iszlám és politika

Manyasz Róbert Kázmér blogja

Törökország szavazott

2017. május 03. 06:28 - politics&islam

 

Már jó két hete. Az akkori Mancsban (29. évf. 16. sz. 2017. 04. 20.) elkövetett írásom.

Népszavazás Törökországban az elnöki hatalomról

Szultán született

Recep Tayyip Erdoğan évek óta épülő autokratikus rendszere fontos mérföldkőhöz érkezett. Az elnök immár népi felhatalmazással mozdíthatja el országát a diktatúra felé.

Vasárnap a török választópolgárok otthon és a diaszpórában az Erdoğan elnök forszírozta alkotmánymódosításokról szavaztak. Jelesül arról, hogy az ország parlamentáris demokráciából autoriter vonásokkal felruházott elnöki rendszerré alakul-e. (A módosításokról részletesen lásd keretes anyagunkat.) Bár hivatalos végeredmény csak egy-másfél hét múlva várható, a győztesek már vasárnap este utcabálon, tűzijátékkal ünnepeltek. Az államelnök köszönetet mondott a referendumot lebonyolító, s az alkotmánymódosítás után szerepét vesztő kormányfőnek, Binali Yıldırımnek, s az erősen kézi vezérelt médiának, s hétfőre kormányülést hívott össze a módosítások azonnali előkészítésére.

Isztambul megfordul

Pedig a győzelem hajszálon múlott: az alkotmánymódosítást a szavazók 51,2 százaléka támogatta, ez akkor is szűk fölény, ha másfél millió többletvoksot jelent. A részvételi arány – Törökországban nem rendkívüli módon – több mint 85 százalékos volt. A pszichológiai manipuláció jegyében a szavazólapon az igen szavazatot fehér, a nemet taszító barna alapra nyomták, s a kampányban pedig igyekeztek elnyomni az ellenzéki hangokat. Az elmúlt hónapokban nagy, országos napilapok ellen indult hadjárat; az újságírók védelméért síkra szálló nemzetközi szervezet (CPJ) szerint a legtöbb letartóztatott újságíró (81) – köztük külföldiek is – jelenleg a török börtönökben senyved. De Ankara külföldön is igyekezett elhallgattatni a kritikus hangokat, s emiatt diplomáciai konfliktusba keveredett Németországgal és Hollandiával, Ausztriában pedig egy gyermeklap ellen lépett fel, miután az hataloméhes despotaként ábrázolta a török elnököt.

Erdoğan pártja (AKP) mellett az ultranacionalista, euroszkeptikus Nemzeti Párt (MHP) egy része támogatta az alkotmánymódosítást, míg az ellenzéki kemalista Republikánus Néppárt (CHP) és a török-kurd Demokratikus Néppárt (HDP) ellenezte. A támogatók közt találjuk a szélsőségesen nacionalista Szürke Farkasok mai formációját, a Nagy Egységpártot (BBP) és az egykori oszmán dinasztia leszármazottait is.

A szavazatok területi megoszlása újólag megerősíti Törökország kettészakadását. A támogatók az ország középső és északi részén, azaz elsősorban vidéki környezetben, illetve az ipari- és bányaövezetekben és a hegyvidékeken voltak többségben. A hagyományosan a Mediterráneum – és a Nyugat – felé orientálódó Égei- és Földközi-tengeri partvidék tartományai mind elutasították az alkotmánymódosítást. Ez az országrész a modern Törökország megszületésével együtt járó etnikai tisztogatások és lakosság-áttelepítések ellenére máig hordozza az urbánus görög gyökereket. Ha egészen más okokból is, de jobbára nemmel szavazott Délkelet-Anatólia is – errefelé a választás napján hárman haltak meg fegyveres összetűzésekben. Az itt élő kurd népesség elveti a központi erőkoncentrációt, miután annak nem titkolt célja épp az ellenük esedékes keményebb politikai-katonai fellépés. Az északkeleti Rize és Artvin tartományokban a hemshin-örmény és a láz kisebbség ment szembe a központi akarattal.

