Lehet, hogy szégyenkeznem kellene. Nekem Kréta először és elsőként Leandroszt, Babisz Szpiridakiszt, Mateosz Nukakiszt és Annika Zeferiszt jelentette. Meg a gonosz öregasszonyt, a Katerina Matakiszt. Meg az elnyiszált fékvezetéket, Elena és az Alexisz-gyerek halálát. Meg ennek az egész romantiko-tragikus ópusznak a giccses zenéjét. (Aki látta, tudja, miről beszélek, aki meg nem, annak meg ez is csak egy az érthetetlen boldog/átkos dualizmus-kori régiségek tárházából). S csak felnőtt fejjel olvastam Kazantzakiszt meg láttam a ír-mexikói mű-görögöt a zseniális filmben. Nagyonkésőkádárkori posványkultúrás megkésettség. Régenmindenjobbvót! Ezen járt az eszem ma este itt Krétán, a Malia-öböl partján. De írni nem erről szeretnék.
Hanem. Az iszlám és Kréta kapcsolatáról. Illetve arról, hogy miként tekintenek az iszlamisták Krétára – és általában az egykor birtokolt, az iszlám fennhatóság alá tartozó (دار الإسلام) területekre. Mert erről is van igencsak markáns véleményük.
Alapvetően az, hogy e területek – így az Ibériai-félsziget (الأندلس), a Balkán jelentős része, a Krím-félsziget vagy, hogy ütősebbet mondjunk: Provance és cakk-pakk Görögország a szigetekkel együtt – elvesztése: ideiglenes. Ergo az igaz hit kebelébe visszatérítendőek. Most nem keresnénk a spanyol, portugál, francia, hát még a görög lakosság körében folytatott aktuális közvélemény kutatást a kérdésről, de nem is ez a lényeg. Hanem az, hogyan gondolkoznak erről a radikális iszlamisták.
Kréta két alkalommal került az iszlám fennhatósága alá. Először, miután a hetedik század második felében Muávíja bin Abí Szufján, az első omajjád kalifa (661-680) csapatai már megkóstolták, 825-ben az Abbászid Kalifátus élén zajló Hárún al-Rasíd-fiak, al-Amín és al-Mamún közötti testvérháborút kihasználva andalúziai arabok foglalták el a szigetet és tették meg Kandiát fővárosuknak. Ez a csaknem száznegyven évig (961-ig) tartó fennhatóság nem hozta azonban a lakosság jelentős részének iszlamizációját. A sziget muszlimjai alapvetően arab és észak-afrikai telepesek, kereskedők, katonák és közigazgatási alkalmazottak voltak. A lakosság zöme továbbra is ortodox görög volt. Ez a tényt a szalafita irányultságú történelem- és tankönyvek csendesen elhallgatják és ragaszkodnak ahhoz az állításhoz, hogy a lakosság már ekkor csaknem teljes egészében áttért az iszlámra, majd a visszatérő bizánci uralom tömegesen kényszerítette őket vissza az ortodoxiába.
Ebből a korból mesélnek a vallási egyetemeken a 862-es Athos-hegyfok (és az ottani kolostorok) elfoglalásáról, a 866-ban bekövetkező, csaknem Athénig érő újabb hadjáratról, de mindenekelőtt a hős 904-es thesszaloniki portyáról, amelynek során Krétáról kiindulva muszlim hajóhad elfoglalta a jelentős bizánci kikötővárost, sőt egészen mélyen a
