1878-ban egy fiatalember nyert felvételt a British North Borneo Chartered Company (BNBCC) flottájába, mint hajóskapitány. Az ekkor 28 éves férfiút, ki ezt megelőzően tengeri gőzös kapitánya volt Szingapúrban, felvették, s hamarosan a Társaság megbízásából monitoringozta Borneó északi partjait Murudubai és Sandakan között. Még az évtized végén olajat fedezett fel a mai Kudat környékén (Kampung Minyak) komoly lépésekre ösztönözve ezzel a BNBC-t.

Nevezett kapitány Franz Witti néven híresült el. 1850-ben kishazánkban született, 1864-től 1878-ig az osztrák tengerészetnél szolgált, utána került a világ ezen fertályára.

Kudat környéki felfedezéseinek köszönhetően erősített be a BNBC Észak-Borneó kizsigerelésébe.

Witti úr nem sokáig élvezhette a dicsőséget. 1882-ben az észak-borneói Sibuco-folyó forrásvidékén járt felfedező úton, amikor dayak fejvadászok levadászták, megölték, megették, lékolt koponyáját - vélhetően - egy hosszúház előterébe aggatták.

Újabb magyar mártír.

Ma azon tűnődtem a nyeregben ülve, honnan ez a rengeteg, láthatóan erős pszichológiai problémákkal küszködő eb. Akik (vagy amik?) majd' minden alkalommal, faluban, városban, a dzsungel bekötőútjain, falkában vagy szólóban nekem estek és néha majdnem sikerült kibillenteniük a nyeregből.

A attakok nem voltak veszélytelenek, egy-egy kikerülő manővert úgy kellett abszolválni, hogy mondjuk ne taroljon le hátulról egy sűrű fekete füstöt okádó teherautó. (Mert ezekből is volt rengeteg - de most nem ez a téma...)

Egyszer régen, nem emlékszem, itt a Facebookon vagy a blogon értekeztem arról, hogy a kerekezéseim során milyen kutya-tapasztalatokat szereztem.

Összehasonlítottam három közép-ázsiai ország eb-viselkedési sztenderdjeit.

Az üzbég kutya valszeg Karimov elnök - Isten nyugosztalja - ukázának megfelelően viselkedik: azaz üzbég kutya nem ugat, tudja rendet. Így is volt; bicikliztem az országban több, mint háromezer kilométert mindennemű kutyatámadás nélkül.

A kirgiz eb - követvén az erős kezet nélkülöző, úgymond demokratikus, valójában kláni-törzsi kaotikus ország politikai hangulatát - szabad kezet/lábat/szájat kap: többnyire megtámadtak, kisebb részben csoportosan állva bambultak, miközben azért csak félve elkerekeztem mellettük.

Itt dolgoztam ki - immár négy éve - az egyetlen hatékony módszert a támadó kutyafalkák elűzésére - merítve a modern kultúrából (?). Azt a metódust alkalmaztam, mellyel Ben Kenobi űzi el a Luke-ra pályázó buckalakókat; egy ordenáré, artikulálatlan - igaz, az Erő inspirálta - üvöltéssel. Ott működött a jó öreg Sir Alec eszköze.

A tádzsik kutya meg attól függ. A városi ebeknek nagy volt a szájuk, akcióztak. A Wakhan-völgy iszmáílita kutyái - miként gazdáik - csendesen nézték a Vakhs-folyó afgán partjait meg a mögöttük felsejlő pakisztáni hegyeket; egyetlen támadást sem tudtak felmutatni. Aztán, amikor átkeltem a Déli-Pamír Hargus-hágóján és Alichornál megérkeztem Kelet-Tádzsikisztán (a Murghab-völgy) kirgizek lakta vidékére - tényleg nem túlzok - az ebek azonnal felvették a kirgiz módit: jöttek a támadások.

Hát ezen viselkedés-specifikumok egyikébe sem illeszthető a sabahi kutya. Ő (az?) ugat és támad, hiába a Jedi-metódus.

Visszasírtam a thaiföldi budhista kolostorok udvarán hemzsegő, többnyire beteg, göthös, vérző sebekkel teli, ténylegesen rühes ebeket. Bár egy-egy szentély megtekintése során fél szemmel mindig őket stíröltem, de egy helyet leszámítva, ahol az egyik unottan megugatott, az attakok elmaradtak.

Éljenek a buddhista kutyák!

És ma azért a táj kárpótolt. Észak-Sabah jó hely.

Borneó északi pontja felé erre visz az utam. Az utóbbi napokban különösen sok az eső; tegnapelőtt Kota Kinbalu környékére akkora felhőszakadàs zúdult - a maláj meteorológiai szolgálat szerint - mint még soha. Árad is ki minden.

Ezt a tegnapelőtti zuhét én is megtapasztalhattam: a repülő a trópusi viharban először megkísérelte a leszállást K. Kinbalu repterére, de aztán a leszállópálya felett pár méterrel újrastartolt, bolyongott-rázkódott vagy fél órát a felhőkben, aztán kényszerleszállt Miriben.

Na, itt már jártam tavaly, gondoltam, de nem engedték az utasokat kiszállni, így bent ülve dekkoltam ki vagy másfél órát. A második KK-landolás sikeres volt; a reptérről a városba vezető úton még a nyakamba ömlő esőt meg már el is felejtettem.

Ez volt errefelé ma is, de Kota Belud kárpótolt. Zöld hegyek, fésületlen kisváros, príma konyha. Ez a hely a sama-bajaud és a dusun nép települése. Az előbbiek - Borneón több, mint félmillóan vannak - ausztroázsiaiak, erősen elütnek a malájoktól.

A dusunok, akik Sabah lakosságának több, mint harmadát teszik ki, így a legnagyobb etnikumot alkotják a tartományban, vagy negyven alcsoportra és nyelvi dialektusra oszlanak. A fő választóvonal a 4000 méter magas Kinbalu-hegy: keleti és nyugati dusunokra osztja őket. Nagy lovasok, ha nincs ló, halásznak.

Egyébként Sabah etnikai-nyelvi értelemben egyaránt a legszínesebb társadalom Malajzia tartományai közül. 42 etnikai csoport 200 alcsoportra oszlik, nyelveikkel/dialektusaikkal egyetemben. A Kota Beludban élők éppen a két legnagyobb népcsoporthoz tartoznak.

Ja, és vannak itt kínaiak is... Hakkák, egy sajátos kutúrával, dialektussal és identitással rendelkező népcsoport, amely az egész délkelet-ázsiai térségben szétszóratott.

És ahogy az már megszokott, a vallási paletta ugyancsak színes: a bajaudok és a dusunok keresztények és muszlimok, a kínaiak pedig hozták magukkal hazájuk valamennyi hitvilágát.

Tele voltak az éttermek. Meg a totózó.

A Sama-Bajau nép (Sabah lakosságáról később, részletesen) városkája, többnyire rómkat templomokkal.

És a Ling San Pagoda buddista templommal.

Utánam a vízözön (jön).

Legalább egyszer egy helyit.papíralapon. Addig, amig van/lesz.

The Borneo Post (BP). Jól hangzik. És a belbecs is olyan. Ismét bebizonyosodik, hogy vannak a világnak olyan részei, ahol nemcsak belterjes hír jelenik meg. Ránéznek a világra is.

Tudjuk - és egyre jobban beletörődünk (már aki) -, hogy otthon csak az jelenik meg, ami a Kárpátok pántlikás bércein belül történik; s az is egyre inkább átitatva az alternatív valósággal. Hogy ismét csak eufemizáljam a sokszor egyszerűen szemen szedett hazugságot. Ezen a földrajzi körön túl meg csak az, ami azzal kapcsolatos - idézem az idézendőt -, hogy "valahol a világon belerúgnak egy magyarba, akkor Budapesten felgyullad egy piros lámpa."

Hát igen. Ennyit a globális horizontokról. Meg amúgy az ilyen piros lámpák - amíg létezett - az OPNI-ban villogtak.

De vissza ide. A BP külön tizenhat oldalas külpolitikai melléklettel bír - naponta. S benne nemcsak a regionális hírek.

