Miért nem olvasunk ilyen könyveket?

Párizsban kultúrmerítkezem. A szokásos előkészítő penzumok letudása – Braudel, Bloch, Duby, Le Goff etc. – után a repülőn fejeztem be egy kis hazavágó témájú könyvet az algériai háborúról. Hogy legyen valami arabos/iszlámos olvasmányélmény-bővülésem is. Mert hát a francia kultúrának sok köze volt – váltakozó amplitúdóval – a Közel-Keleten. Most néhány kis rövidre vágott benyomás.

Ahogy a borítót elnézem, folyton arab nyelvű tudományos munkák járnak az eszemben. Nem általánosítanék, de ott olvasható ilyen dús karakterfényező szöveg a szerzőkről. Jó, persze lehet (biztos) a szerkesztő/szerkesztés munkája eredménye ez, hogy a szerzőt megismerje az alkotást kezébe vevő potenciális olvasó és még kedvet is kapjon arra, hogy bukszáját menten megnyissa. De az alkotó – ha egyáltalán van ilyen indíttatása – tiltakozzék, s fogja vissza a lovakat! Mert ha erre érkezése nincs, az egész borítószöveg Bástya elvtárs és a szerénység klasszikus érzelmi kapcsolatára emlékeztet.

A másik érdekesség, mielőtt még a törzsszövegig eljutnánk, az előszó, melyben a szerző a mű születésének szokásos menete és köszönetnyilvánítások mellett az általa a hazai szakmai és általában az értelmiségi közvélemény hetvenes évek óta tapasztalt beszűkültségéről és támadásairól értekezik. Elhangzik még az „Extra Hungariam non est vita”- értelmiségi őskesergő is. Ezzel a kijelentéssel és a hazai befogadó közeg képességeinek korlátai feletti elkeseredettséggel teljes mértékben egyetértek. Azzal azonban nem, hogy téma mélyreható vizsgálata megelégednék a francia nyelv ismeretével.  

Tőlem a lehető legtávolabb áll, hogy az emberi történelem vizsgálatánál prioritást kapjanak valamiféle nemzetkaraktero- és pszichológia, a hely szelleme és más efféle spirituális szempontok, de nem tudok mit kezdeni azzal a kijelentéssel, hogy az arab nyelv ismerete nem szükséges a téma feldolgozásához, miután a legfrankofónabb észak-afrikai országról lévén szó valamennyi forrás, levéltári anyag nyelve a francia. Ezt semmiképpen nem tagadnám, de még az algériai társadalom – természetesen minden más országhoz hasonlóan összetett – gondolkodásának, cselekedetei motivációjának megismeréséhez nélkülözhetetlen helyi nyelv/nyelvek ismerete. Lehet a francia akár hétköznapi érintkezés fő eszköze is, a társadalmi mélyrétegek gondolatai nem az idegen nyelven szólalnak meg. Ez így van még akkor is, ha az egyetemi tanárokkal, levéltárosokkal, diplomatákkal, politikusokkal vagy akár az utca emberével – de franciául folytatott – személyes kommunikáció még ezt a látszatot is képezi.

Mert ez – az algériai fél motivációi, gondolkodásmódja, társadalompszichológiája – hiányzik ebből a könyvből. Mert az kétségtelen, hogy a szerző kimerítő levéltári forráskutatást végzett, francia nyelvű szakirodalmat oda-vissza bírja, az általa leírt sorok nyers politikai információözönné válnak az oldalakon, amelyek hasznosak az adatbányászathoz, a politikai nüanszok felfedezéséhez, de hamar nevek, dátumok és események irgalmatlanul nagy és nehezen követhető halmazává válnak. Aki a téma környékén somfordál, az még csak-csak kiigazodik, de akinek új a terep, jól kondícionált türelemre lehet szüksége a könyv átrágásához. És a kérdés akkor is marad: mennyi új  és hasznos ismeretet ad neki(k) a tanulmány? Kemény munkát igénylő mű.

A síkpozitivista történetírást egyébiránt éppen a szerző által nagyra tartott francia történettudomány lépte túl az első bekezdésben említett urak révén. Ha már annyira a frankofónia, akkor kövessük a történettudomány változásait is. A nyelvről pedig még egyszer annyit: amennyiben több mint harminc éve Észak-Afrika a szerző kutatási területe, és – miként az előszóban olvasható – a hetvenes évek közepe óta kénytelen elviselni a támadásokat az arab nyelvismeret hiánya miatt, szánjon rá időt és tanulja meg. Érdemes.

A szerkesztésről – a borító már említett szövegén túl – még annyit: egy szimpla nyelvi ellenőrző program futtatása és/vagy a figyelmes olvasás sokat segített volna.

Na, megyek, kiveszem modern kontaktlencsém, felteszem teknőckeretes értelmiségi szemüvegem, szűk fekete garbóba bújok – szakadt kvázi-indiai tarisznyám sajnos nincs – és egy hétig sznobozok a múzeumokban. És Braudelt olvasok JNL helyett.

J. Nagy László: Az algériai háború 1954-1956, UNIV Kiadó, Szeged, 2010.