Egy kis elkalandozás – de csak földrajzi értelemben. A síita többségű országba a kilencvenes években érkeztek az első, modern kori szalafita prédikátorok. Értelemszerűen elsősorban a közeli Dagesztánból és Csecsenföldről, különösen az 1999-től egy évtizeden keresztül zajló második csecsen háború alatt és után. Nagy társadalmi fogadtatásra nem számíthattak, miután a lakosság zöme vallásilag síita, etnikailag/nyelvileg török és civilizációs hatásokat illetően erősen iranizált volta nem kedvezett igazán a szélsőséges szunnita ideológiának.
Így a betévedt szalafita hittérítők az ország északi sík vidékének falusi társadalmában találtak némi támogatásra, miután ez a terület – határos lévén Dagesztánnal – szunnita falusi lakossággal bír. (Az ország muszlim közösségének 85%-a síita, 15% szunnita) Itt három fő régió vált a szalafiták mozgolódásának színterévé: az északnyugati Balaqan és Zaqatala környéke, az északkeleti Quszar és Quba vidéke, valamint a déli, síita-szunnita vegyes vallású talisok lakóhelye, a Lenkorán-Asztara vonalon. A negyedik vadászterület – a lakosság heterogenitásából adódóan – a főváros, Baku lett. Az ezredfordulón az országba érkező 8000 csecsen menekült között számos a szomszédos területekről az orosz hadsereg által elűzött szalafita volt.
Ezzel párhuzamosan az Öböl-országokból is megjelentek az első szervezett szalafita missziók. 2003 végéig már mintegy 65 szalafiták által irányított mecset létezett. A szalafita mozgalom központja bakui Abú Bakr mecset lett, amelynek imámja, Qamət Süleymanov. A hetvenes években az azeri fővárosban született Süleymanov 1991-től a szudáni Khartúm egyetemén kezdte vallási tanulmányait, majd 1993 és 1998 között a szalafita mozgalom első számú szaúd-arábiai oktatási központjában, a Medinai Iszlám Egyetemen (الجامعة الإسلامية في المدينة المنورة) képezte magát. 1998-ban pedig már az említett bakui mecset imámjaként dolgozott – a kuvaiti az Iszlám Hagyomány Újjáélsztése Egyesület (جمعية إحياء التراث الإسلامي) delegálásában.
Süleymanov szervezete azonban a hagyományos, az erőszakot elvető szalafita irányzathoz tartozik. Nem úgy más csoportok, amelyek ugyancsak a kilencvenes évektől jelentek meg a dél-kaukázusi országban. Elsőként az 1996-ban Mubariz Alijev által alapított Allah Hadserege. Alijev a belbiztonsági erőktől kilépette egykori tiszt, célkitűzése pedig a hatalom megszerzése és egy iszlám állam megteremtése volt. A csoport az évezred végén több robbantást hajtott végre (például az EBRD bakui irodája, vagy a Hare Krishna ottani központja ellen), s nevezett vezetője 2000 óta már az azeri büntetés végrehajtás vendégszeretetét élvezi.
Egy másik radikális szalafita csoport az Erdő Testvérisége. Ez már igazi internacionalista szervezet volt, amelynek sejtjei Észak-Azerbajdzsán mellett ott voltak Dagesztánban, Csecsenföldön, Ingusiában, Észak-Oszétiában valamint Kabard- és Balkárföldön. Nem véletlen: a csoport alapítója egy Csecsenföldön tevékenykedő arab mudzsáhid volt.
Ugyancsak jelentkezett az al-Qáida is, leányvállalatának helyi vezetője egy szaúdi állampolgár, Abú Dzsaafar lett, akiről a szervezet az Abú Dzsaafar Csoport nevet kapta. A vezető maga – több társával együtt – a szomszédos Grúziában kapta a kiképzését, majd Csecsenföldön és Dagesztánban akciózott.
A világi berendezkedésű állam nem igazán disztingvál a különböző szalafita csoportok között. Az állami erőszakszervezetek részéről valamennyiükre hasonló nyomás nehezedik. Különösen, miután az afganisztáni mocsárban és a jelenleg zajló szíriai polgárháborúban is egyre több innen toborzott harcos tűnik fel a radikális iszlamista felkelők soraiban. Miként láttak már errefelé síita azerieket is – a kormányerők soraiban.