A legfontosabb tanulságot azonban a nagyvárosi eredmények mutatják meg. A fővárosban, Ankarában, a nyugati tengerpart központjában, Izmirben, valamint Isztambulban és az ország európai részén, Kelet-Trákiában a nemek győztek. A három metropoliszban nagy súllyal bír a városi középosztály – ez a török társadalom leginkább nyugatos rétege, az atatürki laikus hagyományok letéteményese és az Európához közeledés legfőbb motorja, s ők állnak szemben leginkább az autokrácia kiszélesítésével. Meglepetést itt csak Isztambul megfordulása okozott. A városban a zömében frissen beköltözött, vidéki gyökerekkel bíró alsó középosztály az utóbbi másfél évtizedben Erdoğan szilárd bázisa volt, először polgármesterként, majd kormányfőként mindig többséget szerzett itt. Most azonban fordult a kocka, Erdoğan tizenöt év óta először nem tudta az akaratát érvényesíteni az ország első számú gazdasági, kulturális és tudományos központjában. Egyes belső kerületekben (Beşiktaşban, Kadıköyben, Bakırköyben) 80 százalék volt a nemek aránya; a nagyváros ázsiai oldalán lévő Sultanbeyliben viszont 70 százalék szavazott igennel.

Az erős kéz gondolata

Az ország politikai szétszakadásának kézenfekvő magyarázatául a város és a vidék hagyományos ellentéte kínálkozik. Ám a referendum kirajzolta az ellentétek mélyebb, történelmi aspektusát is. A modern Törökország – hasonlóan az I. világháború után született közel-keleti államokhoz – maga is mesterséges képződmény. A győztes antant hatalmak először nem csak az Oszmán Birodalomnál, de a mostaninál is jóval kisebb államot akartak, s erre válaszul született meg – Mustafa Kemal Atatürk vezetésével – a mai Törökország. Ez a korábban soha nem létezett politikai entitás etnikai, sőt vallási értelemben is heterogén összetételű – annak dacára, hogy az egykor nagy létszámú örmény közösséget az I. világháború alatt a hivatalosan máig tagadott genocídium semmisítette meg, a görögöket pedig a függetlenségi háború alatt, 1922-23-ban űzték el, s telepítették ki. Az Anatóliában élő alevi vallási kisebbséget ugyan a jelenlegi vezetésnek sikerült saját támogatói bázisába csatornáznia, a legnagyobb etnikai kisebbséget, a kurdokat azonban nem.

Erdoğan épp a kurdokra hivatkozva kezdett el a hatalom-összpontosítás szükségéről beszélni, de a belső ellenségkeresés nem állt meg itt – mára valamennyi ellenzéki erő célponttá vált. A tavaly nyári sikertelen puccskísérletet kihasználva totális támadás indult valamennyi egyet nem értő társadalmi csoport ellen. A médiát satuba fogták, tanárok, közhivatalnokok, az igazságszolgáltatásban és az erőszakszervezeteknél dolgozók tízezreit bocsátották el. Az erős kéz gondolata persze távolról nem idegen a török politikától. A modern állam megszületésénél bábáskodó Musztafa Kemál is ilyen figura volt, s Erdoğan most erre a párhuzamra – minden, a laicitást megkérdőjelező lépése ellenére – rá is játszik. Ezért és így tud a világi állam hívei közül is támogatókat szerezni magának.