A mai szám címlapján hathasábos hír az ouagadadougoui tizennyolc áldozatos merénylet. S ennek kapcsán a Burkina Faso-i dzsihádista terrorizmus elemzését és ennek kapcsán nyugat-afrikai kitekintést kap a borneói (!) olvasó.

Ezen túl másfél oldal foglalkozik a Charlotteville-i esettel - mondanom sem kell - minden szempontból.

Egy oldal részletezi az észak-koreai válságot, Phenjang, Washington szempontjából, s a térségre gyakorolt kilátásokról.

Történelmi háttérrel számol be Pakisztán hetven éves születésnapjáról. Most tényleg: hány magyar médium írt erről az egész dél-ázsiai térség közelmúltja és jövője szempontjából (India, Kína, Afganisztán) kulcsfontosságú országról. Vagy arról a tragédiáról, ami a megalapításával járt - 13 milliós menekültáradat, tömeges halálesetek. (Még Thaiföldön is, éppen Hat Yaiban voltam, az esemény időpontjának közeledtével az egyik este leadták Richard Attenborough Ghandiját...)

(Közbevetés: Míg ezt írom, a tetőteraszon lévő vendéglátóipari egységben éppen a Gyöngyhajú lány Scorpions-változata megy. Egy mai magyar hazafinak, ugye, most legalább kicsinyt - de inkább nagyon - fel kellene horgadnia, hogy hát ez eredetileg magyar meg mittudomén. És Sylvie Vartan is Máté Péter volt. És megint nem értékelik, semmibe veszik a szittya vért. És különben is: a Szíriusz.

Én meg nézem a sötét tengert - és kitűnően érzem magam.)

Ismét vissza a BP-hoz. Majd' fél oldal ír a kenyai választások visszásságairól. (Uhuru Kenyatta elnök csalásgyanús győzelme, az ellenzéki vezér, Raila Odinga tiltakozása etc.)

Aztán: indiai orvosi műhibák nyomán támadt elégedetlenség, banghladesi, nepáli árvizek, zambiai belpolitika. És, ha azt gondolnánk, hogy oké, ezek többsége ázsiai hír, van angol belpolitika, az argentin Kirshner asszony újból felívelő csillagzatja, német neonácik, olaszországi riport a Líbia felől érkező menekültekről. Jemen, Kuvait, Izrael. Ès egy olyan kiselemzés az iráni legfelső vezető potenciális jelöltjeiről, amilyet nálunk kvalifikált kutatóintézeti tanulmányok sem.

A cikkek többsége - kétségtelen - átvétel. De át van véve, interpretálva van és tálalva a közönségnek.

Ezt olvashatja - egy(!) napilapban az iban, a dayak meg a kadazan-dusun. A borneóiak.

És mi?

Sabah fővárosa. Egy különösen érdekes múltú és jelenű tartományé. De erről később, most a városról - nagyon röviden.

Borneo északi csücskének - bár ez a csücsök majdnem Magyarország méretű - hagyományosan az északkelet Sandakan volt a székhelye. Aztán jöttek a britek s ezt a nyugati fekvésű, a Délkínai-tengerre, ezáltal a fontos kereskedelmi útvonalakra néző partszakaszt választották, hogy ide adminisztratív központot építsenek.

Ez lett, az akkor a területet birtokló British North Borneo Chartered Company aktuális vezetője, Sir Charles James Jessel után: Jesselton. Ez csuda jól hangzik. Az ilyes gyarmati neveket különösen kedvelem. Georgetown, Kingston, Johannesburg, Jesselton. Árad belőlük valami az egyeneshátú, gondosan vágott világosbarna bajúszú hetyke brit gyarmati katonatiszt megködösült fényképéről áradó fatalista birodalmi miliőből.

Jó lehet britnek lenni - még ma is.

Egyébként meg Jesseltont korábban másként is nevezték a helyiek, például kínai források szerint úgy, hogy "Api-Api". (Ez már szinte R. Kipling novellába illő.) Ami annyit tesz: tűz.

Később a nép száján azért is maradhatott ez az elnevezés, mert a britek vasutat építettek a városban.

Alig néhány kilométernyit. Hogy könnyebben lehessen elszállítani a kaucsukot.

Meg mindent.

Pár kép a mára hatszázezressé duzzadt, ausztrál alsóközép fiatalok által megszállt mall-városból.

Ez egy méltatlanul elhanyagolt része az egyes országok megismerési lehetőségeinek. A reptéri könyvesboltba kitett, vagy ki nem tett, az adott országról szóló művek arról beszélnek: ismeri-e az adott állam/társadalom a helyes önképhez szükséges tükörbe nézés metodikáját.

Malajzia tipikus ebből a szempontból. Itt semmilyen könyvet nem találhatni az ország múltjáról, kultúrájáról, hát még politikájáról vagy problémáiról. Semmi. Csak Mahthir Muhammad, a Haza Atyja csodálatos élete. Hadd kételkedjek egy kicsit ebben a csudálatosságban.

Nagyon.

Az ilyen - nem elemző, elhallgató, valójában elfojtó - ország non plus utrája (most nem a közvélekedés szerinti diktatúrákról beszélek), az Egyesült Arab Emirátusok. A dubai reptér könyvesboltjában egyetlen hazai szereplő van: a dubai emír. És az ő munkája, "Az álmom".

Pedig például a Közel-Keleten is van ez másként: a még mindig rossz nemzetközi konnotációjú Libanonban, a Rafiq al-Harírí Nemzetközi Repülőtér Virgin Megastore-jában minden politikai szereplőről vehetünk kritikus könyveket.

Akár izraeli szerzőtől is.

Ps. Indulok Borneóra. Ezúttal Sabah.

Ez a kisváros Kota Bharutól északra terül el a tengerparton. Környéke egy kompakt thai kisebbség lakóhelye, akiknek legalább olyan probléma a thai-maláj határvonal, mint a többségi muszlim malájoknak.

A vidék bővelkedik buddhista szentélyekben. Ma visitatiot tartottam bennük. Néhány fotó a Wat Phikulthongról, a Wat Mai Suwankiriről és a Wat Chonprachumthard Canaramról.

3) A külvilág beszűrődése.

A bel/óváros egyik mellékutcája Palestine Memorial konstelláció. Drótok és képek. Séta sorrendben, megválogatva, a legkeményebbeket kihagyva teszem fel; a végén - remélem az alkotók szándéka szerint is - némi pozitív kicsengés sejlik fel.

2) Kúlság

1) Távol-keleti dizájn

Kelantan, Darul Naim.

Az északeleti nagy szultanátus, amely sokáig volt Sziám látóterében és ellenőrzése alatt. Ez a Délkínai-tengerre néző állam nem részesült a gyarmatosítás éveinek "nagy jótéteményeiből", azaz a kaucsuktermesztés és az ónbányányat bizniszeből. Itt, a széles tengerparti síkságon mindig is s rizstermesztés és a halászat ment.

Az északról érkező birodalmak mind megkóstolták ezt a vidéket, a Funan királyság (Kr.sz. 1-6. század), a Khmer birodalom (9-15.sz.), a Srivijaya állam (8-12. sz.) és Majapahit (14-15. sz.) valamennyien megkóstolták a mai Kelantan vidékét. Aztán történelmének vége felé, a 15. század utolsó évében a Melakai szultanátus is elfoglalta, hogy a nagy kereskedőállam portugálok általi megdöntése (1511) után helyi családok vegyék át az uralmat. Ezek közül végül a pattani szultán lett a nyerő; Kelantan vidéke a Pattani szultanátus része lett.

A 17-18. századtól az északi Sziám minduntalan ki akarta terjeszteni a hatalmát Kelantanra is, és az itteni vezetők folyamatos kollaborálásra kényszerültek a hódítóval. Végül az 1835-ben hatalomra kerülő II. Muhammad szultán elszakadt Sziámtól és 1845-ben a Kelantan folyó torkolatának déli oldalán erődítményt, majd e köré új fővárost alapított. Ez lett Kota Bharu.

A város sokáig kikötő, az itt termelt rizs behajózásának színtere volt s 1909 után került ki végleg Thaiföld befolyása aló. Az úgynevezett Nemföderatív Maláj Államok tagjaként került brit ellenőrzés alá.

