A sziget évszázadokon át az északi maláj Kedah Szultanátushoz tartozott, egészen az angol jelenlétig. Mindezen idő alatt fontos állomáda maradt a Melakai-szorosbeli (világ) kereskedelemnek -Melaka mellett. Így nem véletlen, hogy a kínai kereskedőkolóniák már régóta jelen voltak. Megfordult itt s a szigetet térképén rögzítette Cseng Ho admirális is.

A kínaiak, akik a malájokkal együtt Penang tartomány lakosságának (ez több, mint kétmillió ember) többségét alkotják. George Townnak meg ők adnak domináns arculatot.

Megvan a The Madness of King George szímű film? Azt hiszem még Oscart is kapott (ha ez számít valamit is)...III. György királyról szólt, akit nagy irígységgel írtam fel az európai uralkodókat összesítő giga-poszteremre '87 kora nyarán, így tanulván uralkodási éveiket, miután nevezett király hatvan évig uralkodott. S milyen hatvan évig: 1760-tól 1820-ig. Gondoljunk bele: ebbe belefért a hétéves háború vége, James Cook kapitány, az Egyesült Államok születése, a komplett francia forradalom, Napoleon majd' teljes élete, James Watt meg Fulton meg ezernyi dolog.

György király azonban hézagosan vitte az ügyeket. Porfíriában szenvedett, voltak tisztább és elborultabb periódusai. A filmben pozitív képet kapunk róla (Nigel Hawthorne alakítását máig nem feledem). A fiát, a későbbi IV. Györgyöt gennyes kis figurának ábrázolták. Valószínűleg ez így is volt, mindenesetre ő koordinálta a 18. század végén és a 19. elején azokat az expedíciókat, amelyek során a Union Jack felhúzatott a Maláj-félsziget számos részén.

Amikor Francis Light, a Brit Kelet Indiai Társaság (BKIT) munkatársa 1786 nyarán partra szállt Penang szigetén, megkezdődött a másfél évszázados közvetlen brit jelenlét Malájföldön. Máig nem egyértelmű, hogy az itt kereskedelmi lerakatként szerepló kis település a furcsa király vagy a divatmajom walesi herceg után kapta s nevét: George Town.

Ahol Light a lábát először a partra tette (s nem sokáig tapodta, nyolc évvel később a malária a helyi protestáns temetőbe utalra) 1800 és 1810 között erőd épült, amelyet az indiai brit "főkormányzóról", azaz a BKIT akkori vezetőjéről, Charles Cornwallisról neveztek el. Cornwallis is sokfelé megfordult, 1781-ben például ott v

olt a királyi hadsereg parancsnokságában, amikor Washington vezetésével a lázadó gyarmatiak meg a franciák Yorktown-nál jól megruházták az angolokat.

Aztán a Cornwallis-erőd igazából kétszer támadtatott meg: először az IVH-ban, amikor egy német császári romboló lőtte. (A Nagy Háború Európán kívüli hadszínteteiről oly keveset tanítanak, pedig. S nem csak a szintén izgalmas közel-keleti hadszíntérről beszélek, amelyről már egész kis könyvtárat gyűjtöttem össze, hanem a gyarmati (afrikai) háborúkról és az Indiai- és Csendes-óceáni hadszínterekről.)

Másodszor - természetesen, mondaná egy maláj - a japán megszálláskor volt munkában az erőd. No, nem sokáig. Négy nappal a Pearl Harbour-i heppening után már itt is voltak a császár inváziós seregei. Jól megbombázták a várost, aztán az erőd lett a katonai igazgatás központja. Kezdődött a rémálom.

A két VH és más emberirtó cselekedetsorozatok áldozatainak emlékműve itt áll a parton. A brit-negyedben. Kormányzósági épületek, iskolák, templomok és pénzintézetek társaságában. S itt áll Viktória király- és császárnő gyémántjubileumára emelt óratorony.

Azért a buddhista, hindi szentélyek, mecsetek már itt is be-beköszönnek. Hamarosan jön a többi városnegyed. 

Jó viszonylat volt, a szigetre átjutni kerékpárral meg izgalmas. Miután a hídról visszafordítottak, a kompot keresvén egy igazi ázsiai giga-acélkohóhoz jutottam, mely mentén, érc-, sitt-, meddő- s mocsokhegyek mellett, szmogban, porban, retekben kilométereket tekerve újólag csak az öreg (?) Fejér-megyei zakkant poéta jutott az eszembe: "Nincsen remény! Nincsen remény!"

A Földnek s vele az emberiségnek biztosan.

Aztán a komp áthozott Pinang szigetére, Georgetown-ba. Úgy a tartományról (Penang), mint a városról majd holnap, most csak egy röpke benyomás.

Ékszedoboz a város. (Copyright: középkorú magyar átlagturista sóhaja Hurghada esti fényei láttán, a levegőből.) Gyakorlatilag - nekem legalábbis - elviselhetetlen mennyiségű fehér turistával. Itt vannak a Délkelet-Ázsiában őshonos speciesek: bakkancsos, minden valószínűség szerint TIBETet megjárt, immár megvilágosodott nagyszakállú posztmodern hippik, lazuló (értsd: permanensen ittas) ausztrálok, némi német középosztálybeli családok és a zöm: a delelőntúli férfiak hármas, négyes osztóval fiatalabb hölgykísérettel. Vagy ennek alfaja: kigyúrt izomagyak csoportosan, egy tizes szorzóval könnyebb hölgy kíséretében.

Fültanúja lehettem egy ilyen utóbbi, verbális úton történő csoportképződésnek. A kigyúrt úriemberek közül a - gondolom én - alfa harminc centiméteről üvöltötte hölgy arcába: "Háomács?"

Hirtelen arra gondoltam, akkor inkább a kohó. De aztán győzött a józan ész. Nem engedünk a kultúrából.

Ps. A végére még néhány reggeli kép mai kiindulóhelyemről, Taipingből. Az 1887-ben egy ausztrál építész által tervezett Mindenszentek temploma az első angol imaház volt Malájföldön.

Innen nézvést, otthon.

A napokban megint keménykedett a Libanoni Hadsereg. Az állami. Vezetője, Joseph Aún/Aoun bejelentette: az elmúlt hetekben a bekaa-völgyi szíriai menekülttáborokban tartott razziákon 350 dzsihádista-gyanús személyt tartóztattak le.

(Megint egy Aoun...a cédrusok alatt nincs kilépés a politikus-dinasztiák előbb-utóbb kontraproduktív rendszeréből. Néha megjelenik egy új család - általában valamelyik hagyományos klán fedezékében, s maga is az eshtablishment része lesz, de ez nagyon ritka. Van szerencsém most végig élni egy ilyen rise of familyt. Közel állnak hozzám, figyelem, nem kibeszélem őket.)

Vissza témához. E harmadfélszáz emberből ötvenet a Baalbektől keletre található Arszál melletti, egyébként ugyancsak több tízezer menekültnek helyet adó táborokban fogtak le.

Nem először és nem véletlenül. Arszál 2014 óta "problémás régió", hogy finoman fogalmazzak. Itt jelent meg először fegyveresen akciózva, s azóta sem tűnt el a szomszédos polgárháborúban szereplő dzsihádista szervezet, a Dzsibhat al-Nuszra (új nevén: Tahrír al-Sám). A helyi vezetőinek ráadásul kiváló családi kapcsolataik vannak az észak-libanoni Tripoli hegyi negyedeiben évtizedek óta erős szalafita/vahhábita csoportokkal. Megvolt a kijárat a tengerhez.

Aztán az Iszlám Állam is belengette itt a zászlaját, s innen igyekeztek "összekötni" a libanoni akcióterületeket a Damaszkusztól északkeletre húzódó Felső-Barada-völgyben lévő bázisaikkal. Al-Zabadáni és Bludaán ('92-ben voltam ott először, micsoda csendes hely volt!) mára a szír kormányerők és a Hezbollah ellenőrzése alatt áll. Érdekesség, hogy a dzsihádisták inneni kivonulásáról szóló tárgyalásokon Katar volt a sikeres közvetítő...

Most már két irányból igyekesznek felszámolni a libanoni területen még aktív dzsihádista enklávét: szír oldalról az Aszad-hadsereg támogatja a Hezbollahot. A libanoni térfélen meg valójában szólózik a síita szervezet.

