fiához köthető kicsiny szalafita irányzat. A sejk-fi a szaúd-arábiai Medinában folyatott tanulmányai alatt került a vahhabita eszmék befolyása alá; mozgalmának azonban meglehetősen korlátozott a társadalmi támogatottsága.

 A szíriai ellenzéki mozgolódás egyik első lépéseként értékelhető, a demokratikus átalakulást ösztönző, a civil társadalom megerősítését célul kitűző 2005. október 16-án elhangzott Damaszkuszi Nyilatkozathoz (إعلان دمشق) számos kurd párt csatlakozott:

• Szíriai Kurd Demokratikus Párt – al-Parti الحزب الديمقراطي الكردي في سوريا (Abulhakím Bassár)
• Kurd Demokratikus Egységpárt حزب الوحدة الديمقراطي الكردي في سوريا
• Kurd Haladó Demokrata Párt حزب التقدمي الديقراطي الكردي في سوريا
• Szabadság –Ázádí – Párt حزب آزادي
• Kurd Egyenlőség Párt حزب المساواة الكردي

Itt egy kis ízelítő a szíriai kurd pártokból. 

Abdulláh barátommal sokat gyúrtunk a bejrúti kollégium tetején. (Persze, ha valaki ma rám néz, ennek nyomát sem láthatja.) Abdullah kurd volt, a szíriai Málikijéből, keményen Barzání-hívő. Amikor egy hűvös februári estén 1999-ben emelgettük a betonba öntött fémrudakat (ezeket albán hallgatók készítették, többet használták, látszott rajtuk.), hallgattuk a BBC arab nyelvű adását. Egyszerre bemondták, hogy Kenyában elfogták és Törökországba szállították Abdullah Öcalan kurd vezetőt. Barátom ekkor lement teát főzni, felhozta a tetőre, rágyújtott és lassú teázás közepette számolgatott. „Max tizenöt év. Annyit lesz börtönben. De a kurd kérdés törökországi, sőt közel-keleti rendezéséhez megkerülhetetlen figura. Még tárgyalni fognak vele.  A törökök is, mások is. ” Figyeljünk a törökországi hírekre.

A szíriai kurd politikai mozgalmak indulása a Szíriai Kurd Demokraták Pártjának 1957-es alapításával kezdődött. Alapítója egy Törökországból a harmincas években Szíriába emigráló család sarja, a Damaszkuszi Egyetem Pedagógiai Fakultásának tanára, Núr al-Dín Zaza volt. Hamarosan kurd fiatalok tömegei csatlakoztak a szervezethez, sokan a Szíriai Kommunista Pártból érkeztek. Még ugyanabban az évben, június 14-én az újjáalakult szervezet felvette a Szíriai Kurdisztáni Demokrata Párt – Parti (P.D.K.S. بارتي ديمقراطي كردستان - سوريا) nevet. Ez magába olvasztott néhány kisebb politikai formációt, mint a Szabadság Pártot (حزب آزادي), a qamisli Kurd Fiatalok Egysége Egyesületet. Ezzel az egyetlen legális kurd politikai erővé vált Szíriában. 

A hatvanas évek első felében az P.D.K.S.-en belül több kisebb-nagyobb szakadás történt – az iraki kurd közösségekben bekövetkező szembenállások (jobb-bal) hatására. 1965. augusztus 5-én a szervezetből kivált a Kurd Baloldal Pártja (الحزب الديموقراطي السوري (اليساري), amely 1966-ban az ugyancsak törökországi gyökerekkel rendelkező Oszmán Szabrát választotta főtitkárnak. A szervezet külső támogatója a Musztafá Barzání-féle Kurdisztáni Demokrata Párt (الحزب الديمقراطي الكرستاني) volt.

Az P.D.K.S. jobboldala 1967-ben Kurd Demokrata Párttá (الحزب الديمقراطي الكردي) alakult, s iraki támogatója a Tálibání-féle irányzat lett. Főtitkára Abdulhamíd Darvís lett. Ez a szervezet a törökországi Kurdisztáni Demokrata Párttal is szoros kapcsolatokat ápolt.

