Van Teheránban egy, a várost vertikálisan majd' kettészelő út, a Valiasr. A Mahdi-jelentésű út több, mint tizenkét kilométer hosszan fut a déli, mondjuk így, rusztikusabb negyedek felől a város hegyekre kapaszkodó modern részére. A végállomás a Tadzsrís/Tajrish, az alant lévő bazárban vagyonra szert tevő hagyományos perzsa burzsoázia, az olajbizniszből az utóbbi években meggazdagodott családok és a diplomáciai képviseletek magas falu kerítések mögé rejtett világa.

Nagyon szerettem ezen az úton végigsétálni, többször is sikerült, ennél job szociológia tanösvény nem létezik az iráni nagyvárosi népesség tanulmányozásához. A nők fejkendője is sokat elárul: egyre feljebb járva egyre hátrébb csúszik a szövet; odafent már csaknem egy fejre dobott vékony sálként jelképezi a törvény betartását.

Asszem, csak egyszer sikerült ez a bemutató urbánus tanösvényt anélkül teljesítenem, hogy a felső harmadban nem igazoltatott volna a közeh, nyíltan feltéve az obligát kérdést: van-e nálad kábítószer.

Isztambulban is van ennek egy halvány utánzata: az Eminönü-Taksim-tengely. Itt a média-imádta Taksim környéke, hol jómagam is lakozom most, hagyományosan a világi felsőközép színtere, bár az utóbbi években vannak szlömösödő részei, ahol se hébe, se hóba nem fordul elő hidzsáb. S ahogy vonul az ember lefelé (kiváló könyvesboltok környékén), úgy lesz egyre tradícionálisabb az öltözet.

Az Aranyszarv-öböl déli partján, a Kapalı çarşı bejáratánál már olyik a hangulat (s ez is az utóbbi évtized fejlemênye), mint, amit a Közép-Ázsiában a "vengerszkij ucsénnyij i anglijszkij spión"állandó eposzi jelzővel ellátott Arminius Vambery írt.

Másfél évszázaddal ezelőtt.

(Néhány homlokzat Galatából.)

2009-ben helyben szurkoltam végig a parlamenti választásokat Libanonban. Azóta nem volt miért/kiért szorítani, tekintve, hogy kétszer is meghosszabbította önnön mandátumát a parlament.

Mindenekelőtt azért nem, mert a Libanonban népi sport - minden választást más, jól meg-gerrymanderingezett rendszer alapján kell megrendezni, lehetőleg a legtöbb galibát okozva az "ellenzéknek", már ha van olyan - szóval, népi sport választási törvény-módosítás részleteiben ezúttal nem tudtak megegyezni. (Hiába, no, amíg totális volt a szíriai befolyás - azaz úgy Rafíq al-Harírí exminiszterelnök 2005-ös meggyilkolását követő szír csapatkivonulásig - könnyebb volt ez, Damaszkuszból vezényelve.)

A két és fél éves spéttel megválasztott elnök, Michel Aoun ugyan azzal fenyegetőzik manapság, hogy betart, de nem sok előrelépést várok ezen a téren.

Nem úgy mondjuk a szomszédos széjjelrombolt ország infrastruktúrális/gazdasági újjáépítésben való részvételt illetően. Ott egymást tapossák a libanoni cégek. S a dolgok jelenlegi állása szerint azoknak áll a zászló, akik a talpon maradt damaszkuszi kormány szövetségesei.

Amikor 2006-ban Izrael súlyos infrastruktúrális károkat okozott bombázásaival a dél-bejrúti síìta elővárosokban és az ország déli részén, a helyreállításban elsősorban síita cégek jeleskedtek - iráni financiális támogatással s iraki vendégmunkaerővel. A szemem láttára tüntették el pár év alatt a romokat, egyúttal modernizálva a csapás sújtotta negyedeket meg az infrastruktúrát.

Most ezeknek a cégeknek állhat a zászló annyi kis distinkcióval, hogy a libanoni síita kötődésű cégek - nemzetközi, elsősorban nyugat-afrikai és latin-amerikai kapcsolataik révén megerősödve immár önálló tényezőkênt versenghetnek.

Ott lesznek azért az irániak - és el ne felejtsük, a törökök is. Ankara keményen izmozik ezen (is). Nyáron lesz egy nagy börze ebben a témában Damaszkuszban.

És addig, mondjuk, hányan halnak még meg?

Kezdjük/zengjük a dalt üde mámoros ajakkal.

İstanbuldayım,
takılıyorum,
doğru değil seni düşünüyorum,
bazen bir durup nefes alıyorum ,
içimde bir umut, bir umut...

Vidám áldemokráciákban a választások szinte mindig zökkenőmentesek. A politikai felépítmény stabil. A kontrollált média ujjong. Az emberek zászlókat lobogtatnak, skandálnak, kezet csókolnak. Mindenki, mindennel meg van elégedve. Mindaddig, amíg – végül, ha más megoldás nincs – közbeszól a gerontológia.

Az algériai parlamenti választásokról könnyű írni. Nyertek azok a pártok, amelyek eddig is. A hatalomnak nincs félnivalója. Gondolja.

Mindjárt itt a részvételi arány. 38, 25%. Ezen elgondolkozva ugorjunk is. Csak annyit: a fiatalok elsöprő többsége távol maradt az urnáktól. A „bojkottáló” 17 millió (a regisztrált 23-ból) választó 90%-a a fiatalok közül került ki. Ez máris figyelmeztető jel lehetne a hatalom felhőrégióiban úszkáló politikai-katonai elitnek. Algéria különösen fiatal társadalom.

A parlament 462 helyéből 164-et az 1962 óta kormányzó Nemzeti Felszabadítási Front (FLN/حزب جبهة التحرير الوطني). Ehhez jön a vele „koalícióban” lévő 97 fős frakcióval rendelkező Demokratikus Nemzeti Tömb (حزب التجمع الوطني الديموقراطي ). S ennyi már elég is a "kényelmes kormányzáshoz".