A Libanoni Hadsereg, amely az utóbbi két évben dollármilliárdos támogatást kapott az Egyesült Államoktól, Franciaországtól és Szaúd-Arábiától, a fejlesztést továbbra is arra költi, mint eddig: önmaga egységének (vagy annak látszatának) a fenntartásához.

Időnként azonban keménykedik. Most a letartóztatások során, bosszúból, miután a katonák és rendőrök elrablása a dzsihádisták kedvenc sportja, négy delikvenst úgy megvertek, hogy meghaltak.

A hivatalos kommuniké szerint egészségügyi problémáik voltak.

Lehet az is.

Írám mindezt Perak és Penang határán, Bandar Baharuban, erősen megfáradva, jegeskávét kortyolgatva. Egészen lemerültem a magas páratartalmú hőségben való tekeréstől. Aztán ránéztem az itteni kis szentélyben alább látható figurára. Ha ő bírja, nekem is kell. Fizetek, indulok.

Ez Taiping másik - maláj - neve. De a város akkor is kínai. Olyannyira, hogy a szinte csak kínai étterem/kifőzde mellett alig találtam a kedvemre való tamil vendéglátóipari egységet. (Mert ebben a nagy konyhai - és más aspektusú - multikultiban én a dél-indiai kaját prefrálom. Persze a többi is jöhet, egészen addig, amíg el nem megyek Lumpurban a szír sávarmáshoz.)e

Itt már Ipoh előtt megkezdődött az ónbányászat, így a város volt előbb Perak közigazgatási központja. Itt épült meg 1885-ben - természetesen brit felügyelettel - az ország első vasútvonala Kuala Sepetang/Port Weldig - hogy a lehető leggyorsabban leszállíthassák az ónércet a tengerig.

A britek 1883-ban itt hozták létre első malájföldi angol nyelvű iskolájukat, a VII. Edward Schoolt. Ma estefelé a kikiabáló gyerekek beleillettek volna egy Sherlock Holmes-filmbe. A mádik nagy angol suli, az 1915-ben alapított St. George's School előtt rozoga kocsikban várták eszes (és szerencsés) gyermeküket a nörszök (vagy a szülők).

Érdekes, hogy ez a keleti (egyesek szerint kappadókiai, mások szerint szír, a libanoniak szerint meg természetesen libanoni) krapek, a Gyuri, milyen népszerű volt/van sokfelé. Volt, amikor a keleti népek még magas polcra is kerülhettek a nyugati birodalomban. Még akkor is, ha vallásilag nem voltak kompatibilisak az aktuális mainstreammel. (Az más kérdés, hogy a végén - "nyugati" módon - meglehetősen sokat likvidálták közülük. De így pattanhatott fel nevezett Györgyünk Jurassic Park-védőszentnek szerte a világon, meg iskolatáblának.)

Aztán itt adták ki az első malajziai napilapot, hetilapot (Seri Perak), de még az első tamil újságot (Perak Varhamani) is.

Ami régi épület maradt (szép számmal) vagy a Középső Birodalom városait idézi, száz évvel ezelőtti állapotukban, vagy a brit kolonializmust. Ilyen a kormányzói palota viktoriánus tömbje, amelyet 1897-ben F. Caulfield, a helyi Közmunkatanács (itt is volt ilyen) főépítésze tervezett. Vagy az angol-indiai stílusú, egykor helyi kereskedő tulajdonában lévő, majd a japán megszállás alatt a Kempeitai, a rettegett katonai rendőrség központjaként üzemelő mostani Hotel Peking.

S végül vissza a tamil étteremhez. Kiváló volt.

Most érkeztem Taipingbe. Egy igazán kínai malajziai városba. Amikor útközben többször is megálltam levegőt venni, tanulmányokat olvasgattam és jegyzetelgettem ki a kínaiak itteni jelenlétéről. Mielőtt a városról lenne szó, olvassunk a kínaiakról általában.

A Középső Birodalomról (Csung-kuo) az az általános hiedelem, hogy miként öndefiníciója is mutatja, magát pozícionálja a világ közepébe (ez még nem volna annyira különleges, a szíriuszista hun-párthus-Jézus-is-magyar-volt honfitársainkkal ugyanez a helyzet), s mindig is zárt világot alkotott. Holott a kínai kutúra horizontja szinte mindig túlmutatott a Jangce és a Huangho medencéjén. A tenger irányába különösen.

Kínaiak hosszú ideje éltek már Délkelet-Ázsiában, általában kereskedelmi lerakatok munkatársaiként, de szignifikánsan a 19. századtól növekedett meg számuk a térségben.

Abban a században, amelynek a második felében felgyorsuló iparosítás globális migrációt hozott. S ne csak Észak-Amerika vagy Ausztrália nyugatiak általi betelepítésére gondoljunk, hanem arra, hogy ázsiaiak is nagy számban vándoroltak az Egyesült Államok területére. A kínaiak például kiemelkedő számarányban vettek részt az ottani vasútépítésekben. (Bár csak mostanában kapnak háttérszerepet a western-filmekben, holott azok nincsenek vasút nélkül.)

S ekkor érkezett a Maláj-félszigetre is jelentős számú kínai. Ennek három alapvető oka volt.

A brit gyarmatosítás mind a bányászatban, mind a feldolgozóiparban külső munkaerőt kívánt. A maláj tartományok brit kormányzói maga kínai migráns kvótákat állapítottak meg. Ez havonta 5000 embert is jelentett, minek következtében például az 1880/90-es években évente 150000 kínai érkezett Malaya-ba, s ez a szám a múlt század harmincas éveire felkúszott 300000-re. 1864 és 1953 között hét szerződés (Chinese Immigration Ordinance 1864, 1877, Labour Ordinance 1912, Labour Contracts Ordinance 1914, Immigration Restrictions Ordinance 1930, Alliens Ordinance 1933 és Immigration Ordinance 1953) köttetett, amely a kínaiak Malájföldre telepedését szabályozta.

Ami mindig segített a kínai kivándorlásnak, az a Középső Birodalmat a 19-20. században permanensen jellemző káosz volt. A Tajping felkelés (1850-1864), majd a muszlimok lázadása (1855-1873) ugyanúgy növelte a migrációs hullámot, mint a boxer lázadás (1901) leverése, illetve a '12-es polgári forradalmat követő elhúzódó polgárháború.

Mindeközben egy súlyos belső gazdasági probléma is támogatta a nagyobb arányú munkás-kivándorlást. Ez a selyemipar 19. századi összeomlása volt, ami erősen köthető a gyarmatosítással és iparosítással egybekapcsolódó globális piac, s azon a rivális nyugat-európai és észak-amerikai termékek megjelenésével. A kínai selyemipar munkásai közül sokan kötöttek ki Délkelet-Ázsiában, azon belül is Malájföldön.

A császárságot elsöprő forradalommal el is érkezünk a nagy kínai kivándorlás harmadik fő okához: a Koumintang-kormány migrációt támogató politikájához. Ez ugyanis gazdasági háttér építéséhez ösztönözte a kínai közösségek megerősítését a Maláj-félszigeten, Szingapúrig. Sikeresen.

Az országnak kevés olyan fertálya van, ahol nem érződne: az ország a kínai civilizációs univerzum része.

A Perak torkolatában fekvő sziget. Kissé túlzsúfolt, még így is, hogy nincs turistaszezon. A hangulat így is megvan. Dzsungel, halászfalvak, dolcsevíta-partok, haléttermek, szentélyek.

És a tegnap emlegetett Kota Belanda. A holland erőd maradványai.

Majd' minden vidék történelme úgy kezdődik, hogy "már az ősember is.." Peraké nemkülönönben. Amin az ember nem is csodálkozik, miután igencsak kellemes hely ez itt. Egész évben állandóan magas hőmérséklet, elegendő édesvíz, táplálék doszt. Amióta a homo sapiens megjelent nem is igen volt ez errefelé másként. Maximum a majmok lopták el alkalmanként a pattintott, majd csiszolt, végül öntött szerszámokat.

A Maláj-félsziget északi része, amihez Perak is tartozik, már az indiai szubkontinens kutúrszférájával érintkezik. Így aztán valahol itt terülhetett el a legendák ködébe vesző Gangga Negara hindi-maláj birodalom is.

