Szent György Oszlopai itt magasodnak a fejem felett. A Novi Pazartól északra emelkedő hegyen áll a Đurđevi Stupovi kolostor. Talán már írtam is róla. De most egy másik hasonló nevű épületegyüttesről.

Pár szó a dél-balkáni lakótornyról. (A szó a törökből, a "torony, vár" jelentésű kule-ből származik. Oda pedig az arabból - a قَلْعَة‎/qala'a=vár, erődítmény szóból érkezett.)

Inkább az albánok lakta városias települések sajátja, de a bosnyák területeken is előfordul. Albániában, Koszovóban számtalan helyen fennmaradtak ezek az építmények, a legizgalmasabbak - tanúsíthatom - a Prizren és Peć/Pejë közötti nyugat-koszovói határzónában. Macedóniában szintúgy az albán határ vidékén, az általam tavaly megjárt Debar környékén találkozhatni velük.

Montenegróban pedig éppen Plavban és Gusinjében.

A terméskőből emelt lakótornyok természetesen védelmi célt is szolgáltak - részben a mindenkori hódítók ellen, de leginkább a gyakoribb klánharcok idején. A plavi és gusinjei tornyok a Keljmend törzshöz kapcsolódnak.
Miként az ilyes építményeknél általában, a földszinten általában műhely vagy üzlet működött, míg az első és második emeleten a család lakószobái helyezkedtek el. A legfelső - hagyományosan fából készült - szintet erkélyek (ćošak) díszítették.

Az első kép a legjobb állapotban fennmaradt, 1671-ben, a Keljmend-klán központjaként emelt Redžepagić-torony látható, amelyet az említett két városban emelt kulák követnek. Legvégül pedig a bizonyíték arra, hogy a kula-hagyomány még a mai modern épületekben is fellelhető.

Még Plavnál is beljebb a Prokletijében. Hasonló etnika-vallási paraméterekkel.

Mecsetek, (régi) toronyházak, kávézók, hegyek.

Ez a Szandzsák montenegrói oldalának legeldugottabb zuga, már nem a Pešter mészkőfennsíkos világa, hanem a fekete hegyek sziklarengetege. A városka a Montenegrót, Albániát és kicsit Szerbiát is érintő Prokletije-hegység északi előterében van, a Lim felső folyása mentén, ahogy az kell, egy tó partján.

Itt aztán lehet izmozni, hogy a muszlim többségű lakosság milyen eredetű. Alapjában véve szláv (bosnyák), bár az 1600-as években az albán Keljmend és Kuči törzsek tagjai telepedtek itt meg. Szóval mixed inhabitans, kevert, de szerb/crnagorác alapú nyelvvel.

Meg Bosnia-tacepaóval a falon. Meg albán zászlóval a kultúrházon. S a főutcán emás melletti arab és bosnyák pártirodákkal.

A kávé jó.

A Szandzsák - oly sokszor írtam már - egy kulturtörténeti aranybánya. (Meg hát ugye, természeti is, miként - mondjuk - az előző poszt bizonyítja.) Az iszlám adja a régió fő arculatát, hiszen maga az egykori közigazgatási egység is az oszmán korban született. De hát ezt megelőzően ez volt a középkori szerb államiság egyik bölcsője is, a Vlastimirovićok, majd a Nemanják földje. Számtalan, már bemutatott kolostorral.

Ez itt alant kicsiny építmény, de nem kevésbé fontos. A Stari Vlah-fennsík, a tegnap bemutatott Uvac-folyó északnyugati partján tényleg a Nemanják ősi, köves fészke (szép képzavarral), ahol - a hagyomány szerint 1219-ben maga Szent Száva emelt kolostort. (Mondjuk, hol nem?) Aztán 1422-ben felkerültek a falakra a freskók is.
A most látható - természetesen restaurált - épületet a 17. században emeltette Gabriel Rajić-Rašković pátriárka. Nevezett vallási vezető nem akárki volt. Az oszmán adminisztráció által nagy becsben tartott Rašković-családból származott, és sokáig az ostrogi kolostort vezette. (Ezt a montenegrói Nikšić melletti helyet mindenkinek ajánlom, aki lélegzetelállító sziklafalba emelt középkori csodát akar látni.)

Rajić-Rašković 1648 és 1655 között volt pátriárka - s ez alatt a szűk hét esztendő alatt igencsak intenzív munka jellemezte. Két dologról lett nevezetes. Egyrészt erőszakosan térítette a régió zsidóságát, ami komoly konfliktust eredményezett közte és a balkáni zsidó közösségek és ez utóbbi mellett álló Fényes Porta között.

De ami igazán betette a kaput Isztambulban az volt, amikor a pátriárka elutazott az orosz cárhoz, hogy pártfogót keressen a szerbség és általában a balkáni ortodoxok számára. Sikerrel járt: ettől az időtől számítható Oroszország balkáni ortodoxok feletti védnöksége, illetve máig tartó régióbeli politikai ambíciója.

R-R személyes életében már kevésbé volt szerencsés kifutású az oroszországi kirándulás. Mint árulót az oszmán hatóságok 1659 karácsonyán felakasztották.

Természetesen kanonizált mártír lett.

P.s. Van még egy érdekesség evvel a kicsiny kolostorral kapcsolatban. Szerb források szerint 1689-90 - gondolom, ahogy errefelé szokásos, kemény - telét itt töltötte Arsenije Čarnojević, az akkori ipeki (Peć) pátriárka, hogy erőt gyűjtvén '90-ben levezényelje az első nagy szerb menekülést (Велике сеобе Срба), melynek során hozzávetőlegesen 70000 szerb települt le a Duna mentén, a már Habsburg uralom alá került Vajdaságtól Szentendréig. Ekként e kis templom még a magyarországi történésekhez is kapcsolható.

Egyébként a Habsburgok tárt karokkal fogadták a menekülőket; nagy számban telepítették le őket a frissen visszahódított déli területek határvidékén. Ebből lettek a mai Horvátország területén a jelentős szerb lakossággal bíró Krajinák. (Emlékezhetünk rájuk a borzasztó délszláv háborúból.) Mindaddig, amíg Tudjman tábornok-elnök '95-ben ki nem "Vihar"-oztatta a szerbek többségét onnan. Sokat tűnődtem ezen Knin bedeszkázott ablakai láttán.

A szandzsáki muszlimok, szlávok (bosnyákok) révén (no-no, mutatják fel mutatóujjukat az albánok, de ezt most hagyjuk) az iszlám alatt is megtartották eredeti közösségszervező társadalmi struktúrájukat. Aminek az alapja a házközösség (zadruga) volt. A nagyra nőtt, szerteágazó zadruga részeit összetartotta a vérségi kapcsolat, az atyafiság (bratsvo rod). A egy őstől (đed) atyafiak aztán dedovinát alkotott, amelyek magasabb szervezeti egysége a kenézség (knjezstvo), majd a zsupánság (županija) következett.

(Ez már ismerősen csenghet - túl azon, hogy az ispán szavunk ebből eredeztethető -, miután Modrus zsupánság volt az első, III. Béla királyunk által 1192-ben eladományozott királyi közigazgatási egység, mely tranzakcióval megkezdődött a feudális széttagolódás kishazánkban. Ho-hó, mondanák erre egyesek, hogy akkor még nem is volt kicsi. Nü! Hozzátenném, mi nem profitáltunk a széttagoltságból - enkormányzatilag, alá-fölérendeltségi bizalom-tanulásban úgy, mint a tőlünk Nyugatra lévő népek.)

Ezt a kis történelmi kirohanást a szandzsáki lakosság társadalmi szerveződéséről csak azért ejtettem meg, mert - bár ez az elmúlt évszázadokban a gazdasági átalakulások, elsősorban az iparosítás következtében sokat erodálódott -, ez a struktúra máig élő maradt.

