Ez a neve a Szandzsák szerbiai fertályán húzódó jó 50 km2 területű karsztplatónak. Mondjuk ilyen tájat a volt Jugoszlávia meg a Balkán területén nem nehéz találni, de ez különösen a szívemhez nőtt.
Több, mint egy évtizede előfordulok erre, s mindig elámulok. Hogy mennyire nincs itt semmi. 1000 és 1400 méter közötti dombvidék, legelőkkel, folyókkal, patakokkal, szűkre szabott vegetációval. Ha nem lennének itt-ott kőházak - és mondjuk az egész két-háromezer méterrel magasabban feküdne - szinte a közép-ázsiai platókon érezném magam.
Ramadáni éjszakák barátokkal Đerekarében, kétfős iskolai órák Godovo egytantermes alsó tagozatában vagy csavargások a Duga Poljana környéki - zömmel ortodox lakosságú - bányavidéken többet mondanak a Balkánról, mint Micha Glenny, Maria Todorova vagy Rebecca West valamelyik megkerülhetetlen, sok száz oldalas monográfiája. (Melyeket persze el kell olvasni.)
Hogy csak egy érdekes tapasztalást említsek a vidéken való tengés-lengés kapcsán: az amúgy meglehetősen rossz állapotú főutakról vezetnek mellékutak a hegyi falvakba. Már az útelágazódásnál tudhatjuk, milyen település felé fordulunk: az otrodox szerbek lakta falvakba makulátlan aszfaltborításon jutunk el, míg a muszlim községekhez kátyús semmi-aszfalt vagy gidres-gödrös murva ösvény vezet. Ebből aztán minden statisztikánál és mélyelemzésnél pontosabb képet kapunk arról, miként viszonyul az állam muszlim polgáraihoz.
Hideg vidék ez. Mértek itt majd mínusz negyvenet, s most sincs meleg. Néha nyáron is fáztam errefelé.
Most csak azért hiányolom a Napot, mert nincsenek színek. Tavasz végén és nyáron kell idejönni.
Meg mindig.