Aztán Sziám, a mai Thaiföld előd-államának terjedt eddig a fenhatósága, majd jött a félsziget történelmében megkerülhetetlen Melakai Szultanátus a 15. században. Amikor a portugálok megjelentek, a melakai állam összeomlásakor (1511) az utolsó szultán, Mahmud Syah legidősebb fia, Muzaffer Syah északra menekült és 1528-ban megalapította a Peraki Szultanátust.

Ez aztán el is egzisztált, egészen az új gyarmatosítók, a hollandok megjelenéséig. Ez utóbbiak a 17. század negyvenes éveitől kezdték teljes kontroll alá vonni a Melakai-szorosban zajló ónérc- és fűszerkereskedelmet. Miután Perak az ónbányászat kiemelkedő központja volt, a hollandok igyekeztek elfoglalni a félsziget északnyugati részét is. Kezdetben nehezen bírtak a peraki uralkodóval, ezért az acehi szultánhoz fordultak segítségért, minekutána rávették Perak urát egy, a számára igencsak előnytelen egyezményre. 1650-ben éppen itt, a folyó torkolatában jöhetett létre az első holland telep.

A béke azonban nem tartott sokáig. Egy èvvel később a helyiek szétrombolták a holland telepeket, ami a hollandok katonai mozgósítását és fegyveres erőinek megerősítését hozta magával. És több háborút.

1670-ben a hollandok nagy erődítményt (Kota Kayu) emeltek a folyó torkolatában található Pangkor szigetén. A perakiak 1685-ben megpróbálták lerombolni, sikertelenül. (De jó, mert így a magamfajta filosz utazhat több ezer kilométert, hogy megnézhesse.)

Aztán megjelentek az angolok, a hollandoknak leáldozott. A szumátrai Acehnek és az északi Sziámnak is fájt a foga a vidékre, de végül 1820-ban - miként oly sokszor a történelemben - a sziámi befolyás ellen baráti segítségnyújtásra érkeztek a britek.

Fellendült az ónbányászat, Ipoh fejlődött, tömevével érkeztek a kínai munkások, alaposan átrajzolva a vidék etnikai téképét.

A britek vasutat, infrastruktúrát, oktatási intézményeket építettek; és elvittek mindent, amit lehetett. 1875-ben megmerényelték a peraki brit kormányzót (tavaly Ipohban megemlékeztem róla), az aktuális peraki szultánt a Seychelles-szigetekre deportáltatott, az utodját szorosabb gyeplővel fogták.

Aztán Sir Winston, a legnagyobb és kollégája-utóda, Eden letárgyalták, az utánuk jövő Macmillan meg 1957-ben itt is levonatta az Union Jack-et.

Azóta Perak népe enmagában és együtt építkezik. Ha nem barmolnák szét oly bőszen a természetet, azt mondhatnám, egész jól. Mindenestre a kínai szentély füstje ma sem zavarta a közeli mecset müezzinjét. S viszont.

Olyan, mint Balatonfüred ősszel. (Ha eltekintünk az időjárási paraméterektől.) Szálloda, szálloda hátán, általában üresen, az utcákon alig. És megvolt az első éttermi lenyúlás.

Otthon éreztem magam.

A városka - olyannyira decens, hogy maradok - a Perak torkolatában fekszik; régi kikötő. Innen vitték az ónt (meg mindent) a britek. Üldögéltek is itt kilencszázharmincötig.

Minden a tengerhez kötődik. Ennek megfelelően tele a város vizes, halas, tengeri herkentyűs szoborkonstellációkkal. (Közép-Ázsiában láttam ennyi városi "műalkotást". Meg ha várunk még egy kicsit, majd otthon.)

Egy csokorra való.

Ez Perak állandó jelzője (Perak Darul Ridzuan). Tavaly irogattam róla a közigazgatási központban, Ipohban eltöltvén néhány napot. Nincs ott semmi látnivaló - azért maradtam. Átnézten a szomszédos szultáni székhelyre, Kuala Kangsarba, hol - már amennyire lehetett - körbejártam az uralkodói palotákat, a régit (az megtekinthető) és az újat (az nem) egyaránt. Meg a sok eléggé pénzszórás-jellegű - na jó, reprezentatív - mecsetet. És még egy fontos objektumot: a Malay College fehér épületét. Itt tanított az ötvenes években Anthony Burgess, ezekből született, még a Mechanikus narancs előtt a Malayan trilogy. (Az Amazonon 3,5 fontért jutottam hozzá.) Egyébként a nagy brit író triászt (Burgesst, Conradot és Maughamot) mindenképpen hozzá kell olvasni Malajziához. Meg - mint minden egykori brit gyarmaton - Kiplinget.

Azért írtam ilyen sokat a tavalyi élményekről, mert még csak most léptem be a tartományba, át a névadó Perak-folyón. Ez egyébként mindössze 400 kilométer hosszú, de most, a relatíve szárazabb időszakban is igencsak bővízű.

Ez a mai Kuala Selangor-Lumut viszonylat ismét felvetette a környezetpusztítás kérdését. A másfélszáz kilométeres út több, mint a felén bővítettek, aszfaltoztak, - egyébként ültetvényes - fákat dózeroltak. S mindenütt sitt, szemét, mocsok.

De az emberek nem tettek le a mosolyról. A hidzsábos benzinkutas lány, amint leültem a shop mellé a földre levegőt venni, máris hozott egy palack ásványvizet. Meg ilyenek.

Hamarosan jön a történelem, teszem hozzá fenyegetésként.

Ez az epitheton ornansa Selangornak, e közép-malajzia tartománynak. A központinak, mondhatni. Ennek az egyik fontos kikötővárosában vagyok, a hasonló nevű folyó torkolatában, Kuala Selangorban.

A Selangor és a Klang alsó vízgyűjtőjén szerveződött az az entitás, amely a 15. században - mint minden errefelé - a Malakai Szultanátushoz tartozott (Malaka globális kereskedelmi szerepéről éppen egy éve írtam onnan), aztán portugál és holland fennhatóság után először a környező hatalmak, a jávai Aceh, a félszigeti Johor és az északi Sziám között lett megosztva, majd a 18. századtól önálló állammá szerveződött, Selangori Szultanátus néven. Ennek voltak adminisztratív-hatalmi központjai Sah Alam és Klang, fontos észali kikötője pedig Kuala Selangor (KS).

Az ónbányák 19. századi felfutásával (erről meg Ipohból írtam) KS a Perak torkolatában lévő Teluk Intan mellett fontos kereskedelmi kikötővé nőtte ki magát. A ólomból beözönlő pénz miatt még saját kis belső csetepaté is kitört az uralkodóházon belül. Az úgynevezett selangori polgárháborúnak (1867-1874) végül az északi Kedah szultánjának beavatkozása vetett véget. Mindenesetre a háború után még több munkáskézre volt szükség. A tamilok mellety újabb kínai betelepülés történt. A gazdaság kívánta és felszívta a jövevényeket.

A függetlenség elnyerése (1957) után a Maláj Föderáció, majd Malajzia fővárosi szerepe mellett Kuala Lumpur volt Selangor központja is, aztán 1974-től immár Sah Alam a közigazgatási, Klang a szultáni főváros.

Kuala Selangor meg egy elviselhető (ccc) népsűrűségű városka, malájokkal, kínaiakkal és tamilokkal.

Többek között.

Majd' egymillió lakos. Negyven éve meg kétszázezer. A hasonló nevű folyó partján fekvő város igazi ázsiai robbantott metropolisz. Közepén a 21. század, szélén a félparaszti idill, közte az urbanisztikai katasztrófa. Gyárak, lepusztult lakótelepek, helyre szép kertesházak, mindenféle felekezet imahelye, irigyelhető iskolák, szeméttelepek, nyitott szennyvízcsatornák.

Pedig van történelme is. Hosszasabban majd később. Most csak annyit, kedvenc kínai (pardon, dungan) admirálisom, Cseng Ho is gyakran megfordult itt s - bár a város a stratégiai jelentőségű Klang-folyó torkolatában fekszik - sem a portugálok, sem a hollandok nem tudták bevenni - maláj kézen maradt.

Itt volt a 18. századtól a Szelangori Szultanátus központja, s az aktuális uralkodó is itt székel. (Ez a kifejezés már gyermekkoromban kellemes konnotációkra serkentett.)

