A visszaút - relatíve - hosszú. Mit csináljon közben - a repüléstől a több száz startolás és landolás ellenére folyton parázó - utazó? (Nincs mozi sem, pedig nincs szórakoztatóbb annál, mint egy-egy hosszú úton letudni 3-4 blockbusterst.)
Szóval az utazó félelmében - ír.
Még pár gondolat - Madeira múltjáról.
Amikor Tengerész Henrik nekilátott az expedíciók szervezésének, sok információ birtokában volt a meghódítandó óceánról.
Például ismerhetett egy 1375-ös katalán atlaszt, amelyet a mallorcai zsidó kartográfus, Abraham Cresques készített. Ezen például igen jól kivehető Madeira, Porto Santo szigete valamint mellettük a kisebb sziklaszirtek, a Desertas és a Selvagens. Nem véletlenül voltak információi a mallorcai tudósnak. Valószínűleg a már említett arab forrásokat (al-Idríszí) is ismerte, de maguk a portugálok is ólálkodtak korábban erre. 1341-ben IV. Afonso portugál király finanszírozott egy expedíciót, amely itáliai parancsnokság alatt katalán-aragóniai, kasztíliai és portugál legénységgel érinthette a szigetet. Mindenesetre ezután jelent meg Madeira az európai portolán térképeken.
Amikor 1419-ben Zarco és Teixeira (a Madeirától északkeletre található) Porto Santo felől elérte a szigetet s látta, hogy az édevízben igencsak gazdag, beszámolójuk után, egy évvel később Tengerész Henrik melléjük rendelte az itáliai kereskedőt, Bartolomeu Perestelot. Végül ők hárman lettek a hármas közigazgatás vezetői - szerencsésen hosszú életük miatt - igencsak sokáig.
A Funchal-központú nyugati kapitányság élén állt a már többször említett João Gonçalves Zarco, a keleti kapitányság székhelyén Teixeira volt az úr, míg az önálló Porto Santo kormányzója Perestelo lett.
Ez utóbbi más miatt is érdekes. 1478-ban egy igencsak fiatal genovai kereskedő-vendége volt, akit az itáliai városok cukorvásárlással bíztak meg. Az ügylet bizonyára sikeres volt, miután a tranzakció végén a vendég feleségül vette Perestelo lányát, Filipa Monizt.
Cristobal Colon, vagy magyarosan Kolumbusz Kristóf és felesége sok időt töltöttek Madeirán. 1482-ben itt született elsőszülött fiúk, Diogo is. (Aki jelenleg apját helyettesíti a sevillai székesegyházban álló Kolumbusz Kristóf-síremlékben.)
Most kicsit visszatérnék kedvencemre, Tengerész Henrikre. Amikor a nagy koordinátor 1460-ban meghalt valóban visszaesett az expedíciós kedv. Utódja, fogadott fia, unokaöccse, Fernando lett. Ő örökölte a titulusokat is: Viseu hercege, a Krisztus Lovagrend nagymestere és Madeira kormányzója. Alatta és utóda, Diogo alatt - belpolitikai okok miatt - visszaesett az expedíciók száma.
Amikor azonban 1469-ben a II. João király által árulással megvádolt és saját kezűleg kivégzett Diogo öccse, Manuel, Beja (a város mindenképpen megnézendő Dél-Portugáliában) hercege a Rend nagymestere és Madeira kormányzója lett, megváltoztak a dolgok. 1484-ben övé lett a portugál trón is és 1521-ig tartó uralkodása alatt beindult a portugál gyarmatbirodalom kiépítése - Dél-Amerikától a Délkínai-tengerig.
És ebben fontos tranzitszerepet játszott Madeira. Az Afrikát kerülő felfedező, majd kereskedelmi utaknak éppúgy átmeneti bázisa volt a sziget, mint a latin-amerikai kalandozásoknak. (Köszönhetően az északkeletnek tartó Golf-áramlás déli hatásának, s leginkább az Afrika nyugat partjáról visszaforduló és délnyugatnak tartó Azori-áramlatnak.)
S mindeközben - átmenetileg - Madeira lett a cukornádtermesztés egyik fő központja. Az 1500-as évek közepéig mindenképpen.
