Az ország délkeleti részén a Kínába vezető Torugart-hágó felé tekerve, miután átkeltem a Narin városától délre hegyláncon és kiértem az At-Basi-folyó völgyébe, meghökkentő látvány és útviszonyok fogadtak. Az addigi zömmel kőzúzalékos-kátyús, majdhogynem otthoni viszonyokat idéző úttest hirtelen kiváló minőségű, széles, útburkolati jelekkel (a padkán is!) frissen ellátott, a Tien-san havas csúcsai nyújtotta háttérrel szinte svájci miliőt sugárzó országúttá változott. S ilyen maradt az általam megcélzott Tas Rabat-i karavánszerájhoz és a Csatir-kölhöz vezető elágazóig.

Ez önmagában még nem lett volna érdekes, ha nem guggolt volna ötven méterenként egy-egy kínai munkás az út mellett és rakosgatta volna egyenként a túl nagynak tartott kavicsokat a szélesen kiképzett padkákról az út menti árokba. Munkavédelmi sisakban, negyven fokban. Az Export Import Bank of China finanszírozásában a China Road and Bridge Corporation (CRBC) úgynevezett „útrekonstrukciós beruházás” keretében gyakorlatilag új országutat épít a nyugat-kínai Kasgar/Kasi és a kirgiz főváros között. A több mint ötszáz kilométeres projektnek az út mellett lépten-nyomon elhelyezett táblák tanúsága szerint 2014 végére kell elkészülnie.

A határidő betarthatóságában erősen kételkedem – még a sztereotip kínai munkamánia ismeretében is –, miután sűrűn vannak még ötven-száz kilométeres szakaszok, ahol a csikorgó murván ötpercenként dübörögnek a kínai kamionok Biskek felé – irgalmatlan gázolajfüst- és porfelhőt indukálva. Ebben hosszan feredőzve taposás közben néha-néha elgondolkodtam a hosszú távú magashegyi kerékpározás egészségre tett kedvező hatásról.

Kína egyre erőteljesebb jelenléte azonban még kitörési pontot is jelenthet az országnak. A politikai függetlenség mindezidáig eltelt két évtizede ugyanis nem nagyon váltotta be a reményeket. A kérdés az volt: melyik gazdasági/politikai nagy/középhatalom lát lehetőséget a mindössze ötmilliós, ásványkincsekben ugyan rendkívül gazdag, de infrastrukturálisan erősen elmaradott közép-ázsiai országban.

A részletekbe nem mennék bele; mindez olvasható számos könyvben, website-okon. Ami a lényeg: a kilencvenes években Oroszországban bíztak leginkább a kirgizek, az ezredforduló után pedig a Stratejik derinlikben kidolgozott Davutoğlu-i török külpolitikában, amely az addigi, alapvetően Európára összpontosító nemzetközi kapcsolatrendszert felváltó többirányú külpolitika keretében az egyik fő akció-iránynak a belső-ázsiai török testvérországokat jelölte meg. Kazahsztán kétségkívül profitált is ebből a kapcsolatból, de Üzbegisztán, Türkmenisztán és különösen Kirgizisztán ezt már nem mondhatta el magáról.

A törökök tizenöt év alatt negyedmillió dollárt ruháztak be az országba, de a kulturális kapcsolatok erősítése és a felsőoktatás fejlesztésén kívül ennek a gazdaság legtöbb területén nincs számottevő eredménye. A török külügyminisztérium honlapja szerint a török export háromszorosa az importnak, a török üzletemberek pedig a kazah, kanadai, brit és orosz beruházók után következnek a sorban. (És hol vannak a kínaiak?) Mindez azonban kevésnek tetszik – ez olvasható a kirgiz lapokban és ez hallható a lakosság panaszaiból is.

Maradtak tehát az oroszok. Mindezidáig főként a szoldateszka. Az orosz katona talán másoknál is nehezebben vonul ki olyan helyről, amit már jól belakott. Így van ez Kirgizisztánban is. Gyermekkorom látványát idézte, amikor a platón zötykölődő orosz katonákat szállító Urálok előztek meg az ország északi részén. A különbség talán az volt, hogy annak idején sápadt arcú sorkatonák szívtak kókadtak a ponyvák alatt, most meg Rambónak öltözött-festett kommandósok emelgették a hüvelykujjukat és üvöltöztek vigyorogva. Egyébiránt éppen közös nemzetközi hadgyakorlat volt orosz légidesszantosok és a helyi erők részvételével az Isszik-köl melletti Balikcsi térésgében és a Kant-i légitámaszponton. Ez utóbbi mellett-közelében tekerve épületes látvány volt a felszálló és alacsonyan manőverező vadászgépek látványa. Egy haditechnika-mániás biztos elalélt volna. Én is – az idegtől.