Tovább asszociálok: itt is mindenhol isteni a kaja.

Jó orvosként mindig tartsuk ujjainkat az ütőereken. Például a szaúdin. Kis klangi pihenőmben én is ezt teszem.

A Nagy Hatalomátadás részeként értelmezhető az, ami a minap Rijádban esett. Az öreg király, Szalmán bin Abdulazíz, aki szándéka szerint az utolsó lenne a második generáció uralkodóinak sorában (az 1932-ben alapított Szaúd-Arábia élén a nagy "mu'asszisz", Abdulazíz bin Szaúd után mindezidáig csak fiai uralkodtak, tolván az egész vezetést a gerontológiai osztály irányába) a héten új csúcs-biztonsági szervet hozott létre, Állambiztonsági Elnökség (جهاز رئاسة أمن الدولة) néven belesöpörve valamennyi hasonló profilú állami erőszakszervezetet s élére egy meglehetősen jelentős személyt állított.

Abdulazíz bin Muhammad al-Huvajríní tábornok a szaúdi állambiztonság régi megbízható motorosa. Hosszú ideig volt a területet hosszú ideig irányító Nájif bin Abdulazíz (ugyancsak az államalapító fia) belügyminiszter, majd annak utódja, Muhammad bin Nájif közvetlen munkatársa, mint az információ-elemző részleg vezetője.

Mint ilyen, mondjuk így, az átlagosnál ugyancsak jobban informált személy, többször is volt politikai merénylők közvetlen célpontja. Több családtagját is likvidálták már mellőle.

Huvajríní kezében összpontosultak az elmúlt évtizedben a szaúdi politikai vezetés elleni akciókról szóló információk csakúgy, mint az államot vallási alapon támadó csoportok és irányzatok (értsd: a szunnita "másként/nem-vahhabita módon" gondolkodók és természetesen a síiták) tevékenységéről szerzett ismeretek. És a kémelhárítás - elsősorban iráni vonatkozású - ismeret-gyűjteménye. Tehát: a tudását bajos lenne megkérdőjelezni.

S ami a legfontosabb: az utóbbi időben - a korábban trónörökösként is funkcionáló Muhammad bin Najef helyett a Muhammad bin Szalmánra tett. Jól. Ez utóbbi nemrég koronaherceg lett, s az öreg király mindent megtesz, hogy a közelgő hatalomátadást megkönnyítse. Így került sor a biztonsági szolgálatok ilyetén összevonására és a kijelölt utódhoz lojális Huvajríní kinevezésére.

Muhammad bin Szalmánt - szaúdi mércével, miután már hozzászoktunk az öreg királyokhoz- kora mellett dinamikus, a szükséges gazdasági-politikai változást hozó személyiségnek tartják. Ez utóbbi várakozást illetően bennem még él a szkepszis. De majd meglátjuk.

Persze azért a dolgok sokkalta bonyolultabbak arrafelé. Ez az uralkodó családon belüli viszonyrendszer komplikáltságára különösen igaz. Büszkék is arra a szaúdiak, hogy hagyományosan, még a törzsi tradíciókból eredeztethetően milyen magas szinten űzik a hatalmi játékokat - odafent a felhőrégióban, miként a klasszikusok mondták egykor. És talán ez az "ügyesség" lesz majd ennek az elitnek a veszte is.

Remélem, olvasnak Ibn Khaldúnt.

P.s. Mecset KL reptere mellett. A formája alapján tudható, mire hajaz. A Sziklamecset (قبة الصخرة‎‎) - bárhol is jelenjék meg - mindenütt a közel-keleti politikai status quo megkérdőjelezésének emblémája. Még tízezer kilométerre is.

A szag. Itt az első és - mondhatni - szerte Malajziában domináns. A friss aszfalté. Ebben országban két dolgot művelnek nagy intenzitással: irtják az erdőt, vígan-brutálisan és mindent leaszfaltoznak.

Én nem vagyok egy nagy hárombetűs pandamackós, de ez aggasztó. Nem tudom emellett, emellé, erre a jövőre, hogyan nevelnek - lenyűgözően modern, láthatóan jól kistafírozott iskolákban - ilyen sok gyereket.

Szerintem akinek van gyereke és gondolkodik, nem néz London-Ulánbátor ralit sem. (Engem zajjal, porral, benzingőzzel ébresztettek két éve a Pamírban. Három éve meg ugyanúgy az Issik-köl partján.)

Meg annak a repülős borzadálynak sem tapsolnak, ami nemrég volt a székesfővárosban.

És, fb-posztról lévén szó, nem maradhat el az étel-fotó. Az első ebédezés Banting mellett. Halacskával.

P.s. És mindjárt hozzáteszem, nehogy már úgy tessék, hogy elsőre csak a negatívumok. Ez végre megint mosolygós ország. Ez az ami ránk fér. Érdekes, még az Atlanti-óceán közepén lévő portugál paradicsomban, Madeirán is mufurc volt mindenki. Mint otthon. Írtam is.

Itt meg vigyorog az útlevélkezelő, az útterelő rendőr, a mindenki. Mondhatnám, már megszoktam

PsPs. Az alább látható kalóriaadagot például azon nyomban kifizette helyettem egy helybéli. Úgy hívták: Guszi. Ő is mosolygott.

Doha, Katar.

Először üres a reptér. Azért a Nagy Testvér szívózása csak betesz a katari légiforgalomnak. Bár 1500 északnémet marha - a tejipari önállósodás folytán - már megérkezett a napokban.

Most - fáradtság miatt - egy utánközlés. A két héttel ezelőtti cikkem Katarról, egyebekről. (Mancs 27. szám 2017. 07. 06.)

Szaúdi-Arábia Katar ellen
A renitens törpe

Új szakaszába lépett a Perzsa-öbölben évek óta zajló középhatalmi játszma. Szaúd-Arábia összehangolt politikai támadást indított a térség egyik kis országa – elvben szövetségese – ellen. Katar nem először kerül a sivatagi királyság vezetésének célkeresztjébe.

A konfliktus közvetlen kiváltó oka a katari uralkodó, Tamím bin Hamad sejk egyik – az állami hírügynökség honlapján publikált – nyilatkozata, amelyben nyíltan bírálta a Szaúd-Arábia vezette Öböl-menti Együttműködési Tanács (GCC) politikáját, míg első számú ellenségükről, Iránról dicsérőleg emlékezett meg. A sejk egy füst alatt a palesztin Hamász, s egyiptomi anyaszervezete, a Muszlim Testvériség támogatását is szorgalmazta, noha ezek megítélése több térségbeli országban szerfelett problematikus, illetve a terrorista csoportok listáján is szerepelnek.

A katari kormány persze cáfolta, hogy az uralkodó ilyen kijelentéseket tett volna; arra hivatkoztak, hogy hackertámadás érte a hivatalos állami médiát. A többszöri tagadás ellenére Rijád és legszorosabb szövetségesei, az Egyesült Arab Emirátusok, Bahrein és Egyiptom szokatlanul drasztikus lépéseket tettek, amelyek betetőzéseként a diplomáciai kapcsolatokat is megszakították a miniállammal. Kisvártatva a GCC hadserege által támogatott hivatalos jemeni kormány, Mauritánia és a Maldív-szigetek, továbbá Jordánia és Dzsibuti is alacsonyabb szintre vitte le diplomáciai kapcsolatait Katarral. A nagykövetek kiutasítása mellett a szaúdiak és szövetségeseik 13 pontból álló követeléslistát is eljuttattak a dohai kormánynak, ebben az iráni kapcsolatok leépítését, a terrorista szervezetek (köztük az Iszlám Állam, az al-Káida, a Muszlim Testvériség vagy a síita Hezbollah) támogatásának leállítását, az arab országokban működő ellenzéki mozgalmak pénzügyi finanszírozásának beszüntetését, valamint az egyetlen, nem Rijád érdekeltségi körébe tartozó globálisan is jelentős arab – de többnyelvű – tévécsatorna, az al-Dzsazíra bezárását követelték. Az ultimátum teljesítésére pedig röpke 10 napot adtak.

