Az elmúlt évek „tavaszi” eseményei Egyiptomban elsősorban a hatalom körüli hercehurcáról szóltak, s az iszlamisták is általában a hatalomra kerülésük és kibukásuk folytán helyeződtek a hírek középpontjába. Egyszer-egyszer ugyan – egy-egy véres támadás következtében – képbe kerültek a Sínai-félszigeten aktív szalafita csoportok is, de ritkán érték el a média ingerküszöbét. Nézzük át kicsit az ottani helyzetet.

A libanoni történész, Naúm Suqajr 1916-ban megjelent, máig alapműnek számító könyvében (A Sínai régi és modern kori történelme és földrajza…/…تاريخ سيناء القديم والحديث وجغرافيتها) arról ír, hogy „ a félsziget lakossága ugyan az iszlám hitét vallja, de semmit sem tud a vallás szabályairól…Csak keveseket láttam imádkozni…és ha nem lenne áldozati ünnepük és nem emlegetnék a Prófétát, nem gondolnánk róluk, hogy muszlimok.”

A félsziget ekkori, zömében beduin lakosságának ilyetén jellemzése nem meglepő; ugyanez volt elmondható az észak-afrikai vagy az Arab-félsziget északi részén élő nomádok vallási életéről. Ezzel együtt számos Sínai-félszigeti törzs részt vett a mekkai zarándokútvonalak biztosításában és teret nyertek körükben különböző szúfi irányzatok is. Ez utóbbiak (12) közül a legjelentősebbek a tídzsáníja és a sádzilíja voltak.

Ez az általános jellemzés – ami a nem városlakókat illeti – érvényes is maradt a múlt század ötvenes éveiig. Az első arab-izraeli háború folyamán a félsziget északi részén, al-Arís-ban és Szadd al-Ráfiá-ban már megjelentek a Muszlim Testvériség (جماعة الإخوان المسلمين) aktivistái, hogy önkénteseket toborozzanak az izraeliek elleni háborúba. Amikor 1954-ben Ajd Abú Dzsarír sejk átvette a sádzilíja irányzat irányítását Abú Ahmad al-Gazzáví sejktől és hamarosan a legnagyobb létszámú vallási szervezetté tette a térségben. Az Abú Dzsarír-vezette csoport igen sokat tett a lakosság vallási öntudatának megerősítésében és igen jó kapcsolatokat ápolt a nasszeri állammal is.

Amikor az 1967-es háborúban a Sínai izraeli megszállás alá került, jó tíz évbe telt, amíg megmozdultak az első iszlamista csoportok – nem véletlenül – párhuzamosan az Egyiptomban bekövetkező iszlamista radikalizálódással, amelynek során az erőszakot vezető szinten elutasító Muszlim Testvériséget elhagyták a szélsőségesek és megkezdték önjáró életüket. 1979-ben a félsziget legrégebbi mecsetében, az Abbász-dzsámiban Szaláhuddín Musztafá Alí Sahháda, a későbbi Hamász első számú katonai parancsnoka (Izzeddín Qasszám Brigádok), létrehozta az al-Dzsamáa al-Iszlámíja (الجماعة الإسلامية) helyi szervezetét, amely ekkor alapvetően a megszállás elleni tagtoborzásra és a vallási öntudat erősítésére fektette a hangsúlyt. Miután a nyolcvanas években Sahháda áttette tevékenységét a Gzai-övezetbe, személye már jelezhette: a félsziget és a palesztin területek (elsősorban a déli Gázai-övezet) szorosan összekapcsolódnak az iszlamista csoportok tevékenysége révén.

A Sínai nagyon ritkán lakott vidék. Az izraeli kivonulás utáni első népszámláláskor, 1982/83 fordulóján 167000 lakosa volt. Harminc évvel később is csak egymillió. Akkor, amikor a harmad ekkora Nílus-deltában tízmilliók éltek. Ez persze alapvetően a mostoha természeti körülményeknek köszönhető. A sivatagos, sziklás és hegyvidéki táj nem segíti a sűrű letelepedést. De a disztingvált politikai mozgolódást sem. Amit a törzsi törésvonalak, valamint a városi lakosság és a beduinok közötti árkok tovább gyengítettek.

Az izraeli kivonulás azonban az iszlamisták mozgolódás terén is változásokat hozott. Részben a már akkor is zsúfolt Nílus-völgyből érkező új betelepülők és a megszállás elől elmenekült lakosság egy részének visszaköltözése felpezsdítette a vallásos politikai mozgalmak tevékenységét. A Muszlim Testvériség, amely Anvar al-Szádát/Szadat-gyilkosság (1981) után ugyancsak passzív helyzetben volt, azonnal a állam titkosszolgálatának kvázi-kontrollja alatt tevékenykedő aktivistáival megjelent a biztonságilag érzékeny Sínai határvidéken, elsősorban Arís városában.

Emellett ekkor mutatkozott meg a térségben az első – még hagyományos – szalafita csoport is. Az egyébként pakisztáni gyökerű, de nemzetközi mozgalommá szélesedett Igehirdetés és Felhívás Csoport (جماعة التبليغ والدعوة), amelynek Sínai-félszigeti filiáléját 1984-ben egy tanár, Mahmúd Ádam alapította, az iszlám politikamentes purifikátoraként lépett fel. Ezt hamarosan újabb szalafita csoport követte, az 1975-ben alapított a Szunna Közösségének Felhívása (دعوة أهل السنة والجماعة), a tavaly letartóztatott Aszad al-Bek sejk vezetésével. Ez utóbbi szervezet azonban már kikacsintott a hagyományos politikamentes szalafizmusból és a politikai aktivitás felé hajló alexandriai központú Szalafita Felhívásban (الدعوة السلفية) látta meg szövetségesét.