Дунган ашканасы-дунганская кухня. Ebbe a feliratba botlik az ember lépten-nyomon szinte minden kirgizisztáni városban. Most nem a kétnyelvűségen elmélkednék. Az – mondjuk így – a történelmi hagyományok miatt alakult így, s mára természetessé vált. S nem is a nevezett konyhaművészet sajátosságait ecsetelném, azaz azt, hogy a dungan étkek olyanok, mintha az egyszerű steppei ételeket nyakon öntenék a kínai konyha összes növényzetével szószával és persze fűszerkölteményeivel.
Hogy a blog profiljához hívebb maradjak s kicsit színesebb legyen a kirgizisztáni (és belső-ázsiai) iszlámról alkotott képünk, írnék egy kicsinyt a feliratban szereplő népről, a dunganokról.
Már az ételeikből is kitetszhet, hogy honnan származnak. Kína Kanszu és Senszi tartományaiban él zöm. Mondjuk így, ez az anyaországuk. Ottani nevükön a huik a Középső Birodalom egyik legnagyobb kisebbségét alkotják, jó tízmillióan vannak. Nyelvileg nehéz megkülönböztetni őket a többségi hanoktól, hacsak nem azzal hogy a tizedik század óta az iszlám hívei. Az eredetileg a fő eurázsiai tranzitút (Selyemút) keleti térségében élő huik közössége a Ming-dinasztia idején alakult szignifikánsan megkülönböztethető etnikummá, majd később igencsak szétszóródtak Kínban és a környezetében megtalálható államokban. Ma élnek csoportjaik Mianmarban, Mongóliában, Kazahsztánban és Kirgizisztánban, de jelen vannak Üzbegisztánban, Oroszországban, sőt Ukrajnában is.
A korai Ming-korban (1368-1664) egyes képviselőik igen magasra emelkedtek az állami/katonai vezetésben. Közülük került ki például Cseng Ho/Zheng He admirális, akit a mai modern Kína és pláne a muszlim történészek az első nagy nyugati tengeri felfedező-triumvirátus, Kolombusz-Vasco Da Gama-Magellán elé helyeznek. Kétségtelen, hogy Cseng Ho úgynevezett Kincses Flottájának nagy piacfeltáró és diplomáciai küldetéssorozata imponáló teljesítmény volt, az admirális halála után a hagyományos kínai „önmagába visszazáródó szárazföldi birodalom”-politikája végül – történelmi léptekben – meddővé tette azokat. Jöttek a portugálok, aztán a britek, s végül mindenki, akinek hajója volt Nyugaton.
Ezt a kis Kína-kitérőt azért tettem, hogy valamelyest érzékeltessem, az ország (Kirgisztán) és a régió (Belső-Ázsia) múltjának és jelenének megértéséhez már számba kell venni Kínát is, mint politikai, gazdasági és kulturális tényezőt.
A dunganok esetében pedig többszörösen is. A Ming-dinasztiát követő mandzsu Csingekkel (1664-1912) már fasírtban voltak a huik. A kínai hagyományoktól eltérő vallásuk lett a konfliktus egyik fő oka. A huik több felkelést vezettek a központi kormányzat ellen, amely azokra általában rendkívül erőszakosan reagált. A legvéresebb összecsapásokra – hui szempontból genocídiumra – a 19. század közepétől került sor. Az 1862 és 1877 közötti első hui-háborúban Kína végérvényesen kiterjesztette fennhatóságát mai észak-nyugati határvidékére (Dzsungária, Kelet-Turkesztán) s az ennek során lezajlott elkeseredett küzdelmek s az azzal járó nyomorúság, éhínség miatt több mint tízmillió ember – többségükben hui – vesztette életét.
A felkelés az utolsó fázisában ért el Kína mai nyugati határvidékeire és az események nem elválaszthatatlanok a cári Oroszország ugyanekkor kiteljesedő és lezáruló belső-ázsiai/nyugat-turkesztáni hódításaival sem. (Lásd ehhez Vámbéry munkásságát, utazását, később ebben a témában elkövetett írásait.) A 19. századi Great Game-nek nevezett nagy ázsiai orosz-brit versenyfutásban – ez mindig elfelejtik megemlíteni – a szélső pályán mindig ott futott, kocogott, lépdelt vagy csak oldalról kibicelt: Kína. (Lásd ehhez például Francis E. Younghusband munkásságát és műveit.)
Ezt a játszmát sok nép megszívta. Így voltak vele a huik is. A nagy felkelés végén a kelet-turkesztáni kásgári vezető, Jáqúb bég szoros kapcsolatban állt az orosz hadsereggel (meg a britekkel is, de ne bonyolítsuk a dolgokat), így a bukás után nem véletlenül engedtek be az orosz hatóságok jelentős számú huit az immár az ő fennhatóságuk alatt álló nyugat-turkesztáni területekre.