Az engedélyezett díszlet-ellenzék két legnagyobb ereje a Muszlim Testvériség helyi lerakata, a Társadalmi Béke Mozgalom (حركة مجتمع السلم) és a Változtatás Frontja (جبهة التغيير). Kettejük koalíciója 33 helyet szerzett a parlamentben. Futottak még:

• 19 képviselő az Algéria Reménye Tömörülésből (تجمع أمل الجزائر),
• 15 az Építkezés és Igazságosság Unióból (من أجل العدالة والبناء الاتحاد),
• 13 az Algériai Népi Mozgalomból (الحركة الشعبية الجزائرية)
• és egyéb független listák 28 képviselői hellyel.

Hogy az ellenzék megfelelő szétforgácsolódás biztosított legyen itt van még a legrégebbi ellenzéki szervezet, a Szocialista Erők Pártja (حزب القوى الاشتراكية), amely tizennégy helyhez jutott, valamint az ugyancsak ennyivel fényes ellenzéki jövő előtt álló Jövő Frontja Párt (حزب جبهة المستقبل). Tizenegyen vannak a trockista (egy demokratikus rendszerben ilyen is van) Baloldali Munkáspárt (حزب العمال اليساري) parlamenti képviselői. A veretes nevű Tömörülés a Demokráciáért és a Kultúráért (التجمع من أجل الثقافة والديموقراطية) szervezet kilenc, a Nemzeti Köztársasági Szövetség (التحالف الوطني الجمهوري) nyolc, a Nemzeti Egyetértés Mozgalom (حركة الوفاق الوطني) négy, a maradék kilenc párt pedig további egy vagy két hellyel büszkélkedhet.

Minő színes paletta. Volt miből választani. Ezzel együtt a kilencvenes évek polgárháborúja (1992-2002) után a hatalom a stabilitás jelszavára építve beszűkítette a politikai mozgásteret. Ez egyre erősebben látszott az utóbbi évek politikai referendumain. Így volt az öt évvel ezelőtti parlamenti megmérettetésen és a 2014-es elnökválasztáson is.

Ezalatt a gazdaság súlyos recesszióba fordult. Az olaj árának esése miatt az állam bevételei 40%-kal estek vissza, ami az amúgy is korszerűtlen struktúrájú gazdaság további romlását eredményezték. Mindez nagy inflációval s a lakossági vásárlóerő súlyos gyengülésével járt. Míg a kétezres évek elején, a kimerítő polgárháború után erősödött a gazdaság és szélesedett a középosztály, az utóbbi évtized már ezen a téren is súlyos gondokat hozott.

Amit a hatalom nem látszik megoldani. A társadalmi egyenlőtlenségek növekedése az egyelőre „csendes többség” szélesedésével jár. Talán a robbanáspontig.

Mindeközben Abdulazíz Butaflíqa elnök max. háromhavonta egyszer jelenik meg a nyilvánosság előtt, szélütötten, tolószékben. Egy több mint egymillió négyzetkilométeres, olajjal és más ásványkincsekkel teli, leamortizálódott posztszocialista gazdaságú, az IS és az AQIM homokdűnék között cirkáló embereitől veszélyeztetett, geopolitikai szempontból stratégiai jelentőségű országban, Európa déli határán.

Előbb-utóbb majd tényleg választani kell.

Raqqa ostroma. Erről is lehet majd színes élménybeszámolókat készíteni, szörnyülködni, öklöt rázni – hős katonákkal, hős újságírókkal. És szenvedő lakossággal. Ha egyáltalán.

Ha most – törökösen – átugorjuk a Nagy Háború (1VH) alatt itt történteket, azaz ama másfél millió örménynek a kálváriáját, amely genocídiumból nagy rész ide, Raqqa és Deir ez-Zór magasságára esett, láthatjuk, hogy az oszmán birodalom itteni fél évezredes története után nyomban kemény küzdelem kezdődött a térség feletti ellenőrzés megszerzéséért.

A Sykes-Picot egyezményt nem részletezném; annyiszor ki lett már vesézve, a Közel-Keleten és Nyugaton egyaránt. (A tényleges tanulságok levonása azonban még mindig várat magára.) Ennek eredményeképpen a vidék (az Eufrátesz középső folyása) a franciák mandátumterületébe esett. Ennek megfelelően az új urak már a háború vége felé megkezdették – szokásos farriq taszud – szövetségesi politikájukat. Az „oszd meg és uralkodj”-elve alapján a raqqai régióban élő két, északi és déli törzsi hatalmi központ közül az utóbbi vezetőjével, Núrí al-Saalánnal 1919 nyarán egyezséget kötött franciák nevezett törzsfőt és csapatait már maguk mellett tudhatták, amikor a Damaszkuszban királyságot kikiáltó arab csapatok ellen vonultak, hogy 1920. július 24-én a fővárostól északnyugatra eső hegyvidéki Majszalún mezején megütközzenek. A nevezetes csata nem tartott sokáig. A Közel-Keleten élő nyugati diaszpórák egyik kedvenc története volt, hogy a hidzsázi hasemita Fajszal király nagy csinnadrattával felvonult serege, miután a franciák pár repülőről bombákat hajítottak közéjük, azonmód összezavarodott és visszanyargalt Damaszkuszba. S az egyik gránát éppen a hadügyminiszter, Júszuf al-Azma fejére esett, siettetvén a káoszt az arabok soraiban. (Azma szobra ma is ott áll a róla elnevezett téren a szír főváros modern részének szívében. Micsoda indiai és/vagy karate filmeket játszó mozik vannak a környéken!)