Igaz, most új kihívás előtt áll. A fiatalok és az alsó-középkorúak számára a meghatározott mecsetelöljárókhoz tartozás egyre inkább felülírja a családi hovatartozást. Törökország és az Öböl pedig bőszen küldi a maga imámjait, akik új lojalitások alapján rendezik át a társadalmat.
A kérdés: meddig és hova?

Ilyenből Szerbiában tizenkettő egy tucat. S a többi is ilyen izgalmas vidékeken foly.

Dimitrov ets.-sal (vagy: -sel?) folytatnám.

Nékem relevatív élmény volt '86 júniusában, miközben hullott reánk az, amitől előbb-utóbb mindannyian meghalunk, szóval a bolgár tengerparton, Primorszkóban láttam a tengerparti Dimitrov-szobrot. Monumentális (mi más) alkotás volt; Georgi a tengerrel és az uralkodó széliránnyal szemben, azaz keletnek vetette bronz(?)testét, kezében óriás szemekből szőtt vas(?)lánccal. Az nem volt világos, hogy ő maga van-e leláncolva, nehogy elérzékenyüljön a látványtól s ruháját letépve az arany homokos partot nyaldosó fehérfodros kék hullámok közé vesse magát, vagy ő az, aki láncra veri a partot s egész Bulgáriát. Vagy esetleg azért van leláncolva, nehogy ellopják a szobrot.

Nem tudom, de már biztos nincs ott.

Olvasok itt egy könyvet, kábé másodszor. Kondicionálom magam a jelenhez. Ami egyre inkább hasonlít a múlthoz. (Ez most sokfelé divat; nekem nem fáj, van olyan nézőpont, ahonnan minden múlt-restauráció komikusnak hat. Tragikomikusnak.)

Szóval a mű Misha Glenny ópusza, amely az alábbi címet viseli: The Balkans, Nationalism, War and the Great Powers 1804-2011.

Javasolnám. A 19. századi orosz-osztrák-török hatalmi játszmát rendkívül élvezetesen adja elő; nemkülönben a 20. századi német, szovjet és brit ambíciókat s korrekt a török hatalmi újjáéledés tekintetében is. És a radikális iszlám itteni megjelenését is jól foglalja össze.

Ez a könyv napjainkban íródik tovább. Figyeljünk.

Kávézók, napsütés, kis szomor.

Ami mindig van errefele, már-már pamuki "hüzün". (Ez az arab eredetű szó "szomorúság"-ot jelent.) A régmúlt daliás idők és a mai roncstársadalom állandó öszvevetése. Mint nálunk - teszem hozzá.

Szerbia mostanában ugyancsak "régi válaszokat"keres aktuális kérdésekre. Minthogy a térségben - a százötven évvel ezelőtti helyzetre kissé hajazva - nagy/középhatalmak nyomulnak, Törökország, Oroszország és kissé friss tényezőként Szaúd-Arábia (és - még - csatolt részei), Belgrád is folytonosan újrapozícionálná magát. Most éppen a hagyományos, többévszázados patrónus, Moszkva irányába. Volt már ilyen, s lesz is még.
Mert a régmúlt dicső idők visszatérésének opciója igencsak lehetetlennek tetszik. Felszínesen azt mondhatnók, hogy a Balkánnak mindeddig két és félszer ment igazán. Amikor egy nagyobb politikai entitás részeként, ergo egységben üzemelt.

Az első ilyen - máig meghaladhatatlan - golden age a római birodalom kora volt. Ami közlekedési infrastruktúra van jelenleg a félszigeten, az mind a római hadmérnökök szakértelmére vezethető vissza. De ugyanez a helyzet - kis túlzással - a vízgazdálkodás vagy a kereskedelmi logisztika esetében is. Az aranykor aztán prolongálódott s lassú hanyatlással ért véget a bizánci birodalom felszámolásával.

A második arany-, na jó, legyen: ezüstkor az oszmán állam jelenléte a félszigeten. A szerbek, a bolgárok, és persze a görögök máris a szívükhöz kapnak és autentikus népi bökőszerszámukat merítenék meg bennem ennek hallatán, de kétségtelen tény, hogy az elsó osmanlı évszázadok jól felépített-irányított közigazgatást és gazdaságot hoztak a Balkán népeinek. Nem mindenkinek, igaz, de mind többen igyekeztek a legkedvezményezettebbek közé kerülni, azaz iszlamizáltak.

A címben említett "feles"aranykor már korántsem nevezhető aranynak és az egész félszigetre kiterjedtnek sem. Ez volt az 1VH után született délszláv állam, amely legalább a Nyugat-Balkánon hozott - tudjuk, milyen módszerekkel s áron - igazából a 2VH-követően kibontakozó regionális prosperitást.

Egyébként a kommunisták balkáni hatalomra kerülésekor rövid ideig szó volt arról is, hogy e délszláv képződményhez Bulgária is csatlakozik. Hát, ismerve Josip Broz meg Georgi Dimitrov elvtárs személyiségét, ennek a valószínűsége a nullával volt egyenlő. Belülről soha nem jött létre politikai entitás az egész Balkánon. A geográfiai, etnikai és kulturális tagoltság ezt lehetetlenné tette/teszi. Hát még, ha nagy dudások (lásd: Tito, Dimitrov) maguknak akarták a kizárólagos hatalmat.

"Ja, és még én is ott voltam!" - kiált át a kommunista másvilágról Enver Hoxha.

Jártam erre sokszor, s miként valamennyi ex-jugó hegységben, itt is az járt a fejemben, hogy Wehrmacht meg SS ide, kollaboráló helyiek plusz leszervezett muszlimok&albánok oda, a náci vezetés hogyan is gondolhatta, hogy ezt a vidéket - értsd: die Balkanhalbinsel, vagy német tudományos terminussal, Südosteuropa zusammen - valaha is teljesen ellenőrzése alá veheti. Ez még a mai infrastruktúrával is lehetetlennek tetszik. (Na jó, ugyanez a kérdés feltehető mondjuk Rußland esetében is.)

Tudta is ezt Josip Broz meg Draža Mihajlović is. S végül az előbbi húzta a leghosszabbat.

Pár kép a néhol ismét ködbe vesző Kopaonikból.

Nyolc évvel ezelőtt Görögországból, Macedóniából jövet vetődtünk ide a Kopaonik közepébe - éjjel. Az alant látható Zvezda szállóban töltöttünk egy éjszakát a két éves fiammal. A dizájn mondhatni romantikus volt; nem csodálkoztam volna, ha a premijer lakosztályból éppenséggel Josip Broz lép ki, s még csak nem is öregen. A szolgáltatás színvonala is ehhez igazodott, mindenki mufurc és kelletlen volt. No, és a reggeli...olyik tojásrántotta, mellyel sokat látott alsókategóriás utazóként sem nagyon találkoztam sehol. Aluminium evőeszközökkel.

De hát valami csak lehet ebben a városban, ha visszatértem ide.

Felvehetjük a Nevezetességek Nélküli városok listájára. (Azaz: jó hely.)

Még egy kis kiegészítés az iráni forradalmi eszmék előzményeihez.

Pontosabban a 20. századi mainstream szunnita iszlamista irányzata, a Muszlim Testvériség (MT) és a hatvanas években kibontakozó progresszív-politikus síizmus közötti viszonyhoz.

Kevéssé ismert (mi nem az?), hogy a MT főideológusa, a máig megkerülhetetlen Szajjid Qutb egyik alapművét, az „E vallás jövője” (المستقبل لهذا الدين) címűt a szerző halálának (kivégzésének) évében fordította le perzsára (آینده در قلمرو اسلام) egy akkoriban mindössze huszonhét éves iráni vallástudós, Alí Khámeneí. A fiatal álim a fordításhoz írt előszavában nagyrabecsüléséről biztosítja a szerzőt, akit „hitharcos gondolkodónak” (انديشمند  مجاهد ), az iszlám korabeli állapotát a legpontosabban felmérő és világos célokat kitűző elmének nevez.

