Mindenrol Sziria jut az eszembe. Ennyi elszakadas a targyilagossagtol engedtessek meg. Latom magam elott a regi damaszkuszi Merdzse melleti piacot, amely - talan a villanyt leszamitva - igazan autentikus volt. Meg talan az olajbogyoarus gumucsemmaja nem illet oda. De az altala arult harmincfele bogyo!! Es a rothado narancs-szag! Azis jo volt! Az egesz mellett pedig ott allt (ez meg ma is in situ uzemel) a regi ormeny furdo. Volt egy kulonleges figuraja ennek a piacnak: az eszeaki kijaratnal, ahol fel-le lehetett szallin a kisbuszokra, az eszveszejto benzinbuzben egy neki aplikalt motor-szeru jargany mellett ott ult egy lab es nagyjabol test nelkuli cigaretta arus, akivel a kilencvenes evek elejetol a 2000 utani felszamolasig kivaloan el lehetett beszelni az elet dolgairol. 

Ma mar nem ul ott. Nincs ott a piac sem. Varosfejlesztes cimen park van a helyen, a szukot meg kivittek a varos hataraba es amolyan modern piacca teve. Nem teszett. De ez a valtozas is annak a folyamatnak a resze volt, amiben ez a mara tonkretett orszag megelt a kemeny diktatura felol egy jobb iranyba torteno elmozdulas soran. amit szetrombolt ez a mostani mozgas. Na. 

Itt meg latom, hogy a gazdasagi es miegyeb fejlesztes neveben epitenek egy uj halpiacot a maszqati kikoto mellett. A regi megy a haleszlebe. Hat... A halalraitelt intezmenyben elvezet volt hajnalban idozni: szociologiai elmeny. Helyette lesz egy papplaszloprtarena/szeru formedveny. Ratelepul majd az egesz obol latkepere. Nem tudom...

De beszelgettem peldaul a rajta dolgozo bangladesi munkasokkal. Az o szavaik meg eszembe jutattak ideut hosszu repulese alatti olvasaselmenyemet, lyenkor meg szoktam venni a teljes magyar hetilap garniturat, hogy a valos vilag-elmeny elott meg egyszer megmeritkezzek az elkeserito provincializmus mocsaraban. (Es meg finoman fogalmaztam.) Na, ennek egyik peldanyaban olvastam - egy hazai olimpia-rendezes apologiajakent szuletett cikkben -, hogy miert karognak egyesek arrol, milyen rossz a vendegmunkasok helyzete a bahreini focivebere keszulo stadionok epitesen, Mert hogy mennyire orulnek peldaul a bangladesi munkasok, hogy van allaslehetoseguk. 

Nem tudom. Azert tenyleg megkerdezhetnek oket. Mert az itteniek peldaul csak panaszkodtak. Es rossz kedvuek voltak. Es elmondtak, hogy latastol vakulasig dolgoznak. Es valami egeszen kis osszegert. Es most meg egesz jo az ido, csak harminc fok van. Es utana a semmibe meredo szemekkel uldogeltek - befejezven a fel orasra engedelyezett sziesztat. 

Qabusz szultan szemelyesen nyitotta meg a parlament uleset. Es a teve is adta elo egyenesben. Nagy dolog ez, mert a 75 eves uralkodo regota kuzd sulyos betegseggel, hosszasan kezeltek Nemetorszagban, a nyilvanossag eleott csak ritkan mutatkozik. A mostani harom perces beszedet decens kis szallodai szobamban neztem vegig, Qabusz egeszsegesnek tunt, szinte nordikusan asvanyvizfeju volt, kivalasztott kozonsegnek, kepviseloknek beszelt. Akik - mikent es a nep is - argus szemmel figyeltek. 