A Majszalún-sztorit én például az aleppói Baron szálloda éttermének korhű kulisszái között halottam. A hotelben számos ismert, a gyarmati korban élt híresség mellett például Mrs. –  majd később Lady – Mallowan is szeretett volt megszállni, hogy míg férje a homokban turkál, papírra vesse M. Poirot valamely új, általában errefelé játszódó történetét. Nem mellesleg én is egy régész társaságában voltam. De vissza a kanyarból.

A majszalúni csata azért ennél komolyabb volt. Leginkább azért mert az 1VH alatt az araboknak tett brit ígéretek (Huszajn-MacMahon levelezés) egy önálló és egységes arab államról (ennek kikiáltása történt Damaszkuszban Fajszal vezetésével), itt enyésztek el véglegesen.

Saalán a franciáktól egymillió frankot kapott a főváros bevételéért s az összeg mellett még az a „megtiszteltetés” is érte, hogy ott lehetett a Damaszkuszba bevonuló Gouraud tábornok oldalán.

Közben egy másik Raqqa-vidéki törzsszövetség vezetésével is politikai játszmába kezdtek a franciák. A befolyásos Fadaán-törzs családi viszályát is a maguk javára fordították és Madzsham bin Muhajdot segítették a vezetéshez a damaszkuszi kormánnyal (Fajszal) szövetségben lévő unokabátyja, Hádzsim bin Muhajddal szemben. Mahdzsam aztán már fontos szerepet játszott Aleppó franciák általi (egy napos) ostromának.

A Fadaán-törzs aztán a továbbiakban is jelentős részt vállalt a franciák hatalmának Szíria keleti és északkeleti részében történő kiterjesztésében. Aleppó kormányzója, de Lamotte tábornok és Mahdzsam bin Muhajd közötti titkos szerződés értelmében az arab törzsi vezető lett a Dzsaráblus és Tall al-Abjad közötti régió biztonságáért felelős helyi rendőrség feje.

S hogy a helyzet komplikáltságát érzékeljük: a Fadaán-törzs megosztottsága további bonyodalmakat okozott. A két fő ág közül a Muhajd-család vezette al-Valad-nemzetség Hádzsim kivételével a franciák mellett állt, a Harsza azonban, a Qaísís-ek vezetésével szembe fordult az új urakkal. Ugyanakkor ez utóbbiak nem harcoltak nyíltana mandátumbirtokosok ellen, miután hagyományosan fasírtban álltak az azt támogató, fentebb bemutatott Hádzsim bin Muhajddal…

Hádzsim komoly szövetséget kötött a damaszkuszi arab kormányzattal (amíg az fennállt). Havi 3000 dínár, 800 mázsa gabona és 600 puska ellenében akadályozták a franciák előrenyomulását az Eufrátesz-völgyében. (Felrobbantották például a stratégiai jelentőségű dzsarábuluszi hidat.) A franciák és a britek ezzel komoly kihívás előtt kerültek. Hádzsim mellé Bagdadból (az ott szervezkedő arab önállóságot megcélzó politikai erőktől) is érkezett segítség: az úgynevezett Ígéret Szervezet (جمعية العهد) katonai összekötőt küldött Hádzsim mellé Júsuf al-Azáví személyében.

Mindezek után 1920. augusztus 10-én Hádzsim bin Muhajd kikiáltotta a Raqqai Szabadállamot (دولة الرقة المُستقلة). A formáció másik erős embere Ramadán Sallás, a város arab katonai kormányzója volt, aki egy évvel korábban még Deir ez-Zórt védte a britekkel szemben. A politikai entitást egy Hádzsim által elnökölt 16 tagú nemzeti tanács irányította.

Tovább színezem a történetet: a Raqqai Szabadállam fő külső szövetségese a Mustafa Kemal-vezette török kormányzat volt, amely ebben az időben komoly harcokat vívott a mai szír-török határvidéken a közös ellenség, a franciák ellen. A kemáli hadsereg mezopotámiai egységeinek főparancsnoka Mohamed Nihat pasa nem csak fegyverrel támogatta Hádzsim „államát”, hanem a török hadsereg Ötödik Hadosztálya urfai egységei részt vettek a Raqqai Szabadállam csapatainak a francia-szövetséges Madzsham bin Muhajd elleni akcióiban és – naná – a kurd Milliye-törzs elleni manővereiben.

A franciák először tárgyalni próbáltak. Az Eufrátesz-vidéke az akkor kialakítás alatt álló francia kormányzati rendszer szerint az aleppói közigazgatási egységhez tartozott. (A francia mandátum kezdetben négy entitásból állt: egy damaszkuszi központú déli arab, egy aleppói központú északi arab, egy tengerparti alavita „államból” és Libanonból. Az első háromból jött létre az egységes igazgatású Szíria a harmincas években.) Ennek megfelelően a de Lamotte tábornok irányította Aleppó delegációkat küldött Hádzsimhoz. A cél az volt, hogy a Raqqai Szabadállamot egyfajta, a mandátumterületbe beágyazott kvázi-önálló politikai egységgé alakítsák, s felhasználják a török határ védelmére – megfelelő pénzügyi kondíciók biztosításával (egyszerűbben szólva: a vezetők megvesztegetésével).

A tárgyalások kudarca után jött a francia krémes: 1920 szeptemberében megkezdődött a Raqqa bombázása. Az ostrom azonban elhúzódott – köszönhetően a város védelmében részt vevő hozzávetőlegesen 250 kemálista katonai kontingensnek (is). Erre aztán Hádzsim bin Muhajd is vérszemet kapott. Miután a törökök további ezer fővel növelték katonai jelenlétüket a Raqqai Szabadállamban, s további támogatásokra kapott ígéretet, ellentámadást kezdeményezett és megkezdte Aleppó ostromát.

Ami nem sikerült. Ekkor visszahúzódott Raqqába s defenzívában ugyan, de fenn tudta tartani a politikai entitás működését. A franciák nem sikerült egységes ellenzéket szervezniük a környező arab törzsekből, a raqqai függetlenség azonban így is kérészéletűnek bizonyult.