1877-78-ban a Tien-sanon át érkező menekülteket három régióban telepíteték le. Ezek máig a legjelentősebb dungan közösségek lakóhelyei. Mintegy ezren az Isszik-köl keleti partján fekvő Karakol közelében találtak otthonra. Ugyanennyien érkeztek az Irkestam-hágón a Fergána-medence déli régiójába, Os környékére. A legnagyobb, háromezres csoport pedig a mai kirgiz-kazah határvidékre, a Csu-folyó mellé érkezett. A két nagyhatalom közötti 1881-es szentpétervári egyezmény után hivatalos át- és letelepítések is folytak, amelyek a huikat és a kelet-turkesztáni ujgurokat érintették.
Újabb több ezres menekültkontingens érkezett az 1895-ös dungan felklés után is. (Ebben egyébként már főkét a kínai hatóságokhoz lojális huik harcoltak az azzal szembeforduló társaikkal szemben – s mindez rivális szúfi irányzatok ideológiai köntösében bújtatva. Egyébiránt ez a felkelés sem volt mentes a nemzetközi viszonylatoktól: ekkor zajlott – a belső-ázsiai történésektől nem elszeparáltan – az első kínai-japán háború.) Ezt követően lett a az itt elhunyt orosz geográfus-felfedező-kém, Nyikolaj Przsevalszkij után Przsevalszk nevet kapott Karakol a régió legjelentősebb dungan közösségének központja.
Hogy hogyan lett a hui-ból dungan, nem könnyű és pontosan máig megválaszolatlan kérdés. Lehet, hogy a név a csagatáj-török dönän „visszatérő”, ”aki visszatér” jelentésű. Ezt a teóriát erősíti, hogy eredeti elnevezésük, a hui is hasonló jelentéssel bír. Ez másik török nyelvi magyarázat szerint az elnevezés ujgur török eredetű, és a „turup qalgan” szóösszetételből ered s jelentése: „letelepedett nép”. A kínai nyelvészek pedig igyekeznek saját magyarázatot találni: szerintük a dungan szó a nép földrajzi eredetére utal. 1. Don-gan „keleti part”. Azaz a Sárga-folyó keleti partja, ahol eredetileg a huik zöme élt. 2. Dongan „Kelet-Kanszu”. 3. Tongguan – város Sanhszi tartományban. És így tovább. Aki ebben el akar mélyedni, itt megteheti.
Az orosz majd szovjet területeken írásuk is „változatos” múltú. Az 1930-as évek elejéig az arab alfabétumot használták, aztán szovjet kultúrpolitikának megfelelően, amely a térség török (kazah, özbeg, türkmén, kirgiz) és perzsa (tádzsik) nyelveit a latin írásra állította át, a latin betűket kezdték használni – az előbb említettektől kissé később, 1934-től. Végül 1953-ban csaknem másfél évtizedes késéssel követték a térség többi népét, s átvették a ciril betűket. Népköltészetük évszázados, írott irodalmuk azonban – számos térségbeli kis néphez hasonlóan – csak a szovjet korszakban született meg – először latin, majd cirill betűkkel. Az előbbiekkel jelentek meg a modern kori dungan irodalom óriásának, Jasir Sivaza (1906-1988) első alkotásai. Miután munkássága átfogta az egész szovjet korszakot, később már cirill betűkön lehetett olvasni a műveit.
Ma Kirgizisztánban 60000 dungan él, az említett területi elosztásban. Ezek között ugyancsak érzékelhető az egész országra jellemző kulturális/mentális megosztottság. Míg a Csu-völgyi, Biskek vidéki (elsősorban Szokuluk falu és környéke) dunganok a kirgizekhez hasonlóan a szovjet idők indusztrializált társadalmában életmódjukban erősen eloroszosodtak, háromnyelvűekké (dungan, kirgiz, orosz) váltak. A kelet-kirgizisztániak (Karakol és a Tien-san/Teszkej Ala-tó hegyi falvai) szigorúbban a hagyományaikat, az Os és környékén élők pedig a legiszlamizáltabbak – hasonlóan a Fergána-völgy tarkabarka társadalmának többi etnikumához.
Mindenütt erős azonban az endogámia, minek következtében az elmúlt száz évben – a szovjet korszakra erősen jellemző etnikumok közötti házasságok miatt bekövetkező – kisebb népek asszimilációja kevésbé érintett őket. Ma Belső-Ázsiában százezerre tehető a számuk.
Többségük a szunnita iszlám hanafita vallásjogi iskolájához tartoznak – már amennyiben betartják annak előírásait. Ez Osban kevésbé kérdéses. Karakolban azonban ezidáig a mérsékelt vallásosság volt jellemző. Ez is valamelyest változni látszik. Leszámítva a Fergána-völgyet, itt tapasztaltam a legsűrűbb mecsetlátogatást. Sőt, ami máshol sehol sem fordult elő, a kínai stílusú pompás karakoli dungan mecsetet még fényképezni sem hagyta az imám. A mecset udvarán pedig fejbólogatással erősítette meg szavait egy, a lugasban idegen bútordarabként üldögélő arab sejk: vahhabita prédikátor volt.