Mondjak a szukban, hogy tabutema ugyan, de mindenkit foglalkoztat az utodlas. Ebben semmi uj nincs a tavaly itt tapasztaltakhoz kepest. Nincs nyilvanosan kijelolt utod, ami gyermek hijjan csak noveli a kerdojelet. Mert az arab vilagban - hat meg a felszigeten - igencsak nyugodalmas felszin alatt kavarognak az erzese es szandekok. 

Csak egy kis szemelyes ma delelottrol. A maszqati regi kikoto mellett talalhato, tavaly bemutatott al-Lavatijja negyedben lakik evszazadok ota az itteni (tizenkettes, tehat mainstream) siita kozosseg. A kicsiny egymashoz szorulo haromemeletes hazak oly modon szervesultek egymasba - egeszen biztosan nem veletlenul -, hogy egyfajta erodnek is elmenne. (Ez a kisebbsegi-siita erodszeru varostervezes is megerne egy posztot.) Itt mar tavaly is jol megneztek az idegent. Most is, de a lakokkal is "gondok lehetnek". Mivel a tengerparti setanyra nezo impozans - Iran segitsegevel epitett - mecset falan egy uj tabla is megjelent: a mecset bejarata elott csoportosulni tilos. Ezt a csoportosulas-fobiat jol erheti az, aki kicsit is hosszabban elt a kelletenel hazankban es/vagy erdeklodik a tortenelem irant, Egyszoval, erzodik a felelem meg az ibadita - erosen szoft-vallasos - tobbsegben is a siita kisebbsegtol. (Update: a penteki ima idejere geppisztolyos rendorok biztositottak a kornyeket, a kikoto obleben pedig fel-le jarorozott egy hadihajo. A buvaremberek ellen is - tudhatjuk Pelikan ets-tol - fo a biztonsag.)

Annak fenyeben, ami folyik a Perzsa-obol ket partjan, nincs is mit csodalkozni. 

Holnaptól egy hónapig folytatom tavaly megkezdett országjárásomat Ománban. Szándékaim szerint a tavalyi északi és nyugati régiók után ezúttal az ország keleti és déli vidékeit járom be. A legtöbbet a déli fertályban időznék, a történelmi Zofárban. Erről és a minta-szultanátust északról és délnyugatról övező, egymásnak feszülő középhatalmi (bár asszem még ezt a jelzőt is kikérnék maguknak) ambíciókkal teli Szaúd-Arábia és Irán viszonyáról szándékozom majd írni, s a lehetőség szerint felteszem ide.

A szaúdi sajtó - túl a Teheránnal való diplomáciai kapcsolatok megszakításán, ami immár nemcsak a nagykirályságot, hanem a szatellitákat is érinti (lásd Bahrein) - a napokban azzal foglalkozik, hogy mennyi embert végeztek ki az elmúlt évben/években a síita rivális északi birodalmában.

Ez a "ki végzett ki ki több embert"-verseny igencsak szomorú. A Rijádból finanszírozott újságokban ilyen képeket lehet látni, elrettentésül. És az adatokat. Hogy Iránban mennyi embert végeztek ki tavaly (sokat) és hogy a dél-iráni jelentős arab kisebbséggel bíró Khúzesztán-tartományban különösen sokat. És ott 1979-ben például nagy méretű mészárlás történt, mostanában pedig letartóztatások. Tudjuk (?), hogy az időértelmezés az iszlám világban - különösen vallási-ideológiai történések esetén - más, de ez a múlthánytorgatás csak elfedi a lényeget.

Most éppen azt, ami Szaúd-Arábiában történt. Tegnapelőtt 47 embert végeztek ki terrorizmus vádjával. Többségüket az Iszlám Államhoz, illetve az al-Qáidához való kapcsolattal vádolták. Hozzájuk csapták azonban a síita hitszónok, Nimr Báqir al-Nimr ügyét. Az ajatollahot 2014 őszén ítélték halálra, azóta ment a kivégzés végrehajtásáért, a másik oldalról pedig a megmentéséért folytatott küzdelem, ami a politikai szint mellett folyamatosan jelen volt a régió vallástudósi köreiben is - Teherántól Bejrúton át Rijádig.