A végső döfést az adta meg, hogy 1921. október 20-án a franciák és a kemali Törökország szerződést kötött s megegyeztek a francia mandátumterületek és a kialakuló török állam közötti határokban.  Ezután a francia csapatok megindultak és az év végére kicsengettek a Raqqai Szabadállamnak. S a törzsi szokások szerint a vezető, Hádzsim elismervén a francia uralmat (kvázi-baj’a), megmenekült a számonkérés elől.

Raqqa birtoklása kulcsfontosságú volt a franciák számára. Miután az eredeti Sykes-Picot-egyezményben (1916) az ő mandátumukba tartozott (volna) Moszul is, Raqqa stratégiai jelentőségű volt az akkor már ismerten olajban gazdag területek és Damaszkusz földrajzi összekapcsolásában. Raqqa birtoklása után kezdődött a poszt-oszmán területrendezés újabb felvonása: huzavona a szövetségesek között, miután Deir ez-Zór brit mandátumterületnek minősült, de a franciák is szemet vetettek rá. Miként a britek Moszulra. A hosszadalmas viszály végül a mai iraki-szíriai határvonalak meghúzásával s ezzel számos arab és kurd törzs szállásterületének máig tartó szétvágásával ért véget. Bár Raqqában a törzsi szereplők mindig nagyobb súllyal estek latba a helyi társadalmi-politikai erő-konstellációk alakulásában, ez máig alapvető jelentőségű – mondjuk kis túlzással – Aleppótól Moszulig. És azon túl…

A törzsek és törzsi viszonyok történelmi és mai konstellációinak ismerete nélkül nehezen érthető, ki, mikor és miért csatlakozik az adott hatalomhoz vagy hagyja el azt. A leegyszerűsítések hibás döntéseket eredményezhetnek. És mindez a (közel)jövőre is vonatkozik.

Mindig szerettem Raqqát. A kilencvenes évek elején még őrizte a száz/ezer éves fílinget. (Más szóval és szemszögből, a hatalom részéről igencsak elhanyagolt maradt.) amikor az egyik augusztusi este – egy háromkerekű motoralkalmatosság „platóján” zötyögve – visszatértem a közeli al-Rasszáfa bizánci romvárosából rusztikus kis hotelembe (60 szír líra/éj), betértem a közös fürdőnek nevezett spájz-szerű helyiségbe, hogy nekilássak lemosni magamról az aznapi sivatagi homokkal kevert izzadságréteget. Egyszer csak elment az áram. Az egész városban egyébként. Miután újhold volt, vaksötét lett mindenütt. A fürdőfülkében még inkább, ha lehet ilyet. (Állítólag volt gyertya az álló koporsószerű fülkében, de aki nem dohányzik, sosem tart magánál gyufát. Én legalábbis nem.)

És akkor elkezdettem „zuhanyozni”. Egy majdhogynem görög amphorára hajazó cserépkorsóból kellett vizet mernem egy pléhbögrével s azzal locsolgatni magam. Úgy, hogy igazából helyszűke miatt nem nagyon lehetett lehajolni. Látni meg egyáltalán nem. A lényeg, az elkövetkező napokban mindenhol megkérdezték, ki vert meg, mert össze-vissza fejelgettem a cserépedényt meg a falakat.

De megtisztultam és jártam egyet a csont sötét városban. A saormásnál megláttam a gázláng fényét. Olyan falafelt ettem ott, hogy máig a nyelvemen érzem. Miként most is emlékszem arra a jóízű beszélgetésre, amit a százévesnek ható vendéglátóipari egységben folytattam a helyi lakosokkal. Csodás volt.

Ilyen volt Raqqa.

Már jó két hete. Az akkori Mancsban (29. évf. 16. sz. 2017. 04. 20.) elkövetett írásom.

Népszavazás Törökországban az elnöki hatalomról

Szultán született

Recep Tayyip Erdoğan évek óta épülő autokratikus rendszere fontos mérföldkőhöz érkezett. Az elnök immár népi felhatalmazással mozdíthatja el országát a diktatúra felé.

Vasárnap a török választópolgárok otthon és a diaszpórában az Erdoğan elnök forszírozta alkotmánymódosításokról szavaztak. Jelesül arról, hogy az ország parlamentáris demokráciából autoriter vonásokkal felruházott elnöki rendszerré alakul-e. (A módosításokról részletesen lásd keretes anyagunkat.) Bár hivatalos végeredmény csak egy-másfél hét múlva várható, a győztesek már vasárnap este utcabálon, tűzijátékkal ünnepeltek. Az államelnök köszönetet mondott a referendumot lebonyolító, s az alkotmánymódosítás után szerepét vesztő kormányfőnek, Binali Yıldırımnek, s az erősen kézi vezérelt médiának, s hétfőre kormányülést hívott össze a módosítások azonnali előkészítésére.

Isztambul megfordul

Pedig a győzelem hajszálon múlott: az alkotmánymódosítást a szavazók 51,2 százaléka támogatta, ez akkor is szűk fölény, ha másfél millió többletvoksot jelent. A részvételi arány – Törökországban nem rendkívüli módon – több mint 85 százalékos volt. A pszichológiai manipuláció jegyében a szavazólapon az igen szavazatot fehér, a nemet taszító barna alapra nyomták, s a kampányban pedig igyekeztek elnyomni az ellenzéki hangokat. Az elmúlt hónapokban nagy, országos napilapok ellen indult hadjárat; az újságírók védelméért síkra szálló nemzetközi szervezet (CPJ) szerint a legtöbb letartóztatott újságíró (81) – köztük külföldiek is – jelenleg a török börtönökben senyved. De Ankara külföldön is igyekezett elhallgattatni a kritikus hangokat, s emiatt diplomáciai konfliktusba keveredett Németországgal és Hollandiával, Ausztriában pedig egy gyermeklap ellen lépett fel, miután az hataloméhes despotaként ábrázolta a török elnököt.

