Ez most nagyon szubjektív bejegyzés lesz. Mármint, hogy a kirgizek mit gondolnak arról az országról, ahonnan érkeztem. Azok a kirgizek, akikkel találkoztam. Nem politikusok, nem egyetemi tanárok és – zömében – nem értelmiségiek.  Így nem is általánosítanék. De az reakciók igen tanulságosak voltak.

A „Ön/Te honnan jött/jöttél?” kérdésre adott válasz három csoportba sorolható reakciókat váltott ki. Az egyik (a beszélgetőtársak talán egyharmada) az, hogy az illetőnek fogalma sem volt Magyarország hol- és mibenlétéről. Ez valahol a globális realitások alapján a helyünkre tesz bennünket.

A második – szintén egyharmados arányban adott – válasz szerint Magyarország fasiszta ország. Hitler szövetségese és utolsó csatlósa volt a kirgizek számára is a modern kori identitást alapvetően meghatározó jelentőségű Nagy Honvédő Háborúban (NHH). Beszélgetőtársaimnak semmiféle információja nem volt a jelenleg itthon zajló politikai folyamatokról vagy eszmei-ideológiai irányzatokról, ugyanakkor az említett konfliktus óta eltelt hetven évet is más idő-percepcióval közelítették meg.

A legtöbben még személyes vagy második-harmadik generációs élményként élik meg a Великая Отечественная война-t. Itt egy példa: Közép-Kirgizisztánban ültem egy nyári szálláson álló jurtában – vacsoráltunk. Anya, apa, négy leánygyerek és a férfi anyja, aki aznap érkezett, hogy levezényelje a család birkaállománya jelentős részének eladását és a végén zsebre vágja az érte kapott nem jelentéktelen összeget és jómagam. (A családfőséget elsőként megillető papa – az aksakal – néhány éve elhunyt, így a Mama volt a góré.) Miután elfogyasztottuk lótejből, lóvajból, lójoghurtból és lótejben főtt lóhúsból álló étkünket, a kályha melegében és füstében egy petróleumlámpa sárgás fényénél kortyolgattuk lótejjel ízesített teánkat.

A Mama ekkor felém fordult és megkérdezte, honnan jöttem. Miután megmondtam, az arca elszürkült. „Венгрия ” – ismételgette, majd mondta a már többször hallott szentenciát a fasiszta országról, Hitlerről és a szövetségről. Aztán lassan hozzátette, hogy neki két bátyja halt meg az említett országban, a fasiszták elleni küzdelemben. Ezt követően kikapta a műfogsorát, és a zsebéből nehézkesen előrángatott gyűrött újságpapírral csendesen sírdogálva tisztogatni kezdte. Amikor úgy tíz perc múlva végzett, a fogsort kitette az asztalra; úgy, hogy az az aranypótlásokkal együtt felém vicsorogjon.

Vagy ez utóbbi momentumot már csak én képzeltem bele. Nem tudom. Mindenesetre a második világháború szovjet/orosz szemszögű megközelítésének megértése még a kirgiz néplélek megértéséhez is szükséges. A russzifikációnak kétségtelenül számos negatív szegmense van. Az orosz államalapítás, -építés majd -fenntartás alapélménye, a tatárokkal szembeni permanens honvédelem egykor az orosz politikai és népi identitás zsigereiig hatolt. (Olvassunk ehhez, mondjuk, Vásáry Istvánt. Az Arany Horda, Kossuth, 1986. Jó kis mű, most az Isszik-köl partján szántottam végig ismét, napozó-söröző-zabáló-izzadó birodalmi orosz és felső-közép kazah testzsákok között elheveredve.)

A honvédelem közös identitás-képző szerepét aztán az orosz állam a későbbi birodalomépítés során szinte minden leigázott nép gondolkodásába konvertálta. Így a kirgizek számára a NHH a kétségtelenül rengeteg áldozattal, tragédiával, de mindezzel együtt számos pozitívummal is járó szovjet modernizáció egyik megfizetendő ára volt. Aminek legitimitása máig nem kérdőjeleződik meg. A Lenin-szobrok némelyike ugyan már át-áthelyeződik, környékük vagy maga a műalkotás elhanyagoltatik, de a minden településen meglévő NHH-szoborkompozíciók karbantartása és tisztelete rendületlen.

És hogy visszatérjek az eredeti témához. A hazánkról alkotott kép harmadik változata talán a legérdekesebb: a iszlám török Magyarország. Ebben keveredik a magyarokról, mint ázsiai népről szóló (fél)ismeret, illetve Törökország két évtizedes hatása a kultúra és a nevelés területén. Itt egyszerűen napjainkig kiterjesztődik az oszmán kor másfél százada.

Ezzel a véleménnyel egyébként Biskektől Karakolig és Osig találkoztam. A legviccesebb egy Narin-i férfiú volt, aki egy élelmiszerbolt előtt szólított meg és miután meghallotta, hogy a „muszlim Magyarországról” érkeztem, azon nyomban berohant az üzletbe és egy liter vodkával fordult ki, hogy erre azonnal áldomást kell innunk.

A Tölök/Szong-köl-i Mama szívét végül sikerült meglágyítanom. Miután a gyerekek lassan leheveredtek körülöttünk, miközben mi, felnőttek rendületlenül ittuk felváltva a lótejes teát és a kumiszt, a petrollámpa fényében kézi árnyjátékkal szórakoztattam a kicsiket, ami nagy tetszést keltett. A végén még a Mama is nevetett. Visszatett fogakkal. Másnap kis élelmiszercsomagot is készített nekem az útra. Lótejet, lóvajat meg egy kis lóhúst. És kenyeret. Abban nem volt ló. A háromezres hágókhoz kellő mennyiségű energiával látott el. Útravalóját két napig ettem.