Nos, e határidőn már jócskán túl vagyunk. Szaúd-Arábia, az Emirátusok és Bahrein lezárták szárazföldi határaikat Katar felé, ahogy légterüket is a katari felségjelű gépek előtt. A blokád alá vett kis országban a lakosság felhalmozásba kezdett, miközben a megmaradt légifolyosókon Európából és Ázsiából szállítják az utánpótlást.

És még?

Egy megkérdőjelezhető uralkodói nyilatkozat természetesen nem lehetett elég indok erre a példátlanul kemény fellépésre. De történt még más is. Májusban a katari kormány 1 milliárd dollár (!) váltságdíjat fizetett az uralkodói család Dél-Irakban vadászgatás közben elrabolt tagjaiért, és az összeg titkosszolgálati és hírügynökségi jelentések szerint az al-Káida szíriai filiáléjánál, az egykor Nuszra Front néven futó Tahrír al-Sám (Levante Felszabadítása) nevű szervezetnél landolt. A szaúdi kézben lévő arab média e tranzakciót a terroristák támogatásának minősítette.

A másik megkerülhetetlen, és a krízis közvetlen előzményéhez tartozó esemény Donald Trump májusi rijádi látogatása volt. Az amerikai elnök nyilatkozatait és a vele kötött horribilis szerződéseket (csak a fegyverügylet 110 milliárd dollárt tesz ki) a szaúd-arábiai hatalmi elit úgy fejtette meg, hogy az új washingtoni vezetés immár teljes mellszélességgel kiáll Rijád – alapvetően Teherán regionális befolyásának visszaszorításán – munkálkodó politikája mellett. A dzsihádista szervezetek támogatása elleni fellépésre is támogatást olvastak ki az amerikai politikusok nyilatkozataiból. S bár a terrorszervezetek külső finanszírozásában valamennyi Öböl-menti ország sáros, a lehetőség adott volt a bűnbakképzéshez. Itt az idő tehát – vélte a szaúdi vezetés –, hogy az „egy a tábor, egy a zászló” jelmondat útmutatása szerint megregulázza a renitenskedőket.

Mindenekelőtt Katart. A 2,5 milliós (bár csak 300 ezer állampolgárral bíró) törpeállam régóta szálka a regionális vezető szerepre törekvő Rijád szemében. Az országot 1995 és 2013 között vezető Hamad bin Khalífa sejk kiléptette országát a nagy testvér árnyékából, és önálló külpolitikába fogott. Tehette mindezt az ország hatalmas, a világ készleteinek 14 százalékát jelentő földgázkincsére alapozva. Ezzel együtt a gazdaság – bár pénzügyi és logisztikai téren történtek lépések a diverzifikációra – továbbra is monokultúrás és zömében állami irányítású maradt.

Az új külpolitika legfőbb jellemzője a diverzitás és a többcsatornás biztonság volt. Katar a geopolitikai realitásoknak megfelelően igyekezett nyitni Irán felé, amit segített, hogy a síita állammal közösen birtokolja a világ egyik legnagyobb tenger alatti földgázmezejét (South-Pars). Emellett egyik fő támogatójává vált szunnita iszlamista politikai formációknak, köztük a palesztin Hamásznak és egyiptomi anyaszervezetének, a Muszlim Testvériségnek. S miközben az első Öböl-háború után itt létesült a térség legnagyobb amerikai katonai támaszpontja (az al-Udeid bázis), az innen is induló csapások célpontját jelentő tálibok képviseletet tartottak fenn az országban. Ugyancsak a nyitás politikájának eredményeként Katar valóban tart fenn kapcsolatokat az al-Káidával, de a síita Hezbollahhal is. Így azután az elmúlt években számos nemzetközi krízis (legtöbbször dzsihádista emberrablások) során sikeres politikai közvetítőként léphetett fel.

És ezzel el is érkezünk a válság igazi okaihoz.

Tisztán

Szaúd-Arábia hivatalos állami ideológiája, a purista vahabizmus minden idegen elemtől megtisztítaná az iszlámot. Ennek megfelelően az első számú ellenfél a síizmus, annak valamennyi ágával (a mainstream, s az iráni államban manifesztálódó, de Iraktól Libanonig sokfelé jelen lévő tizenkettesekkel éppúgy, mint a hauthista jemeni ötimámosokkal) egyetemben. De a vahabizmus hasonlóan viszonyul a szúfizmushoz vagy az ún. népi iszlám ugyancsak elterjedt hagyományaihoz. Ezt a reformátori gondolatot terjeszti a vahabizmus az iszlám világ minden részén. Ebbéli internacionalista törekvésében pedig valamennyi nemzetközi iszlamista szervezetet riválisnak tekint; legfőképpen az Egyiptomból indult, de mára számos országban önállósuló filiálékkal rendelkező Muszlim Testvériséget. Ami azért is jelent komoly kihívást Szaúd-Arábiának, mert a Testvériség – elvetvén az iszlám politikai hatalmának dinasztikus útját – megkérdőjelezi a monarchiák vallási legitimitását.

A Muszlim Testvériség jelenléte az Öböl-térségben régóta probléma nemcsak Szaúd-Arábia, de valamennyi Öböl-állam vezetése számára. Rijád kezdetektől fogva elutasította őket. A közkeletű történet szerint az alapító Haszan al-Banná már a szaúdi állam megalakítása (1932) után négy évvel találkozott Abdulazíz királlyal, aki a Testvériség helyi lerakatának alapítására vonatkozó kérelmet azzal utasította el, hogy „mi valamennyien muszlim testvérek vagyunk”. Így a Testvériség és a vahabizmus kezdettől fogva konfliktusban állt egymással, s a küzdelmük sokszor véresnek bizonyult.

A Muszlim Testvériség szerepe az arab tavaszban, majd Tunéziában és Egyiptomban szerzett hatalma megrémítette a szaúdi vezetést. Ennek megfelelően meg is tett mindent azért, hogy a Katar által erősen támogatott Nahda Párt kormánya Tuniszban mihamarabb megbukjon, azonképpen Muhammad Murszíé is Kairóban. Az őket követő rezsimeket – mindenekelőtt Abdel-Fattáh esz-Szíszi egyiptomi elnökét Egyiptomban – pedig súlyos milliárdokkal ösztönzi a Testvériség elleni nyomás növelésére. A GCC hivatalosan 2014-ben tette fel a Testvériséget a terrorszervezetek listájára.

Mindeközben Katar Hamad bin Khalífa emírsége idején a Testvériség legfontosabb bázisa lett – mondani sem kell, hogy ehhez mennyiben járultak hozzá a szülőhazájukban, Egyiptomban a kiszorításuk érdekében megtett jelentős állami erőfeszítések. Így került már évtizedekkel ezelőtt Dohába a szervezet jelenlegi fő ideológusa, Júszuf al-Qaradavi is, aki éppen a Hamad sejk alapította al-Dzsazíra televízió révén vált a szunnita világ legismertebb vallástudósává. Ugyancsak Doha lett Khaled Meshal Hamász-vezető otthona is. Amikor négy éve Tamím bin Hamad sejk átvette a hatalmat apjától (és miniszterelnökétől, a rossznyelvek szerint az iszlamista extrémizmus támogatásáért elsősorban felelős Hamad bin Dzsászimtól), mindenki a külön utas politika végét várta. Ám minden maradt a régiben.

A Rijád ösztönözte fellépés megmutatta a GCC-n belüli törésvonalakat is. Kuvait nem csatlakozott a bojkotthoz, miként a Katarhoz hasonlóan egyensúlyozó politikát folytató Omán sem. És belépett a képbe Törökország. Ankara, amely immár ugyancsak iszlamista vonalon igyekszik regionális befolyásra szert tenni, Rijádot tekinti legnagyobb szunnita riválisának. Recep Tayyip Erdoğan azonnal Katar mellé állt, s az épülő török katonai támaszpont megerősítése mellett újabb katonai egységek küldését is kilátásba helyezte a helyzet elmérgesedése esetén. S az nincs is kizárva.