Qutb ezen műve három évvel Khomeiní alapvetése, az Iszlám kormányzat/kormány/hatalom (الحكومة الإسلامية ) előtt jelent meg, s bizonyára hatott rá. Annak ellenére, hogy Qutb a végső legitim hatalmat – kis distinkciókkal ugyan, de a kortárs szunnita teoretikus nagyágyúhoz, Abúlalá al-Maudúdíhoz hasonlóan – Allahnak tulajdonítja ( الحاكمية لله), míg Khomeiní az isteni végső legitimitáshoz – alárendelt viszonyban – hozzáemeli a vallástudós abszolút (e világi) hatalmát (ولايت  مطلقۀ ڧقيه).

S bár a jelenlegi rehbert nem tarják nagy teoretikusnak (ami azért öreg hiba), Khámeneí már a korai műveiben megfogalmaz a mesterétől kissé eltérő gondolatokat. Ő a vallástudós legitimitása ( ولايت ڧقيه) mellé nyíltan hozzárendeli a népszuverenitást (ولايت مردم ). Khomeiní ennek gyakorlati megvalósítását illetően még homályosabban fogalmazott. Ez utóbbi, azaz a korlátozott népszuverenitás az, amely lehetővé teszi a vallástudós abszolút hatalmának vörös vonalai között a demokratikus játékszabályok érvénysülését Iránban. S az egyéb hatalmi és politikai tényezők mellett ez a gondolat volt az, amely segített a rendszernek túlélni a forradalmat követő nyolcéves iraki-iráni háború utáni új válaszokat kívánó békeévekben. Nem véletlen, hogy a sokáig Khomeniní-utódnak tartott Hoszejn-Alí Montazerí ajatollah hirtelen háttérbe szorításakor, a forradalom vezetőjének utolsó hónapjaiban – (majdnem) teljes fegyverzetben ugrott elő Khámeneí és lett a rehber annak halála után.

 Amikor Khomeiní előzményeiről írnak, mindig Alí Saríatít emlegetik. Pedig vannak mások is. Khámeneí mindig a forradalom vezetőjének tanítványaként sejlik fel, noha az ő esetükben a mozgalom előkészítésében kölcsönös hatásról beszélhetünk. S nem csak kettejükkel kapcsolatban.

Ilyes dolgokat kell olvasgatni, nem a kortárs – egymásból dolgozó – stratégiai elemzőket. Több választ találunk bennük a Közel-Kelet napi történéseire, mintsem gondolnánk. 

A Desperado-t a kilencvenes évek közepén évekig játszották a damaszkuszi al-Sám moziban. Ez volt az elit filmszínház akkoriban (később a Semiramis lett, az is jó hely volt). Háromszor annyiba került a jegy, mint az “indiai-kínai-karate-akció”-filmeket vetítő többi moziban. (Ezek posztokat érdemelnek, egyszer majd visszatérek rá.) De a 160 szír líra kiböjtölhető volt még a magamfajta tanulónak is. (A laban-mogyoró-mandarin hármassal hónapokig működtetni lehetett egy emberi szervezet.)

Szóval a Rodríguez/Tarantino-film orrvérzésig ment. Ennek oka igencsak egyszerű volt: Salma Hayeket, mint “szíriai származású színésznőt” hirdették a moziplakáton. Na, ezzel a kijelentéssel is volt egy kis hiba. Ha túlnézünk a Szíriában máig szokásos történelemszemléleten, miszerint a Szíria fogalom a hagyományos Nagy-Szíriát jelenti, azaz, beletartozik a névadó országon kívül Libanon, Jordánia és Palesztina/Izrael, akkor is kicsiny torzítás fedezhető fel a színésznő származását illetően. Hayek apja Mexikóban született arab származású businessman volt – Baabdatból. Nevezett városka egyébként a közép-libanoni hegyekben van. Ennek megfelelően a cédrusok alatt Salma Hayeket, libanoni származásúnak (lubnáníjatu’l-aszl) nevezik. De hát ez a származástani vita megszokott errefelé: akinek errefelé vannak a gyökerei, mindenki magának vindikálja. Vicces az állandó vita Carlos Saul Menem, volt argentin elnök, Carlos Slim kőgazdag mexikói üzletember, Adonis, a minden-évben-jelölt-és-soha-nem-Nobel-díjas költő vagy éppen Shakira esetében.

Mindenestre a Desperado-t később még Libanonból átjárva is megnéztem, összesen több, mint hússzor. The bartender never gets killed!

Ezt az egész bő lére eresztett bevezetőt csak azért biggyesztettem ide, mert közel-keleti film élmények kavarognak bennem a mostani libanoni mozi-fejlemények láttán. A belügyminisztérium ugyanis a bemutató előtt egy nappal betiltotta a Wonder Woman (vagy mi a túró) című ez évi opuszt. Leszedték a plakátokat, a moziműsort átírták. Merthogy – így a belügy – a gazdasági és kereskedelmi minisztérium, amely felelős az izraeli áruk teljes körű libanoni bojkottjáért, leszólt, hogy nevezett veretes filmalkotás főszereplője izraeli színésznő. Ráadásul – tette hozzá a belügy, Gal Gadot az izraeli hadseregben szolgált (ki nem, az érvényes törvények szerint), ráadásul részt vett a 2006-os libanoni offenzívában. Azt hiszem, ez utóbbi tényező nyomhatott a legtöbbet a latban. Merthogy az izraeli állampolgársággal járó izraeli termék-bojkott akkor ki kellene, hogy terjedjen más – jóval nagyobb kaliberű – művészekre is. Hogy csak egy példát mondjak: a Star Wars ide vágó részeivel simán lemehettek a libanoni mozikban, nem volt gond Nathalie Portman „származásával”. És Portman többi filmjét is látni lehetett Libanonban.

Persze, hogy ennek a tiltásnak mi értelme van manapság, amikor egy utcán állva hozzá lehet férni például bármilyen filmhez, túl a Libanonban imádott „vihar-a-politikai-biliben” effektuson, nem tudom. És – jegyzem meg halkan – éppen ez a netes közösségi háló volt az, amely az államhatalom figyelmét felhívta erre a „problémára”.

Bejrútban is volt egy „kedvenc” filmem. Ez a Behind Enemy Lines volt. Több mint tízszer láttam, nem a művészi értékei nyomán. Egymás után vittem el barátaimat, libanoniakat, szíreket, albánokat, bosnyákokat, hogy tanulmányozzam a reakcióikat a boszniai háború idején játszódó történek láttán.

Érdemes volt.

Alig másfél hete Isztambulban arról beszélgettem ottani ismerőseimmel, hogy mennyire is nevezhetők felelős vezetőknek az aktuális közel-keleti (arab) politikusok. Jókat sétálgattunk az enyhe sztambuli tavaszban, s órákig csevegve ereszkedtünk le Mecidiyeköyből a Boszporusz-parti Kadiköybe, vagy lézengtünk Üsküdarban. Sütött a nap, korzózott (és zabált) a tömeg, a Polis pedig megsokszorozott humánerővel figyelt. Volt egy érzésem, hogy nem annyira a potenciális terrorcselekmény elhárítására, mint inkább arra, hogy nehogy valaki nyelvére vegye a hatalmat. Beşiktaş felett a mostani politikai elit számára veszélyes (értsd: a világias kemalizmus fellegvárának számító) Taxim környékén és az İstiklal caddesin vízágyús kocsi, mindenféle ráccsal-tolóekével felbuherált járművek, rohamrendőrök őrizték a nyugalmat. (Van arrafelé egy török-német kávézós könyvesbolt. Ajánlanám mindenkinek, akit érdekel a Törökországról és a Közel-Keletről szóló német tudományos irodalom, meg szereti a jó kávékat. Ne hagyjuk ki!)

