Van Biskektől délre, a Kyrgyz Ala-Too havas csúcsai alatt egy kis falu. Csong Tas. Ennek határában található az „Apák sírja” (Ата-Бейит), nemzeti emlékhely. 1938-ban a sztálini terror csúcspontján az NKVD itt fejezte le a kirgiz értelmiséget. Többek között itt gyilkolták „burzsoá nacionalizmus” vádjával még Csingiz Ajtmatov apját is.
Amikor a kilencvenes évek elején feltárták a tömegsírt és az akkori államelnök, Aszkar Akajev jelenlétében újra temették az áldozatokat, Ajtmatov nagyszabású beszédet mondott itt. E megrázó és csodálatos szöveget, vagy annak részleteit most is ott lehet olvasni nemcsak a helyszínen épített kis múzeumban, hanem az ország több településén, egyszerű utcai hirdetőtáblákon. A szöveg unikális. Szól a hiányról, a fájdalomról, a hatalomnak való kiszolgáltatottságról és az élet folytathatóságának alapvető, de legnehezebb feltételéről: a megbocsátásról.
Elgondolkodtató szavak. Ajtmatov az irodalom szerepét – legyen az a több évszázados népköltészet vagy a modern elbeszélés és vers – az egyén által a természeti környezettől és humán struktúráktól elszenvedett veszteségeinek feldolgozásában látja. Hát, ezek a permanens kihívások Kirgizisztánra igencsak jellemzőek. De lehet, hogy Breszttől Vlagyivosztokig érvényesek. Vagy Chebtől. Vagy überall.
Ajtmatov presztízse az irodalomcentrikus kirgizek körében mindenesetre töretlen; az ötvenes évektől napjainkig. Laza testtartású, ingujjas, vállra vetett zakós fiatalkori szobra Biskek főterén éppen a nemzeti eposzhős Manasz lovasszobrával kacsint össze.
A lótól jobbra aztán a szokásos szovjet-mintájú óriás-tányérsapkás-érc-arcom-meg-sem-rezzen díszőrség országzászlóval, a ló fara mögött meg a Nemzeti Múzeum. Legalább két tucatnyi forradalom installációval, szovjet történelemmel, a központi helyen Lenin-szentéllyel. Az felső szinten meg az a tízezer év, ami a nagyoktóberi előtt volt. Kicsit elgondolkoztatott az is, hogy a csaknem egyetlenként vitrinbe tett arab feliratos textília is fordítva volt. Ergo: a tárlatberendező – akinek mondjuk hivatása alapján értenie kell(ene) a történelemhez és a feltételezett vallásához vagy gyökereihez – minimum a másodikhoz már nem sok köze volt.
A fent említett Ata Bejit-ről megemlékező tárlót persze nem a nyolcvanas években rendezték be. A címet viselő kicsiny vitrin apró kisiklásként értelmezhető a múzeum forradalmi szovjet üdvtörténeti koncepciójában. Nem nagyon bántották az egykor a főtéren álló monumentális Lenin szobrot sem. Ott állt egykor Manasz helyén. A függetlenség elnyerése után átemelték a múzeum fölött s most mögötte álldogál, a szokásos „oda-teszem-be-a-kabátomat”-pózban. Csak most már nem a hegyeket jelöli ki ruhatárnak, hanem a múzeum mögötti parlament épületét.
Ettől még jellemzőbb Mihail Vasziljevics Frunze múzeuma. A szülői parasztház fölé három emeletes szép fehér betonszarkofágot húztak, abban található a kiállítás. Amelyből két dolog hiányzik. Frunze turkesztáni hadműveletei, amelynek során komoly véráldozattal „felszabadította” a belső-ázsiai térséget – a Bukharai és Khorezmi Népköztársaságok felszámolásával, valamint halálának máig tisztázatlan körülményei. (Vajon a kloroformot túladagoló kezet Józsi bácsi mozgatta-é vagy sem?)
De a legérdekesebb a szülőház megtekintése volt: a дежурная megállított a kis faajtócska előtt, mondta, rendezzem a ruházatomat. Közben kinyitotta a lakattal lezárt házikót (ami ismétlem, egy betonház, azaz a múzeum belsejében állt), majd elmondta a viselkedési etikettet. Nem beszélünk, nem röhigcsélünk, nem sietünk, csak a fapadlón középre helyezett szőnyegen megyünk, a padlózatot nem érintjük a cipőnkkel, az utolsó helyiségben, hol a kis Misi anno világra jött, különösen csendben maradunk, kissé elidőzünk, adózunk. Így tettem.
Emígy él még a szovjet. Meg a nyelvében. Az orosz 1996-ban a kirgizzel egyenrangú hivatalos nyelv lett. Úgy teteszett, a kirgiz kiszorul a hivatalos fórumokról. A főváros mellett más nagyvárosokban is egyre nagyobb teret nyert. Aztán – meglehetős értelmiségi nyomásra, kompromisszumos javaslatként – az orosz hivatalos volta mellett a kirgizt államnyelvvé emelte Akajev elnök. Kurmanbek Bakijev elnök (2005-2010) ideje alatt aztán megint erősödtek az orosz pozíció, de a jelenlegi elnök Almazbek Atambajev újra a kirgiz nyelv és kultúra erősítésének pártján áll.
A közelmúlt és jelen másik fontos változási pontja a vallás. Az iszlám, amely a szovjet érában rendkívül kicsi mozgástérrel rendelkezett és jószerivel el volt zárva az iszlám világban zajló ideológiai-politikai trendektől. A nyolcvanas évek második felétől ez egyre inkább megváltozni látszott. Az ország különböző területein azonban másként jelentkezett. (Már amennyiben.) Erről majd az egyik következő bejegyzésben.
Addig olvassunk Ajtmatovot. Mondjuk A fehér hajót. Ez a több mint negyven éve született gyönyörű kisregény mérhetetlenül pontosan mutatja be tradíció és a modernizáció érintkezését és hatásait a hagyományos kirgiz társadalomban. Egy gyermek szemszögén és tragédiáján át. Én in situ olvastam. Nem lettem vidám tőle.
