Tizenkét és tizennyolc éves korom között orrvérzésig olvastam sci-fit. (Azóta csak a megmaradt hiányosságokat tömögetem be.) Végig a klasszikusokat, Asimovtól Bradburyn és C. Clarken át K. Dickig. D.A.Wollheimet, B. W. Aldisst, Robert Silverberget. A Sztrugackij-fivéreket meg Lemet. (Hogy a sznobok megnyugodjanak.) Meg szemetet is.
Emlékszem egy novellára - itt, a hegyen most nem tudok utánanézni, ki írta -, ami a nyolcvanas évek elején született. Azt hiszem francia szerző volt. Mindegy. Szóval akkoriban, amikor a bukott színész és jó kormányzó irányította Egyesült Államok bekeményített, s teleszórta Nyugat-Európát Pershing-rakétákkal. Akkoriban megint felhorgadt a háborús pszichózis.
Jómagam, mint a Kossuth Rádió, az Amerika Hangja és a Gavarít Moszkva szenvedélyes hallgatója is álmodtam atomháborúval. (Ezt egészítette ki katonakoromban az albán rádió magyar nelvű félórája. Ez egy különálló és rettenetesen szórakoztató történet.) Az egyik alkalommal például az amik egy böhöm nagy atombombát dobtak a szülővárosomra A csomag a Karancs és a Kercseg közé zuhant. Valami nagy fényre emlékszem még. A többi néma csend.
Tehát ebben a légkörben született ez a novella. Arról szólt, hogy egy - asszem dél-franciaországi - hegyi kolostorba érkezik egy biciklista lány. Egyetlen öreg szerzetes várja, aki elmondja neki, hogy valami transzcendens erő vezette a lányt ide, mint sok évvel azelőtt őt is, s most neki lesz feladata, hogy átvegye a kolostort. Bevezeti annak nagy titkába, egy valamiféle időkapu toronyba, amibe bezárkózva látni a jövőt (innen tudta a "szerzetes"is, hogy ki a lány, de csak annak érkezéséig látta a jövőt). A lány is bemegy, de nem lát semmit. Akkor megértik, hogy vége, nincs jövő. Ekkor kiülnek egy sziklára s nézik a távolban felvillanó atomrobbanásokat.
Nem valami nagy történet, de akkor, rám, aki nap mint nap rettegtem attól, hogy Caspar Weinberger ideküldi az atomot, hatott.
És azóta, ha nagy hegyen magányosan álló kolostorhoz/mecsethez/szentélyhez kapaszkodom, mindig szeretnék én lenni az a bicajos csaj. Aki majd be lesz avatva a nagy titokba. A Közel-Keleten szerettem ilyes helyre mászni, különösen Szíriában (naná!), Libanonban, Egyiptomban, Marokkóban, Törökországban. Meg Iránban. Alamut várához például. Ott reménykedtem, hogy Haszan-é Szabbáh vár. Vagy Omíd Bozorg. Nem ők voltak; más volt ott.
Most itt vagyok a Studenica völgye felett Szent Száva barlangkolostoránál. Nem messze az általa alapított Studenica-kolostoregyüttesétől. Lenyűgöző út, lenyűgöző táj. Azt hiszem, ennyi a titok.
P.s. A hegyről lefelé jövet majd' megfagytam az áprilisi télben. Erlendur felügyelő járt az eszemben. Épp tegnap végeztem az - eddigi - legutolsó történetével
Olvassunk skandináv krimit.
Na jó, elég Arnaldur Indriđason. Meg Henning Mankell. Meg Jussi Adler-Olsen. Meg Jo Nesbø.
Meg.