Erdoğan pártja (AKP) mellett az ultranacionalista, euroszkeptikus Nemzeti Párt (MHP) egy része támogatta az alkotmánymódosítást, míg az ellenzéki kemalista Republikánus Néppárt (CHP) és a török-kurd Demokratikus Néppárt (HDP) ellenezte. A támogatók közt találjuk a szélsőségesen nacionalista Szürke Farkasok mai formációját, a Nagy Egységpártot (BBP) és az egykori oszmán dinasztia leszármazottait is.

A szavazatok területi megoszlása újólag megerősíti Törökország kettészakadását. A támogatók az ország középső és északi részén, azaz elsősorban vidéki környezetben, illetve az ipari- és bányaövezetekben és a hegyvidékeken voltak többségben. A hagyományosan a Mediterráneum – és a Nyugat – felé orientálódó Égei- és Földközi-tengeri partvidék tartományai mind elutasították az alkotmánymódosítást. Ez az országrész a modern Törökország megszületésével együtt járó etnikai tisztogatások és lakosság-áttelepítések ellenére máig hordozza az urbánus görög gyökereket. Ha egészen más okokból is, de jobbára nemmel szavazott Délkelet-Anatólia is – errefelé a választás napján hárman haltak meg fegyveres összetűzésekben. Az itt élő kurd népesség elveti a központi erőkoncentrációt, miután annak nem titkolt célja épp az ellenük esedékes keményebb politikai-katonai fellépés. Az északkeleti Rize és Artvin tartományokban a hemshin-örmény és a láz kisebbség ment szembe a központi akarattal.

A legfontosabb tanulságot azonban a nagyvárosi eredmények mutatják meg. A fővárosban, Ankarában, a nyugati tengerpart központjában, Izmirben, valamint Isztambulban és az ország európai részén, Kelet-Trákiában a nemek győztek. A három metropoliszban nagy súllyal bír a városi középosztály – ez a török társadalom leginkább nyugatos rétege, az atatürki laikus hagyományok letéteményese és az Európához közeledés legfőbb motorja, s ők állnak szemben leginkább az autokrácia kiszélesítésével. Meglepetést itt csak Isztambul megfordulása okozott. A városban a zömében frissen beköltözött, vidéki gyökerekkel bíró alsó középosztály az utóbbi másfél évtizedben Erdoğan szilárd bázisa volt, először polgármesterként, majd kormányfőként mindig többséget szerzett itt. Most azonban fordult a kocka, Erdoğan tizenöt év óta először nem tudta az akaratát érvényesíteni az ország első számú gazdasági, kulturális és tudományos központjában. Egyes belső kerületekben (Beşiktaşban, Kadıköyben, Bakırköyben) 80 százalék volt a nemek aránya; a nagyváros ázsiai oldalán lévő Sultanbeyliben viszont 70 százalék szavazott igennel.

Az erős kéz gondolata

Az ország politikai szétszakadásának kézenfekvő magyarázatául a város és a vidék hagyományos ellentéte kínálkozik. Ám a referendum kirajzolta az ellentétek mélyebb, történelmi aspektusát is. A modern Törökország – hasonlóan az I. világháború után született közel-keleti államokhoz – maga is mesterséges képződmény. A győztes antant hatalmak először nem csak az Oszmán Birodalomnál, de a mostaninál is jóval kisebb államot akartak, s erre válaszul született meg – Mustafa Kemal Atatürk vezetésével – a mai Törökország. Ez a korábban soha nem létezett politikai entitás etnikai, sőt vallási értelemben is heterogén összetételű – annak dacára, hogy az egykor nagy létszámú örmény közösséget az I. világháború alatt a hivatalosan máig tagadott genocídium semmisítette meg, a görögöket pedig a függetlenségi háború alatt, 1922-23-ban űzték el, s telepítették ki. Az Anatóliában élő alevi vallási kisebbséget ugyan a jelenlegi vezetésnek sikerült saját támogatói bázisába csatornáznia, a legnagyobb etnikai kisebbséget, a kurdokat azonban nem.

Erdoğan épp a kurdokra hivatkozva kezdett el a hatalom-összpontosítás szükségéről beszélni, de a belső ellenségkeresés nem állt meg itt – mára valamennyi ellenzéki erő célponttá vált. A tavaly nyári sikertelen puccskísérletet kihasználva totális támadás indult valamennyi egyet nem értő társadalmi csoport ellen. A médiát satuba fogták, tanárok, közhivatalnokok, az igazságszolgáltatásban és az erőszakszervezeteknél dolgozók tízezreit bocsátották el. Az erős kéz gondolata persze távolról nem idegen a török politikától. A modern állam megszületésénél bábáskodó Musztafa Kemál is ilyen figura volt, s Erdoğan most erre a párhuzamra – minden, a laicitást megkérdőjelező lépése ellenére – rá is játszik. Ezért és így tud a világi állam hívei közül is támogatókat szerezni magának.

