2010/11 szilveszterét-újévét a montenegrói tengerparton töltöttem. A tengerparti városok bejárása és az Orjen, a Lovćen és a Rumija hegységekbeli túrák közötti szünetekben egy vaskos monográfiával küzdöttem. Ekkehard Eickhoff műve súlyra is jelentős, a témája pedig igencsak izgalmas. A Velence, Bécs és a törökök című munka a tizenhetedik század délkelet-európai történelmével foglalkozik.
Azzal a korral, amelyben a megerősödő Habsburg birodalom és a delelőjén túljutott, de még nem beteg Oszmán állam közötti erőegyensúly nyomán kialakult az a status quo, amely a huszadik század eleji nagy robbanásokig meghatározta a régió (a Balkán vagy ha úgy jobban tetszik, Südosteuropa) sorsát.
A könyv központi vonulata a Krétát birtokló velenceiek és a sziget meghódítását elhatározó törökök közötti huszonnégy éves (1645-1669) kandiai háború. A stratégiai fontosságú szigetért folytatott rendkívül véres küzdelem – amelyben csak a főváros birtoklásáért vívott negyedszázados ostrom során kétszázezren haltak meg – ismerete nélkül nem igen érthető az iszlamisták viszonyulása Krétához.
(Meg egyébiránt a korszak magyarországi eseményei sem: kezdve az Erdélyben ekkor zajló kulcsfontosságú fejleményektől Rákóczi Györgyöstűl-Apafi Mihályostúl, gyakorlatilag Zrínyi és társai teljes politikai-katonai manővereiig. Ez a Magyarországon megszokott módon visszhangtalan könyv is jó példája annak, hogy a magyar történelem egyetlen nagy heroikusnak mondott korszaka sem értékelhető racionálisan, ha nem merítjük jó mélyen nemzetközi kontextusba. Lásd még például a Rákóczi szabadságharc és az akkor zajló összeurópai (mini-világ) háború, a Habsburg örökösödési küzdelem kapcsolódási pontjait.)
Megint eltekeredtem. A számtalan mártírt követelő hódítás nyomán Kréta birtoklása az oszmán birodalomban majd napjainkban az iszlamisták körében kiemelt jelentőségűvé vált. Az iszlamisták interpretációjában a második, iszlám/oszmán hódítás a Kanaánt hozta el a sziget lakóinak: az ortodox görögöket felszabadította a katolizálást erőltető velencei elnyomás alól, lakóinak felajánlva az igaz hithez való csatlakozást és az oszmán birodalomba való betagozódással egy virágzó gazdasági rendszerbe emelte a sokat szenvedett krétaiakat.
Az (arab) iszlamista értékelés mégsem teljesen pozitív az oszmán uralmat illetően. A törökök szemére vetik, hogy – véleményük szerint – az oszmán állam gyakorlatilag valamennyi templomot mecsetté alakított át. Ebben nem látnak a korábban említett, az ortodoxiát felszabadító minősítéssel való meglehetősen erős ellentmondást. Problémájuk azzal van, hogy – tanításaik szerint – az arab muszlimok hódításaik során a saría előírásait betartva nem építették át mecsetté a templomokat. (Ehhez az állásponthoz sokan hozzászólhatnának; például a damaszkuszi Omajjád mecset vagy a pesti Belvárosi plébániatemplom.)
Alapvetően ennek a helytelen viszonyulásnak tulajdonítják az iszlamista történészek, hogy a sziget, amelynek lakossága a tizenkilencedik század közepére szerintük zömében muszlimmá lett (valójában a krétai polgárok fele volt az iszlám híve), 1866-ban fellázadt az oszmán uralom ellen. Már ekkor több ezer muszlim elhagyta a szigetet. Ma a libanoni Tripoliban a krétai muszlimok csaknem tízezres kolóniája él, de a szomszédos Szíriában is sokan telepedtek le (a damaszkuszi bazár negyedében is több ezren élnek).
Amikor a brit segítséggel létrejött a kvázi-önálló Krétai Állam (1898), muszlimok újabb hulláma vándorolt ki. A huszadik század elejére már csak a lakosság alig több mint tizede volt muszlim.
Aztán a Balkán-háborúk folyományaként a sziget Görögország része lett. Az 1923-as nagy népességcsere során úgy félmillió muszlim távozott. Az iszlamisták azonban publikációikban továbbra is a lakosság 15%-át tartják muszlimnak, s a sziget jelenlegi – finoman szólva megkérdőjelezhetetlen – státusát átmeneti állapotnak tekintik. Hát, majd meglátjuk. Mindenesetre a Föld állapota is átmeneti; úgy négy milliárd év múlva e provizórikus korszak után elnyeli a Nap. Igyekezzünk nem jelen lenni!