Nevezetes még, hogy 1941 december 8-án 12:25-kor itt szálltak partra az első japán egységek, s kezdődött az ország számára a 2VH - azaz a japán megszállás. (Mindez 90 perccel azelőtt történt, hogy az első bombák hullani kezdtek Pearl Harbour-ra. Ha lett volna akkor fészbúk, ugye! Vagy egy gyors összeköttetéssel rendelkező kém! Vagy akinek hisznek...)

Ma félmillió lakos, adminisztratív-szultáni székhely, különösebb látnivalók nélkül

Nem kell ismételnem, ez mit jelent a számomra.

(Az elmúlt napokban utamat folytatva nem volt lehetőségem az eredetileg FB-posztokat ide másolni. A félsziget út második feléről és Borneóról szóló írásokat most megpróbálom sűrítve, a képeket megválogatva ide illeszteni. Egy kicsit fújva a Gunung Kinabalu oldalában.)

A Bang Nara és Golok folyók éppen Tak Bai-nál futnak össze, hogy együtt ömöljenek bele a Délkínai-tengerbe. Tak Bai decens kis település, egyszintes házak, olcsó ruha boltok, nem túl szofisztikált vendéglátóipari egységek, halászkikötő kicsiny csónakokkal.

Valaha ez a falu a Pattani szultanátus része volt, csakúgy mint a déli part, ahol Telaga Lanas falu terül el. Bő egy évszázada (1909-óta) a Bang Nara Golok határfolyó, kettévágva azt, ami évszázadok óta összetartozott. A vidék muszlim (és kis számú thai budhista) közösségét és családjait szakították szét, s roszabb időkben pedig komppal sem tudtak átmenni egymáshoz.

Hanem, mint ahogy az ilyes helyeken szok, az egymástól pár száz méterre élő kerülhettek dél felé 60 kilométert a megosztott város Su-Ngai Kolok/Sungai Golok felé.

De most jár a ferry.

A komp igazi időutazás. Az ember - életkorától függően - beleképzelheti magát a John Rambo (Rambo 4?) című filmetűdbe, tekintve ilyen figurákat is látni a fedélzeten, és a folyó meg a part pedig kitűnő díszletet biztosít.

A másik opció, tekintve a komp állagát és stíljét a Le a cipővel miliője. Minthogy a kompos itt tényleg úgy néz ki, mint abban a kompos, vagy még inkább Kenderice Ákos.

És ha már a Le a cipővel, akkor vészmadárként - a képzavar és a poén kedvéért - vicceskednék is. "G-g-gazsi bácsi! Há-há-háború lesz! A többit majd szo-szo-szo-szo-szo-szo....ban".

Vagy nem.

De végre újra: Isten hozta/hozott (engem) Malajziában!

(FB-posztok összefoglalása.)

Az iszlám a második legnagyobb vallás az országban. Ez még akkor is így van, ha a lakosság legnagyobb része (80-85%-a) buddhista. A muszlim közösség pontos arányát megmondani nehéz, az állam lefelé hajló statisztikái szerint 4-5, a muszlimok számításai alapján 15%. A valóság valahol a kettő középértéke körül lehet.

Ma a fővárosban és környékén is élnek - főként bevándorló - muszlim közösségek, de a többség egybefüggő tömböt alkot az ország déli, Malajziával határos tartományaiban (Pattani, Yala, Narathiwat, Satun).

Az országban élő muszlimok négyötöde maláj (erről mindjárt bővebben is), a többiek kínaiak, indiaiak, pakisztániak, s kevesen arab, illetve perzsa gyökerekkel bírnak.

A thai közbeszédben a "khaek" terminussal illetik őket, ami jócskán túl megy a ma sokszor nem divatos, de akkor is szükséges pc beszéden. Annyit tesz ugyanis: idegen, gyütt-ment, vendég. Mindjárt látni fogjuk, hogy ezek az idegenek minimum hatszáz, de egyesek több, mint ezer éve "vendégeskednek" a thai rögön. (Sőt némelyikük ősei akkor érkeztek, amikor ez a rög még nem is volt thai.)

A másik, közösségüket megnevező kifejezés a thai iszlám. Ezzel csak annyi szemantikai probléma van, hogy a közbeszédben -különösen az állam által meghirdetett nacionalista nemzetépítés programja óta - a thai a buddhista szinonimája, míg a muszlim szó ekvivalens a malájjal.

Valahol itt rejlik az államhatalom számára a fő probléma. Mert az ország muszlim közösségét két nagy csoportba sorolják.

Az úgynevezett "asszimilálódott muszlimok" körébe tartoznak a "kevésbé renitens" muszlim kínaiak, thaiok (ilyenek is vannak), arabok, bengáliak, vietnamiak, pandzsábiak, irániak és más kisebb csoportok. Ezek - úgymond - elismerik az állam buddhista jellegét, thai nacionalista dominanciáját, egyszóval lojális állampolgárai a királyságnak.

Ezen felosztás szerint a "nem asszimilálódott muszlimok" a malájok. Velük a vallásukon túl etnikai szempontból is kételyek vannak az államhatalom berkeiben. A túlnyomórészt malájok lakta déli tartományok mindössze száz éve tartoznak Thaiföldhöz.

A történelem sok mindent megmagyaráz a thai államhatalom félelmeivel kapcsolatban.

XXX

A thaiföldi iszlám kétarcú, minthogy gyökerei is két irányba mutatnak. (Ebből a szempontból van valami igazság-magv az előző posztban említett "hivatalos" thai felosztásban...asszimiláns-disszimiláns csoport

Elsőként a muszlimok többségét adó Délről. Ez terület, amiről szó van, mindig déli irányba orientálódott. Vagy más szóval: mindig a Maláj-félsziget északi része volt. Etnikai, kulturális és vallási értelemben egyaránt.

A területen, ahol hosszú ideje a hinduizmus, a buddhizmus és - kereskedőtelepek révén - a kínai hitek domináltak, ugyancsak kereskedelmi missziók megjelenésével már a 9. század elejétől kimutatható az iszlám jelenléte. Aztán, ahogy az egész Maláj-félszigeten, a 15. századi Melaka szultanátus kora volt a társadalom nagy része iszlamizációjának az ideje. Ekkor lett muszlim a Pattani környéki maláj paraszti lakosság.

A Pattani szultanátus mellett Kedah, Kelantan, Perlis és Terengganu (ezek valamennyien észak-maláj állami formációk) ugyancsak ütköző zónát jelentettek az időközben megerősödő thai állammal szemben.

A 19. század elejéig a thai monarchia igyekezett ellenőrzés alá venni ezeket az államokat, s leginkább a Pattani szultanátusból sikerült időnként kvázi-vazallus vagy Puffertstaat-ot csinálnia. Ekkoriban - a prenacionalista thai korszakban (modern nacionalizmusról ekkor még világviszonylatban sem beszélhetünk) nem a többségtől eltérő vallással vagy etnicitással lehetett probléma - csakis az alattvalói volt közös nevezőjével: a dinasztia iránti lojalitással.

S volt is gond. A Pattani szultanátusban élő malájok, túl saját, külön bejáratú uralkodóikhoz való ragaszkodásán - mint már nem egyszer írtam - gazdasági, kulturális értelemben délnek vetették tekintetüket. A maláj kultúra körébe tartozónak gondolták magukat, gazdasági értelemben pedig erősen odatartoztak. Pattani kikötője, a Délkínai-tenger, azaz már a Csendes-óceán régiójának fontos port-of-trade-je volt, része a melakai szorosban zajló világkereskedelmi útvonalhálózatnak.

Sziám végül a ma is kormányzó Chakri-dinasztia hatalomra kerülésével keményített be. 1785-ben I. Rama király megkezdte a délvidék annektálását. A Pattani szultanátus mellett kiterjesztette befolyását Kedahra, Kelantanra, Terengganura és Perlisre.

Pattani ellenállt. 1789-91-ben, majd 1808-ban fellázadt, de a kiválási kísérlet kudarcba fulladt. A szultanátus a hét részre tagolt déli tartománnyá degradálódott, s hivatalosan Sziám része lett (1832). A hódítást követően egy évszázaddal később, 1909-es angol-sziámi egyezménnyel pedig végleg eldőlt a sora.

