Jó viszonylat volt, a szigetre átjutni kerékpárral meg izgalmas. Miután a hídról visszafordítottak, a kompot keresvén egy igazi ázsiai giga-acélkohóhoz jutottam, mely mentén, érc-, sitt-, meddő- s mocsokhegyek mellett, szmogban, porban, retekben kilométereket tekerve újólag csak az öreg (?) Fejér-megyei zakkant poéta jutott az eszembe: "Nincsen remény! Nincsen remény!"

A Földnek s vele az emberiségnek biztosan.

Aztán a komp áthozott Pinang szigetére, Georgetown-ba. Úgy a tartományról (Penang), mint a városról majd holnap, most csak egy röpke benyomás.

Ékszedoboz a város. (Copyright: középkorú magyar átlagturista sóhaja Hurghada esti fényei láttán, a levegőből.) Gyakorlatilag - nekem legalábbis - elviselhetetlen mennyiségű fehér turistával. Itt vannak a Délkelet-Ázsiában őshonos speciesek: bakkancsos, minden valószínűség szerint TIBETet megjárt, immár megvilágosodott nagyszakállú posztmodern hippik, lazuló (értsd: permanensen ittas) ausztrálok, némi német középosztálybeli családok és a zöm: a delelőntúli férfiak hármas, négyes osztóval fiatalabb hölgykísérettel. Vagy ennek alfaja: kigyúrt izomagyak csoportosan, egy tizes szorzóval könnyebb hölgy kíséretében.

Fültanúja lehettem egy ilyen utóbbi, verbális úton történő csoportképződésnek. A kigyúrt úriemberek közül a - gondolom én - alfa harminc centiméteről üvöltötte hölgy arcába: "Háomács?"

Hirtelen arra gondoltam, akkor inkább a kohó. De aztán győzött a józan ész. Nem engedünk a kultúrából.

Ps. A végére még néhány reggeli kép mai kiindulóhelyemről, Taipingből. Az 1887-ben egy ausztrál építész által tervezett Mindenszentek temploma az első angol imaház volt Malájföldön.