Majd' minden vidék történelme úgy kezdődik, hogy "már az ősember is.." Peraké nemkülönönben. Amin az ember nem is csodálkozik, miután igencsak kellemes hely ez itt. Egész évben állandóan magas hőmérséklet, elegendő édesvíz, táplálék doszt. Amióta a homo sapiens megjelent nem is igen volt ez errefelé másként. Maximum a majmok lopták el alkalmanként a pattintott, majd csiszolt, végül öntött szerszámokat.
A Maláj-félsziget északi része, amihez Perak is tartozik, már az indiai szubkontinens kutúrszférájával érintkezik. Így aztán valahol itt terülhetett el a legendák ködébe vesző Gangga Negara hindi-maláj birodalom is.
Aztán Sziám, a mai Thaiföld előd-államának terjedt eddig a fenhatósága, majd jött a félsziget történelmében megkerülhetetlen Melakai Szultanátus a 15. században. Amikor a portugálok megjelentek, a melakai állam összeomlásakor (1511) az utolsó szultán, Mahmud Syah legidősebb fia, Muzaffer Syah északra menekült és 1528-ban megalapította a Peraki Szultanátust.
Ez aztán el is egzisztált, egészen az új gyarmatosítók, a hollandok megjelenéséig. Ez utóbbiak a 17. század negyvenes éveitől kezdték teljes kontroll alá vonni a Melakai-szorosban zajló ónérc- és fűszerkereskedelmet. Miután Perak az ónbányászat kiemelkedő központja volt, a hollandok igyekeztek elfoglalni a félsziget északnyugati részét is. Kezdetben nehezen bírtak a peraki uralkodóval, ezért az acehi szultánhoz fordultak segítségért, minekutána rávették Perak urát egy, a számára igencsak előnytelen egyezményre. 1650-ben éppen itt, a folyó torkolatában jöhetett létre az első holland telep.
A béke azonban nem tartott sokáig. Egy èvvel később a helyiek szétrombolták a holland telepeket, ami a hollandok katonai mozgósítását és fegyveres erőinek megerősítését hozta magával. És több háborút.
1670-ben a hollandok nagy erődítményt (Kota Kayu) emeltek a folyó torkolatában található Pangkor szigetén. A perakiak 1685-ben megpróbálták lerombolni, sikertelenül. (De jó, mert így a magamfajta filosz utazhat több ezer kilométert, hogy megnézhesse.)
Aztán megjelentek az angolok, a hollandoknak leáldozott. A szumátrai Acehnek és az északi Sziámnak is fájt a foga a vidékre, de végül 1820-ban - miként oly sokszor a történelemben - a sziámi befolyás ellen baráti segítségnyújtásra érkeztek a britek.
Fellendült az ónbányászat, Ipoh fejlődött, tömevével érkeztek a kínai munkások, alaposan átrajzolva a vidék etnikai téképét.
A britek vasutat, infrastruktúrát, oktatási intézményeket építettek; és elvittek mindent, amit lehetett. 1875-ben megmerényelték a peraki brit kormányzót (tavaly Ipohban megemlékeztem róla), az aktuális peraki szultánt a Seychelles-szigetekre deportáltatott, az utodját szorosabb gyeplővel fogták.
Aztán Sir Winston, a legnagyobb és kollégája-utóda, Eden letárgyalták, az utánuk jövő Macmillan meg 1957-ben itt is levonatta az Union Jack-et.
Azóta Perak népe enmagában és együtt építkezik. Ha nem barmolnák szét oly bőszen a természetet, azt mondhatnám, egész jól. Mindenestre a kínai szentély füstje ma sem zavarta a közeli mecset müezzinjét. S viszont.
