A szíriai konfliktus összetett. Különböző erők konfrontálódnak benne felekezeti törésvonalak mentén és a több évtizedes hatalom iránti lojalitás és – immár – fegyveres ellenzék közötti ellentétek alapján. Egymásnak feszülnek benne szekuláris és vallási irányzatok egymást kizáró ellentétes jövőelképzelései, az erősen hagyományőrző rurális közösségek és a félig-meddig modernizált – néhol meglepően fejlett – urbánus társadalom ugyancsak nehezen összeegyeztethető egymástól eltérő irányba mutató gondolatvilágai és a központi hatalommal szemben fellépő autonómiát/függetlenséget hirdető etnikai és/vagy vallási szecessziós politikai/kulturális erők. Egyszóval, mindaz, ami egy fél évszázados megmerevedett s csak lassan változó (de változó!) autokratikus politikai struktúra rendszerint a szőnyeg alá igyekszik seperni.

S az endogén erők mellett nem hanyagolható el a külső beavatkozás, a folyamatok regionális nemzetközi tényezők általi befolyásolása, a szír földön vívott szaúdi-iráni proxy-háború.

Az események végkimenetele kérdéses. Nemcsak a jelenlegi hatalmi struktúra jövője nem látszik, de az e politikai-gazdasági rendszerben alapvető szerepet játszott kisebbségek jövőbeni szerepe (léte) sem. Az alaviták, a heterogén összetételű keresztény közösségek és a drúzok mellett a konfliktus sötét lova a milliós kurd kisebbség, amely előtt ott van a már egzisztáló példa: iraki testvéreik (ez szinte szó szerint értendő: a határokon átnyúló rokoni kapcsolatok miatt) kvázi-állama, az iraki Kurdisztán.

Kétségtelen, hogy a szíriai ellenzékben számos – főként Európában valamint kisebb részben a tengerentúlon szocializálódott – a mi fogalmaink szerint liberális, szekuláris, a nyugati demokrácia közel-keleti interpretációjában hívő politikus játszik vezető szerepet. Nem hagyható azonban figyelmen kívül, hogy a szíriai társadalom – főként a többséget jelentő vidéki és peremvárosi lakosság – számára azonban a legfőbb újraidentifikáló erő az iszlám.

Nem véletlenül: az iszlám a legmélyebb gyökerekkel rendelkező identifikáló tényező a szíriai többségi társadalomban (is). Bár az is kétségtelen: az arab nacionalizmus és a pánarabizmussal megspékelt sog arab szocializmus egymás kezét fogva talán itt jutott a legmesszebb a társadalom gondolkodásának átalakításában. Az ezt a vonalat artikuláló és az alavita-keresztény-drúz-szekuláris szunnita közösségek részben természetes, részben kényszerített szövetségére épülő Aszad-korszak esetleges vége azonban rivális nélkül hagyja az imént említett csoportok legfőbb mumusát, a politikai iszlámot. Vagy pontosabban fogalmazva: azokat a politikai erőket, amelyek valamilyen módon az iszlámot mint eszközt használja fel hatalmi ambícióinak érvényesítésére.

Ezek a heterogén iszlamista erők igen széttartóak. A mérsékeltektől színes a paletta a legszélsőségesebb dzsihádista csoportokig. Valamennyiüknek van azonban – természetesen egymástól erősen eltérő volumenű – társadalmi támogatottságuk, s az elmúlt negyven év látszólagos mozdulatlansága ellenére – jelentős múljuk Szíria legújabb kori történelmében.