Szíriában már az „arab tavasz” eseményei előtt beköszöntek a dzsihádisták. 2008. szeptember 27-én öngyilkos merénylő robbantott a biztonsági erőknek a főváros al-Qazzáz-negyedében álló központjánál. E mögött nemcsak a szír kormány látott dzsihádista mozgolódást, amelynek élén ekkor már ismert figura állt: Khálid Szulajmán Darvís, mozgalmi nevén Abú al-Ghádija al-Szúrí.
A szíriai polgárháború kibontakozása (a Deraa-i békés tüntetésektől kezdődően) azonnal fegyveres cselekvésre ösztönözte a főként a szomszédos Irakban állomásozó dzsihádista erőket. Ezek ideológiájának középpontjában – elutasítva a béké tüntetők tárgyalásos törekvéset – a „hitetlen” (dzsáhilí/جاهلي) rendszer fegyveres megdöntése állt, de a korábbi alapelvet – miszerint a sikeres mozgalomnak alapvetően a kiválasztottak élcsapatjellegét kell kialakítania – megváltoztatták. A tunéziai és mali események, az ottani mozgalmak (a Saría Segítői/ أنصار الشريعة, a Vallás Segítői/ انصار الدين) sikere (még ha átmeneti is) arra ösztönözte a szíriai dzsihádistákat, illetve a Szíriába készülő dzsihádistákat, hogy mozgalmuk elit jellegét megtörve, széles társadalmi bázisú szervezeteket hozzanak létre.
A dzsihádisták gyors bekapcsolódása a polgárháborúban számos fontos tényezőnek köszönhető. Az alapvetően világi beállítottságú ellenzéki erők az első hónapokban, amikor még alapvetően békés úton gondolták megdönteni a rendszert, elutasították az iszlamista szélsőségesek bármilyen részvételét a kormány elleni fellépésekben. Amikor az ellenzék is militarizálódott, élén a Szabad Szíriai Hadsereggel (FSA –الجيش السوري الحر) az ugyancsak a rendszer megdöntéséért harcba szálló dzsihádisták is szövetségesi státusba léptek a többi csoport szemében. Persze – miként majd láthatjuk – nem valamennyien.
Ugyancsak erősítette az iszlamisták – s köztük a szélsőségesek – táborát, hogy az Aszad-kormányzat a felkelések első szakaszában (2011 és 2012 folyamán), a társadalmi elégedetlenség csökkentésére amnesztiát hirdetett számos bebörtönzött iszlamista számára. Így szabadulhatott Abú Muszab al-Szúrí is. A Dzsibhat al-Nuszra első aleppói mozgolódásakor 2011. júniusában például szinte valamennyi tag frissen a börtönből szabadult szíriai dzsihádista volt; csak később csatlakoztak hozzájuk nagy számban szaúdi, afgán és jemeni harcosok.
Tovább erősítette a dzsihádistákat az, hogy a békés tüntetések hamarosan kudarcba, a rendszer kemény fellépésébe ütköztek, azaz a felkelés militarizálódott. Társadalmi támogatottságuk – amelynek történelmi gyökereiről lásd az előző posztokat – tovább nőtt, amikor nyilvánvaló vált, hogy a nemzetközi közösség (elsősorban a Nyugat) nem fog fegyveresen beavatkozni a konfliktusba a felkelők oldalán.
Az események eszkalálódásakor megjelenő felekezeti indíttatású vérontások ugyancsak aktivizálták a szunnita fiatalság vallási extremizmusra hajló nem elhanyagolható részét. Erre pedig erősen rájátszott a főként az Öböl országaiból irányított média, amelyben 2011-től kezdődően számos esetben szajkózták a dzsihádra ösztönző felhívásokat.
Az északi, aleppói, az idlíbi és a Damaszkusz környéki frontokon megjelenő dzsihádista csoportok hivatalosan 2012. január 24-én jelentették be a a Nuszra Front (جبهة النصرة لأهل الشام) megalakulását. A szervezet ideológiai alapját Abú Muszab al-Szúrí már említett irodalmi munkásságában kereshetjük. Három művét említeném itt.
Az első címe a „Megjegyzések a szíriai dzsihádista kísérletről” (ملاحظات حول التجربة الجهادية في سوريا) címet viseli. Ebben Abú Muszab tanító jelleggel mutatja be a korábbi rendszer elleni iszlamista fegyveres felkeléseket, különös tekintettel a Harcos Élcsapat (الطليعة المقاتلة) tevékenységére, amelyben ő maga is részt vett.
A másik – a szíriai dzsihádistákra nagy hatást gyakorolt könyve – a „Világméretű iszlám ellenállás hívószava” (دعوة المقاومة الإسلامية العالمية). Ebben elődeit – Szajjid Qutb, Ajman al-Zaváhirí) követve a dzsihádisták generációiról, azok különböző feladatairól értekezik. Saját nemzedékét a dzsihádisták „harmadik generációjának” nevezi.
„A szíriai szunniták az alaviták, a keresztesek és a zsidók elleni harcban” ( أهل السنة في الشام في مواجهة النصيرية والصليبية واليهود) című ópusz a legbeszédesebb és a szíriai helyzetre vonatkozóan természetesen a legaktuálisabb. Ebben kifejti a szíriai rezsim „hitetlen” (كافر) voltát, majd tételesen számba veszi a dzsihádisták itteni ellenségeit: a cionista zsidók, az alaviták, a síiták és a drúzok. Érdekességként megjegyzem, hogy e könyve zárszavában lévő felhívások egyikében szerepel a mozgalom nevét adó kifejezés, a nuszra/győzelem. „Az áldott Szíriából indult a hatvanas évek elején a modern kori dzsihád a hitehagyottak, a szekulárisok és az alaviták ellen. A nyolcvanas években itt virágzott fel, s Isten akaratából majd ide is tér vissza… Fel a győzelemre, dzsihád-testvérek!” (من الشام المباركة في مطلع الستينات كانت بداية انطلاق الجهاد في هذا الزمان المعاصر ضد المرتدين والعلمانيين وهجمة العلوية النصيرية، وفيها ازدهرت في الثمانينات وإليها تعود اليوم إن شاء الله... فالنصرة النصرة يا أخوة الجهاد)
Ebben a nyolcvanas évek végén Kabulban írt munkájában Abú Muszab al-Szúrí arról értekezik, hogy az addig követett, centralizált nemzetközi dzsihádista mozgalmat át kell szervezni és önállóan működő egyéni vagy apró sejtekből strukturált hálózatként működtetni. Rámutat arra, hogy a hagyományos, centralizált, egy központi emír vagy grémium által irányított dzsihádista mozgalom földrajzilag behatárolja annak tevékenységét és lehetőségeit. Így, míg a tradicionális dzsihádisták az egyetlen elöljáró emírnek kell, hogy lojalitási esküt (بيعة) tegyenek, az új, sejt-szerveződésű dzsihádisták Allahnak tesznek esküt a „szent háború”-ra és az adott egység (sejt, brigád) vezetőjéhez lojálisak.
Ez a strukturáltság figyelhető meg a Nuszra Frontot létrehozó különböző dzsihádista csoportok működésében, egészen a 2012. eleji alapításig. S ez mutatható ki az alapító, Abú Muhammad al-Dzsúlání/Golani tevékenységéből is. Az alapításkor al-Dzsúlání nem hirdette ki iszlám emirátus vagy állam létrejöttét és nem tett hűségesküt az al-Qáida vagy valamely más dzsihádista szervezet vezetőjének. Ez a „harmadik generációs dzsihádista struktúra” azonban hamarosan megbomlott.