A fent feltett kérdésre egyértelmű volt a válasz: semennyire. Szervilizmus, aktuális érdek szerinti igazodási kényszer jellemzi az arab vezetőket, meg a lépten-nyomon hirdetett saját ideológia folyamatos áthágása, amit megengedően még talán pragmatizmusnak is lehetne nevezni, de.

Donald Trump szaúd-arábiai látogatása óta megy Katar ekézése. A katariak részéről meg a mosakodás. Holott arrafelé, az Öbölben igazán sokakra ráférne egy kis tisztálkodás.

A dohai dinasztia ellen már mindenki bekapcsolódott, aki számít egy kis pénzre abból az irányból. Például a minap Khalífa Haftar, a legbefolyásosabbnak tartott líbiai vezető, a Líbiai Nemzeti Hadsereg (الجيش الوطني الليبي) parancsnoka – egyébiránt a Nyugat szempontjából a legpotensebb politikus –, támadta és terrorizmus-támogatással vádolta meg a katari vezetést. Szerinte az összes Líbiában tevékenykedő radikális iszlamista csoport mögött Doha áll, mint a térségbeli szélsőséges terrorizmus fő támogatója. Onnan érkezik az országban tevékenykedő szudáni, csádi, afrikai és más arab országokbeli csoportok számára a pénzügyi támogatás. 

Mondta, mert most ez az elvárás – elsősorban Rijádban. Ahonnan azért – ne legyünk naivak – ugyancsak dől a lé.

Rájár a rúd Katarra. Az amerikai elnökválasztás kapcsán neveződött meg, mint terrorizmus támogató ország. (Nem mintha általában az Öbölből nem érkezne pénz, gondolat, logisztika a radikális iszlám szervezetekhez a Szaharától kezdve Szirakon át Afganisztánig és tovább.) Aztán a katari emír szájába adtak dehonesztáló szavakat, amire az egész régió sajtója ezen háborgott, a katariak meg – ahogy az ott lenni szok – külföldi összeesküvést és szabotázst kiáltottak. Most meg ez a leszármazás-vita.

Tamím bin Hamad bin Khalífa Ál Thání, a katari emír elejtette, hogy az ő családja régisége mellett azzal is büszkélkedhet, hogy egyenes ági leszármazottja a vahhabita mozgalom szellemi atyjának-megalapítójának, Muhammad bin Abdulvahhábnak. Mielőtt cinikusan megjegyeznénk, hogy mitől lenne több ezzel a jeles férfiú és famíliája, meg kell jegyezni, hogy – bár a Próféta a mekkai társadalmi hierarchiában betöltött viszonylagosan alacsony helyzete folytán erőteljesen törekedett a törzsi felosztás felszámolására és az iszlám az umma-elvvel ezt deklarálja is – a dár al-iszlám számos részén a törzsiség máig meghatározó, hierarchizáló szociológiai kategória. (És hát ugyan nem ide tartozik, meg nem is teljesen ugyanaz, de nézzük csak meg a nálunk dívó családfa-kutatásba oltott nagyszerű-ős-keresési szánalmas mizériát.)

Az emír mindenesetre kicsit patinásítani szándékozott a családját, az utóbbi napokban az őt és államát ért folyamatos média- és politikai össztűz közepette. Ugrottak kis erre a szaúdiak.

Pontosabban a vahhabizmus alapítójának családja, az Ál al-Sajkh. Akik nem kevesen vannak. A 18. században a Szaúd-családdal szövetséget kötött ideológus leszármazottjai ugyanis másfél száz éve vigyáznak az eszme tisztaságára, s máig betöltik a legmagasabb vallástudósi méltóságokat. A szaúdi állam jelenlegi főmuftija, Abdulazíz Ál al-Sajkh is közülük való. Vezetésével gyűlt össze rögvest a család 200 tagja, hogy megtanácskozzák a katari emír befurakodási kísérletét.

A vége kemény elhatárolódás lett, miszerint súlyos inzultus érte a családot és a katari uralkodó felmenőinek semmi köze az Abdulvahháb-családhoz, az alapítónak négy fia volt, azok leszármazottjainak sorsa pedig teljes mértékben ismert. Így aztán „az Öbölben lévő állam vezetője” (név szerint – jellemzően – nem nevezték meg a szomszédos ország uralkodóját) köteles megváltoztatni ama mecset nevét (M. bin Abdulvahháb), amelyet „nagyapjáról/őséről” nevezett el.

Az igazsághoz azért hozzátartozik, hogy az Ál Thání (a katari uralkodócsalád) a közép-arábiai (Nadzsd) Banú Tamím törzsből származik, miként egyébiránt a vahhabizmus megalapítója is, aki a Muhammad bin Abdulvahháb bin Szulajmán bin Alí bin Muhammad bin Ahmad bin Rásid bin bin Baríd bin Muhammad bin Musrif bin Umar bin Mudád bin Raisz bin Záhir bin Muhammad bin Alaví bin Vahíb bin Qászim bin Múszá bin Maszúd bin Uqba bin Szaní bin Nahsal bin Saddás bin Zuhajr bin Siháb bin Rabí bin Abí Szúd bin Málik bin Hanzala bin Málik bin Zajd Manát bin Tamím al-Tamímí hangzatos és kimerítő genealógiát adó nevet viselte.

Szóval, azért szegről-végről csak valamiféle rokonokról van szó.

Miként mindenki esetében, aki az Arab-félszigeten él(t).

Vagy aki a Dryopitecus leszármazottja.

Néhány bejegyzéssel korábban szó volt Modzstebá Navváb Szafavíról, az Iszlám Harcosok ( فدائیان اسلام) alapító-vezetőjéről a múlt század negyvenes-ötvenes éveiben. Amikor 1955-ben megkísérelte meggyilkolni az akkori iráni miniszterelnököt, Hoszejn Alát, letartóztatták és halálra ítélték.

Az ítélet nemzetközi szinten nagy visszhangot keltett. Egyiptomban is, ahol a Muszlim Testvériség vezetése azonnal tanácskozásba kezdett Szafaví szabadon bocsátatásáról/kiszabadításáról. Az akció előkészítésében részt vett Alí al-Tantáví, Kamál Saríf és Szaíd Ramadán al-Banná, az alapító veje és egykori titkára, valamennyien a MT vezetőségének tagjai és a szervezet akciócsoportja (Muszlim Testvériség Harcosai/ فدائيو المسلمين الإخوان).

Szaíd Ramadán al-Banná Bagdadba utazott, ahol az Iszlám Testvériség Szervezetben (جمعية الأخوة الإسلامية) tanácskozást tartottak az MT iraki filiáléjának vezetőségével.

Mindeközben próbálkoztak politikai nyomással is. Abban az időben az iraki és az iráni kormány között meglehetősen jó volt a viszony, a szóban forgó évben mindkét ország belépett a Bagdadi Paktumba. Az MT iraki kormányzati kapcsolatait igyekezett rávenni arra, hogy nyomást gyakoroljanak Teheránra és módosítassák  az ítéletet. A legmagasabb szintig jutottak: Saríf és al-Tantáví, az MT iraki vezetőjével, Muhammad Mahmúd al-Szavváffal  az iraki miniszterelnököt, al-Dzsamálít győzködték. Ez utóbbi azt javasolta a Testvériség vezetőinek, hogy kérjenek írásbeli támogatást a nedzsefi síita mardzsáktól, köztük Abdulkarím al-Dzszáírí sejktől és Szajjid Muhszin al-Hakím ajatollahtól, aki 1970 előtt az első számú síita vallástudós volt Irakban. A miniszterelnök az ő támogatásuktól tette függővé II. Fajszal király beavatkozását az ügybe.