A kanti légibázis egyébként az orosz katonai jelenlét legfontosabb pontja. A Nagy Honvédő Háború lején, 1941-ben telepítették ide Odesszából, aztán itt ragadt. Hogy kössem kicsit a Közel-Kelethez: itt – is – tanult a vadászpilótából először légierő-parancsnokká, illetve hadügyminiszterré majd egyaránt államelnökké avanzsált egyiptomi Huszní Mubárak és szír Háfiz al-Aszad. (A Kant melletti Tokmok kies városában pedig a hatvanas években fél évtizedig nézegethette a közelmúlton merengve a távoli hegyeket a mi egykori szeretett vezetőnk, a hazájától biztonságos távolba deportált Rákosi Mátyás.)

Kant továbbra is fontosságot élvez az orosz vezetés számára, minthogy Moszkva és Biskek nemrég további tizenöt évig biztosította a működését. (Ugyanakkor a kirgiz parlament 91:5 arányban támogatta az amerikai Manasz légibázis 2014. július 11-ig történő bezárását. Ez utóbbi az afganisztáni háborúban játszott szerepet.) A jelenlegi kirgiz elnök, Almazbek Atambajev, elődeitől eltérően teljen orosz orientációjú külpolitikát folytat. Ellenzéki politikusok szerint legszívesebben az Orosz Föderáció részévé tenné az országot. Ez valószínűleg túlzás, de kétségtelen, hogy – elsősorban biztonságpolitikai téren – teljes az orosz befolyás. A Moszkva-Peking politikai-gazdasági regionális rivalizálás melléktermékekként pedig Oroszország számára nagy fontossággal bír az is, hogy gyakorlatilag maga felügyelje a Tien-san nezen ellenőrizhető vonulatai között húzódó kirgiz-kínai határvidéket.

Gazdasági téren is bemozdulás látszik. A közép-kirgizisztáni Kocskor mezőváros piacán kávézgatva olvastam a Kыргыз Туусу című lapban (itt van az internetes változata), hogy a két ország energetikai minisztere, Alexander Novak és Oszmonbek Artikbajev által aláírt egyezmény keretében Oroszország 20 milliárd rubel értékben kezdi meg a kirgiz gázszektor modernizálását. Az energiaszektorban már szemmel látható Moszkva jelenléte. Az országban két fajta benzinkút van: a legtöbb olyan, mint anno nálunk a végóráit élő lepusztult Áfor üzemanyagtöltő állomások, és – egyelőre még kis számban – ultramodern Gazprom benzinkutak. A benzinszállító kamionok pedig szinte valamennyien az orosz cég logójával közlekednek.

A kirgiz gazdaságba csendesen szüremkedik be az új regionális gazdasági hatalom szerepére törő Kazahsztán. Az északi szomszéd szénhidrogén alapú felvirágzása nemcsak a fővárosban és az Isszik-kölnél újgazdag módra harsányan pénzt elverő kazah felső-középosztály jelenlétében manifesztálódik, hanem például abban tényben, hogy az orosz és török gazdasági játékosokat megelőzve a kazah tőke a kirgiz pénzintézetekben szignifikáns mértékben növekedett és növekszik.  

De vissza a kavicsrakó kínai munkásokhoz. Az említett Torugart-Narin-Biskek országút felújítása mellett Peking hasonló projektet készít elő a Kasgar/Kasi-Szari Tas-Os tranzitútvonal korszerűsítésére is. További infrastrukturális beruházás várható a két ország közötti vasútvonal építésére és az Urumcsi-Kazahsztán kőolajvezeték kirgizisztáni leágazásának megvalósítására. Emellett Kína ott van az energetikai szektorban: Biskek mellett olajfinomítót, a déli Dzsalálábád tartományban pedig erőművet épít. Mindemellett Peking Kirgizisztán óriási arany és uránkészletére kacsingat.

A két ország elnökei tavaly kölcsönösen meglátogatták egymást. Biskekben kínai iskola nyílik és szó van egy kínai egyetem létesítéséről is a kirgiz fővárosban.

Ez a igyekezet igen szép. A lakosság szintjén azonban még nem sok látszatja van (szinte semmi). A lakosság a nyelvi, történelmi és vallási testvériség jegyében továbbra is Ankara felé tekinget. A Szong-kölnél töltött estéken vendéglátóim szomorúan el-elmerengtek, mondván: „Törökország a mi testvérünk. Törökország erős. Törökország iszlám ország. Törökország emelhet fel bennünket. Kormánya iszlám kormány. Erdoğan igazi muszlim politikus. ” És legurítottak egy vizespohárnyi vodkát.