In memoriam Jakucs László (1926-2001)
A mestereket meg kell(ene) becsülni. Én hivatalosan csak egy évig voltam földrajz szakos hallgató, de két olyan tanárom volt, akit - bár lassan három évtizede járok az iszlám nyomában - soha nem fogok elfelejteni.
A fent megnevezett mester úgy tudott előadni, ahogy senki, élvezettel, mesélve. (Vizsgáztatni is úgy, ami a kollokvium eredeti jelentése: beszélgetve.) Az különöst tetszett benne, hogy volt valami bizarr vonzódása az embergyilkos természeti katasztrófákhoz. Vagy nem is volt ez bizarr: csak érezte-éreztette, mekkora a természet s mekkorák vagyunk mi, magunkat nagyra tartó humanoidok. (Asszem, én is megéreztem ezt nem egyszer a Tien-san csúcsain vagy a Pamír hágóin.)
Szóval, még az is üdítő volt, ahogy különböző évfolyamokról összevetettük az előadásait, s megállapítottuk, hogy évről évre egyre több a halott az általa elmesélt katasztrófákban. Feledhetetlen volt például, ahogy a martiniquei Mount Pelée '902-es kitörését mesélve eljátszotta a Saint-Pierre utcáin heverő emberi test-palacsintákat, valamint a gázmérgezésbe merevedő áldozatok haláltusáját. Kellett; akkor még nem volt Yotube.
Aztán, mielőtt a természet által esetleg kihalasztotta volna az egész emberiséget, sajnos ő halt meg. A természet rendje szerint.
És a kifejezései! Azok utánozhatatlanok voltak. Emlékszem, egyszer, amikor én már az arab nyelvészet tengerén hajóztam, végignéztem egy, általa vezetett jugoszláviai terepgyakorlatról készült filmet, amelyet ő narrált. Ebben hangzott el az alábbi mondat: "A sziklameredélyeken csak edzett körmű zergék képesek közlekedni." Na, ilyenekért megérte (akár hűtlen) tanítványának lenni.
Ilyes gondolatok járnak eszemben, amikor a Tutintól délnyugatra eső hegyvidéket (Hum) járom. A Pešter déli nyúlványain. Ahol egy kis faluban, Đerekarében egykor feledhetetlen ramadáni éjszakákat töltöttem. S ahol készül a helyi kedvencem, a legfinomabb paprika u pavlaci.
Nyavalyogtam már, talán szó szerint: miért is nem lettem geográfus! Vagy pék. (De ez utóbbi egy másik történet.)