A jelen feszült helyzetből három kimenet lehetséges. Az első szerint Rijád eléri minden célját, és Katar gyökeresen megváltoztatja külpolitikáját. Ez akkor valósulhatna meg, ha a fiatal, alig 38 éves uralkodót leváltanák. Vértelen palotapuccs ugyan már háromszor is történt a miniállam közelmúltjában, de egyelőre úgy tűnik, török hátszéllel, és támaszkodva kiépített nemzetközi kapcsolatrendszerére, állva marad a mostani katari vezetés. A második kifutás már súlyosabb következményekkel járhat. Az ugyanis a Rijád-vezette GCC-országok katonai intervenciója lenne – az iráni befolyás és úgymond „a terrorizmus támogatásának” visszaszorítására hivatkozva. Ilyenre az arab tavasz bahreini eseményei miatt volt már ugyan példa, de Katar katonai megszállásának nemzetközi következményei lennének; elsősorban Irán és nem elhanyagolható lehetőségként Törökország várható reakcióit figyelembe véve.

A jelenleg legvalószínűbb – harmadik – forgatókönyv szerint befagy az Öböl-béli hidegháború, és Katar hosszabb időre izolálódik a rijádi központtól. A dohai vezetés gazdasági és politikai téren is előre menekül. Míg óriási presztízsberuházásokkal – köztük a 2022-es futball-vb-re halálos áldozatokat követelő munkakörülményekkel épített stadionokkal és befektetési lehetőségekkel – folyamatosan vonzza magához a nagy nyugati gazdasági erőcsoportokat, addig helyben Ankara politikai-katonai, Teherán pedig gazdasági téren igyekszik tágítani Doha mozgásterét. Mindez azonban csak tovább erősíti azokat a kételyeket, amelyek a GCC megtestesítette regionális politikai-gazdasági egység megvalósíthatósága körül megfogalmazódnak. Kuvait, de különösen Omán jelenlegi viselkedése mutatja, hogy a rijádi házi szövetség, azaz Szaúd-Arábia teljes félszigeti hegemóniája nincs mindenkinek az ínyére.

A visszaút - relatíve - hosszú. Mit csináljon közben - a repüléstől a több száz startolás és landolás ellenére folyton parázó - utazó? (Nincs mozi sem, pedig nincs szórakoztatóbb annál, mint egy-egy hosszú úton letudni 3-4 blockbusterst.)

Szóval az utazó félelmében - ír.

Még pár gondolat - Madeira múltjáról.

Amikor Tengerész Henrik nekilátott az expedíciók szervezésének, sok információ birtokában volt a meghódítandó óceánról.

Például ismerhetett egy 1375-ös katalán atlaszt, amelyet a mallorcai zsidó kartográfus, Abraham Cresques készített. Ezen például igen jól kivehető Madeira, Porto Santo szigete valamint mellettük a kisebb sziklaszirtek, a Desertas és a Selvagens. Nem véletlenül voltak információi a mallorcai tudósnak. Valószínűleg a már említett arab forrásokat (al-Idríszí) is ismerte, de maguk a portugálok is ólálkodtak korábban erre. 1341-ben IV. Afonso portugál király finanszírozott egy expedíciót, amely itáliai parancsnokság alatt katalán-aragóniai, kasztíliai és portugál legénységgel érinthette a szigetet. Mindenesetre ezután jelent meg Madeira az európai portolán térképeken.

Amikor 1419-ben Zarco és Teixeira (a Madeirától északkeletre található) Porto Santo felől elérte a szigetet s látta, hogy az édevízben igencsak gazdag, beszámolójuk után, egy évvel később Tengerész Henrik melléjük rendelte az itáliai kereskedőt, Bartolomeu Perestelot. Végül ők hárman lettek a hármas közigazgatás vezetői - szerencsésen hosszú életük miatt - igencsak sokáig.

A Funchal-központú nyugati kapitányság élén állt a már többször említett João Gonçalves Zarco, a keleti kapitányság székhelyén Teixeira volt az úr, míg az önálló Porto Santo kormányzója Perestelo lett.

Ez utóbbi más miatt is érdekes. 1478-ban egy igencsak fiatal genovai kereskedő-vendége volt, akit az itáliai városok cukorvásárlással bíztak meg. Az ügylet bizonyára sikeres volt, miután a tranzakció végén a vendég feleségül vette Perestelo lányát, Filipa Monizt.

Cristobal Colon, vagy magyarosan Kolumbusz Kristóf és felesége sok időt töltöttek Madeirán. 1482-ben itt született elsőszülött fiúk, Diogo is. (Aki jelenleg apját helyettesíti a sevillai székesegyházban álló Kolumbusz Kristóf-síremlékben.)

Most kicsit visszatérnék kedvencemre, Tengerész Henrikre. Amikor a nagy koordinátor 1460-ban meghalt valóban visszaesett az expedíciós kedv. Utódja, fogadott fia, unokaöccse, Fernando lett. Ő örökölte a titulusokat is: Viseu hercege, a Krisztus Lovagrend nagymestere és Madeira kormányzója. Alatta és utóda, Diogo alatt - belpolitikai okok miatt - visszaesett az expedíciók száma.

Amikor azonban 1469-ben a II. João király által árulással megvádolt és saját kezűleg kivégzett Diogo öccse, Manuel, Beja (a város mindenképpen megnézendő Dél-Portugáliában) hercege a Rend nagymestere és Madeira kormányzója lett, megváltoztak a dolgok. 1484-ben övé lett a portugál trón is és 1521-ig tartó uralkodása alatt beindult a portugál gyarmatbirodalom kiépítése - Dél-Amerikától a Délkínai-tengerig.

És ebben fontos tranzitszerepet játszott Madeira. Az Afrikát kerülő felfedező, majd kereskedelmi utaknak éppúgy átmeneti bázisa volt a sziget, mint a latin-amerikai kalandozásoknak. (Köszönhetően az északkeletnek tartó Golf-áramlás déli hatásának, s leginkább az Afrika nyugat partjáról visszaforduló és délnyugatnak tartó Azori-áramlatnak.)

S mindeközben - átmenetileg - Madeira lett a cukornádtermesztés egyik fő központja. Az 1500-as évek közepéig mindenképpen.

A gazdagodás jele volt, hogy Manuel - már királyként - Funchalban tette le az első birodalmi katedrális alapjait. (Lásd a képeket alant.) Róla egyébként egész építészeti stílust neveztek el. Tessék megnézni a lisszaboni Szent Jeromos kolostort. Nekem egy napig tartott.

Később persze ez a fontos tranzitállomás-szerep miatt mások is szemet vetettek a szigetre. Angolok, spanyolok, franciák ostromolták. Meg, ahogy a térségben mindenütt, az algériai kalózok. Ezért is épült a 16. századtól kezdve három erődítmény csak Funchalba.

A cukor mellett - majd annak brazíliai felfutása után monopolisztikusan - a bor lett a sziget legfőbb exportcikke. Az angolok gyorsan léptek: a 16. század végétől már igyekeztek monopolizálni a borkereskedelmet. Sikerrel. Hamarosan, a 18. század elejétől már csak Union Jack alatt lehetett szállítani a madeirai borokat szerte az angol birodalomban. A máig jelentős itteni angol kolóniának ide nyúlnak vissza a gyökerei.

1768-ban kikötött itt - ki nem? - James Cook, mielőtt a déltengerekre hajózott volna, tudósaival felmérték a sziget flóráját-faunáját, aztán mentek a Csendes-óceánra felfedezni és - meghalni.

Aztán jöttek a napoleoni évek, amelyek végérvényesen kvázi angol gyarmattá tették Madeirát. Amikor 1807-ben Bounaparte Napoleone csapatai megszállták Portugáliát és a portugál elit a királlyal együtt bátran elhúzott Brazíliába (ahonnan egyébként már nem is tértek vissza), Madeira angol csapatok megszállása alá került, mint úgymond a portugál nemzeti ellenállás bázisa.

A 19. század amúgy igen gázos volt. Az ötvenes és hetvenes években lisztharmat tizedelte meg a szőlőültetvényeket (ekkor újból előtérbe került a cukornád), s a fellépő szegénység miatt 55000 vándoroltak ki - elsősorban természetesen Brazíliába, de Brit-Guayanára, Holland-Guayanára (Suriname), Jamaikára, Trinidadra és a St. Kitts-szigetre. Meg mondjuk Hawaiira is, ahol ez a közösség terjesztette el a sziget mai jelképes hangszerét, az ukulelét.

(Kis színes: Sam Mendes, az Oscar-díjas amerikai filmrendező - American Beauty - a trinidadi madeirai protestáns közösségből származik.)