Al-Dzsamálí két megbízottja, Muin al-Adzslí, Muhammad Szálih al-Zajdán és Abdulganí Sandála ekkor Nedzsefbe utazott, ahol al-Dzsazáirítől meg is kaptál a támogatást. Ugyanakkor, az első számú síita vezető, al-Hakím ajatollah, aki egyébként erős hatással volt Reza Pahlavi iráni uralkodóra is, nem adta ki a támogató levelet. Ennek oka elsősorban az lehetett, hogy al-Hakím a pietista síizmus képviselőjeként ellenezte a politikai aktivitást a vallástudósok részéről, és különösen nem kívánt síkra szállni egy olyan szervezet vezetőjének megmentéséért, amely deklaráltan politikai-forradalmi programot hirdetett. Ami még inkább megpecsételte Szafaví sorsát, hogy egykori nedzsefi mestere, Abdulhuszajn al-Amíní sejk sem állt ki a mentőakció támogatása mellett; ugyancsak teológiai alapvetésből.

Ebbe az időben – Khomeiní ajatollah színre lépése előtt vagyunk nyolc évvel – még Nedzsefben is ez volt a mainstream gondolkodás a vallástudósi hierarchia csúcsain.

Amikor 1963-ban – száműzetésben – megjelenik majd az iráni vallási vezető, sok minden megváltozik.

A Muszlim Testvériség (الإخوان المسلمون) kezdettől fogva globálisan - umma-szinten - gondolkodott. Ennek megfelelően már az egyiptomi alapítás (1928) után megkezdte a filiálék megszervezését az iszlám világ számos pontján. Az Arab-félsziget, mint az iszlám kiindulópontja természetes módon jött szóba Haszan al-Banná szervezetének. A vezető már a szaúdi állam megalakítása (1932) után négy évvel találkozott az alapító Abdulazíz királlyal, aki a MT-helyi lerakatának alapítására való kérelemre úgy válaszolt, hogy azért utasítja el a gondolatot, minthogy "mi valamennyien muszlim testvérek vagyunk".

Ez a kijelentés approximatíve valóban így van, de a Testvériség és a vahhabizmus kezdettől fogva fashéban állt egymással. És még ha csak abban. Sokszor véresnek bizonyult ez a küzdelem.

Az 1948-as jemeni forradalom idején - amely mögött már felsejlenek MT-szálak is - Rijád nem üdvözölte az új hatalmat; részben a rivális Testvériségnek a forradalomban való részvétele miatt. Később aztán a regionális geopolitikai konstelláció miatt kissé változott a szaúdi vezetés hozzáállása. Amikor a hatvanas években Dzsamál Abdunnászir/Gamal Abdel Nasser hathatós támogatásával Dél-Jemen harcot indított észak ellen s elhúzódó polgárháború vette kezdetét a félsziget legdélebbi államában, Rijádnak jól jött az egyiptomi elnökkel konfrontálódó testvériség. Amikor 1966-ban Abdunnászir kivégeztette a MT par excellence ideológusát, a máig megkerülhetetlen munkásságú Szajjid Qutbot, a Testvériség számos vezetője és tagja Szaúd-Arábiában talált menedékre. Khálid bin Abdulazíz király (1964-1975) uralkodása alatt került - hangsúlyozandó, hogy csak aktuálpolitikai okok miatt - a legközelebb a szaúdi vezetés és a MT.

A félsziget monarchiái soha nem voltak legitimek a teljes ummát egy, a saría talaján álló iszlám államban egységesíteni szándékozó Testvériség ideológiájában. ennek megfelelően rettegtek is tőle mind a Nagy Testvér királyságában, mind az időközben létrejött szatellitákban.

Kuvaitban 1962-ben jött létre az első sejt, s az első Öböl-háborúnak kellett eljönnie (azaz, az állam teljes összeomlása okozta sokknak), hogy a hatalom és az MT valamelyest kiegyezzen. A kilencvenes években aztán létrejöhetett helyi formációjuk, az Iszlám Alkotmányos Mozgalom (الحركة الدستورية الإسلامية).

Az Emirátusokban rögtön az állam 1971-es létrejötte után mozgolódtak. Sikeres hálózatépítés folyt Dubajban, Rasz al-Khajmában és al-Fudzsajrában, sikertelenek maradtak azonban Abú Dzabiban, és a legerősebb vahhabita befolyású al-Sáriqá/Sharjahban. Miután - az alapító al-Banná útmutatásait követve - elsősorban az oktatás területén nyomultak (iskolákban sikerült befolyást szerezniük), kezdődött az állam és a köztük zajló évtizedes küzdelem. Jelenleg is folynak bírósági eljárások MT-hez köthető tevékenység miatt; Muhammad bin Zájid Ál Nahján trónörökös szerint a fő probléma, hogy a nemzetköziségből adódóan az állami törvények felett állóknak tartják magukat.

Hogy ez mennyiben igaz, vita tárgya lehet, de sorsuk Bahreiben sem volt könnyebb. Abdurrahmán al-Dzsaudar, az MT első és legjelentősebb képviselője volt a szigetországban az al-Bannával való találkozásától kezdve 1989-es haláláig. A síita többségű bahreini szunnita vezetése külső támogató erőt látott a nasszerista mozgalomban éppúgy, mint a Testvériségben. Ez aztán megerősödött az iráni iszlám forradalom 1979-es győzelme után, amikor a síita veszély rémálommá változott az uralkodó család körében, ennek megfelelően - megfelelő kontroll mellett persze - 201-ben létrejöhetett a MT hivatalos bahreini szervezete, az Iszlám Nemzeti Szószék (المنبر الوطني الإسلامي).

Ománban sem osztottak sok lapot a Testvériségnek. Az ibádita hegemónia és a kisebbségek (hanafita jogi iskola, tizenkettes síiták, iszmáíliták, vahhabiták) közötti "harmónia" megbontásának veszélyét látták a szervezetben, így nem csoda, hogy időről-időre felszámolnak a "Nemzetközi Iszlamista Szervezethez" tartozó sejteket. Az említett elnevezés az Öböl politikai nyelvezetében a Testvériséget takarja.

Manapság Rijád számára - a síita kisebbség "természetes ellenség" volta mellett - a legnagyobb belső ellenségként jelenik meg a MT. 2014. március 7-én például a szaúdi vezetés a Testvériséget feltette a terrorista szervezetek listájára - az Iszlám Állam, az - akkori - Nuszra Front, az al-Qáida, a Hezbollah és a jemeni hauthisták mellé.

Ez utóbbiak ellen Rijád vezetésével öbölbeli szövetség harcol Jemenben. Azt azonban nem kellene elfelejteni, hogy Szaúd-Arábia jemeni beavatkozásának nem csak az iráni/síita veszély az oka. a Testvériség az utóbbi két évtizedben rendkívül megerősödött a káoszba fulladó Jemenben, elsősorban annak fővárosában Szanaában. Ennek a befolyásnak a felszámolása legalább annyira érdeke Rijádnak, mint Teherán visszaszorítása a térségből. aki szorosan követte az Arab-félsziget déli fertályán zajló történéseket és a helyi média-forrásokat, láthatta, hogy Szanaá korábbi átengedése a hauthisták számára szaúdi oldalról tudatosan történt. A síita szervezet - Rijád reményeinek megfelelően - keményen meggyengítette a Testvériség jelenlétét a fővárosban.

Persze a jemeni káoszban továbbra is bármi lehet. Az ország középső és északi részén azonban továbbra is megmaradtak az MT társadalmi befolyásának nyomai. Szárba szökkenhet ott még annyi minden.

Mindeközben az országban naponta ezrek betegednek meg kolerában, tömegesen halnak éhen. Érdekes módon erről semmit sem olvashatni a Nagy Testvér és szatellitái által befolyásolt médiában. Csak a "gonosz erők" elleni hősies harcról.

A

képen Ibrahim Müteferrika szobra a könyvesek bazárjában. Ő is magyar, ugye, a káoszba fulladó 17. század végén került Erdélyből az oszmán fővárosba.