Az osztódás a hetvenes években tovább folytatódott, amikor még egy Kurd Demokrata Párt (الحزب الديمقراطي الكردي) alakult Dahhám Míró vezetésével. A P.D.K.S. jobb oldalaként kivált Darvís-féle párt ezután (1977-ben) bővítette a nevét Kurd Haladó Demokrata Párttá (الحزب الديمقراطي التقدمي الكردي).  Aztán újabb baloldali párt jött létre a fantáziadús Baloldal Pártja ( حزب اليسار). 

Aztán az Oszmán Szabrá-féle Kurd Baloldal Pártja (الحزب الديموقراطي السوري (اليساري) indult osztódásnak s lett belőle két, hasonnevű szervezet, Júszuf Díbó és Muhammad Músza vezetésével, und so weiter.

Ez az exponenciális mértékű osztódás tovább folytatódott a hetvenes-nyolcvanas években. A következő bejegyzésben kis ízelítő következik a szíriai kurd politikai formáció sokszínűségéből a múlt század utolsó harmadából és az új évszázad első éveiből.

Szíria csodálatos szürreális világ (volt s remélem, valamelyest marad is). Például: egy tizenkét órás Damaszkusz-Qámislí éjszakai vasúti utazás után félálomban, felsüketen, a csípős tavaszi szélben reszketve botorkáltam a hajnali derengésben a célállomás felé. A szerelvény ugyanis – ez is helyi sajátosság – nem az állomáson állt meg, hanem attól legalább egy kilométerre, a váltók, keszekusza sínpárok és muzeális korú leharcolt vagonok díszítette Qámislí-külső rendező pályaudvaron. A hozzám hasonló fittségű utasok között szédelegve nagyokat szippantottam a friss hajnali levegőből, szaglóhámommal igyekezvén kiszűrni az optimális oxigén-nitrogén keveréket a jellegzetes vasúti szurkos-olajos talpfaillat inhalációs szintű felhőjéből. És ekkor, ebben a kvázi jetlag-állapotban bal felől megjelent négy-öt tizenéves fiatal, a szokásos helyi öltözetben: fekete vasalt nadrág, bőrdzseki, letaposott sarkú cipő. Mosolyogva felvették velem a lépést, majd egy pillanat múlva a hozzám legközelebb lévő előrelendítette a jobb kezét. Öklében egy kicsiny fehér madár forgatta a fejét, legalább 200 fokban. A fiatal megszólított: „Akarsz baglyot?” „Nem.”

Az Egyesült Arab Köztársaság felszámolásának éveiben (1961-1963) aztán a földviszonyok területén is megtörténtek a kurdok kárára elkövetett valódi sérelmek. A „lakosság ésszerű széttelepítése” ürügyén sok helyen újraosztották a földeket – ezúttal arab parasztoknak. A kurdok egyre inkább kimaradtak a földek tulajdonlásából.

A térség más miatt is a központi kormány figyelmének homlokterébe került. A Dzsazírában felfedezett olajlelőhelyek feltárására indult komoly vetélkedés a szaúdiak és az amerikaiak között. A gazdaságilag hirtelen stratégiai jelentőségű vidéken első számú problémává lépett elő a lakosság nagy részének rendezetlen állampolgársági státusa. Ez olyan komoly méreteket öltött, hogy a hivatalos források szerint al-Haszakában/Haszake-tartományban 1962-ben a 340000-es lakosságból csak 300000 voltak valamilyen módin hivatalosan regisztrálva; a lakosság több mint tizede semmilyen nyilvántartásban nem szerepelt.