Ennek a nagy kivándorlási hullámnak köszönhetően, amit a 20. században aztán újabbak követtek, jelentős madeirai származású közösségek alakultak ki világszerte. (Dél-Afrika: 350000, Venezuela: 200000, Brazília: 150000, Egyesült Államok: 50000, Ausztrália: 30000, Kanada: 20000 fő.

Madeirán ma negyedmillióan élnek.

P.s. A legeslegvégére egy történelmi anekdota.

1815 augusztusában Madeira partjainál megjelent a Northumberland hadihajó, rajta a waterlooi derbit elbukott zsokéval, útban Szent Ilona-szigetére. Henry Veitch, funchali brit konzul meglátogatta a hajó fedélzetén Napoleont és a "Felségnek" nevezett korzikainak ajándékul átadott egy hordó madeirai bort. Miután az ex-császárt orvosai eltiltották a szeszes italok fogyasztásától (gondolom, helyette az ólmozott brit kaját preferálták), a boroshordó, miután megjárta Szent-Ilonát, az absztinenssé tett volt uralkodó halála után visszakerült Madeirára, hol a Battle of Waterloo nevű kocsmában mutogatták.

1950 januárjában egy - éppen akkor még - bukott brit politikus feleségével és lányával látogatóban volt Funchalban. Pihengetett, akvarelleket festegetett, társadalmi életet élt. Egy alkalommal az előbb nevezett borozóban vendégeinek felbontatta a hordót. Sir Winston - a történet szerint - ezekkel a szavakkal emelte poharát: "Uraim, amikor ezt a bort készítették, még élt Marie-Antoinette."

Bizonyára jót tett neki a bor (is), hazautazott, megnyerte a választásokat és még öt évig irányította a széthulló birodalmat.

A Táriq bin Zijád szikláján (Dzsabal Táriq/Gibraltár) túli vizek kevésbe voltak ismerősek a muszlim utazók és földrajzi írók számára. Az Atlanti-óceánt ez utóbbiak műveiben számos néven illetik. Ezek közül az egyik legelső és leggyakoribb a Bahr al-Zulumát, azaz a Sötétség-tengere. (A kifejezésnek van teológiai konnotációja is, amibe most nem mennék bele. S abba sem, hogy e terminus perzsa változata - a behr-é zulumat - mai jelentése: Holt-tenger. Maradjunk az óceánnál.)

Később más elnevezések is helyet kaptak. Ilyenek a Bahr al-A'zam (a Legnagyobb-tenger), a Bahr al-Akhdar (Zöld-tenger), a Bahr al-Gharbí (Nyugati-tenger) vagy a Bahr al-Muzlim (Sötét-tenger. Ez utóbbi már az elsőre hajaz; azonos szógyökből eredeztethető.)

Az arab nyelvű földrajzi irodalom megkerülhetetlen ikonja, kora főpostamestere és ezen beosztásában a kalifátusi hírszerző szolgálat feje, Ibn Khordadbeh (820-912k.) nagy lexikális összefoglalásában, a Kitáb al-maszálik va'l-mamálik (Az utak és államok könyve) című alapvetésében Bahr al-Muhít-ról, azaz Körbevevő-tengerről beszél. E jelzőből alakult ki mára az "óceán" szó az arabban (muhít). Megjegyzés: Ibn Khordádbeh használta még a már említett Bahr al-Akhdar formát is.

Számos szerzőről írhatnék, mégis csak a legérdekesebbet említeném most. Al-Idríszí (1100-1165), aki a szicíliai normann uralkodó, II. Roger udvarában élt és összefoglaló munkája (Roger könyve/Kitáb Rudzsár, bonyolultabban: Nuzhat al-mustáqq fí'-ikhtiráq al-áfáq/Az égtájak meghódítására vágyakozó könyve) máig geográfiai alapmű.

Ebben ír arról, hogy az ő korában Lisszabonból - tehát mindenképpen 1147 előtt, miután ez évben foglalták vissza a várost a portugálok a muszlimoktól - 80 bátor felfedező férfiú (al-mudzsarrirún) indult neki az óceánnak, érintvén/felfedezvén számos szigetet. Ezek közül több jól beazonosítható, míg mások körül van némi homály.

Mindenesetre ami biztosnak látszik: e muszlim felfedezők eljutottak a Dzsazírat al-Aghnám-ra (Birkák-szigete), ami nagy valószínűséggel az Azoriak valamely tagját jelenti. Továbbá voltak Maszfahán, Laghusz és Szawa szigetén, amelyek a Kanári-szigetcsoport egyes tagjaiként azonosíthatóak. Az Idríszínél szereplő Laqa pedig szinte biztosan Madeirával azonos.

A szicíliai tudós történetében legenda-töredékek is lehetnek. Nem világos az expedíció tényleges célja sem. De a muszlim kereskedők általános felfedező szelleme nem zárja ki a történet hitelességét.

(Egyes arab történészek szerint a mudzsarrirún által meglátogatott tizennégy sziget közül némelyik a Karib-térségben van; ergo ezek a bátor muszlim férfiak fedezték fel Amerikát

Már megint a ki-volt-hol-a-legelső. Ott - megmondom én: az indiánok.)

1995-ben olvastam minderről egy érdekes forrásmunkát a damaszkuszi nemzeti könyvtárban (Maktabat al-Aszad). Micsoda kulturális központ volt az! Kérésre hoztak olyan forrásanyagokat, hogy elalélt az ember. A büfében meg jó volt a melegszendvics. Evés közben mindig New York Timest olvastam. Az is járt oda.

Szíria ilyen (is) volt.

Tizenöt évvel ezelőtt egy kedves barátommal végigtekertünk az Alpokon, majd Észak-Itálián s Szlovénián át tértünk haza. Santa Maria Val Müstairból többnyire szakadó esőben nyomtuk fel a Stelvio-hágóra, s odafenn, gatyáig vizesen énekelve-táncolva azon tanakodtunk, torok-, tüdő- és/vagy vesegyulladás lesz a móka vége. Végül az autentische Alpenhüttében (genannt Tibet) rekreáltuk magunkat, hideg kolbászos babfőzelék-konzervet csócsálva.

Amikor hat éve az ibériai körömet tettem, Sevilla, Palo és Jerez de la Frontera után a spanyol-portugál határvidéken, Huelva és Tavira között, a Guadiana-folyó torkolatánál táborozva olvastam egy jó könyvet. Rákészülésként a dél-portugáliai Algarvéra. Magyar könyv volt, magyar szerzőtől. Rákóczi István: Tengelyek tengere. Ez volt a címe.

Vannak ugyanis - a közhiedelemmel ellentétben - nem is kicsiny nyelvünkön született kiváló történeti munkák (is). Amiket egészen kivételes tudósok szerzettek. Kik a leszedált-letargált sog. entellektüel körökben sem ismernek, nemhogy a széleskör.

Rákóczi professzornak például van egy előadássorozata is a neten Portugália történelméről. Az utóbbi hetekben - mikor otthon voltam - ugyancsak utazás-előkészítőként másodszor hallgattam végig. Inspiráló dolog - kerékpározás közben. Szóval, az értékek itt hevernek előttünk. Csak nem állandóan sopánkodni kéne, hanem érdeklődni, kutakodni és olvasni.

A Guadiana közelében olvasott - emlékezetem szerint - kék színű könyv címlapján egy kör alakú fekete kalapot viselő, markáns arcélű, Áder-bajszos középkorú férfi volt látható. Az egyetlen hitelesnek tartott ábrázolása a címben szereplő portugál hercegnek.

Infante Dom Henrique, azaz Tengerész Henrik apja nem kisebb személy volt, mint I. João/János király, az Avis-ház megalapítója. Ez a család rázta gatyába és egyesítette Portugáliát, miután hosszadalmas reconquista után kiűzték a muszlim uralkodókat az Ibériai-félsziget nyugati fertályáról is.

Azért írom, hogy az uralkodókat, mert muszlim lakosság még igencsak sokáig élt az ország déli részén, Algarvéban. (Maga az elnevezés is arab - al-Gharb, azaz "Nyugat", mármint al-Andalusz/Andalúzia nyugati része.) Ez így volt a kasztíliai-aragóniai királyság által meghódított Granadában is: az Alpujarras-völgyben hat éve magam is láthattam az iszlám nyomait, jóval az 1492-es kiutasítási ediktum utáni időkből. Ott a 17. század elejéig maradtak - többé-kevésbe megtűrt - helyzetben muszlim közösségek. (Kötelező olvasmány: Ildefonso Falcones: Fatima keze!)