A mostani kivégzés aztán kiverte a biztosítékot valamennyi síiták lakta országban és régióban. Megszólalt Alí Khámenei ajatollah legfelső vezető, Haszan Naszrallah, a Hezbollah főtitkára; a vallástudósok weboldalain meg egyre-másra jelennek meg az elítélő nyilatkozatok. A szaúdi-iráni küzdelem új fázisáról beszélnek. (Mely fázis vége a szaúdi rendszer bukása kell legyen.)

A lépés valóban nagy jelentőségű, bár kifutása még megjósolhatatlan. Mindenesetre annyi halkan megjegyezhető, hogy Nimr ajatollah kivégzése azért is járhat súlyos belső destabilizáló folyamatok felerősödésével a sivatagi királyságban, mert éppen ő volt az a síita vallási vezető, aki amellett, hogy erőteljesen kritizálta a szaúdi rendszert, szigorúan a retorika szintjén maradt és elvetette a síita kisebbség erőszakos fellépését érdekei érvényesítése érdekében. Likvidálása radikalizálni fogja a gazdaságilag stratégiai jelentőségű, olajtengeren lebegő keleti tartományok (elsősorban al-Qatíf környéke) kisebbségi lakosságát. Ami nem biztos, hogy szerencsés fejlemény a szaúdi államot recsegtető növekvő gazdasági, társadalmi és az uralkodóházban erősödő legitimációs gondok közepette.

Nem szabad elfelejteni, hogy a vallástudós szerepe és tekintélye különleges a síita közösségekben. (A prófétai hagyományban szereplő - egyébiránt a szunniták által is elismert - kijelentés szerint: من مات ولم يعرف امام زمانه مات ميتة جاهلية/Aki úgy hal meg, hogy nem ismeri meg kora imámját/vallástudósát, tudatlan halállal hal.) És ez a presztízs csak megerősödhetik a mártíromság elérésével. Láthattuk ezt Muhammad Báqir al-Szadr (meggyilkolták: 1980-ban) és Muhammad Szádiq al-Szadr (mggy.:1999-ben) ajatollahok esetében Irakban, vagy Morteza Motahharí ajatollah (meggy.:1979-ben) esetében Iránban. A szaúdi és Arab-félszigeti (elsősorban tizenkettes) síita közösségek számáramelléjük zárkózott most Nimr ajatollah.

Szaúd-Arábia minden fronton és keményen harcol a Közel-Keleten Irán és a síiták ellen. Belső front(ok) nyitása azonban érdekei és stabilitása ellen való lépésnek bizonyulhat.

(Nemsokára a közelben fogok előfordulni, majd igyekszem többet értekezni a tárgyban.)

Már a számozás lehetősége is elkeserítő. Mert megengedhetetlenül magas a sorszám. (Már ha volna olyan, hogy megengedett.) Ahelyett ami volt. A stabilitást jelentő meglehetős rossz rendszerből történő felülről irányított lassú átalakulás pozitív irányba. De – úgy látszik – sokaknak nem tetszett ez. S lehet, hogy az eredmény ínyére van egyeseknek, a szíriai népet én azért megkérdezném.

A múlt héten orosz légitámadás levadászta az egyik – ha nem a legnagyobb –, nem az Iszlám Állam (IÁ/IS/الدولة الإسلامية‎) vagy a Nuszra Front (جبهة النصرة لأهل الشام) uszályába tartozó fegyveres ellenzéki szervezet, az Iszlám Hadserege (جيش الإسلام‎) főnökét, Zahrán Allúst. Utódja máris megvan, Iszám al-Buvajdání/Abú Hamám személyében

Ilyen vezér-vadászat már jó ideje folyik a szélesebb értelemben vett térségben: lásd Líbia, Jemen, Irak vagy éppen Szíria frontjait. Léten-nyomon jön a bejelentés arról, hogy éppen melyik dzsihádista vezetővel végzett az éppen aktuális dróntámadás. Aztán minden folytatódik tovább, Eötvös bohóc szellemében.