(Ez a kor roppant érdekes volt. Sok magyarázatot találhatunk a századfordulós magyar pancserkodásra kezdve még a Wesselényi-féle összeesküvéstől Thököly handabandázásán és a kurucok kaotikus lázadásán át a Vezénylő Fejedelem által lekormányzott kudarcos felkelésig. Eddigre már legalább három egymás után következő generáció szocializálódott háborúban, káoszban, kiszolgáltatottságban. Miért csodálkozunk, ha a huszadik század után az van, ami. A megoldás csak az lehetne, amiért hősünk is sokat tett. A tanulás és a művelődés.)

Ezzel vissza is csatolunk. Az erdélyi ifjú nagy karriert futott be: török és magyar történelemkönyvek szerint ő hozta létre az első nyomdát az oszmán birodalomban, amely sokáig ellenállt ennek az újításnak. (A legtöbben annak idején vallásjogi érvekkel operáltak az elzárkózás mellett.)

S ez sem teljesen igaz. Az első isztambuli nyomda valóban az ő nevéhez fűződik, de kétszáz évvel korábban már volt nyomtatás az oszmán birodalom határain belül. Először a zsidók hoztak létre nyomdát 1515-ben, maj az örmények 1567-ben. Őket követték a görögök 1627-ben. Libanon hegyeiben maronita környezetben az 1500 években már voltak jezsuiták által működtetett nyomdák.

1727-ben a birodalom legfelső szunnita vallástudósa (sejhülislam) fatvát adott ki, amely - a vallási szövegek kivételével - engedélyezte az arab betűs nyomtatást, ami a következő évben el is kezdődött.

Szóval nem ő volt az első, vagy nem úgy, de Ibrahim Müteferrikát azért szeressük.

Az iráni iszlám forradalom az aktivista síita vallástudósok munkája volt. Általában Ruhollah Múszeví Khomeinít tekintik a gondolat fő letéteményesének. Szerepe kétségtelenül megkerülhetetlen, munkája, az Iszlám kormányzás (Hokúmet-é észlámi) máig olvasandó alapvetés.

Teoretikus előzményeit (Níráqí, Náíní, Behbehání) már kevésbé szokták emlegetni, pedig a politikailag aktíz síizmusnak van egy, egészen a mozgalom kezdetekig visszanyúló, néha megerősödő, néha meggyengülő, de kontinuis párhuzamos története.

Én sem effelé mennék. Csak egy rövid reggeli villantás a Khomeinít közvetlenül megelőző időkre.

Illetve nem is előző, mert a röviden bemutatandó személy fiatabb volt, a forradalom vezetője. Igaz, a sah rezsimjének "jóvoltából hamarabb "távozott" az árnyékvilágból, és politikai aktivitása megelőzte Khomeiní aktív éveit.

A síita forradalmi hagyomány/történetírás szerint Khomeiní nem lépett a nyilvánosság elé akcionista gondolataival (miután azok később jegecesedtek ki teljesen) mindaddig, amíg a megkérdőjelezhetetlen vallási tekintélyű és a síizmus pietista ágához tartozó Borúdzserdí ajatollah élt, azaz 1961-ig.

Eddigre viszont már le is zárult egy síita aktivista vallási-politikai mozgalom története. Ez volt a Iszlám Harcosok (Fedáijján-é Észlámí) szervezete, amelynek vezetője volt Modzsteba Navváb Szafaví.

A nemrégiben elhunyt nagy jolly-joker vallástudós-politikus, Hásemí Rafszandzsání, aki a közelmúlt több iráni politikusáról készített inspiráló szempontú monográfiákat, azt írta, hogy Szafaví ellenállási kísérlete nélkül Khomeiní sem teljesíthette volna ki az elképzeléseit.

Szafaví több, mint tíz évvel volt fiatalabb Khomeinínél, 1924-ben született vallásos családban. Kezdetben szakmunkásként dolgozott az ország déli részén, az Abadán melletti olajmezőkön. Innen vetődött aztán az iraki Nedzsefbe, ahol a hauzában Abdulhuszajn al-Amíní tanítványa s a síita vallástudósok politikai aktivitásának híve lett. Időközben léttehozott szervezete, a már említett Fedáijján egyszerre lépett fel a vallástudósokat és általában a vallást kritizáló, Reza Pahlaví rendszerében támogatott entellektüelek (mint például Ahmed Készraví), mind a sah politikai rendszere ellen.

Tüntetések és politikai demonstrációk szervezésétől a politikai gyilkosságokig terjedt a szervezet palettája. Az első nagy visszhangot kiváltó akciójuk az volt, amikor az 1941-ben leváltott ex-uralkodó Pahlavi néhány évvel később bekövetkező halálakor megakadályozták, hogy a temetési menet megtegye hagyományos tiszteletköreit a qomi Fátima-szentély körül. Az esetnek szimbolikus, de mély üzenete volt a rezsim felé.

Amely aztán jól meg is üldözte a szervezetet és vezetőjét, aki 1954-ben az Iszlám Jeruzsálem Konferenciára Egyiptomba utazott. Ott újabb politikai benyomások és hatások érték. Találkozott a Muszlim Testvériség vezetőivel, s szervezet teoretikusának, Szajjid Qutbnak a hatása alá került.

Mindez egy különleges szellemi-vallási közegben: a legtekintélyesebb szunnita és síita vezetők ugyanis ebben az időben igen közel engedték egymást magukhoz. Borúdzserdí ajatollah erős nyitottságot mutatott a szunniták iránt, míg az al-Azhar sejkje, Mahmúd Saltút olyan fatvát adott ki, amelyben a tizenkettes síitákat legitim - ötödik - vallásjogi iskolaként (madzhab) ismerte el. (Ez a fatva egyébiránt ma is érvényes.)

Ennek olyan gyakorlati következményei lettek, hogy Egyiptomban, Szíriában és Irakban (a három kulcsfontosságú arab országban) az ötvenes-hatvanas években több alkalommal is együttműködtek a szunnita és síita vallási és politikai vezetők. (Egy példa: az iraki szunniták akkori politikai formációjukba, az Iraki Iszlám Párt vezetésébe is delegáltak síitákat.)

A Fedáijján - deklaráltan - az erőszakot tartotta a legfőbb eszköznek a sah hatalma ellen. Az iszmáílita Haszan-é Szabbáh-hoz köthető asszaszín hagyományokat emlegette. A rezsim titkosrendőrsége lépett is. Szafavít 1955-ben végezték ki, a szervezetét pedig fokozatosan teljes illegalitásba és emigrációba kényszerítették.
Szafaví akciói és szervezete nélkülözött egy fontos dolgot: kidolgozott ideológiát és komplex politikiai programot. Ezt aztán 1963-ban fellépő Khomeiní tette meg.

(Már megint hosszú lett; reggeli kávéhoz biztosan. Kép.)

Huszonöt éve látogatom több-kevesebb rendszerességgel ezt az épületet, s mindig ámulok. Minden tiszteletem Mîmar Sinannak, de számomra sok száz épületből álló lenyűgöző életműve, amelynek fő inspirátora a képen látható templom/mecset/múzeum együtt sem ér fel ezzel, az oszmán mester születése előtt ezer évvel emelt kompakt csodával.

Más: Az megvan-e, hogy szovjet rajzfilm, szovjet ember-típusú kiskölyök érkezik rakétán, lepattan róla és a kicsiny kis zsebéből előhalászott irdatlan nagy kalapáccsal feltör egy irdatlan nagy diót, amiből ütésenként ugranak elő a szavak: Khacsú vszjo znaty? Na, abba illő történet az alábbi.

Konstantinápoly 1453-as oszmán elfoglalásában fontos szerepet játszott egy magyar személy. (Nosza, gyorsan intézetet nevezni el róla. Vagy tüzérdandárt! Mindjárt láthatjuk, miért.)

