Tizenöt évvel ezelőtt egy kedves barátommal végigtekertünk az Alpokon, majd Észak-Itálián s Szlovénián át tértünk haza. Santa Maria Val Müstairból többnyire szakadó esőben nyomtuk fel a Stelvio-hágóra, s odafenn, gatyáig vizesen énekelve-táncolva azon tanakodtunk, torok-, tüdő- és/vagy vesegyulladás lesz a móka vége. Végül az autentische Alpenhüttében (genannt Tibet) rekreáltuk magunkat, hideg kolbászos babfőzelék-konzervet csócsálva.
Azon merengtünk, ki milyen hegyeket szeret. Barátom a dús vegetáció-borította hegyes dzsungelra szavazott, míg én a kopár sziklákra - lehetőleg sivatagi viszonylatban.
Hát ez most ugyan nem az, a madeirai szubtropikus klíma alatt, gazdag növényzetű erdőkben vándorlottunk - egészen a 2×100 méteres Risco-vízeséshez.
Érdemes volt. Kis rákészülődésnek is a jövő héten kezdődő újabb délkelet-ázsiai etapra.