A zavaros adminisztrációs viszonyok megszüntetésére a kormány 1962. október 5-én rendkívüli népszámlálást tartott a kérdéses Hasszake-tartományban. Ezzel együtt pedig minden addigi nyilvántartást érvénytelenített. Az 1945 előtt állampolgárságot szerzőket „szíriainak” (سوريون) nevezték, míg az utána következő migrációval érkezetteket „idegennek” (أجانب).  Az önkényes dátumválasztás oka az volt, hogy a kormányzat szerint ebben az évben (1945) kezdődött az állampolgársággal való korrupció, a rokonok, ismerősök segítségével megesett honosítások. E megállapítás valóságalapja persze kérdéses, mindenesetre a népszámlálásnak és az idő-cezúra által meghatározott állampolgárság-jogosultság meghatározásának messzemenő következményei lettek.

A népszámlás irányítója a szélsőségesen arab nacionalista Szaíd al-Szajjid Haszake-tartomány akkori kormányzója volt, aki testvérével, Dzsalállal együtt a Baath Párt egyik kulcsfigurájának számított. Az Egyiptomtól való elválás éveiben mindketten kormánytagok voltak a mezőgazdasági és agrárreform tárcák élén. Ezekben a tisztségeikben fő törekvésük a nasszeri földreform visszavonása volt, miután az veszélyeztette a térségben az arab nagybirtokosok földmonopóliumát és a földhöz juttatta volna a szegény arab és – főként – kurd parasztokat.

Az 1962-es volt Szíriában az első tudományos megalapozottságú és lebonyolítású népszámlálás. Eredménye súlyos következményekkel járt a térség kurd lakosságára nézve. Az 1945-ös állampolgársági cezúra miatt 85000 ember veszítette el az állampolgárságát, köztük vezető tisztségeket betöltő politikusok és katonatisztek. Így jártak olyan befolyásos személyiségek mint Abd al-Báqí Nizám al-Dín, aki 1936 óta volt a Dzsazíra hazafias mozgalmának vezetője,  a Dzsazírai Hazafias Küldöttség (الوفد الوطني الجزراوي) elnöke a franciák ellen vívott függetlenségi mozgalomban, volt miniszter és parlamenti frakció-vezető képviselő a független Szíria törvényhozásában és testvére, a vezérkari főnöki posztot is betöltő Taufíq Nizám al-Dín tábornok.

A népszámlást követően, 1962 novemberében a kormány kiadta a „Dzsazíra-térség reformprogramja” elnevezésű tervezet, amely nem sok jóval kecsegtetett az ottani kurd közösség számára. Szaíd al-Szajjid és a belügyminiszter Azízí ab dal-Karím tábornok álltak a projekt mögött, aminek alapgondolata a „törökországi kurdok betelepülésének megakadályozása és a térség arabizálása” volt.

Az 1963. március 8-án hatalomra került Baath Párt nem változtatott a Dzsazírával és a kurd kisebbséggel szembeni egy évvel korában elkezdődött politikán. Az első országos konferenciára a párt haszakei politikai bizottságának elnöke, Muhammad Tálib Hilál nyújtott be átfogó tanulmányt a kérdés rendezésére. A „Dzsazíra-tartomány politikai, társadalmi, nemzeti állapotáról” című írás lényege a kurd kérdés végső rendezése volt – a tartomány teljes és maradéktalan elarabosítása útján. Ennek útja – a tanulmány írója szerint:

• a kurd lakosság széttelepítése (elűzés تهجير) az ország különböző területein,
• kurd nyelvű oktatás és tudományos élet teljes megszüntetése (identitás-veszejtés تجهيل)
• valamennyi bizonytalan státusú személytől az állampolgárság megvonása,
• a kettős állampolgárokat áttoloncolása másik országukba,
• az agrárreformmal földet szerzett kurdoktól a földek elkobzása, gazdasági tevékenységük korlátozása,
• a kurd vallási elöljárók arabokkal történő felváltása,
• felfegyverzett arab paraszti egységek létrehozása,
• a török határvidéket teljesen katonai igazgatás alá vonása, ezáltal az északi irányból érkező kurd migráció akadályozása,
• a választójognak és a választhatóság jogának egyik alapfeltétele az arab nyelv magas szintű ismerete,
• a Dzsazírában csak arab származásúak kaphatnak állampolgárságot. 

