Fernand Braudel francia történész nagyszabású, sok termékeny vitát kiváltott munkájában (A History of Civilizations) arról értekezik, hogy az iszlám városi vallás. E sarkos álláspont felett lehet vitatkozni, Közép-Ázsiára vonatkozóan azonban sok igazság van benne. Tekintve, hogy az iszlám legtradicionálisabb értelmezése és megélése errefelé valóban a városi központokhoz kötődött és kötődik évszázadok óta. A steppe – miként már említettem – jóval később és mindmáig lazább szálakkal kapcsolódott be az iszlám kultúrkörbe.

A térség legrégebbi urbanizációs régiója a Fergána-medence. A Nyugati-Tien-san többezres hegyláncai, északról a Talasz Ala-Too, délről az Alaj, keletről a Fergána vonulatai határolják és izolálják a környezetétől. Az utóbbi hegylánc izoláló-izzasztó hatását kerékpárral magam is megtapasztalhattam. Egyetlen kijárata a steppevidékre a Szír-darja elkeskenyedő völgye. Itt kétezer-ötszáz éves az urbanizáció, kezdve a szogd kultúrával, az Akhaimenida perzsákon és Nagy Sándoron át a görög-baktriai civilizációig. Nem beszélve arról, hogy Kína a K.e. 2. századtól permanensen igyekszik kiterjeszteni a befolyását erre a területre. Kokand, Fergána, Andidzsan, Dzsalálábád, Os, Özgen vagy a medence nyugati bejáratánál lévő Khudzsand (Alexandria Eschate) több ezer éves múlttal rendelkezik. A hetedik-nyolcadik század fordulóján megjelenő iszlám hamar berendezkedett ezekben a városi központokban.

A Fergána-medence és a kissé távolabbi, de vele egy urbanizációs régióban fekvő Szamarkand-Bukhara-Taskent várostriász a történelem folyamán három alkalommal kapcsolódott az iszlám világ ideológiai-kulturális mainstreamjéhez. Az első az arab hódítás utáni évszázadok idejére esett. Az egyébiránt perzsa származású és a perzsa kultúra újjáélesztésében elévülhetetlen szerepet játszó Számánida dinasztia (9-10. század) kora a belső-ázsiai iszlám városi civilizáció első felvirágzásnak ideje. Hogy csak egyetlen példával jöjjek, itt született és ebben a vallásos kulturális légkörben eszmélt-nevelkedett Imám Bukhárí, az iszlám vallásjogtudomány megkerülhetetlen alakja, a prófétai hagyomány-tudomány alapmunkájának (Szahíh) szerzője.

Az ezt követő mongol/török-korban ugyan politikailag több alkalommal is központi szerepet kapott a Fergána-medence, sőt Timur Lenk utódai – Ulug bég – idején a kultúra és tudomány egyik központjává is emelkedett, valójában azonban ekorra a belső-ázsiai kulturális súlypontok az Amu-darjától délre kerültek az iráni majd avval párhuzamosan az indiai civilizációs körbe. Ráadásul egy hosszú és bonyodalmas folyamat (így többek között a nyugati földrajzi felfedezések és az új, atlanti kereskedelmi kapcsolati rendszer kiépülése, a Selyemút stratégiai gazdasági jelentőségének elvesztése) eredményeképpen a régió nemhogy kiesett a kulturális központ szerepéből, hanem még önmaga is rátett egy lapáttal: tudatos be- és elzárkózás következett kulturális és ideológiai síkon mindenképpen. Erről bőven olvashatni Vámbéry mára kissé elavult, de megkerülhetetlen opus magnumában (Bokhara története) vagy modern megközelítésben a megkerülhetetlen alapműben, Vásáry István A régi Belső-Ázsia története című munkájában.

Ami ebben az időszakban a Fergánát az iszlám intellektuális irányzatainak fősodrában tartotta, az a szúfizmus volt. Legjelentősebb irányzata (taríqa), a Naqsbandíja éppen ezen a vidéken jött létre (az alapító Bukharában született a 14. században). Bukhara és a többi város ugyan az iszlám vallástudományok oktatásának jelentős centrumaivá emelkedtek, de erősen ragaszkodván a hagyományokhoz, a tradicionális, fejlődést nem mutató vallástudomány emblematikus központjaiként működtek.

A Fergána-medence-i iszlám második progresszív korszaka a 19. század utolsó harmadában következett el. A területen a 18. században létrejött Kokandi Kánság önizolációs politikája után, az orosz hódítást (1876) követően, a századfordulón itt is megjelent az Oroszország tatárok lakta vidéken szárba szökkent „dzsadídizmus”. Ez az iszlám megreformálását célul kitűző mozgalom a 19. század második felében az iszlám világ több pontján jelentkező szellemi bemozdulás részeként értékelhető. Az iszlámnak a modern világ (kapitalizmus és kolonializáció) kihívásaira adott első gondolati reflexiói Egyiptomtól Indiáig megfogalmazódtak. Az Oszmán Birodalomban iskolázódott tatárok vitték Oroszországba, ahol először saját földjükön (Tatarsztán, Krím), majd Turkesztánban is megjelentek.

A dzsadídik (újjítók) több ideológiai eszmerendszert hoztak be Fergánába is. Az iszlámnak a modern világhoz való igazításával megjelent a pánturkizmus eszméje, de a nacionalizmus is. Ami fontos: a dzsadídik a társadalmi reformok útját az iskolarendszer modernizálásában látták. A tatár Iszmail Gaszprinszkij/Ismail Gaspıralı (1851-1914) majd a bukharai Abdurrauf Fitrat (1886-1938) tett ebben a legtöbbet. E utóbbi aztán komoly politikai szerepet is vállalt, amikor a cári rezsim összeomlása után a bolsevik forradalmat követő kaotikus belső-ázsiai polgárháborús helyzetben a dzsadídi-bolsevik kooperációban létrejött a rövid életű, a Fergána-medencét is magába foglaló Bukharai Népköztársaság (1920-1925). Eredetileg ugyancsak a dzsadídik köpönyegéből bút elő az első Üzbég Szovszocközt-vezető, Fajzulla Khodzsajev (1896-1938) is. A két utóbbi politikus halálozási évéből már következtethetünk, mi lett a sorsa a dzsadídizmusnak és követőinek a lassan magára találó Szovjetunióban.