A külföldön élő törökök majd’ kétharmada az alkotmánymódosítás mellett szavazott. A választási kampány a nagy török közösségekkel bíró nyugat-európai országokban is gőzerővel folyt, nem kevés nehézséget okozva a helyi hatóságoknak és komoly politikai-diplomáciai súrlódásokat keltve: Erdoğan egyszerűen lefasisztázta a hollandokat és a németeket. E konfliktusok is szerepet játszhattak abban, hogy Hollandiában, Ausztriában és Németországban elsöprő volt az alkotmánymódosítás többsége: Németországban a választásra jogosultak 63 százaléka voksolt Erdoğan mellett, s az ottani, két és fél, hárommilliós török közösség tagjai a közösségi oldalakon máris arról írnak, hogy ez másfél-kétmillió voks nyerte meg a referendumot. Erdoğan a kampányban nem zárkózott el a Németországban élő törökök heccelésétől, s ezt a kártyát továbbra is ki fogja játszani Berlinnel szemben. Az pedig már egész Európa közeljövőjét befolyásolhatja, hogy mit lép a török elnök menekültügyben; s ez nem sok jóval kecsegtet. Miután felhívta a külföld – elsősorban Európa – figyelmét a népszavazás eredményeinek tiszteletben tartására, kilátásba helyezte, hogy az egyik első társadalmi vitára bocsátott témája a halálbüntetés visszaállítása lesz. Ha népszavazáson megerősítik, meg ő aláírja. Ez pedig Törökország uniós csatlakozási folyamatának végérvényes lezárását jelentené, s azt is, hogy a csatlakozás perspektívájával immár nem lehet nyomást gyakorolni Ankarára a menekültek visszatartása érdekében. Erdoğan már nyíltan fenyegetőzik a szíriai és iraki menekültek tovább-engedésével, ami új táptalajt adna az európai populista erőknek. A referendum azt bizonyította be, hogy Ankara visszavonhatatlanul feladja az alapító Atatürk által kijelölt célt, azaz Európát, és a „hagyományos” oszmán befolyási zóna felé fordul: a Balkán irányába és a Közel-Keletre.

A példa

A Balkán muszlim közösségei már a kampány idején sem óhajtották leplezni mély rokonszenvüket Erdoğan iránt. Az utóbbi években erősödő török kulturális jelenlét eddig ugyan nem hozta el a remélt beruházásokat, de az elnök győzelmét úgy ünneplik Bosznia és a dél-szerbiai Szandzsák városaiban, mint a sajátjukét. A balkáni muszlimok – szlávok és albánok egyaránt – azt remélik, Törökország gazdasági értelemben is „visszatér” a félszigetre. Ehhez persze lesz egy-két szava az itt – elsősorban Szerbián keresztül – ugyancsak pozícióit erősítgető Moszkvának is. De Ankara ambíciói a tőle délre zajló szíriai polgárháborúban is erősek: nem csak katonai beavatkozásban gondolkodik, hanem gazdasági elképzeléseit is realizálni kívánja, s ezek a jelenlegi helyzetben nem is irreálisak. Törökország a Közel-Kelet egyik kulcsországa, és Európától eltávolodván még inkább az lesz. Így is tekintenek rá a környező arab társadalmak. Az „arab tavasz” révén ideiglenesen hatalomba kerülő, ám sikertelenül kormányzó mérsékeltebb iszlamista irányzatok számára (elsősorban a Muszlim Testvériség internacionális hálózata) etalonként szolgál a sikeres erdoğani iszlamista kísérlet. Ez pedig nem sok jóval kecsegtet a térségben, tekintve a demokrácia amúgy is gyenge kilátásait.

Miről döntöttek?

A népszavazás az alkotmány 18 pontjának megváltoztatására ad felhatalmazást. A módosítások többsége az államelnök jogköreit szélesíti ki, aki ezzel az alkotmány által szentesített egyszemélyi vezetővé avanzsál. Miután megszűnik a miniszterelnöki poszt, az eddig korlátozott, protokolláris szereppel bíró elnök lesz a végrehajtó hatalom vezetője. Ő maga nevezi ki a minisztereket, kezében lesz a költségvetés és a törvényekkel egyenlő súlyú rendeleteket adhat ki. Rendkívüli állapotot hirdethet ki, az ellenzéki erők korlátozására alkalmas bíróságok élére pedig személyesen nevezheti ki bírákat. Az új rendszer lefojtja a parlament már eddig is korlátozott szerepét, az államfő könnyen felosztathatja majd a képviselőházat. Megmarad ugyan az elnök leváltásának és – kétharmados támogatottsággal – bíróság elé idézésének lehetősége, de mivel együtt tartják majd a 2019-es parlamenti és elnökválasztást, Erdoğannak várhatóan meglesz a parlamenti többsége is, így ilyen veszély aligha fenyegeti majd. Annál is kevésbé, mert a kitölthető két ciklus e népszavazás eredményeként akkor újraindul, így 2029-ig nem kell új népszavazást sem kiírnia a hatalmáról.

Visszafelé gyorsan beköszönt két "útszéli" kolostor a Nyugati-Morava völgyében. Mindkettőt akkor emelték, amikor a rigómezői/koszovopoljei (a szerbek által máig győztesnek hirdetett s identitásképző) ütközet (1389) a győztesek északnak menekülve-húzódva immár a mai Közép-Szerbiában emeltek templomokat.

A régió telis-tele van gyönyörű középkori kolostorokkal. Ez nem új. Sokat áradoztam már róla.

Illetve nem is az, inkább játék a regionalitással. A szandzsák szerbiai része nem alkot semmilyen politikai egységet.

Moj grad.

Aćif Hadžiahmetović személyével zártam az előző történelmi visszatekintést. A kollaboráns helynököt a Szandzsákba 1944-ben bevonuló Tito-partizánok a következő évben kivégezték. A vidékre pedig egy egészen különleges - és, miként utóbb kiderült - átmeneti időszak köszöntött.

A 3. Proletár Szandzsák Brigád már évek óta harcolt a titóista partizánok soraiban, s vezetősége kezdettől fogva szorgalmazta, hogy az egykori Novi Pazar-i szandzsák autonómiát kapjon a háború Aćif Hadžiahmetovićot. '44-re már több száz szandzsáki küzdött a partizánokkal együtt Peko Dapcević vezetésével.