Miután az Orbánnak nevezett honfitársunk anno, egy évvel az ostrom előtt megjelent a bizánci udvarban, felajánlva ágyúöntő tudását s ott nem kínáltak neki megfelelő fizetséget, fogta magát s a mindössze kétszáz kilométerre lévő oszmán fővárosba, Drinápolyba ment, Mehmed szultánhoz, hasonló ajánlattal.

Ott aztán megkapta a megfelelő fizetséget, így - számos más lőszerkezet mellett - megépítette kora szuperágyúját. A nyolc méter hosszú bronzlöveg csövének fala húsz, belső átmérője nyolcvan centiméter volt. A kilőtt kőlövedékek három és fél-hét tonnásak voltak.

Isten Ökle - mondhatnánk Forsyth nyomán.

Drinápolyból napi négy kilométeres sebességgel hatvan ökör és kétszáz ember, plusz számos utász utaztatta a színhelyre. Bevetésre került a nagy ostrom során - sikerrel.

Dicsőség a pusztításnak!

Törökország - és jogelődje, az oszmán birodalom - mindig is bonyolult viszonyban volt a vahhabita állammal, illetve annak entitás-előzményeivel. Rövid összefoglaló.

B'résit... Minden történet így kezdődik. Kezdetben vala - az oszmán birodalom. Már hanyatlóban, de még javában birtokolva a Közel-Kelet legnagyobb részét. Az Arab-félsziget is felett is kiterjesztette szuverenitását, s a két szent város, Mekka és Medina felett diszponált, a belső sivatagi területek csak kvázi (imádom ezt a szót) álltak az ellenőrzése alatt. Innen indult a 18. század közepén a Szaúd-család vezette mozgalom, amely az Ál Szaúd és a térségben tevékenykedő purista vallástudó, Muhammad bin Abdulvahháb, majd halála után családja szövetségén alapult. A szaúdi történetírás szereti a vahhabita mozgalmat úgy beállítani, mint az oszmán uralom elleni első szecessziós lázadást (kvázi - másodszor - forradalmat).

Ehhez annyit, hogy a libanoniak erre felekezet-függetlenül hördülnek fel: no, de kérem, akkor Fakhruddín al-Maaní drúz emír 16. század eleji mozgalma smafu? Hagyjuk is, mert menten kitör a háború.

A vahhabita mozgalom vált a legnagyobb kihívássá az Arab-félszigeten az oszmán birodalom számára. Ideológiája purifikálni szándékozott az oszmán állam szúfi hagyományokat preferáló ideológiai beállítódását (is). Először 1745 után okozott komoly biztonsági kihívásokat, s az alapítók halála után, 1801-ben már a szent városokat is elfoglalva komoly presztízsveszteséget okozott a kalifai címet viselő isztambuli szultánnak. Ekkor következett az első fegyveres konfliktus: az albán származású (ezt minden történész szereti hangoztatni, a balkániak meg naná), a Nílus-völgyi tartomány modernizációját elindító egyiptomi kormányzó, Muhammad Ali a sivatagba szorította a vahhabita csapatokat. számos vezetőjüket Isztambulba hurcolták, s - miként a szaúdi történetírás oly szeretettel említi - megkínozták és kivégezték.

A mozgalom azonban csak szunnyadt, nem szűnt meg. A félsziget közepéből folyamatosan zargatta az oszmán fennhatóság alatt álló területeket; de ami még nagyobb probléma maradt a Fényes Porta számára, az az ideológiai kihívás volt: a vahhabiták - amíg létezett az oszmán állam - mindig is rivális teológia és államelméleti alternatívaként definiálták magukat.

A szaúdi történetírás szerint 1821 és 1891 között a félsziget középső részén (elsősorban Nadzsdban) egzisztált a "második vahhabita állam". Kétégtelen, hogy ezt a területet ellenőrzésük alatt tartották, de inkább egyfajta, az Ál Szaúd-vezette törzsszövetségről lehet beszélni.

Mindenesetre, amikor 1901-tól Abdulazíz bin Szaúd megkezdte a "harmadik állam" kiépítését, az oszmánok csillaga már erősen leáldozóban volt. Al-Ihszá tartományt még az oszmánoktól vette el harccal, a félsziget többi része azonban már az 1VH utáni vákuumban lett az övé.

Az 1932-ben kikiáltott szaúdi királyság és a kemáli Törökország viszonya kezdetben problémamentes volt. Az 1923-es Lausanne-i egyezmény után Ankara elismerte a volt közel-keleti oszmán területeken - Nagy-Britannia és Franciaország-szülesztette politikai entitásokat, de így tett Szaúd-Arábiával is. Ennél tovább azonban nem ment; a két ország között fagyos maradt a viszony. Tekintve az Atatürk világiasított állama és a vahhabita királyság közötti ideológiai szakadékot ez nem is volt meglepő. Megjegyzendő, hogy Fajszal bin Abdulazíz király 1966-os, néhány órás isztambuli konferencia-részvételét leszámítva a huszadik században egyetlen szaúdi uralkodó sem járt Törökországban.

Kicsiny javulás csak a hetvenes években mutatkozott, amikor az 1973-as jom kippuri/ramadáni háborúban Ankara az arab államot támogatta, minek következményeként Szaúd-Arábia kiállt Ankara 1974-es ciprusi kalandja mellett.

Aztán az ezt követő, 1979-es iszlám forradalom győzelme egymás mellé sodorta a két szunnita országot. A közös félelem, amit aztán az afganisztáni szovjet bevonulás is megtámogatott, katonai együttműködésre késztette a két országot. 1984-ben a török hadügyminiszter utazott Szaúd-Arábiába, s a katonai szerződéseket gazdaságiak követték.

Ezzel együtt ekkor már gazdasági riválisként néztek egymásra. Ez a rivalizálás - igaz, a politika és a diplomácia szintjén még ne jött le - megerősödött, amikor a Szovjetunió szétesésével függetlenné váltak a közép-ázsiai köztársaságok, melyek - Tádzsikisztán kivételével - török nyelvi-kulturális gyökereik révén Ankara látókörébe kerültek.

Ugyanakkor Rijád számára a vahhabita ideológia terjesztésének új terepévé avanzsáltak. Amikor 2002-ben a Recep Tayyip Erdogan-vezette Igazság és Fejlődés Pártja (AKP) hatalomra került új fejezet nyílt a két ország viszonyában. (Ez gyönyörű, zsurnalista mondatra sikerült.) Nem részletezem a Davutoglu-i Stratejik derinlik ide vonatkozó részeit, de az új török külpolitika következményeképp Rijád és Ankara közeledett egymáshoz - bár ekkor még sehol sem volt a ma tapasztalható erőteljesebb török iszlamizáció.

Miután Szaddám Huszajn 2003-s - eufemizálok- hatalomból való eltávolítása Irakban megnövekedett Teherán befolyása, Ankara és Rijád tovább közeledett egymáshoz. ehhez kellett az is, hogy egy erre alkalmas személy kerüljön a szaúdi trónra. 2005-ben ez meg is történt. Az új király, Abdullah bin Abdulazíz egy évvel később már Ankarában járt. Ez volt az első hivatalos uralkodói vizit a sivatagi királyság hetven éve történt megalapítása óta. (Vagy, ha jobban belegondolunk ez volt az első alkalom, hogy a vahhabita irányzat első embere saját akaratából járt Törökországban.)

A közös biztonsági érdekeken túl a gazdaságiak is összekötötték ekkor az két országot. Persze ez a kérdés is erősen kötődött Irán Közel-keleten mindenütt tapasztalható nyomulásához. Irakban, Libanonban, majd az erdogani fordulat után, amikor Ankara meglazította a korábban erős török-izraeli katonai és gazdasági együttműködés szálait, a palesztin kérdésben is közös nevezőre jutott a két vezető szunnita állam. (Na, de Egyiptom, na, de Egyiptom - mondhatnák sokan. amiről ideje lenne leszokni.)