Azért ezt a "végleget" nem mindenki gondolja komolyan.

XXX

Amikor Sziám kiterjesztette uralmát a déli maláj/muszlim többségű területekre, kezdetben - részben az erős brit nyomás hatására - még autonómiákkal is kísérleteztek. Az 1902-ben életbe lépett Chulongkorn király (1868-1910) féle reformok alapján egész széles körű jogokat biztosítottak a muszlim közösségnek, elsősorban a belső (személyi jogi) igazságszolgáltatás terén. Ugyanakkor az egész politikai és igazságszolgáltatási struktúra élére bangkoki ki evezetteket ültettek, aki fokozatosan teljesen felszámolták az autonóm területeket. Ez már korán ellenállásba ütközött.

Végül a pattani rádzsát (saját körű politikai vezetőt) Abdul Kadir Kamaroodint is letartóztatták és egy észak-thaiföldi börtönben két és fél évig tartották fogva. Visszatérése után sem volt maradása, végül 1915-ben a hatóságok kiszorították, a brit fennhatóságú (azaz később Malajziához tartozó) Kelantanba menekült.

És onnan folytatta a küzdelmet a sziámi hatóságok ellen, akik hamarosan egyre jobban beleszóltak a mecsetek életébe, illetve a vallási iskolák, a medreszék (itt: pondok) tevékenységébe.

Az új uralkodó, VI. Rama (1910-1925) idején aztán beindult a nacionalista szentháromság (ha lehet ilyen képzavarral élni) programja: thainak lenni annyi, mint buddhistának, thai nemzetiségűnek és a király iránt feltétlen lojalitással lenni. Már írtam: ebbe nehezen szuszakolhatta be magát a dél-sziámi maláj etnikumú muszlim közösség.

1910-11-ben, majd 1922-bem újabb lázadás kezdődött - a kelantani emigrációban élő rádzsa és a maláj gazdasági elit vezetésével - a függetlenség célkitűzésével.

Amire természetesen még erőteljesebb elnyomás következett, különösen a harmincas évektől kezdődően. Erről legközelebb részletesen.

XXX

1932-ben katonai puccs volt az országban, az abszolút monarchiát alkotmányos váltotta fel. Erre máris reagált a déli muszlim közösség: az első és második választásokon (1933, 1937) magas arányban vett részt. Satun kivételével valamennyi muszlim többségű tartomány muszlim küldöttet szavazhatott be a képviselőházba. A kezdeti lelkesedés hamar alábbhagyott. Újra keményebb évek következtek.

A Néppártnak nevezett kormányerő ismét rálépett a nacionalizmus gázpedáljára. Különösen az 1938 és 1944 között kormányzó Plaek Phibunsongkhram, Pibul tábornok idején. Ekkor született meg a már a nevében is elborzasztó Nemzeti Kulturális Törvény, amely a nacionalizmus három alappillérén kívül nem igen engedett teret más kultúráknak, vallásoknak.

Amikor 1944-ben Pibul távozott a hatalomból, átmenetileg javult a helyzet. Az új vezető, Khuan Aphaiwong miniszterelnök két új kihívás előtt állt - a déli muszlim/maláj közösséget illetően. Az egyik a 2VH után rendkívül felerősödött Brit-Malajzia-i nacionalista mozgalom volt (amely végül kivívta az ország függetlenségét), a másik pedig a nemkülönben - elsősorban biztonságpolitikai szempontból - veszélyes Maláj Kommunista Párt fegyveres tevékenysége lett a dél-thaiföldi-maláj határmenti dzsungelekben

Nem csoda, hogy a kormány lavírozott. Először visszaállítottak számos, Pibul előtti időkben alkalmazott szabályt (Islamic Patronage Act, 1946); így újra a közösség ünnepnapja lett a péntek, és életbe lépett a sarí'a családjogi-örökösödés jogi része.

De még ennél is fontosabb volt a közösség első számú vezetőjének posztja és személye. A máshol sejku'l-iszlám-nak, itt chularajmontri-nak nevezett pozíciót még a 17. században hozták létre. A mindenkori uralkodó által kinevezett vezető a fővárosban élő muszlim kereskedő elit tagjai közül került ki. Ez a gazdag csoport perzsa származású volt - és síita. Ez a szinte kizárólagosan szunnita déli muszlimok számára nem volt könnyen emészthető.

A világháború után az 1936 óta - a muszlim közösségre gyakorolt kormányzati nyomás részeként - betöltetlen chularajmontri-pozícióba először került szunnita személy. Igaz, Cham Promjong nem déli volt, hanem Bangkok környékéről származott, de a kairói al-Azharon tanult.

Aztán, mielőtt kifejthette volna közvetítő szerepét a kormány és Dél között, egy újabb katonai puccs után már repült is. 1947-ben nevezték ki Tuan Suwansatot, egy bangkoki vallástudóst erre a posztra. Maradt is egészen 1981-ig.

Az ő utódja Prasert Mahamad aztán már szerepet játszott az ezredforduló körül eszkalálódó s már egyre kevésbé nacionalista, mint inkább iszlamista fegyveres konfliktus idején

A feszültség ugyanis folyamatosan fennmaradt a kormány és a déli muszlim közösségek között. Mert egy valami nem történt a régióan a 20. század második felében.

Fejlesztés.

Miközben a határ túloldalán szépen kirúgta magát a maláj kistigris.

XXX

A harmincas-negyvenes években beállt erőltetett nacionalista politika és gazdasági elhanyagoltság a hatvanas évekre "hozta meg gyümölcsét". Amikorra is felnőtt egy teljesen új nemzedék, amely - elődeivel ellentétben - már nem kereste a kompromisszumokat a központi hatalommal. Ráadásul a kolonializmus-ellenes világpolitikai légkör is kedvezett az úgy nemzedék radikalizálódásának.

Az 1960-tól a kilencvenes évekig számíthatjuk a dél-thaiföldi maláj-muszlim fegyveres ellenállás első korszakának. Ez - az egész időintervallumot tekintve - alacsony intenzitású konfliktus volt, időnként felerősödő aktivitással, ami bombák robbantásában, merényletekben elszigetelt csoportos terrortámadásokban, szabotázs akciókban és emberrablásokban manifesztálódott.

Három fegyveres csoport tevékenysége emelhető ki ebből a korszakból.

1) Barisan Revolusi Nasoinal (BRN). A Haji Abdul Karim Hassan által 1960-ban gründolt szervezet az oktatási hálózaton keresztül igyekezett elérni a társadalmat. Emellett erősen épített a térségben a negyvenes, ötvenes években tevékenykedő illegális Maláj Kommunista Párt káderállományára. Ennek az ideológiának a farvizén a hatvanas években Délkelet-Ázsiában dominánssá váló pán-maláj-muszlim gondolatkör keretében az egykori Pattani szultanátus Thaiföldtől való függetlenségét hirdette. Ez utóbbi gondolat kiverte a biztosítékot a kormányzatban, de a szervezet egészen a '90-es évek elejéig jelentős támogatottsággal bírt, amikor a hidegháború után ott is leáldozott - egy időre legalábbis - a baloldaliság alapján álló ideológiák kora s a BRN eljelentéktelenedett.

2) Pattani United Liberation Organisation (PULO). 1968-ban alapította Tengku Bira Kotanila (Kabir Abdul Rahman). Ez a csoport - amely a tárgyalt időszak legjelentősebb maláj ellenzéki szervezete lett - az ideológiai nevelésen (értsd: iszlamizáció és maláj nacionalizmus) túl a társadalom fegyveres felkészítését is célul tűzte ki. Volt is katonai szárnya, a jól hangzó Pattani United Liberation Army (PULA) néven (vezetője: Hayi Sama Ae Thanam). Gondolhatjuk, milyen volt ehhez a központ viszonyulása mindehhez. A csoport a szomszédos észak-malajziai Kelantan tartományban építette ki - hathatós maláj segítséggel - a (kiképző) bázisait és intenzíven akcióztak a thaiosítást végző adminisztrációs alkalmazottak, tanárok, de buddhista szerzetesek ellen is. Aztán az 1998-as thai-maláj határegyezmény betett a csoportnak, amelynek tagjai - ahogy ilyenkor lenni szok - nem eltűntek, átalakultak.