Na, ez most nem olyan. A most likvidált vezető nehezen – vagy sehogy sem – pótolható. Valahol éppen ebben rejlik az alapjában azonos szalafita-dzsihádista alapokon működő szervezetek két egymástól jól elkülöníthető csoportja közötti – egyik – különbség is. Míg mondjuk az IS tevékenységét az egy központi irányítás alatt álló párhuzamos regionális vezetői struktúrája révén nagyobb kár nem éri, amikor valamely vezető személyiségét likvidálják, ugyanez a fragmentált csoportok esetében egy-egy ilyen kiiktatás komoly hátráltató tényező lehet. Az utóbbi hetekben az IS iraki visszaszorulásának oka is elsősorban nem a statisztikák szerinti tíz vezető személyiség levadászása volt, hanem a kívánatos szintet még mindig el nem érő módszeres felszámolási hadműveletek.

Az Iszlám Hadserege azonban várhatóan erősen megsínyli vezetője halálát. Zahrán Allús ugyanis a szíriai konfliktus egyik központi szereplőjévé avanzsált a fegyveres harcban való 2012-es megjelenése óta. Persze előtte sem volt ismeretlen figura. Apja, Abdulláh Allús a szaúdi királyi családdal igencsak jó kapcsolatokat ápoló szalafita prédikátor, aki tanainak hirdetése miatt a Termékeny Félholdról hamarosan Szaúd-Arábiába tette át székhelyét. Fia, az 1970-ben született Zahrán tőle sajátította el a vallástudományi alapokat, amit aztán a Damaszkuszi Egyetem Vallástudományi Karán. Ez irányú ismereteire Medinában ütötte rá a pecsétet egy saría-tudományi MA-fokozattal. Bár már ’87-től dolgozott a mozgalomban, tanulmányai végeztével következett a magas szintű hazai hittérítés – igaz nem sokáig, miután 2009-ben letartóztatták „fegyveres szalafita csoportok szervezésének” vádjával. Két évet töltött a szejdnajai börtönben, majd a szíriai tüntetések első hullámát követő amnesztia idején, 2011-ben szabadult.

Hogy a következő évben szülővárosában, a Damaszkusztól északkeletre fekvő Dumában már létrehozza az Iszlám Osztaga (سرية الإسلام) nevú szervezetet, amelynek irodája/központja ekkor gyakorlatilag féllegálisan működött a városban. Ez a kis – kezdetben 14 főt számláló – csoport néhány hónap alatt az akkor még többnek kinéző ellenzéki Szabad Szíriai Hadsereg (الجيش السوري الحر) egyik legjelentősebb szövetségesévé vált a főváros térségében. 2013 nyarán már hatvan brigádból állő fegyveres erőt képviselt, amely őszre – ugyancsak Dumában – a Szíriai Forradalom Támogatóinak Kuvaiti Tanácsa (مجلس الداعمين للثورة السورية في الكويت) támogatásával és felügyeletével létrehozta a „Damaszkuszi Főhadiszállást” (غرفة عمليات دمشق الرئيسية), s vezetője Zahrán Allús a régióban működő ellenzéki erők legerősebb embere lett. Tagjai kiképzést kaptak Jordániában, a pénzügyi hátteret pedig Szaúd-Arábia biztosította.

Allúst közben Ankara is kinézte magának. Az utóbbi időben a török vezetés egy általa kívánt posztaszadi Szíriában is szerepet szánt neki. (Ezért talán nem véletlenül talált rá az orosz rakéta. Gyengül a török és a szaúdi tábor.) Ez a török vonal azért is érdekes, mert az Iszlám Hadserege – egyik – deklarált célja iszlám állam (noch dazu kalifátus) létrehozása. De logikát ne keressünk a közel-keleti politikában. Errefelé ez csak az iszlám filozófiában és/vagy a mantiqban fordul elő.

