Tulajdonképpen négyre, de így magyarul sokkal jobban hangzik. Ezt a regionális elkülönítést persze alapvetően a geográfia teszi. A Tien-san négy-ötezres vonulatai hónapokra bizonytalanná teszik a közlekedést az egyes országrészek között, de még ahol elvileg van is út, ott sem mindig van.

A huszadik századig a Selyemút ösvényein mozgott az áru és az ember – általában addig,  amíg le nem esett a hó. A szovjet érában meg nem nagyon igyekeztek, hogy megfelelő legyen az infrastruktúra. A járhatatlanság növelte a külső határok elszigeteltségét, ami Moszkvában deklarált törekvés volt. Ahol meg viszonylag jó minőségű aszfaltút volt, az vagy katonai bázisra vagy az errefelé sűrűn létesített – s mostanra többnyire úgy hagyott, és még mindig nem orvosolt környezeti katasztrófának tekinthető – uránbányához vezetett.

Az ország északi-északkeleti része a fővárossal, Biskekkel és az attól keletre eső Isszik-köl környékével a leginkább russzifikáltabb terület. Az elmúlt másfél száz évben ide telepedett le a legtöbb szláv (orosz, ukrán, fehérorosz, de lengyel is!) és még tucatnyi más etnikum a cári Oroszország majd a Szovjetunió területéről. Ki jött magától – főként a szlávok, kit hoztak – mint a volgai németeket, a csecseneket vagy a távol-keleti koreaiakat. Bár mára az az ipar – ami itt működött és felszívta ezt a bevándorló/bevándoroltatott tömeget – a birodalom összeomlását követően a Sztalkert idéző lerobbant telepeket hagyott maga után, s az orosz értelmiség jelentős részének elvándorlását eredményezte, szociokulturális értelemben ez a terület erősen eloroszosodott. Nem akarnék ezzel viccelődni, de lásd ehhez az előző bejegyzést. Mindenesetre a főváros a legfinomabb megfogalmazás szerint is kétnyelvű, habár a lakosság túlnyomó többsége kirgiz.

A russzifikáció és a szovjet korszak vallásellenes attitűdje csak erősítette az eltávolodást az ezen a területen amúgy is sajátságos, egyfajta iszlám-light életmódtól. Az ezzel a területtel érintkező kazah steppevidéken ugyanis eleve erős fáziskéséssel, csak a 17. századtól gyökeresedett meg igazán az iszlám s az életmódban, gondolkodásban – miként Ázsia és Afrika számos más pontján – könnyedén inkorporált a Koránnal és a prófétai hagyományokkal nem éppen kompatibilis népi hagyományokat. Itt jelesül a sámánizmus egyes elemeit. A szovjet korszak hivatalos ateizmusa ezeket együttesen igyekezett kikoptatni a társadalomból.

Valamelyest ehhez a területhez hasonló kulturális allűrökkel rendelkezik az ország északnyugati csücske, Talasz és környéke. A szintén földrajzi akadályok (hegyek) által leválasztatott régió névadója a hasonnevű folyó és a város, amit a történelmi misztifikáció hívei igencsak szeretnek emlegetni az itt Kr.u. 751-ben lezajlott csata okán. Az arab-tibeti szövetségesek kínai-karluk csapatok feletti győzelme kétségtelenül fontos eseménye volt a kornak, de éppúgy nem vetett véget az iszlám további kelet-turkesztáni terjeszkedésének (ez még legalább ezer kilométerrel tovább tartott napkelet felé), mint az egymást követő kínai dinasztiák időszakos érdeklődésének és befolyás-kiterjesztésének Belső-Ázsia irányába. Miként az sem teljesen felel meg a valóságnak, hogy ebből a csatából származó kínai hadifoglyok révén indult be a papírgyártás Kínán kívül. Többek között például Szamarkandban ekkor már évszázadok óta készítettek papírt.