3) Új PULO. A hanyatlófélben lévő anyaszervezetbőt 1995-ben vált ki, Arrong Moo Reng és Hayi Abdul Rahman Bazo irányításával. Ennek Fegyveres Erők Tanácsa nevű szervezete már több csoport munkáját koordinálta.

Ilyen volt
- Saly Ta-loh Bueyor Csoport , tevékenységi területe Narathiwat,
- Maso Dayeh Csoport, Yala,
- Ma-ae Tohpien Csoport, Pattani, Yala, Narathiwat.

Akcióik ugyancsak maláj földről indultak; egészen az említett '98-az egyezményig, amikor számos vezetőjük a sitten, illetve a temetőben kötött ki.

4) Bersatu. Annyi, mint "szolidaritás". E csoport a nyolcvanas évektől létezett, nekik is a kilencvenes évek hozta a (záró) fordulatot.

A második korszak (1998-2004). Mondjuk így: a rövid átmenet. Egy majdnem kegyelmi állapot.

(Érdekes, a kilencvenes évek, különösen annak második fele egy furcsa pozitív várakozással - és részben progresszív cselekedetekkel - teli korszak volt szerte az iszlám világban. Ebbe az állapotba rontott bele - a hosszú távú fejlemények mutatják - végzetesen szeptember 11. Ez jóval súlyosabb endogén következményeket indukált az iszlám világban, mint ahogy azt saját szférájában a Nyugat érezte. Ennek kifejtése hosszabb helyet igényel; majd egyszer.)

A thai kormány létrehozott egy, a Déllel foglalkozó szervezetet (Southern Border Provinces Administrativ Centre/SBPAC), amely tagjainak meg kellett tanulniuk - többek között - a helyi nyelvet (jawi). Megkezdődött jelentős infrastrukturális beruházások eszközlése az ezen a téren (is) elmaradott Délen, elsősorban a városokban (Yala, Pattani, Narathiwat).

Thaksin miniszterelnökhöz - a történelmi előzmények ellenére - Délen nagy reményeket fűztek.

Amelyek nem tartottak sokáig.

XXX

A harmadik szakasz (2004-től napjainkig).

Már szanat al-kāritha, a katasztrófa évében megkezdődött a dolgok rosszra fordulása. 2001 végén egy jól összehangolt akcióban Pattani, Yala és Narathiwat területén öt rendőr esett áldozatul. 2002-ben már 75 fegyveres összecsapás történt szeparatista iszlamista fegyveresek és a kormányerők között. Egy évre rá 112, a következő évben pedig elszabadult a pokol.

Ekkor esett meg a Krue Se-i incidens is. 2007-ig majdnem nyolcezer összecsapásban két és fél ezren haltak meg. A kormány 24000 fős fegyveres kontingens vezényelt Délre, köztük 10000 a thai királyi rendőrség (RTP) kötelékeiből érkezett.

(Ez a nagyságrend ma is jelen van. Minden település gyakorlatilag megszállt zónának tetszik, százméterenként vannak ellenőrző pontok - a félreeső falvakban is. A települések kivezető útjain néhol harckocsikkal megerősített check pointok vannak. Olyan érzése volt az embernek, mintha egy Latin-Amerikában játszódó B-movie díszletei közé került volna. Azzal együtt, hogy érződik, itt minden vérre megy.)

Emellett 8000 fős paramilitáris erő segítette/segíti a kormányerőket. Meg állandó, 2200 fős úgynevezett falusi őrség (Or Sor) meg 64200 (!) tagú időszakos önkéntesek (Chor Ror Bor) serege.

Ezzel együtt másfél évtizede nem sikerült felszámolni az itteni mozgalmakat. Merthogy a gazdasági mozgatórugók (fejlesztés-hiány), a társadalmi ösztönzők (valós kilépés a meddő nacionalista politikai vonalból) folyamatosan újratermelik a problémát. S ez utóbbi érában már korántsem csak a maláj szeparatizmus kihívásaival kell szembenéznie a kormánynak. A radikális iszlám is fontos szereplőjévé vált a játszmának.

Néhány mai szereplőről.

1) Nemzeti Forradalmi Front (Barisan Revolusi Nasional - BRN). A legerősebb szervezet, több tízezer taggal (vagy inkább: potenciális támogatóval; saját forrásaik 2000000-ről beszélnek, ami kétségtelenül túlzás). Az ezredfordulótól BRN-Coordinasi néven a szecesszió legkeményebb követelője volt. Míg a szervezet kezdetben, az Abdul Karim Hassan-féle időkben erősen a korszellemet jellemző pán-arabizmus helyi változatát, a már említett pán-maláj eszméket vitte, az ezredforduló utánra a BRN-C már szalafita vonalat mutatott. Soraikban immár Afganisztánt megjárt veteránok jelentek meg, ami nem sok jót jelentett. Katonai szárnya, a Pattani Függetlenségi Harcosok ( Pejuang Kemerdekaan Patani), napjainkban is akcióznak.

2) Pattani Iszlám Mudzsáhid Szervezet (Gerakan Mujahidin Islam Patani - GMIP). Ez már nagy pályás radikális iszlamista szereplő, hátterében a Terengganu tartományban aktív Maláj Mudzsáhid Szervezettel ( Kumpulan Mujahidin Malaysia), amely révén a térség fő-iszlamista mumusával, a Jemaat Islamiyah-val is kapcsolatban áll. S ezáltal az al-Qāida-franchise része.

3) A Kis Rohamcsapatok/Járőrök (Runda Kumpulan Kecil - RKK) jámbor nevű dzsihádista csoport néhány ezres tagsága túlnyomórészt Indonéziában treníroztatik és mindhárom muszlim többségű tartományban (Pattani, Yala, Narathiwat) aktív.

4) Pattani Iszlám Felszabadítási Front ( Barisan Islam Pembebasan Patani). Régi motorosok, már a múlt század negyvenes évei óta léteznek - malajziai (Kelantan) háttérrel és bázissal. Maláj politikai pártok támogatását is élvezik, vélhetően nem örömére a bangkoki kormányzatnak.

5) Pattani Egyesült Felszabadítási Szervezet (Pertubuhan Pembebasan Bersatu Patani - PULO). Róluk már az előzőekben volt szó.

A katonai jelenlét nem véletlen. A fegyveres összecsapások folyamatosak. Ide biggyesztem az idén májusi "termést".

6. Útmenti bombatámadás rendőrjárőr ellen. Egy tiszt megsérült.
9. Két bomba robbant Pattani egyik bevásárlóközpontjánál. (Saját szemmel láthattam, itt most minden autót megtükröznek.)
22. Robbantás a bangkoki katonai kórháznál, 20 sebesült.
23. Két katonát merénylők agyonlőttek az ország déli részén.

A végére: amikor anno Bejrútban Pattaniról meg általában Dél-Thaiföldről beszélgettem hallgatótársammal, a probléma még alapvetően "nemzeti jellegű" volt. Az azóta eltelt két évtizedben az addig is létező, de jóval kisebb fontosságú tényező, az iszlamizmus átvette a domináns szerepet a probléma jellegét illetően. Súlyos károkat okozva.

XXX

(A téma régóta foglalkoztatott - mondhatni, amióta sokat beszélgettem idevalósi szobatársammal a libanoni kollégiumban. Úgy gondoltam, a legjobb lesz in situ írni róla. Türelmes voltam, így lett.

Még annyit. Ez a hosszadalmas történet több tanulsággal szolgál. Itt nem is annyira egy másik - domináns "állam" - vallás, hanem a nacionalizmus az, amely radikalizál, de minimum diszkomfortossá tesz egy olyan vallási közösséget, amely a régióban éppen hogy bizonyítékát adta/adja annak, hogy

1) korántsem őskonzervatív és modernizáció-ellenes.
2) Ellenkezőleg: össze tudja kapcsolni a modernitást a vallási törvényekkel és hagyományokkal.
3) Történelmi tapasztalataiból merítve együtt tud élni más vallásokkal.
4) Mindez igaz olyan országokra, ahol elsöprő többségben van (Indonézia, Brunei) és olyanokban is, ahol csak abszolút többségben vagy kisebbségben (Malajzia, Szingapúr).