A külföldön élő törökök majd’ kétharmada az alkotmánymódosítás mellett szavazott. A választási kampány a nagy török közösségekkel bíró nyugat-európai országokban is gőzerővel folyt, nem kevés nehézséget okozva a helyi hatóságoknak és komoly politikai-diplomáciai súrlódásokat keltve: Erdoğan egyszerűen lefasisztázta a hollandokat és a németeket. E konfliktusok is szerepet játszhattak abban, hogy Hollandiában, Ausztriában és Németországban elsöprő volt az alkotmánymódosítás többsége: Németországban a választásra jogosultak 63 százaléka voksolt Erdoğan mellett, s az ottani, két és fél, hárommilliós török közösség tagjai a közösségi oldalakon máris arról írnak, hogy ez másfél-kétmillió voks nyerte meg a referendumot. Erdoğan a kampányban nem zárkózott el a Németországban élő törökök heccelésétől, s ezt a kártyát továbbra is ki fogja játszani Berlinnel szemben. Az pedig már egész Európa közeljövőjét befolyásolhatja, hogy mit lép a török elnök menekültügyben; s ez nem sok jóval kecsegtet. Miután felhívta a külföld – elsősorban Európa – figyelmét a népszavazás eredményeinek tiszteletben tartására, kilátásba helyezte, hogy az egyik első társadalmi vitára bocsátott témája a halálbüntetés visszaállítása lesz. Ha népszavazáson megerősítik, meg ő aláírja. Ez pedig Törökország uniós csatlakozási folyamatának végérvényes lezárását jelentené, s azt is, hogy a csatlakozás perspektívájával immár nem lehet nyomást gyakorolni Ankarára a menekültek visszatartása érdekében. Erdoğan már nyíltan fenyegetőzik a szíriai és iraki menekültek tovább-engedésével, ami új táptalajt adna az európai populista erőknek. A referendum azt bizonyította be, hogy Ankara visszavonhatatlanul feladja az alapító Atatürk által kijelölt célt, azaz Európát, és a „hagyományos” oszmán befolyási zóna felé fordul: a Balkán irányába és a Közel-Keletre.

A példa

A Balkán muszlim közösségei már a kampány idején sem óhajtották leplezni mély rokonszenvüket Erdoğan iránt. Az utóbbi években erősödő török kulturális jelenlét eddig ugyan nem hozta el a remélt beruházásokat, de az elnök győzelmét úgy ünneplik Bosznia és a dél-szerbiai Szandzsák városaiban, mint a sajátjukét. A balkáni muszlimok – szlávok és albánok egyaránt – azt remélik, Törökország gazdasági értelemben is „visszatér” a félszigetre. Ehhez persze lesz egy-két szava az itt – elsősorban Szerbián keresztül – ugyancsak pozícióit erősítgető Moszkvának is. De Ankara ambíciói a tőle délre zajló szíriai polgárháborúban is erősek: nem csak katonai beavatkozásban gondolkodik, hanem gazdasági elképzeléseit is realizálni kívánja, s ezek a jelenlegi helyzetben nem is irreálisak. Törökország a Közel-Kelet egyik kulcsországa, és Európától eltávolodván még inkább az lesz. Így is tekintenek rá a környező arab társadalmak. Az „arab tavasz” révén ideiglenesen hatalomba kerülő, ám sikertelenül kormányzó mérsékeltebb iszlamista irányzatok számára (elsősorban a Muszlim Testvériség internacionális hálózata) etalonként szolgál a sikeres erdoğani iszlamista kísérlet. Ez pedig nem sok jóval kecsegtet a térségben, tekintve a demokrácia amúgy is gyenge kilátásait.

Miről döntöttek?

A népszavazás az alkotmány 18 pontjának megváltoztatására ad felhatalmazást. A módosítások többsége az államelnök jogköreit szélesíti ki, aki ezzel az alkotmány által szentesített egyszemélyi vezetővé avanzsál. Miután megszűnik a miniszterelnöki poszt, az eddig korlátozott, protokolláris szereppel bíró elnök lesz a végrehajtó hatalom vezetője. Ő maga nevezi ki a minisztereket, kezében lesz a költségvetés és a törvényekkel egyenlő súlyú rendeleteket adhat ki. Rendkívüli állapotot hirdethet ki, az ellenzéki erők korlátozására alkalmas bíróságok élére pedig személyesen nevezheti ki bírákat. Az új rendszer lefojtja a parlament már eddig is korlátozott szerepét, az államfő könnyen felosztathatja majd a képviselőházat. Megmarad ugyan az elnök leváltásának és – kétharmados támogatottsággal – bíróság elé idézésének lehetősége, de mivel együtt tartják majd a 2019-es parlamenti és elnökválasztást, Erdoğannak várhatóan meglesz a parlamenti többsége is, így ilyen veszély aligha fenyegeti majd. Annál is kevésbé, mert a kitölthető két ciklus e népszavazás eredményeként akkor újraindul, így 2029-ig nem kell új népszavazást sem kiírnia a hatalmáról.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://islampolitics.blog.hu/api/trackback/id/tr2312465395

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása