A térség elemzői szerint a dzsihádista szalafizmus Sínai-félszigeti megjelenése erősen köthető az ország egyetemein egyre nagyobb számban tanuló s ott iszlamista befolyás alá kerülő majd hazatérő fiatal értelmiségiek propagandatevékenységhez, és ezzel párhuzamosan a Huszní Mubárak-féle államhatalom az ezredfordulón tapasztalt kemény iszlamista-ellenes fellépéshez. Miután a rezsim előszerettel szállította a letartóztatott szoft-szalafita iszlamistákat a főváros és a Nílus-völgy börtöneibe, megnehezítvén ezáltal a csaldtagokkal való kapcsolattartást, az ezekben a büntetés-végrehajtási intézményekben raboskodó radikális iszlamistákkal eltöltött idő után ezek a zömében fiatal férfiak immár a dzsihádista szalafizmus eszméivel felvértezve tértek vissza lakóhelyeikre.
Az egyik ilyen dzsihádista személyiség volt Khálid Muszáid Szálim, eredeti foglalkozását tekintve fogorvos és gyermekkori barátja, Naszr Khamísz al-Malláhí, akik a hozzájuk csatlakozott Szálim Khudr al-Sannúbbal az ezredfordulón hozták létre Arís-ban az Egyistenhit és Dzsihád Szervezetet (جماعة التوحيد والجهاد). A csoport komoly szervezőmunkát folytatott Egyiptomban, Afganisztánban és Csecsenföldön – már a 2001. szeptember 11-i terrortámadás előtt. Azt követően pedig máig erőteljesebb toborzó és kiképző munkába fogtak s ennek, valamint jelentős számú palesztin származású harcos csatlakozása és szervezet alább részletezett bővülése következtében a legjelentősebb fegyveres dzsihádista csoporttá nőtték ki magukat a térségben. 2011-től napjainkig szervezetük erősen korlátozta az egyiptomi fegyveres erők ellenőrzési feladatait az izraeli határvidéken. (A legutóbbi hírek szerint idén januárban sikerült a kormányerőknek likvidálni a szervezet katonai vezetőjét, Ahmad Hamadán Harb al-Munít.)
A szervezet fegyveres harcot hirdet Izrael és a vele békét kötött egyiptomi állam ellen, miután mindkettőt a „hitetlenek” (كفار) vallásjogi kategóriába sorolja. Elsődleges ellenségének tartja az egyiptomi hadsereget, miután annak deklarált célja a hitetlennek tartott állami struktúra minden áron való védelmezése és az iszlamisták által követelt, kizárólag a saríán alapuló jogrend bevezetésének megakadályozása. E cél elérése érdekében aztán polgári célpontok (turisztikai központok – Taba) támadásától sem riad vissza. Az izraeli célpontok elleni támadások szándéka miatt azonban fasírtban van a palesztin Hamásszal, ez utóbbi – saját ellenőrzésben akarván tudni – az ilyen irányú akciókat, ellenzi az Egyistenhit és Dzsihád izraeli célpontok elleni terveit.
A társadalomtól meglehetősen izoláltan működő, 1000-1200 harcost irányító szervezet saját kiképzőtáborokat tart fenn a Sínai északi részén, a Dzsabal al-Hallál környékén, fegyverzetüket pedig csempészéssel szerzik be a palesztin területekről, Líbiából. Az utóbbi hónapokban személyi kapcsoaltok épültek ki a Szíriában harcoló dzsihádisták és az Egyistenhit és Dzsihád között, ami felveti annak a lehetőségét, hogy a félsziget akár visszavonulási és új felvonulási terepe lehet a radikális iszlamista csoportoknak.
A legjelentősebb egyiptomi iszlamista szervezethez, a Muszlim Testvériséghez való viszonya is sajátságos az Egyistenhit és Dzsihádnak. Amint arra Muhammad al-Zaváhirí, az al-Qáida-vezér Ajman öccse rámutat: a Sínai-félszigeti szervezet nem nyilvánít mindenkit hitetlennek, csak azokat, akik nézete szerint a saría alapján tekinthetők annak. Ez a nézőpont az, amely nem távolítja el végzetesen egymástól a két szervezet. S a MT elleni esetleges még erőteljesebb állami fellépés – az újabb elnökválasztás és al-Szíszí tábornok várható győzelme után – az MT és az Egyistenhit további közeledését eredményezheti.
A 2005-os Sarm al-Sajkh/Sarm es-Sejk-i terrortámadás után az egyiptomi hatóságok hajtóvadászatot intéztek a szervezet ellen, s megölték annak irányítóját, Khálid Muszáid Szálimot. Ezt követően öt nehéz év következett a szervezetre, de a 2011. január 25-os lázadás, amely elűzte Huszni Mubárakot a hatalomból, erőteljes biztonsági vákuummal járt a Sínait, amikor Muhammad Murszí, az új, MT delegálta elnök visszavonatta a hadsereg dzsihádisták után kutató egységeit a térségből. Ezt kihasználva az Egyistenhit és Dzsihád új vezetője, Nabíl Naím sejk irányításval újjászervezte magát. Segítette őt ebben az a tény, hogy a Murszí-féle vezetés hamarosan iszlamisták – köztük szép számmal dzsihádisták – tömegeit engedte szabadon a börtönökből, akik azonnal csatlakoztak a dzsihádista csoportokhoz az ország minden pontján – így a Sínain is. Hamarosan iszlám emirátus észak-sínai megalakulásáról beszéltek. Naím sejk szerint a szervezet minden téren profitál a sog „arab tavasz” eseményeiből. Legfőbb penzügyi támogatójuk ugyanis az al-Qáida líbiai filiáléja.
A katonai és határőr bázisok elleni támadások és a félszigeten futó gázvezetékek folyamatos felrobbantása jelezte: a dzsihádista csoportok aktivitása igencsak megerősödött. Újabb csoportok alakultak. Például a magát a Dzsihád Sínai Segítői-nek (أنصار الجهاد بسيناء) nevező és az al-Qáidához soroló szervezet, amely hamarosan 11 gázvezeték-robbantásért és az eilati izraeli katonák elleni támadásért vállalta a felelősséget. A qáidás retorikának megfelelően 2011. december 20-án kiadott első közleményükben szent háborúra hívtak fel Izrael/a zsidók, a keresztények/keresztesek, az eretnekek/síiták és általában az istentelen nyugati hatalmak ellen.
2011-ben az Egyistenhit és Dzsihád Szervezet együttműködést hirdetett a Jeruzsálem Segítői (أنصار بيت المقدس) nevű csoporttal. A két dzsihádista szervezet erőteljesen a néhai Abú Muszab al-Zarqáví iraki qáida-vezér ideológiai hatása alatt áll – miként azt videoüzeneteikben hangsúlyozzák. Tevékenységükben szoros kapcsolatban állnak az Iszlám Dzsihád (الجهاد الاسلامي)-tag Muhammad Dzsammál csoportjával, amely az egyiptomi csoportok közül a legszorosabb kapcsolatban áll Ajman al-Zaváhirí al-Qáida-vezérre.
Új fejlemény az Egyiptom Katonái (أجناد مصر) nevű szervezet tavaly őszi megjelenése is. Nyilatkozatai szerint a csoport több támadást hajtptt már végre katonai és gazdasági érdekeltségek ellen. Ugynancsak az utóbbi időben aktivizálódott a Hitharcosok/Mudzsáhidek Konzultatív Tanácsa (مجلس شــــورى المجاهديـــــن) , amely 2012. novemberében kiadott első nyilatkozatában az előbbi szervezetekhez hasonló célokat jelölt meg.
A sort még lehetne folytatni. Ami a helyzet komolyságát jelzi, hogy egyes iszlamita elemzők arról értekezbek, hogy a Sínai-félszigetet a dzsihádisták olyan akcióterepévé kell változtatni, mint a polgárháborús Szíriát. Ebben az esetben ugyanis immár két irányból lehetne fenyegetni Izraelt és nekilátni az első – a dzsihádisták szemében ugyancsak kollaboráns/hitetlen monarchia, a jordániai államhatalom elleni támadásnak.
Kérdés ugyanakkor ennek realitása. Szíriában – ilyen-olyan okoból – a nemzetközi erők teret engedtek a radikális iszlamisták előretörésének. Jordániában ez talán még Szíriánál is súlyosabb következményekkel járna. (Bár nem tudom, lehet-e súlyosabb a helyzet - az állampolgár szintjén –, mint a mai Szíriában?) A nyugatnak, Izraelnek ez biztosan nem állhat érdekében. Egyiptomnak sem. Csak ott a stabilitáshoz még vissza kell rendeződni. Ez folyik most.