Természetesen a kép nem ilyen egyszerű, nem fekete-fehér. Konfliktusok léteznek, nem kis számban, s tesznek is a megoldásukért. Azt azonban figyelembe kell venni, hogy az iszlám világ teljes népességének több, mint ötödét (háromszázmillió embert) adó délkelet-ázsiai iszlám - amely maga is heterogén, összetett és bonyolult - általánosságban a legsikeresebb válaszokat adta mindeddig a modernitás kihívásaira.

Valós válaszokat, nem olyanokat, mint a purista vallási háttérrel látványos Potyemkin-gazdaságokat építő, világot ámító és egyre több helyen mainstream szerepre törő öbölbeliek.

Ők még errefelé is rombolhatnak.

Hogy ott is történjen valami.

Az Öböl leginkább kifutástalan államában...

(Gondoljunk bele, Kuvait már a hatvanas években a régióban irigyelt monarchia volt, palesztin és egyiptomi vendégmunkások tömegével - kötelező olvasmány: Gasszán Kanafání: Ridzsál fí'-samsz/Lángoló égbolt alatt - s ötven évvel később sem több; ráadásul - az UAE vagy Katar fényében - már nem is irigyelt.)

...szóval ott is áll egy kicsi bál. Ott is a Szalmán szaúdi király által kiadott ukáz alapján a hivatalosságok szerint Teherán a hunyó.

A minap a kuvaiti hatóságok hajtóvadászatot indítottak két személy ellen, akiket a kuvaiti Hezbollah, ottani terminussal: az Abdalí-hálózat tagjainak mondanak. A belügyminisztérium szerint az iráni diplomáciai útlevéllel rendelkező férfiak az iráni nagykövetség segítségével tűntek el.

Természetesen azonnal jött a tagadás Teheránból. Az Abdali-hálózat tevékenysége régóta vádpontja a kuvaiti hatóságoknak Iránnal szemben. Kommunikációjuk szerint több éve szervezkednek, illegális fegyverraktárat foglaltak le az Abdali-negyedben (innen a nem hivatalos elnevezés), a hajtóvadászat folyamatos, s most csütörtök óta az egész országra kiterjedő.

A kuvaiti államnak félelmei vannak saját síita kisebbségével kapcsolatban. Kétségtelen, hogy Teherán kiemelten figyel erre a közösségre. Ennek oka - többek között - az, hogy a kuvaiti síiták családi kapcsolataik révén kötődnek Iránhoz.

Persze vice versa. Amikor a Khúzesztán/Arabesztán-i Ahvázban jártam, ahol jelentős, több milliós szunnita arab közösség él, éppen az iráni hatóságok aggódtak a kuvaiti/szaúdi támogatással mozgolódó szunniták miatt.

Nincs messze a két régió. Ahvázból naponta járt hajó a Kárún-folyón Kuvaitvárosba.

Lassan két évtizede, hogy a bejrúti kollégiumban emeletes ágyi szobatársam volt, azaz két évig lebegett felettem éjszakánként egy Thaiföldről érkezett hallgató. Szorgalmas fiú volt, mint valamennyien a délkelet-ázsiaiak közül. A libanoniakkal politizálni, a szírekkel barátkozni, az albánokkal gyúrni, a bosnyákokkal - a közös háttérműveltség kapcsán - viccelődni, az afrikaiakkal meséket cserélni lehetett. Az ázsiaiaktól meg bármit kérdezni a tananyagról.

Ez a srác beszélt nekem sokat a dél-thaiföldi muszlim közösségekről. Mondtam neki, egyszer megnézem. S az ígérettel kapcsolatosan az arabban is megvan a közmondás. (Man va'ada, vafā.)

Itt vagyok, Dél-Thaiföld, most Hat Yai.

A 2VH után Thaiföldön a nacionalista katonai rezsim meghirdette az "egységes nemzet megteremtésének programját". Ez azért egy etnikailag és vallásilag is megosztott országban minimum érdekes vállalkozás volt. Úgy különösen, hogy az elképzelt egységes nemzetállam a következő három pilléren állt (volna): az egységes nemzeten (értsd: thaiok), a (thai) monarchián és az egységes valláson, azaz a buddhizmuson.

Az elsősorban az ország déli részén élő muszlimok (akik közül a többség ráadásul maláj), ebbe az unifikációba nehezen soroltattak be. Illetve csak erőszakkal. Vagy sehogyan.

Sokáig a tanárokat Bangkokból küldték a déli iskolákba (vagy a központ jóváhagyása kellett valamennyi tanár kinevezéséhez), és a buddhizmust kötelező tárgyként oktatták a muszlim többségű közösségek iskoláiban is.

Ahogy aztán az ilyenkor lenni szok(ott), a muszlim közösségekben párhuzamos, alternatív oktatási rendszer alakult ki - a saját hagyományokra/vallásra alapozva

A központ akkor kicsit meghátrált, engedett a gyeplőn..Annyira azonban nem, hogy ne legyen teőtalaj a iszlamizmus szélsőséges irányzatainak.

A továbbiakban majd erről és a régió iszlámjának több évszázados történelméről.

P.s. Amikor átléptem a határt Padang Besarnál, minden falucskában mecsetek mutatták, milyen közösség földjén járok.

Az egyik település központjában meg az alábbi szoborral a központ üzent: hogy tudjam, melyik országban vagyok.

A legkisebb maláj állam. Csoda, hogy van; beszorulva Kedah és Thaiföld közé.

Kangar, ahonnan ezeket pötyögöm, az adminisztratív főváros, az uralkodó pedig Arauban... tudjuk, székel.

Tulajdonképpen eredetileg a déli Kedahhoz tartozott, mígnem a Langkawi mesében emlegetett sziámi (thai) invázió során, 1821-ben elfoglalta az északi szomszéd. Brit közvetítéssel (Burney Egyezmény, 1826) aztán maradt is sziámi fennhatóság alatt, s emellett az északi hatalom kifejezte különleges érdeklődését a többi északi maláj szultanátusra (Kedah, Terengganu, Kelantan) is. Ez a sziámi befolyás fenn is maradt a mai határvonalat meghúzó 1909-es angol-sziámi egyezményig.

Ez alatt a szűk száz év alatt a sziámi kontroll teljes volt Perlis felett. A külső hatalom választott uralkodót a kedahi szultán-családból származó Sayyid Hussain Jamalulail személyében, aki Perlis első rádzsája (raja) lett. Az északi miniállam uralkodója mind a mai napig s a maláj tagállamok közül egyedüli kivételként a rádzsa címet viseli.

Azért Thaiföld még egyszer kinyújtotta a kezét Perlis felé. Amikor a 2VH-ban Japán lerohanta Délkelet-Ázsiát, a vele szövetséges Sziám ismét annektálta a miniállamot. Persze az ilyen nagyhatalmi szövetségesek farvizén végrehajtott annexiók sorsát ismerjük. Itt is az történt: a háború után visszaállt a brit befolyás. Majd jött a maláj függetlenség.

A lakosság négyötöde maláj, az állam erősen muszlim többséget mutat. Mellettük még a kínaiak vannak nagyobb számban. A tamil közösség már szinte elenyésző. S vannak thaiok is.

Kedvemre való hely. Nincsen agyonfejlesztve, a vidék még dzsungeles, és úgy összességében nincs itt semmi látnivaló.

Tehát: nézelődöm.

A sziget hősnője. Vagy: arca.

A 18. század vége felé élt, egy Phuketről származó, frissen betelepült családból. (Itt Langkawin egyébként mindenki immigráns volt.) A legenda szerint ő volt a sziget legszebb lánya. Ennek megfelelően a legnagyobb itteni harcoshoz, Wan Darushoz adták. (Vagy modernebb verzióban: ...ment feleségül.)

A harcos aztán, ahogy az a legendákban lenni szok, csatába szállt, elment küzdeni a sziget főmumusai, a sziámiak ellen.

