Temető napnyugtakor

Egy új helyen az utazó - amennyiben lehetséges - három intézményt feltétlenül keressen fel. A kocsmát, vagy kulturális feltéleteinek hiányában annak megfeleltethető helyiek által látogatott vendéglátóipari egységet, a vasútállomást (ha nincs, kiváltható buszpályaudvarral, bár az csökkenti a szociológiai forrásértékét) és a temetőt.

Mondhatni, hogy ez a három hely a társadalom viszonyrendszerének három alapirányáról árul el sokat. A kocsmában megérezhetünk valamit (vagy sokat) az emberek egymás közötti intererakcióikról, verbális (meg néha fizikális) kommunikációjáról.

A vasútállomás adhat mélységi képet arról, miként viszonyul a társadalom a környezet irányába. Én nem tudom, miért, de a vasút az az épített környezet, amelynek tisztán- és karbantartása a legnagyobb kihívás és szervezeti erőpróba minden társadalom számára. (Mindig a Koppenhága-alsó Rákosrendezőt idéző viszonyaival szoktam ilyenkor jönni.)

A temető pedig többet elmond az emberek transzcendenciához való viszonyáról (s nem csak arról), mint bármely templom vagy szentély.

Ilyen ez a George Town-i protestáns temető is. A visszafogottságot szétfeszítő birodalmi öntudat, a halállal szembeni cinizmusba fordított félelem, honvágyas melankólia.

És az adatokat böngészve egy - nem meglepő - egészségföldrajzi felismerés: igaza volt az itt nyugvó Francis Lightnak. Penang a miazmás levegő miatt a fehér ember temetője.

Ő már csak tudta. Maláriában hunyt el.