Az anti-Irán politikába más államokat is együtt igyekeztek bevonni; 2007-ben Iszlámábádban hirdettek "szunnita frontot" a síita veszély ellen. Ebben akkor a házigazda és a két moderátor mellett Indonézia, Malajzia, Egyiptom és Jordánia vett részt. Később ez szaúdi ernyő alatt fejlődött tovább fejlődött - de akkor már Ankara vonakodó szövetséges volt.

A török-szaúdi kapcsolat akkor futott a csúcsra, amikor Erdogan Davosban nyílt színen beszólt Simon Peresznek. Utána gyorsan kétszer is meghívták Rijádba, s kitüntették ezzel-azzal.

Az a gyümölcsöző kapcsolat romlott meg 2013 után. És ezt is azok a bizonyos "tavaszi szelek" indukálták. Amikor a Muszlim Testvériség Egyiptomban hatalomra jutott, az arab mérsékelt iszlamisták Erdoganban látták a mércét, az AKP sikerét pedig utánozni akarták. A szaúdiak azonban gyökeresen másként gondolták.

Rijádnak ugyanis Irán mellett még egy mumusa van, s ez a Testvériség, amelynek globális ideológiája (azaz az egész ummára való kiterjedése) és politikai iszlámja nem ismer el legitimnek semmilyen dinasztikus kormányzást. Ennek nyomán a szaúdi vezetés ott tesz be a testvéreknek, ahol tud. Muhammad Murszí megpuccsolását e célból erősen támogatták Rijádban. A hatalomra kerülő Abdulfattáh al-Szíszí igazán kóser volt a szaúdi uralkodói fogyasztóknak: a katonai kormányzat visszatért Egyiptom hagyományos az arab nacionalizmust támogató, a rivális politikai iszlámnak semmilyen teret nem adó kormányzáshoz. Ami nagyon nem tetszett Ankarának.

Aztán a viszony tovább romlott a szíriai polgárháborúban való részvételük miatt is. Ez egy külön elemzést megérő bonyolult konstelláció, most csak annyit, hogy a két ország Szíria-politikájának közös nevezője talán csak az Aszad-rendszer megdöntése és az iráni befolyás csökkentése. A prioritások azonban már máshol vannak. Ankara a kurdokat stíröli, Rijádnak pedig - tetszik, nem tetszik - a hallható retorika ellenére azért nincsenek nagy averziói a keményebb iszlamista csoportok és ideológiákkal szemben.

A közel-keleti csárdában tehát mindkét dudás húzza a maga talpalávalóját. S akkor még nem beszéltünk a többi, ugyancsak aktívan muzsikáló zenészeről.

Még jó, hogy halláskárosodott vagyok.

Folytatva az előző posztot. Jártam egyet itteni arab barátaimmal a Boszporusz környékén. Amikor indultunk még csak készülődtek az aláírásokhoz, aztán Kabataş-hoz érve jött a hír: 110 milliárd dolláros fegyvervásárlási üzletet ütöttek nyélbe.

Az arabok elcsüggedtek: lehet, hogy a deklaráció szintjén az iszlám extremizmus ellen köttetett egyezmény, nagy hiba azonban arra számítani, hogy Rijád továbbra is ne az Irán elleni fegyveres konfliktusra készüljön.
Ha meg mindez amerikai szándék is - így politológus-újságíró barátaim -, akkor tényleg regionális destabilizálódás előtt állunk. (Szerintük a Szaddám Huszajn-rendszer kibillentésével kezdődött a dominók - vagy: kártyavár - eldöntése.)

Aztán alighogy átballagtunk a beşiktaşi kikötőbe, újabb üzletek köttettek. Először 240, majd mire Şişlibe értünk, már 460 milliárdnál tartott a mai biznisz. Sok megegyezés elhalasztódott ugyan a szaúdi-amerikai gazdasági együttműködést emberi jogi szempontból is lassító Obama-adminisztráció alatt, de ez a méretű üzlet elgondolkodtató.

S lehet, hogy otthoni munkahelyteremtésével erősíti Trump pozícióit (és az amerikai gazdaságot), eddig példátlan mértékű pénzt visz ki a régióból. Ahol éppen ellenkezőleg: a hatalmas gazdasági és társadalmi kihívások miatt égető szükség lenne rá. S nem fegyverek és csatolmányaik formájában.

Asszem, így már kissé érthető - bár erkölcsi, hatalometikai szempontból továbbra is kérdéses -, hogy a király vígan szorongatta Melanie kezét. Akin nem volt kendő. Miként a tolmácsnőn s az amerikai delegáció egyetlen női tagjának fején sem.

Mindegy. Van az a pénz. Meg biznisz.

(Újabb könnyítő képek Isztambulból.)

Az - eddigi (ezt a mostani moszuli-raqqai formációt hagyjuk) - utolsó kalifátus központjában nézem az Egyesült Államok elnökének látogatását Rijádban. (Kicsit November hetedike-érzésem támadt. Vagy itt van május elseje!)

Most nem írnék a testbeszédekről, ahhoz egy csapat pszichiáter kellene, csak egy apróság: a repülőből/limuzinból kiszáll az Elnök, a király kezet fog vele, majd az Első Hölggyel.

Csak ez utóbbi mozdulat. Az iszlám vallásjogi iskolák apró distinkciókat tesznek ugyan, de abban általában egyetértenek, hogy az -egyszerűsítek - nem női családtaggal (mahárim) való kézfogás tilos. Mind a hanafita, mind a málikita, mind a sáfiita, mind a hanbalita iskola egyetért ebben - kivételt csak idős nők esetében engednek meg. Lehetne jönni a nagy interpretátorokkal, Bukhárival, muszlimmal, Bajhaqival, de az okokról s a vallásjogi érvekről most nem írnék, követni akarom a cirkuszt.)

A legutóbbi, azaz a hanbalita madzhabból eredeztethető, Szaúd-Arábiában hivatalos ideológiaként funkcionáló vahhabita irányzat is szigorú a kézfogást illetően: még kesztyűben (vagy bármely ruházaton át) sem engedi.
De MOST nem is ez a lényeg. A képmutatásról van szó. Az iszlám világban oly aktív és befolyásos vahhabita irányzat vezérhajója Szaúd-Arábia, s miközben saját lakosságától szigorúan megköveteli a törvények betartását, s ezt terjeszti világszerte, a zászlóshajó parancsnoki hídján rendszerint nem tartják be ezeket.

Többek között ez az, ami eltávolítja az iszlám világ lakosságának nagy részét a rijádi elittől. Meg persze sok más.
Viszont: az amerikai elnök nagyon klappol az arab vezetőknek. Az ilyen puha járás közben sréhen kezét lengető, kőgazdag, csinos nővel megjelenő nagyhatalmi potentát imponál nekik.

Ők is ilyenek szeretnének lenni.

(E súlyos téma után egy frissítő kép helyből.)

Eminönü, Yeni cami/Új mecset. Persze nem úgy új, csak a Mîmar Sinan oszmán sztárépítész végezte városfejlesztési munka után majdnem egy évszázaddal, az 1660-as években született. Előtte pénteki piknik, nyilazós versennyel, mutatványosokkal, galamtáp-árusokkal, brutális oszmán-nosztalgiával.

No, meg egy kis kikacsintással a çanakkalei győzőre, hogy ne érje szó az atatürki hagyományokat sem. 

Volt még - ahogy az ma már mindenütt lenn szok - vérnyomás - és vércukorszint-mérés.

És mindehhez olyan zene, amilyet a nagy hepening előtt hallgathattak a Dobó Pistaék - ha pozitív példát hoznék.
Vagy a Zrinskiék, ha negatívat.