Végül csak bejelentkezett az alapító unokája is. Haszan Khomeiní, az Iráni Iszlám Köztársaság alapítójának második generációs leszármazottja is jelölteti magát a Szakértők Tanácsa ( مجلس خبرگان رهبری) választásra. A jövő februárban várható esemény talán a legfontosabb referendum lesz a perzsa államban a választásokkal amúgy is jól ellátott 2016-os évben. A 88 tagú testület jelentősége csak növekedhet: az alkotmány szerint a lakosság által megszavazott vallástudósokból álló tanács választja meg a legfelső vezetőt (rehber/رهبر), illetve annak akadályoztatása esetén - ideiglenesen - gyakorolhatja annak jogkörét. Alí Khámeneí ajatollah utódlása pedig - mondjuk, már jó tíz éve - akkut kérdés.

Ez alkalommal elsőként jelentkezett valaki az rendszer-alapító Rúholláh Khomeiní ajatollah családjából. A 43 éves unokáról már írtam egy keveset. Családi háttere tökéletes. Amellett, hogy az első legfelső vezető unokája, rokoni kapcsolatok fűzik a síita vallásjog olyan befolyásos családjaihoz, mint a Tabátabá’í-, a Szoltání-, az Eszfehání- vagy a Szadr. Bár környezetéből sokan akár a rehberi székben is szívesen látnák, kora ezt még nem tenné lehetővé. Jelenléte azonban a jövőre vonatkozóan is jelzésértékű lehetne. A vezető(k) családtagjai - a síita vallástudósi körökben amúgy is erős családi vonal tradícióinak megfelelően - is megjelennének a legbefolyásosabb politikai szervezetekben, ami érdekes irányba indíthatná az iráni politikát. Várhatóan aktivizálódik Haszan Khomeiní kortárs-riválisa, Modzsteba Khámeneí, a jelenlegi vezető fia, akit erősen favorizál a Forradalmi Gárda (IRGC/سپاه پاسداران انقلاب اسلامی).

Persze családok már eddig is "akkumulálódtak" politikai, vallási, de főként gazdasági vezetői szinteken. Éppen ez a legfőbb vád a harminc éve a csúcs közelében megmaradni tudó, a rehberi cím kivételével már minden posztot betöltő Akbar Hásemí Rafszandzsání ajatollah ellen. Egyes szakértők szerint az ország (egyik) leggazdagabb embere, a pisztácia-biznisz birtokosa, a szőnyeg-, az olaj- usw. üzlet részese. Miután ő is indul a választáson, ellenfelei, elsősorban a konzervatívok keményen támadják. (Bár Rafszandzsání politikai hovatartozása igen kétséges, mondhatni ő a par excellence pragmatikus politikus perzsa földön.)

Van is támadási felülete: a konzervatív sajtóban lépten-nyomon elhangzó támadások elsősorban a fia, Mehdi  Rafszandzsání miatt érik, akit olajipari panamák miatt tíz év börtönre ítéltek. Meg hát az oxfordi Wolfson College-ban píédzsdízett. Ez utóbbi vád azért gyenge lábakon áll: a jelenlegi iráni politikai (sőt vallási) elit is szakadatlanul küldi nyugati, horribile dictu amerikai felsőfokú oktatási intézményekbe az ifjabb nemzedéket. (Ami az iráni kettős perzsa/síita identitás fényében és a síita vallásjog újrainterpretálási kényszerében az iráni politika változásának potenciálját hordozza magában.)