De vissza a mába. Vagy legalább a közelmúltba. Talasz város és környéke ma gyakorlatilag a gazdaságilag látványosan erősödő Kazahsztán egyik dél-nyugati régiójának, a közeli Tarasz városnak a vonzáskörzetébe esik. Családi kapcsolatok, munkahely, bevásárlás, s egyáltalán a közlekedés szempontjából is több köze van a közeli kazah városhoz, mint mondjuk Biskekhez, amely például a kazah steppén haladó nyílegyenes gyorsforgalmin harmad annyi idő alatt érhető el, mint a kétszer is háromezres hágót megmászó kirgiz országúton. Kerékpárral meg… Ezt nem részletezném…

Az ország belső része egészen sajátságosan őrizte meg a nomád hagyományokat. A Kocskor-Csajek-Kazarman-Narin négyszög maga is erősen tagolt, de jól körülhatárolható a Tien-san észak- és délnyugati vonulataival, közepében a csodálatos Szong-köllel. A történelem során a hegyi nomadizmust választó kirgizek kulturális értelemben a leginkább érintetlen vidéke ez. A lakosság itt is muszlim, a nomád iszlamizmus minden lazaságával egyetemben. A Szong-kölnél egy nyáron felköltöző lótenyésztő családnál eltöltött napok során állandóan az iszlámról (és minő érdekes: Törökországról – erről majd később) beszéltek, de soha senki nem imádkozott, itták az enyhén alkoholos kımızt/kumiszt, esténként meg le-lecsúszott pár pohár vodka. Hogy Ramadán volt, hagyjuk.

Itt gyenge az északi szláv hatás, a harminc alattiak már egyáltalán nem értenek oroszul. De az ország délnyugati régiójára jellemző szigorúbb iszlám irányzatok vagy az ott ugyancsak nagy hagyományokkal rendelkező szúfizmus sem bír itt sok követővel. Talán még Narinban bukkant fel a legtöbb hidzsábos fiatal nő. Abban a városban, ahol a kilencvenes években szaúdi pénzből hivalkodó, bár stílusában a helyi hagyományokat követni igyekvő, valójában idegenszerű beton gigamecset épült. Ami imaidőben igencsak üresnek tetszett. Amikor egy helyi taxissal teázgattam az utcán és elhaladt előttünk két biciklis hosszú szakállú arab ruhát viselő szalafita fiatal, a fáradt tekintetű sofőr így szólt: „Ezek a mi turistáink. Remélem, egyszer majd szépen hazamennek.”

Az ország legszignifikánsabban elkülönülő negyedik régiója a hírekben már negyed százada is sokat szereplő Fergána-völgy, amely nem déli fertálya tartozik Kirgizisztánhoz; ügyes, a szovjethatalom által az divide et impera-elv alapján létrehozott kis özbeg és tádzsik enklávékkal. A völgy, amely valójában egy, a Tien-san és a Pamír által övezett hatalmas katlan, a hagyományos iszlám élet színtere, a belső-ázsiai iszlám kultúra egyik központja volt, s az ma is.

Erről a vidékről is többet írnék még, most annyit, hogy terület rendkívül heterogén: vallási és etnikai értelemben is. Itt található a legerősebb szúfi hagyomány, de itt szökkentek szárba – ugyancsak évszázados hagyományokra támaszkodva – az iszlám purifikátorainak irányzatai is a szalafitáktól az aktivista extremistákig, a dzsihádot zászlajukra tűző csoportokig, akik szemében az egyik fő kihívás és ellenség éppen az erős helyi szúfi hagyományok.

S mindezt fokozzák az etnikai ellentétek az Os és Dzsalálábád városokban élő jelentős özbeg és tádzsik csoportok valamint a kirgizek között, amely ellentét mögött pőre gazdasági és társadalmi feszültségek is felsejlenek.

S mindez a megosztottság egy súlyos gazdasági kihívásokkal szembenéző s – Tádzsikisztánt leszámítva – a szomszédaihoz képest erősen leszakadt és tovább szegényedő; kvázi magára hagyott országot sújt. Kevés ország külpolitikai/külgazdasági akciórádiuszába került bele Kirgizisztán. Erről a kissé magára hagyatottságról a következő posztban lesz szó.