Van Teheránban egy, a várost vertikálisan majd' kettészelő út, a Valiasr. A Mahdi-jelentésű út több, mint tizenkét kilométer hosszan fut a déli, mondjuk így, rusztikusabb negyedek felől a város hegyekre kapaszkodó modern részére. A végállomás a Tadzsrís/Tajrish, az alant lévő bazárban vagyonra szert tevő hagyományos perzsa burzsoázia, az olajbizniszből az utóbbi években meggazdagodott családok és a diplomáciai képviseletek magas falu kerítések mögé rejtett világa.

Nagyon szerettem ezen az úton végigsétálni, többször is sikerült, ennél job szociológia tanösvény nem létezik az iráni nagyvárosi népesség tanulmányozásához. A nők fejkendője is sokat elárul: egyre feljebb járva egyre hátrébb csúszik a szövet; odafent már csaknem egy fejre dobott vékony sálként jelképezi a törvény betartását.

Asszem, csak egyszer sikerült ez a bemutató urbánus tanösvényt anélkül teljesítenem, hogy a felső harmadban nem igazoltatott volna a közeh, nyíltan feltéve az obligát kérdést: van-e nálad kábítószer.

Isztambulban is van ennek egy halvány utánzata: az Eminönü-Taksim-tengely. Itt a média-imádta Taksim környéke, hol jómagam is lakozom most, hagyományosan a világi felsőközép színtere, bár az utóbbi években vannak szlömösödő részei, ahol se hébe, se hóba nem fordul elő hidzsáb. S ahogy vonul az ember lefelé (kiváló könyvesboltok környékén), úgy lesz egyre tradícionálisabb az öltözet.

Az Aranyszarv-öböl déli partján, a Kapalı çarşı bejáratánál már olyik a hangulat (s ez is az utóbbi évtized fejlemênye), mint, amit a Közép-Ázsiában a "vengerszkij ucsénnyij i anglijszkij spión"állandó eposzi jelzővel ellátott Arminius Vambery írt.

Másfél évszázaddal ezelőtt.

(Néhány homlokzat Galatából.)