1944 novemberétől 1945 márciusáig létezett a Szandzsák -Titóék bevezette - autonómiája (mint oblast). Az új vezetés deklarálta a férfiak és nők valamint a vallások egyenjogúságát. Az oblast élére Muhamed Hadzismajlović került, mint első és mint hamarosan kiderült, egyetlen elnök. (Ez az autonómia-gondolat aztán a kilencvenes évektől újjáéledve napjainkig programja néhány helyi politikai formációnak.)

Amint azonban véget értek a harcok, győzött a mindig is létező szerb nacionalista törekvés a muszlimok visszaszorítására. A Szandzsák szerbiai részét két oblastra osztották Užice és Kragujevac központokkal, ügyelve arra, hogy a szerbek minél jobban érvényesíthessék érdekeiket a muszlim lakosság ellenében. Közben a kommunista jugoszláv titkosszolgálat (UDBA) behálózta a régiót, s befolyása különösen megerősödött, amikor vezetője, Aleksandar Ranković Titó helyettese lett 1961-ben

Amikor ő lelépett a színről (1963) valamelyest "kettős hatalom" alakult ki a Szandzsák opštináiban (mondjuk, járásaiban). A helyi kommunista pártvezető szinte mindig szerb, míg a városvezető tanácselnök bosnyák/muszlim volt.

A kommunista hatalom nagy arányú társadalmi fejlődést (elsősorban a közoktatás terén) és erőltetett iparfejlesztést hozott. 1948-ban nyílt az első textilgyár, ahova egyébként nem volt elég jelentkező, mert a tradicionális muszlim családokban akkor a nő gyári munkavállalása majdhogynem prostitúcióval ért fel. (A férfiaknak ugyanakkor derogált női állásokba lépni.)

Mindenesetre a hatvanas évek második fele és a hetvenes évek a fejlődés és stabilitás korszaka volt a Szandzsák társadalma számára (is). Az állam teljes körű szekularizációja az otthonok falai közé szorította a hitéletet, de a muszlimok számára - kis túlzással - ennél többre nem is volt szükség.

Azért az egymás mellett élésnek voltak széttartó folyamatai. Például a középiskolák elvégzése után a szerbek elsősorban Belgrádban és Nisben folytatták tanulmányaikat, míg a bosnyákok Szarajevó, majd később Prishtina felé vették az irányt. És egész Jugoszlávia-szerte itt volt a legalacsonyabb a vallások közötti házasságkötések aránya.

Aztán ami a Ranković-féle ultranacionalista vonalat felélesztő Milošević-érában következett s a boszniai háborúban kulminált, magyarázza: miért van máig oly sok szandzsáki lakóház nappalijának falán a Kurszíj-ája mellett a Generalissimus fényképe

Na, ez is hosszúra és szárazra sikeredett. Pihentetőnek itt egy kép a Golijából.

Iskola a határon

A Szandzsák (a szóban forgó) a Balkán közepén fekszik. Itteni barátaim mindig mondogatják, hogy egykor egy nagy ország (értsd: Jugoszlávia) majdnem-központjában éltek. Ma pedig egy kis állam legvégső zugában. Ebben van is igazság, de azért továbbra is a félsziget origójában vannak.

Így volt ez mindig és ennek megfelelően a vidék állandó lakosság-fluktuációt élt meg. Ha most hagyjuk az albánok által imádott elméletet, miszerint ők, mint a régió első (ergó:) őslakói már akkor itt voltak, amikor Pangea partjait mosta az ősóceán, a most itt élő népek közül - az illír-gyökerű albánok (mondom!) után a déli szlávok nyomultak ide a 6. század végétől.

Nem is időznék e történelmi messzeségben, a lényeg: a középkorban a vidék a szerb államiság központja lett, Raš koraközépkori közigigazgatási centrum volt (lásd a Vlastimirović-dinasztiát, 640k-969), a Vukanovićok (1090-1217) és különösen pedig a Nemanják alatt (1217-1371) pedig a legjelentősebb kolostoregyüttesek közül nem egy itt épült fel (Sopoćani, Stupovi Đorđevi, Mileśeva, Studenica, Bijelo Polje).

Jelentős lakosság-átrendeződés az oszmán hódítás után kezdődött el. Ekkor történt az első menekülés-hullám: a szerbek jelentős tömegei húzódtak egyre északabbra az előrenyomuló oszmán állam elől.

Miután a terület Sjenica, Prinepolje majd Novi/Yeni Pazar központtal közigazgatásilag Bosziához kapcsolódott az iszlamizált szláv/szerb lakosság családi kapcsolatok révén erősen kapcsolódott a nyugati területekhez s egy gazdasági egységet alkottak. A lakosság többsége ekkor már a déli szláv Boszniában kialakult változatát beszélő muszlim (bzw bosnyák) volt. Azzal együtt, hogy a szerb ráják sem szűntek meg létezni a térségben.

Aztán az oszmán-osztrák háborúk megindították az etnikai kavarodást. A török magyarországi kiűzését követően a kor legkúlabb fiatal hadvezére, Szavojai Jenő Zenta után egy svunggal lenyomult a Balkánra, bevette Novi Pazart, a szerbek ujjongtak, a bosnyákok Boszniába menekültek.

A helyzet nem stabilizálódott: az udvar másként gondolta Jenő herceg visszavonult, a bosnyákok visszajöttek, az osztrákokkal közös vircsaftot kezdő szerbek meg (nem kevesen, több tízezren) Magyarországra menekültek, az ipeki (Peć/Pejë) ortodox pátriárka, Arsenije Crnojević vezetésével.

Az 1737-es osztrák-török-orosz háborúban aztán megint Novi Pazarig meneteltek a Habsburg-csapatok (s ha egy évvel korábban nem halálozik el, bizonyára most is S. Jenő vezette volna őket), így aztán kivonulásuknál megismétlődött az 1690-es folyamat: szerbek ezrei menekültek el a térségből. S miután a 18. században folyamatos volt a szerb lakosság elszivárgása a nagyobb szerb városokba, a 19. századra az 1864-től már hivatalosan Novi Pazar-i szandzsáknak nevezett terület vallásilag csaknem homogén (muszlim), míg etnikailag többségében bosnyák, kisebb részben albán és török lett.