Amikor a férj nincs otthon, a népi dramaturgia íratlan szabályai szerint mindig jön a bonyodalom. Különösen akkor, ha van egy rosszakaró is a faluban (a szigeten). Ez utóbbi volt a falufőnök felesége, Wan Mahura. Aki - ahogy az kell - féltékeny volt az egyébként is új betelepülő (lásd még: gyütt-ment) Mahsuri szépségére. Meg is kezdte az aknamunkát ellene.

Volt is alkalom: a szigeten felbukkant egy művelt utazó (még egy idegen!), Deraman, aki sok időt töltött a világszép Mahsurival. Wan Mahura asszony rögvest akcióba lépett: bevádolta a szépasszonyt, hogy összeszűrte a levet a gyanús alakkal.

Mahsuri hiába bizonygatta az ártatlanságát, a falu szigorú döntése borítékolható volt. A halálos ítéletet mindenféle eszközökkel igyekeztek végrehajtani, de a szívós Mahsuri még mindig élt. Ekkor azt kérte, hogy a Délkelet-Ázsiában mindenütt elterjedt hullámos pengéjű tőrrel, a keris-szel végezzenek vele. Ezzel tudták végül a vérét venni.

Amely azonban fehéren folyt. A sziget népe ekkor érthette meg - ahogy az egy jó drámában dukál -, hogy Mahsuri ártatlan volt.

És még egy dráma-toposz. A haldokló nő utolsó szavaival hét generációra szerencsétlenné átkozta a szigetet.

A kortársak bizton berezeltek: Mahsuri halála után nem sokkal jött a sziámi invázió.

Ps. Ha utánaszámolok, ez a hét generációnyi idő úgy a 20. század végén ért véget. Amikor Mahathir Muhamad beindíttatta a sziget "felfejlesztését". Ez volna hát a szerencsétlenség korának a vége?

Alant Mahsuri mauzóleuma. Ide jár a nép, Mahsuri Phuketben élő rokoni leszármazottjai (!) - no, meg a turisták 17 ringgitért -, hogy emlékezzenek . És a szépasszony közbenjárását kérjék.

A sas szigete. Ez az egyik -maláj - etimológiai magyarázata a sziget nevének. A másik meg indiai (szankszrit): szép sziget. Hát igen, nagyon szép. Van miért aggódni.

És jó helyen van - kereskedelmi szempontból. Az Andamán-tenger délkeleti csücskében, a Melakai-szoros bejáratánál. Pályázott is rá sok mindenki a történelem folyamán. A kínaiak például. A Jüan-dinasztia egyik utazója, Wang Ta Jüan a 14. században írt róla, Long Ja Pu-ti néven. Aztán a nagy admirális, Cseng Ho, a 15. század első évtizedeiben járt erre többször is. Az ő munkájában a sziget Long Ja Zsiao-li néven szerepel.

Része volt a Srivijaya államnak, aztán a Melakai szultánság korában (15. század) a szoros keresledelmének egyik tranzithelye lett, majd a Kedahi szultanátus gyakorolt felette fennhatóságot.

Éppen jó földrajzi elhelyezkedése miatt Burma és Sziám is régóta kipécézte magának ezt a szigetet. Az itteni lakosok többsége amúgy 80%-a maláj, s mellettük itt van a szokásos malajziai felhozatal: kínaiak, tamilok és igazán kis számban thaiok.

Végül 1822-ben Sziám véres attakkal foglalta el a szigetet és bár 1837-ben a kedahiak vissafoglalták az északi fennhatóság egészen az 1909-es úgy nevezett angol-sziámi egyezményig fennmaradt. Utána jött a tényleges brit uralom - névleges kedahi autoritással. Ekkor lett a sziget északi szomszédja, Tarutao sziámi fennhatóságú s a köztük húzódó szoros ma a maláj-thajföldi tengeri határ.

A japánok itt sem népszerűek - az 1941-45-ös megszállás mián.

Aztán a kis szigetre a nyolcvanas évektől nagy korszak köszöntött. 1986-ban Mahathir Mohamad miniszterelnök kiadta az ukázt: turistaparadicsomot kell csinálni Langkawiból. (Egy kissé az északra lévő thaiföldi Pukhet növekvő ázsióját irigyelhette meg.)

Azóta megy minden ezerrel. Pusztul az erdő, ömlik a beton, a sziget északi oldalán gyönyörű cementgyár emelkedik. Útépítés, sitt, parasztvakítás. Jönnek a turisták.

Ha minden ebben a tempóban halad tovább, akkor még egy-két évtized.

Oszt kalap.

Kedah epitheton ornansa ez. Az észak-maláj tartományé, amely kábé akkora, mint Libanon, de a jelentősége, a múltja jóval többet mutat, mint kicsiny területe.

Ez a vidék ugyanis - túl azon, hogy mind a kínai, mind az indiai kultúrkör érdekszférájába esik - a félszigettől északra húzódó két államalakulatnak, Sziámnak (Thaiföld) és Burmának (Mianmar) is időről-időre felkeltette az étvágyát.

Ennrk elsődleges oka, hogy a Bengáli-öböl irányába mindig is kitűnő kikötővel bírt a Kedah-folyó torkolatában, ugyanakkor északkelet felé innen indultak a régi kereskedelmi utakba félsziget másik oldalára, a Délkínai-tengernél található kikötőkbe, Songkhlába és Pataniba.

Addig nem mennék vissza, hogy mit csinált itt az ősember (nem fázott, ez biztos és kajája is volt, igaz ő is gyakran megkajulhatott), az első államalakulatnál kezdeném.

Ez pedig a Srivijaya birodalom volt, amely jávai központtal tereti pulzációval a 7. századtól egészen a 14. -ig fennállt; tulajdonképpen Melaka felemelkedéséig. (Tavaly írtam ott róla.) A Srivijaya-évszázadokban több konfliktus volt a Penangban emlegetett Chola-dinasztia államával, amely a Bengáli-öböl irányából ellenőrizte a dél-ázsiai kereskedelmet. I. Rajendra Chola király idején (1014-1044) a Chola állam nagyszabású hadjáratot vezetett ide s ettől kezdve megerősödött az indiai (tamil) befolyás.

Ezután egy rövidebb sziámi befolyást követően, a maláj Melaka szultanátus idején Kedah fontos tranzitkereskedelmi szerepet játszott északon. Felfigyeltek a jó kikötői adottságokkal bíró területre a portgálok is, a 15. századtól több kísérletet tettek a vidék elfoglalására. A sziámi befolyás azonban csak az angolok érkezésével szűnt meg: a 19. századtól egyre inkább az európaiak befolyása érvényesült.

Aztán jött a japán megszállás és a függetlenség.

Most meg én. Megérkeztem a Kedahhoz tartozó Langkawi-szigetre. (július 31.)

A sokszínű és gazdag penangi multikulturális kavalkádnak a kezdetektől fogva részesei voltak a 18. század végén letelepedő zsidó kereskedők. A közösség másfél évszázadon át virágzott, mára bezárt zsinagógáján kívül csak a temetője maradt, egyetlenként Malajziában.

A temetőt magába foglaló telket Shoshan Levi vásárolta, a helyiek emiatt Levi-temetőnek is nevezték. Az első sírkövet 1805-ben állították fel, az utolsót pedig 2011-ben, amikor a szállodaipari vállalkozó, David Mordechai 90 éves korában elhunyt. Ő volt az utolsó zsidó lakos a szigeten. (Itteni sajtó információk szerint Mordechai unokahúga az ausztráliai Sidneyben élő Tefa Efraim az utolsó maláj útlevéllel rendelkező zsidó.)

A Mordechai családról még annyit: David apja, 1895-ben Bagdadból vándorolt ki Penangba és az ónkereskedelemben dolgozott.

A penangi közösség tagjai szinte teljes egészében szefárdok voltak, számosan egykori portugáliai gyökerekkel. (Már megint úgy érzem, kicsi a világ. Madeira és Gonçalves Zarco jár az eszemben.) A sírok között azonban romániai születésű személyt is találhatunk; ami nem zárja ki a szefárd gyökereket.

A 19. század végére megerősödött a közösség: az 1899-es népszámlálás 172 zsidó élt a szigeten.