Bár a Baath Párt első kongresszusa 1963. novemberében nem tűzte napirendre a Dzsazírával kapcsolatos problémákat, 1966-ben Muhammad Tálib Hilált nevezte ki a tartomány kormányzójának. Amikor az Eufrátesz gátját szovjet segítséggel építeni kezdték (1966) az észak-keleti tartomány még nagyobb jelentőséget kapott a központi kormányzat szemében. Ekkor hozták létre a török határ melletti tíz kilométeres zónában az úgynevezett „arab zónát” (الحزام العربي), ahonnan kitelepítették az állampolgársággal nem rendelkező kurd lakosságot. Az Aszad-tó elárasztásakor az ott lakó arab törzsek egy részét is az „arab zóná”-ba telepítették olyan módon, hogy minden két vagy három kurd falu közé egy arab települést hoztak létre. Az arab falvai infrastruktúrája pedig általánosan jobb volt, mint a kurdoké. 

A kilencvenes évek elején az első észak-kelet-szíriai utam során sokat stoppoltam. Úgy vélem a csúcs egy román gyártmányú úthenger volt, amellyel fél nap alatt jutottam a sivatagi Rasszáfából az onnan jó harminc kilométerre fekvő  Raqqába. Jó idő volt (augusztus), trécseltem a sofőrrel, uborkát ettünk. Valami rejtélyes okból nem kaptam napszúrást. A második helyezett jármű egy búzazsákokat szállító pickup volt Málikíje környékén. Fenn guggoltam a parasztokkal a zsákok tetején és igyekeztem ruganyos lesikló pózt felvenni a kanyarok és döccenők kilendítő erejének ellensúlyozására. Közben még beszélgetni is kellett. Kellemes volt. Egy rendőrségi ellenőrző pontnál láttam először kurd igazolványt. Azzal igazolták magukat. Ugyanis nem volt állampolgárságuk.

Az 1943-ban kezdődő, a francia csapatok végleges kivonulásáig (1946) tartó átmeneti időszakban már megmutatkozott az arabok dominálta szíriai nemzeti kormányok új bevándorláspolitikája. A franciák távozásukig törekedtek az ország további felekezeti megosztására és preferálták az észak-kelet-szíriai területeken a kurd és káldeus-asszír autonómia megteremtését. Ezzel szemben a kormány lelassította a zömében kurd menekültek állampolgáriasítását: az említett időszakban mindössze évi 1%-kal nőtt a honosítottak száma és a terület 1943-as 146000 fős lakossága 1947-re mindössze 152000-re növekedett.

Ugyanez a tendencia érvényesült az elkövetkező öt évben is, és 1952-re 162000-re emelkedett a terület lakosságának a száma – a természetes szaporulat nélkül. A török-szír határ két oldalán élő kurd közösségek elkövetkező évtizedeire is kihatással volt, hogy ebben az időszakban felerősödött a török kormányok gazdasági presszióval vagy erőszakosabb cselekményekkel ösztönzött telepítési politikája, amelynek során kurdok tömegei költöztek Anatólia belső és nyugati részeibe, valamint nagy számban a fővárosba, Ankarába és Isztambulba. A folyamatnak abban áll a jelentősége, hogy az elköltözők továbbra is szoros kapcsolatban maradtak mind a Kelet-Anatólia, mind a szíriai rokonsággal és ez a rokoni-gazdasági kapcsolatháló jelentősen befolyásolta a szíriai kurdok mindennapi életét, majd viszonyulásukat a hetvenes évektől jelentkező majd a következő dekádban kibontakozó törökországi fegyveres kurd mozgalomhoz. 