A gazdagodás jele volt, hogy Manuel - már királyként - Funchalban tette le az első birodalmi katedrális alapjait. (Lásd a képeket alant.) Róla egyébként egész építészeti stílust neveztek el. Tessék megnézni a lisszaboni Szent Jeromos kolostort. Nekem egy napig tartott.
Később persze ez a fontos tranzitállomás-szerep miatt mások is szemet vetettek a szigetre. Angolok, spanyolok, franciák ostromolták. Meg, ahogy a térségben mindenütt, az algériai kalózok. Ezért is épült a 16. századtól kezdve három erődítmény csak Funchalba.
A cukor mellett - majd annak brazíliai felfutása után monopolisztikusan - a bor lett a sziget legfőbb exportcikke. Az angolok gyorsan léptek: a 16. század végétől már igyekeztek monopolizálni a borkereskedelmet. Sikerrel. Hamarosan, a 18. század elejétől már csak Union Jack alatt lehetett szállítani a madeirai borokat szerte az angol birodalomban. A máig jelentős itteni angol kolóniának ide nyúlnak vissza a gyökerei.
1768-ban kikötött itt - ki nem? - James Cook, mielőtt a déltengerekre hajózott volna, tudósaival felmérték a sziget flóráját-faunáját, aztán mentek a Csendes-óceánra felfedezni és - meghalni.
Aztán jöttek a napoleoni évek, amelyek végérvényesen kvázi angol gyarmattá tették Madeirát. Amikor 1807-ben Bounaparte Napoleone csapatai megszállták Portugáliát és a portugál elit a királlyal együtt bátran elhúzott Brazíliába (ahonnan egyébként már nem is tértek vissza), Madeira angol csapatok megszállása alá került, mint úgymond a portugál nemzeti ellenállás bázisa.
A 19. század amúgy igen gázos volt. Az ötvenes és hetvenes években lisztharmat tizedelte meg a szőlőültetvényeket (ekkor újból előtérbe került a cukornád), s a fellépő szegénység miatt 55000 vándoroltak ki - elsősorban természetesen Brazíliába, de Brit-Guayanára, Holland-Guayanára (Suriname), Jamaikára, Trinidadra és a St. Kitts-szigetre. Meg mondjuk Hawaiira is, ahol ez a közösség terjesztette el a sziget mai jelképes hangszerét, az ukulelét.
(Kis színes: Sam Mendes, az Oscar-díjas amerikai filmrendező - American Beauty - a trinidadi madeirai protestáns közösségből származik.)
Ennek a nagy kivándorlási hullámnak köszönhetően, amit a 20. században aztán újabbak követtek, jelentős madeirai származású közösségek alakultak ki világszerte. (Dél-Afrika: 350000, Venezuela: 200000, Brazília: 150000, Egyesült Államok: 50000, Ausztrália: 30000, Kanada: 20000 fő.
Madeirán ma negyedmillióan élnek.
P.s. A legeslegvégére egy történelmi anekdota.
1815 augusztusában Madeira partjainál megjelent a Northumberland hadihajó, rajta a waterlooi derbit elbukott zsokéval, útban Szent Ilona-szigetére. Henry Veitch, funchali brit konzul meglátogatta a hajó fedélzetén Napoleont és a "Felségnek" nevezett korzikainak ajándékul átadott egy hordó madeirai bort. Miután az ex-császárt orvosai eltiltották a szeszes italok fogyasztásától (gondolom, helyette az ólmozott brit kaját preferálták), a boroshordó, miután megjárta Szent-Ilonát, az absztinenssé tett volt uralkodó halála után visszakerült Madeirára, hol a Battle of Waterloo nevű kocsmában mutogatták.
1950 januárjában egy - éppen akkor még - bukott brit politikus feleségével és lányával látogatóban volt Funchalban. Pihengetett, akvarelleket festegetett, társadalmi életet élt. Egy alkalommal az előbb nevezett borozóban vendégeinek felbontatta a hordót. Sir Winston - a történet szerint - ezekkel a szavakkal emelte poharát: "Uraim, amikor ezt a bort készítették, még élt Marie-Antoinette."
Bizonyára jót tett neki a bor (is), hazautazott, megnyerte a választásokat és még öt évig irányította a széthulló birodalmat.