A 19. század aztán szépen beköszönt: az úgynevezett "Első Szerb Felkelés" során Karađorđe Petrović nemzeti hős felégette Novi Pazart, Sjenicában pedig háromezer muszlimot mészárolt le. Ezzel kezdetét vette a modern kori "lakosságrendezés".

Amikor 1878-ban a berlini kongresszus (értsd: a Vaskancellár meg a magyar szépfiú, Andrássy Gyula gróf) szabad utat nyitott Bosznia az OMM általi okkupációjának, a Szandzsákban - noha továbbra is oszmán közigazgatású terület maradt - megszálló osztrák-magyar csapatok alakítottak ki garnizonokat.

Ennek ugyancsak volt "demográfia" fejleménye. Bosznia az OMM-megszállással a monarchia gazdaságával kezdett szervesülni, ami a Szandzsák számára a hagyományos kereskedelmi szálak elszakadását jelentette, és súlyos gazdasági recessziót idézett elő a Novi Pazar-i régióban. Ami muszlimok (elsősorban törökök) Isztambulba és általában a központi oszmán területekre való áttelepülését vonta maga után.

Aztán amikor a Monarchia 1908-ban annektálta Boszniát, onnan számos muszlim bosnyák húzott el, félvén a közvetlen keresztény uralomtól.

1912-ben jöttek a Balkán-háborúk,amelyek aztán véget vetettek egy több évszázados politikai struktúrának. A szerb, de főleg a montenegrói csapatok véres megszállása már muszlimok ezreit késztette menekülésre. 1912-14 között számos török, bosnyák és albán települt át Kis-Ázsiába.

Kis distinkciót azonban érdemes tenni. A crnagorácok bevonulása brutális volt; több helyen vérontásba torkollt s 12000 bosnyák kényszer-keresztelését is megszervezték. Ugyanakkor a Szandzsák északi részét elfoglaló szerbek - relatíve - kevesebbet vérengztek. Így maradt majd' 100%-ban muszlim Tutin városa.

Amikor az 1VH során,1915-ben a Monarchia seregei Szerbia megszállása nyomán újból bevonultak a Szandzsákba, a bosnyákok örvendeztek, a szerbek menekültek.

Később aztán ismét rájárt a rúd a muszlimokra. A világháború után visszatért új hatalom ugyanis földreformba kezdett, ami azt jelentette, hogy az oszmán tímár-birtokokat, amelyek értelemszerűen muszlimok kezében voltak, kisajátították ès szerbek között osztották szét. Emiatt bosnyákok vándoroltak ki török földre, illetve szerb betelepülők érkeztek.

A két VH között - államközi egyezmény keretében - a SZHSZ, majd a jugoszláv királyság területéről - 200000 muszlim (bosnyák, albán és török) települt át Törökországba.

A 2VH alatti népirtások is mozgatták a Szandzsák népességét, és ott volt még az iparosítás ösztönözte szerb betelepülés a nyugat-szandzsáki nagyvárosokba, de igazán nagyobb átrendeződés a kilencvenes években lezajlott délszláv háború alatt történt: több százezer bosnyák menekült a Szandzsákba (is), akik közül számosan máig itt maradtak.

Manapság is van számottevő és egyirányú demográfiai mozgás. Aki csak teheti, húz el Nyugatra.

Tizenkét és tizennyolc éves korom között orrvérzésig olvastam sci-fit. (Azóta csak a megmaradt hiányosságokat tömögetem be.) Végig a klasszikusokat, Asimovtól Bradburyn és C. Clarken át K. Dickig. D.A.Wollheimet, B. W. Aldisst, Robert Silverberget. A Sztrugackij-fivéreket meg Lemet. (Hogy a sznobok megnyugodjanak.) Meg szemetet is.

A szerbiai oldalon az egykori Szandzsák hat opštinája közül a három keletiben van muszlim többség (Tutin 95, Novi Pazar 78, Sjenica 75%), míg a három nyugatiban kisebbségben vannak (Prijepolje 41, Priboj 23, Nova Varoš 7%). Annak, hogy épp a Bosznia felé eső részben szorultak kisebbségbe a muszlimok világos a magyarázata.

Vissza kell térni a helyekre.

És aminek lejegyzése elmaradt a sűrű program során.

Út Pribojba.

Vagy, ahogy a törökök hívták: Akova. Fehérmező.

Olyan ez, mint Foča Boszniában. Oppardon, a Republika Srpskában... Minden féle ház nagy összevisszaságban. Jól.

Pedig nem is új. Illetve, ami ma van belőle olyan, mintha egy Svájcba emigrált középszerű, gyakorló és idült alkoholista kelet-európai mérnök tervezte volna azzal a céllal, hogy panel- és egyéb betonépítésben otthon szerzett tapasztalatait alpesi körülmények között új hazája leutánzására fordítja.

Ez a neve a Szandzsák szerbiai fertályán húzódó jó 50 km2 területű karsztplatónak. Mondjuk ilyen tájat a volt Jugoszlávia meg a Balkán területén nem nehéz találni, de ez különösen a szívemhez nőtt.

Nyolcvanhat nyarán, amikor oly sokunk sorsa eldőlt a Dnyeper felső folyásánál, a bolgár tengerparton nyaraltunk. Csudajó volt.

Hát ha még csak az lett volna. A 2VH-ban itt működő Handschar-hadosztályról beszélek, amelynek központja Sjenicában volt.

Ha az ember azért jön ide, hogy fotózzon, übergáz ez az időjárás. Szakad a hó, pára van, minden fehér, egyéb színek nincsenek. Ilyenkor jönnek a szavak. Beszélgetések és kávézó-látogatások.