Az ötvenes évek elejének katonai kormányai – különösen Adíb al-Sísaklí évei 1951/1953-1954 alatt – erősen korlátozták a kurdok állampolgársághoz jutását – miután a kisebbség tagjait potenciális szovjet ügynököknek tartották. (Kétségtelen, hogy a Szovjetunió több vonalon is kapcsolatban állat a térség kurd mozgalmaival.) Ugyanakkor – Észak-Kelet-Szíriai etnikai viszonyainak úgymond „javítása” érdekében könnyen adott állampolgársági igazolványt a térségben élő, vagy újonnan odavándorolt arab beduinoknak.

Ennek szükségét abban látták, hogy a régióban is megjelenő és egyre fejlettebb váló egészségügyi-oktatási intézményhálózatnak köszönhetően a lakosság – s ezen belül a kurdok – számának növekedése ugrásszerűvé vált. Az ötvenes években a térség népessége megkétszereződött: 1959-ben már csaknem háromszáz-ezren éltek az Eufrátesz folyón túli területeken.

Az 1958 és 1961 között fennálló, Dzsamál Abd al-Nászir/Nasszer-kezdeményezet/irányította közös egyiptomi-szíriai unió (Egyesült Arab Köztársaság) alatt elindult mezőgazdasági reform alapvető változásokat okozott az ország észak-keleti részén. A programokkal megtámogatott gyapot és gabonaföldek és a hozzájuk kapcsolódó, ugyancsak jelentős fejlesztést kapott feldolgozóipar új munkaerőt kívánt és vonzott a határon túlról is.

A hatvanas évek elején kurdok ezrei érkeztek Törökországból az Eufrátesz és a Tigris közötti (mindenekelőtt a Khábúr-folyó vízgyűjtőjében) fejlesztés alatt álló mezőgazdasági területekre. A szíriai állam ösztönözte ezt a migrációt, az érkezőknek azonban többnyire nem adta meg az állampolgárságot. Ugyanakkor a katonaköteles korúakat bevonultatta, s ezek a fiatalok három év szolgálat után – az előírásnak megfelelően – katonakönyveiket maguknál tartva szereltek le. E katonaigazolványok lettek sok ezer kurd férfi számára az egyetlen személyi azonosító eszköz – évtizedekre. 

A kurd bevándorlásnak más oka is volt. A kormány a mezőgazdasági reform keretében etnikai, sőt állampolgársági hovatartozástól függetlenül osztotta szét a földeket. Így az évszázadok óta itt élő, az évtizedekkel ezelőtt érkezett vagy újonnan bevándorolt kurd parasztok is földhöz juthattak. Ennek pedig kétségtelenül voltak pozitív hatásai a kurd közösség egészére vonatkozóan.

A szíriai állam ezen lépése természetesen nem volt önzetlen. A kormány támogatta a Kurd Demokrata Párt 1958-as létrehozását is, azzal a céllal, hogy beavatkozhasson a dél-kelet-törökországi kurdok politikai viszonyaiba és ezáltal a NATO-hoz tartozó, így az ellenséges katonai szövetségben lévő Törökországot gyengítse. Ezzel a lépéssel került sor először Szíriában a kurd kisebbség nemzetközi politikai játszmákban való kihasználására. Erre – miként majd láthatjuk – még számtalanszor sor fog kerülni.

A kurd politikai formáció nem sokáig maradt fenn. Miután bírálni kezdte a Szíria számára valóban előnytelen Egyitommal való uniót, azonnal betiltották és vezetőit bebörtönözték. E perek – mindenekelőtt a főtitkár, Núr al-Dín Zara elleni – során került először a közvélemény középpontjába az úgynevezett „törökországi idegenek” (أجانب تركيا) kérdése. Így kezdték nevezni ugyanis a szomszédos országból érkező, állampolgársággal nem rendelkező kurdokat. (A fogalmat hamarosan kiterjesztették: ide sorolták azokat a kurdokat is, akik akár sok generáció óta laktak a mai Szíria területén – állampolgári papírok nélkül.)