A hanyatlás a japán megszâllással kezdődött; az egész közösség Szingapúrba menekült. A hâború után aztán kevesen tértek haza, a többség a hatvanas években az Egyesült Államokba, Ausztráliába és Izraelbe vándorolt. 1963-ban Penangban már csak 20 zsidó élt. 1976-ban zárták be a város 1896-ban épült zsinagógáját, amely ma nyomda és üzlet.

A temetőre felügyelő tamil férfi rendkívül segítőkész volt.

Egy időben busszal ingáztam Teherán és Qom között. Élvezetes utazások voltak, százhúsz kilométer, két óra, pont át lehetett nézni az aktuális leckét.

Vagy bámulni a tévét. Egy ilyen útba pont belefért egy hősies iráni háborús társadalmi dráma. Emlékszem, egyszer egy velem egykorú hauza-hallgató ült mellettem s nézte meredten a tanmesét. Amely főhősei teheráni kisstílű külvárosi bűnözők voltak, akiket besoroznak az iráni-iraki háborúba katonának. S a fronton megtörténik a csodálatos jellemfejlődés: valamennyien hősök, a fő-főszereplő sármos fiatalember pedig az életét katartikus viszonyok között a hazájáért adó mártír lesz.

Nem mondom, hogy az én hátamon nem állt fel a szőr.

A mellett ülő kezdetben merev arcú, szigorú, fúrtlencsés szemüvegű, már-már trockiji figura a film felénél kezdett könnyezni. A végén zokogott.

A másik opció: indiai film volt. Illetve - tekintve a bollivoodi opuszok rétegzettségét, hogy így mondjam - annak egyharmada-fele. Ennyi fért bele az időbe. De ezek - miként a film elején állóképben bemutatott dokumentum igazolta - mind hatóságilag engedélyezettek voltak, tekintve, hogy általában nem esik testi érintkezés a különböző nemek tagjai között.

Akár a hauzákba igyekeztek az utazók, akár "világi" kereskedők voltak, valamennyien elmerültek ezekben is. (S ha a főhős egy karate-viadal és egy lovaskaland között virágszóró lányok körében dalra fakadt s táncra perdült, mindenki lábbal-vállal verte a ritmust.)

Ez jár az eszemben a George Town-i indiai negyedben, hol folyamatosan üvölt a bollivoodi filmzene.

Úgy táncra perdülnék a kereszteződésben! Két opció lehet: jönnek a virágszirmot szóró lányok. Vagy a penangi pszichiáterek.

Pinang szigete nem csak a kínai gazdasági-kulturális akciórádiuszába esik bele. Ugyanez elmondható az indiai szubkontinens irányából érkező hatásokra, kapcsolatokra és migrációra.

A Bengáli-öböl mindkét oldalára kiterjedt a tamil Chola dinasztia birodalmának fenhatósága. Hol közvetlenül (mint a dél-indiai partvidéken és Ceylon szigetén), hol pedig befolyási övezetként (mint a Gangesz-Brahmaputra torkolatvidékén, az Andamán-szigeteken, a Maláj-félsziget nyugati és Szumátra északi és keleti partvidékén). Így Pinang szigetei része volt a Chola-univerzumnak - igencsak hosszú ideig: a Kr.u. 3. századtól 1279-ig. Indiai közösségek tehát már akkor élhettek ezen a szigeten.

A mai indiai (tamil) közösség első telepesei a 18-19. század fordulóján érkeztek, éppen Francis Light expedíciójával, illetve később az ő ösztönzésére. Miután az egykori Chola-uralom vidékéről érkeztek, a közösséget chuliknak, illetve chuliasnak nevezték s nevezik ma is.

A főként fűszer és szövetkereskefelemben nyomuló csoport vezetőjét, Cauder Mohudeen-t 1801-ben kérte fel Sir George Leith kormányzó, hogy építsen mecsetet az egyre nagyobb létszámú muszlim indiai közösségnek.

Mohudeen, aki egy dél-indiai Mahmudbandarból való hajós volt, megbízta Kader Mydin Mericant, aki viszonylag gyorsan végzett a munkával. Az eredmény egy arab, mogul és mór stusjegyeket magán viselő impizáns épület. (A ma látható egy száz éve történt jelentő átalakítás eredménye.)

Mohudeen lett a chuli-közösség vezetője (kapitan), miután a malájok a dél-indiaiakat így nevezték, ő lett Kapitan Keling.

Bejrútban, a régi/új városközpontban (azért írom így, mert a hosszú háború után volt másfél évtized, hogy a pusztítások miatt a Hamra környéke volt a "city") van egy utca (Al-Amír Bashir). Ezen pár száz méteren belül van egy tucat templom és mecset. Szunnita, örmény ortodox, maronita, görög ortodox, római katolikus stb. S ha ehhez hozzávesszük a nem túl messzi Vádí al-Amíq-ot, akkor ide sorolhatjuk a Maghen Abraham zsinagógát vagy az amíqi síita mecsetet is.

És bár a libanoni konfesszionalizmus nagy bírálója és szkeptikusa vagyok, tény, hogy súrlódásokkal ugyan, de működik az együttélés. A véres konfliktusok fő gerjesztője nem az ideológiai/vallási ellentét, hanem a politikai mezbe bújtatott felekezetiség. De nem is erről akartam.

Itt, George Townban is van egy utca, a Jalan Masjid Kapitan Keling. Itt egy kilométeten belül - többek között - az alábbi szentélyek sorakoznak, valamennyi működésben, emberekkel teli.

1. Church of Assumption. A római katolikus templomot 1802-ben Kuala Kedah-i telepesek építették. Mai formáját 1860-ban kapta.

2. St. George's Church. Anglikán templom, 1818-ban fejezték be. A japán bombázásban súlyosan megsérült, a 2VH után renovâlták.

3. Kuan Im templom. Az első, 1800-ban emelt kínai szentély. Ma a legnépszerűbb a penangi kínai közösség körében.

4. Sri Mahamariamman templom. Hindu szentély az indiai negyedben, 1833-ból dravida stílusban.

5. Han Jiang templom. Kantoni bevándorlók szentélye 1870-ből.

6. Kapitan Keling mecset 1801-ből. (Erről később bővebben.)

7. Yap Kongsi. A dêl-kínai Yap-klán szentélye 1924-ben épült.

8. Hock Teik Cheng Sin templom. Kínai szentély 1850-ből.

9. Melayu mecset. 1808-ban építtette egy Acehből ide települt herceg. Hagyományosan, a légi közlekedés elterjedéséig itt várakoztak behajózásra a Mekkába induló maláj zarándokok.

Az utcát nemrég átnevezték: Jalan Harmony-ra. Úgy legyen!

Temető napnyugtakor

Egy új helyen az utazó - amennyiben lehetséges - három intézményt feltétlenül keressen fel. A kocsmát, vagy kulturális feltéleteinek hiányában annak megfeleltethető helyiek által látogatott vendéglátóipari egységet, a vasútállomást (ha nincs, kiváltható buszpályaudvarral, bár az csökkenti a szociológiai forrásértékét) és a temetőt.

Mondhatni, hogy ez a három hely a társadalom viszonyrendszerének három alapirányáról árul el sokat. A kocsmában megérezhetünk valamit (vagy sokat) az emberek egymás közötti intererakcióikról, verbális (meg néha fizikális) kommunikációjáról.

A vasútállomás adhat mélységi képet arról, miként viszonyul a társadalom a környezet irányába. Én nem tudom, miért, de a vasút az az épített környezet, amelynek tisztán- és karbantartása a legnagyobb kihívás és szervezeti erőpróba minden társadalom számára. (Mindig a Koppenhága-alsó Rákosrendezőt idéző viszonyaival szoktam ilyenkor jönni.)

A temető pedig többet elmond az emberek transzcendenciához való viszonyáról (s nem csak arról), mint bármely templom vagy szentély.

Ilyen ez a George Town-i protestáns temető is. A visszafogottságot szétfeszítő birodalmi öntudat, a halállal szembeni cinizmusba fordított félelem, honvágyas melankólia.

És az adatokat böngészve egy - nem meglepő - egészségföldrajzi felismerés: igaza volt az itt nyugvó Francis Lightnak. Penang a miazmás levegő miatt a fehér ember temetője.

Ő már csak tudta. Maláriában hunyt el.