De vissza Portugáliára és az Avisokra. 1385-ben az Avis Rend vezetője, a portugál cortes által frissiben megválasztott János király egy irgalmatlan nagy csatában (Aljubarrota) angol segítséggel legyőzte - ahogy azt kell, a marha nagy túlerőben lévő - kasztíliai-aragóniai-francia-itáliai szövetséget.

(A dolog arról szólt, hogy a kasztíliaiak meg az aragónok, noha még száz évvel voltak annak előtte, hogy visszafoglalják a muszlimoktól az egész Ibériai-félszigetet, arra pályáztak, hogy a már felszabadult Portugáliát ukk-mukk-fukk bekebelezik. Nem sikerült. Később nyolcvan évre, a nevezetes II. Fülöp idején, igen - beszél is erről a társadalom-rohasztó portugál frusztráció és Minderwertigkeitsgefühl.)

János király ezen cselekedete azért is emlékezetes, mert az akkor született - Lancaster Katalinnal történt házasságával megspékelt - portugál-angol szövetség egészen a 20. századig kitartott. Nem nagyon közismert, de ez a "különleges viszony" angol, majd brit birodalmi szempontból azt jelentette, hogy Portugália - nem is annyira időnként - kvázi angol európai gyarmatként funkcionált. Gazdaságilag legalább is, biztosan.

(Tovább erősítve a portugálok problematikus viszonyulását a "nagyokhoz". Lásd ma - a 18. század óta jelen lévő brazil s egyéb gyarmati eredetű lakosság ide vagy oda - a legtöbb nemzetközi felmérés szerint - a bolgárok és a magyarok mellett a potugáloknak van a legtöbb baja a xenofóbiával.)

De már megint elkaland. János a csata szerencsés kimenetelére, ahogy ez akkor szokás vala, óriási katedrálist építettett Batalhában. '11-ben egy teljes napig bámultam, pedig gótikus katedrálisokban - legyen az észak, nyugat vagy dél - jó vagyok. Impozáns, gótika létére zömök hatású, csodálatos építmény. Ahol aztán - ahogy ez dukál - boldog-boldogtalan húzza a lóbőrt, mind a mai napig. Köztük a címszerplő.

János királynak három, a felnőtt kort megélt fia volt: Duarte trónörökös, majd apja halála után uralkodó, Peter, Coimbra hercege és Henrique, Viseu hercege.

Ez utóbbi ismert :Tengerész Henrik" néven. Ő volt az, aki apja legfőbb célkitűzését igyekezett megvalósítani: az országegyesítés és a spanyoloktól való teljes függetlenség megteremtése után megkezdje egy afrikai gyarmatbirodalom létrehozását. A vége ugyan először egy ázsiai, Omántól Indián át Malajziáig és Dél-Japánig terjedő kolónia-hálózat, illetve egy dél-amerikai gyarmat (Brazília) megteremtése lett, Portugália Afrika-érdeklődésének (és később tényleges gyarmatainak) azonban ide nyúlnak vissza a gyökerei.

A muszlimok Portugália területéről való kiűzése után adott volt, hogy a Gibraltári-szoroson átkelve portugál fennhatóságú területeket alakítsanak ki a Magribban. Így került sor 1415-ben Ceuta elfoglalására, amely akcióban az akkor 21 éves Henrik is részt vett. A Magrib ezen vidékét uralkodó Marínida-dinasztia láthatta: gáz van. Megkezdődött a portugál gyarmatosítás kora.

Azért nem ment minden karikacsapás szerűen. Afrika nyugati partvidékének felfedezése több, mint három évtizedes feladatnak bizonyult. Miután János király Algarve kormányzójának kinevezte, Henrik Sagresben építette ki központját. Anyagi hátterét nem állami pénz jelentette; 1421-től ő volt a Mi Urunk Jézus Krisztus Katonai Rendjének (Ordem dos Cavaleiros de Nosso Senhor Jesus Cristo) nagymestere. Ez az organizáció volt a Templomos Lovagrend portugáliai jogutódja. (Itt és Skóciában élte túl a rend Szép Fülöp, Enguerrand de Marigny, Guillaume de Nogaret és V. Kelemen pápa víg összeesküvését, mi másért, mint a templomosok pénzéért.)

A Tomarból irányított rend nem kicsiny birtokaiból finanszírozták Henrik expedícióit.

(A tomari templomos katedrális ritka romantikus hely. A falai közt én is szinte mást sem csináltam ott, mint danbrownkodtam.)

Sagresben is jártam hat éve. A Cabo de São Vincente végében - már írtam - ma egy világítótorony áll s a borzasztó szembeszélben Lagostól nyeregből folyvást kiállva letekert kilométerek után ott találhattam egy büfévé alakított lakókocsit a következő felirattal: "Der letzte Bratwurst vor Amerika". Ez a szárazföldi Európa legnyugatibb pontja. Így a felirat autentikus.

Henrik először a szigeteket "fedeztette fel". Infók már addig is voltak Madeiráról, az Azori-szigetekről, a Kanáriakról nem is beszélve. (Az arab előzményekről majd még.) 1421-ben érkezett Madeirára a már bemutatott João Gonçalves Zarco és kollégája Tristão Vaz Teixeira.

Rá két évvel már az Azori-szigeteket cserkészték be Henrik kapitánya, Gonçalo Velho Cabral (1427). Ezután a már 1346-ban "felfedezett" Kanári-szigetek meghódítása következett. (Mármint a portugálok által felfedezett, mert az ott élő berberek már jó ideje őslakosként ejtőztek ottan.)

Amikor az öreg Henrik 1460-ban, hatvanhat éves korában Sagresben lehunyt s testét a már említett batalhai csodakatedrálisban végső nyugalomra helyezték, a portugál telepek már a Cabo Bojadoron ( بوجادور‎رأس) túl, a mai Szenegálig értek, hajósaik pedig már a Guineai-öböl partjain portyáztak.

Ezután egy néhány évtizedes provizórium következett, de a Tengerész Henrik & Co. által felhalmozott tudásbázis - hogy modernül fogalmazzak - lett az alapja a század végi igazi nagy portugál felfedezéseknek, Bartolomeo Díaz s Vasco da Gama déli-atlanti és indiai-óceáni felderítő útjainak.

S ez utolsó felfedező sikere - nem hagyhatom említés nélkül - nagy részben köszönhető egy ománi navigátor, Ahmad bin Mádzsid segítségének.

Nemcsak VNHM-nak volt egy pancser háborús kiugrási kísérlete. (Az eredmény közismert.)

Olvasok itt egy háromszázoldal+ötperces könyvet. (Ezt a jelzőt oly "művekre" aggatom, amelyek háromszázakárhány oldal után öt perc alatt mennek ki az ember fejéből. Szerintem kell ez is, lazítja az agysejteket. Nem lehet mindig Nietsche vagy Hamvas Ez utóbbi tényleg nem lehet. Mindegy. A múlt héten a Balkánon egy Háy Jánost olvastam, visszafelé meg egy másik könyvét hangoskönyvködtem végig. Meg a Parti Nagy-meséket, többedszer. Csak, hogy mindenki megnyugodjék.)

(Az elmúlt tíz napban Madeira szigetén terepfelmértem. Voltak iszlám vonatkozású gondolatok is. Néhány FB-bejegyzés utánközlése következik.)

Két átszállás, szédelgés ( egy kicsit még posztbalkáni utóhatás), reptéri busz.

Van Pásztó fett a Mátrában egy vadregényes patak. Nekünk vadregényes, mert ahol magasabbak a hegyek, minden ház alatt folyik ilyen. A Kövicses völgyét  mindenesetre nagyon szeretem.

A Szandzsákot, mint a OMM által okkupált, de hivatalosan oszmán közigazgatáshoz tartozó Bosznia és a közvetlen oszmán uralom alatt maradt koszovói vilayet közötti korridort a berlini kongresszus döntése alapján a K.u.K. hadsereg szállta meg 1879-80 folyamán.