A Szandzsák (a szóban forgó) a Balkán közepén fekszik. Itteni barátaim mindig mondogatják, hogy egykor egy nagy ország (értsd: Jugoszlávia) majdnem-központjában éltek. Ma pedig egy kis állam legvégső zugában. Ebben van is igazság, de azért továbbra is a félsziget origójában vannak.
Így volt ez mindig és ennek megfelelően a vidék állandó lakosság-fluktuációt élt meg. Ha most hagyjuk az albánok által imádott elméletet, miszerint ők, mint a régió első (ergó:) őslakói már akkor itt voltak, amikor Pangea partjait mosta az ősóceán, a most itt élő népek közül - az illír-gyökerű albánok (mondom!) után a déli szlávok nyomultak ide a 6. század végétől.
Nem is időznék e történelmi messzeségben, a lényeg: a középkorban a vidék a szerb államiság központja lett, Raš koraközépkori közigigazgatási centrum volt (lásd a Vlastimirović-dinasztiát, 640k-969), a Vukanovićok (1090-1217) és különösen pedig a Nemanják alatt (1217-1371) pedig a legjelentősebb kolostoregyüttesek közül nem egy itt épült fel (Sopoćani, Stupovi Đorđevi, Mileśeva, Studenica, Bijelo Polje).
Jelentős lakosság-átrendeződés az oszmán hódítás után kezdődött el. Ekkor történt az első menekülés-hullám: a szerbek jelentős tömegei húzódtak egyre északabbra az előrenyomuló oszmán állam elől.
Miután a terület Sjenica, Prinepolje majd Novi/Yeni Pazar központtal közigazgatásilag Bosziához kapcsolódott az iszlamizált szláv/szerb lakosság családi kapcsolatok révén erősen kapcsolódott a nyugati területekhez s egy gazdasági egységet alkottak. A lakosság többsége ekkor már a déli szláv Boszniában kialakult változatát beszélő muszlim (bzw bosnyák) volt. Azzal együtt, hogy a szerb ráják sem szűntek meg létezni a térségben.
Aztán az oszmán-osztrák háborúk megindították az etnikai kavarodást. A török magyarországi kiűzését követően a kor legkúlabb fiatal hadvezére, Szavojai Jenő Zenta után egy svunggal lenyomult a Balkánra, bevette Novi Pazart, a szerbek ujjongtak, a bosnyákok Boszniába menekültek.
A helyzet nem stabilizálódott: az udvar másként gondolta Jenő herceg visszavonult, a bosnyákok visszajöttek, az osztrákokkal közös vircsaftot kezdő szerbek meg (nem kevesen, több tízezren) Magyarországra menekültek, az ipeki (Peć/Pejë) ortodox pátriárka, Arsenije Crnojević vezetésével.
Az 1737-es osztrák-török-orosz háborúban aztán megint Novi Pazarig meneteltek a Habsburg-csapatok (s ha egy évvel korábban nem halálozik el, bizonyára most is S. Jenő vezette volna őket), így aztán kivonulásuknál megismétlődött az 1690-es folyamat: szerbek ezrei menekültek el a térségből. S miután a 18. században folyamatos volt a szerb lakosság elszivárgása a nagyobb szerb városokba, a 19. századra az 1864-től már hivatalosan Novi Pazar-i szandzsáknak nevezett terület vallásilag csaknem homogén (muszlim), míg etnikailag többségében bosnyák, kisebb részben albán és török lett.
A 19. század aztán szépen beköszönt: az úgynevezett "Első Szerb Felkelés" során Karađorđe Petrović nemzeti hős felégette Novi Pazart, Sjenicában pedig háromezer muszlimot mészárolt le. Ezzel kezdetét vette a modern kori "lakosságrendezés".
Amikor 1878-ban a berlini kongresszus (értsd: a Vaskancellár meg a magyar szépfiú, Andrássy Gyula gróf) szabad utat nyitott Bosznia az OMM általi okkupációjának, a Szandzsákban - noha továbbra is oszmán közigazgatású terület maradt - megszálló osztrák-magyar csapatok alakítottak ki garnizonokat.
Ennek ugyancsak volt "demográfia" fejleménye. Bosznia az OMM-megszállással a monarchia gazdaságával kezdett szervesülni, ami a Szandzsák számára a hagyományos kereskedelmi szálak elszakadását jelentette, és súlyos gazdasági recessziót idézett elő a Novi Pazar-i régióban. Ami muszlimok (elsősorban törökök) Isztambulba és általában a központi oszmán területekre való áttelepülését vonta maga után.
Aztán amikor a Monarchia 1908-ban annektálta Boszniát, onnan számos muszlim bosnyák húzott el, félvén a közvetlen keresztény uralomtól.
1912-ben jöttek a Balkán-háborúk,amelyek aztán véget vetettek egy több évszázados politikai struktúrának. A szerb, de főleg a montenegrói csapatok véres megszállása már muszlimok ezreit késztette menekülésre. 1912-14 között számos török, bosnyák és albán települt át Kis-Ázsiába.
Kis distinkciót azonban érdemes tenni. A crnagorácok bevonulása brutális volt; több helyen vérontásba torkollt s 12000 bosnyák kényszer-keresztelését is megszervezték. Ugyanakkor a Szandzsák északi részét elfoglaló szerbek - relatíve - kevesebbet vérengztek. Így maradt majd' 100%-ban muszlim Tutin városa.
Amikor az 1VH során,1915-ben a Monarchia seregei Szerbia megszállása nyomán újból bevonultak a Szandzsákba, a bosnyákok örvendeztek, a szerbek menekültek.
Később aztán ismét rájárt a rúd a muszlimokra. A világháború után visszatért új hatalom ugyanis földreformba kezdett, ami azt jelentette, hogy az oszmán tímár-birtokokat, amelyek értelemszerűen muszlimok kezében voltak, kisajátították ès szerbek között osztották szét. Emiatt bosnyákok vándoroltak ki török földre, illetve szerb betelepülők érkeztek.
A két VH között - államközi egyezmény keretében - a SZHSZ, majd a jugoszláv királyság területéről - 200000 muszlim (bosnyák, albán és török) települt át Törökországba.
A 2VH alatti népirtások is mozgatták a Szandzsák népességét, és ott volt még az iparosítás ösztönözte szerb betelepülés a nyugat-szandzsáki nagyvárosokba, de igazán nagyobb átrendeződés a kilencvenes években lezajlott délszláv háború alatt történt: több százezer bosnyák menekült a Szandzsákba (is), akik közül számosan máig itt maradtak.
Manapság is van számottevő és egyirányú demográfiai mozgás. Aki csak teheti, húz el Nyugatra.