Nem mindegy tehát, hogy milyen lesz az Szakértők Tanácsának összetétele az elkövetkezendő években. A eljövendő Iránjának kulcsa lesz ennél a testületnél. (Persze a jövő széfjéhez még más kulcsok is léteznek. Például az IRGC birtokában.) Az egész Közel-Kelet jövőjét határozhatja meg, milyen ajtót nyitnak ki vele.

Sokat írhatnék a Naqsbandi taríqáról. Az irányzat libanoni mestere volt Bejrútban az egyetemem dékánja, így öt évig hallgathattam előadásait. No meg a dzikrek. 

A rend, amely a legelterjedtebb szúfi rendek egyike, általában mentes az erőszak alkalmazásától. Vannak azonban régiók, ahol igencsak harciassá váltak az elmúlt századokban; gondoljunk a Kaukázusra vagy Belső-Ázsiára.

De hogy a témára fordítsam a billentyűzetet: annak a szervezetnek, amelyről szó lesz, nem sok köze van (mondhatni semmi) a szúfi irányzathoz.

A mínuszos hír úgy szól, hogy a fegyveres iraki szunnita csoport, a Naqsbandí Hadsereg (الجيش النقشبندي ) vagy teljes nevén a Naqsbandí Rend Férfiainak Hadserege (جيش رجال الطريقة النقشبندية‎) bejelentette, hogy üdvözli a Szaúd-Arábia által létrehozott/létrehozni szándékozott 35-ök szövetségét, úgymond a szélsőséges csoportok elleni harc koordinálására, és csatlakozik a szövetséghez. Legalább kicsit helyére kerül a csoport, mert deklarált ellenségeinek listája igencsak hosszú: baathista-szúfi(?) alapon küzd az Iraki Hadsereg, az iráni szövetségesek, a kurd pesmergák, de a Nuszra Front ellen is.

A szervezet honlapja igen tanulságos olvasmány. Például napi szinten kondoleál a jemeni hauthisták elleni háborúban elesett szaúdi és szatellita/szövetséges harcosok felett.

De a legérdekesebb a szervezet ideológiáját részletező link. Ez színtiszta hanbalita/vahhábita szellemi produktum, amely legtöbbet az Ahmad bin Hanbal (780-855), Ibn Tajmíja (1263-1328) és Muhammad bin Abdulvahháb (1703-1792) által leginkább kedvelt teológiai témával foglalkozik, a szigorú isteni dezantropomorfizmussal. (Apró megjegyzés ehhez: a szúfizmus bármely ága ettől aztán igazán távol áll.)

A csoport nem tegnap alakult. 2003 óta van jelen az iraki káoszban, alapítója pedig az emlékezetes amerikai kártyapakli treff királya, Izzat Ibráhím al-Dúrí/al-Douri, a Baath Párt egykori tótumfaktuma - természetesen a boss, Szaddám Huszajn/Huszein után. A szervezet becsatornázódása a vágyott szaúdi szövetségbe csak helyére teszi azt a szervezetet is. Rijád célja nemcsak államok saját szövetségesi rendszerébe terelése, hanem kisebb felekezeti szervezeteké is. Irakban, Szírában, Jemenben és a többi konfliktuszónában.

Érdemes figyelni.

Rabat és Casablanca között van egy kis tengerparti nyaralóváros, al-Szukhajrát/Skhirat/الصخيرات, jó kis plázsa van. Ott született meg 17-én a líbiai polgárháborús felek (mínusz a dzsihádisták) közötti egyezmény. Amit még néhányan ugyancsak nem írtak alá. Hogy így mindez mire lesz jó, majd meglátjuk. Nézzük kicsit, mi vezetett legalább idáig.

A két parlament (Tobruk és Tripoli) és egymásnak feszülő katonai erői az utóbbi időben több körben ültek le egymással tárgyalni, miközben a frontokon bőszen nyírták egymást. A mostani vég(?)kifejlet talán tavaly ősszel kezdődött, amikor szeptember 29-én találkoztak a felek a nyugat-líbiai Gadámeszben (Gadámesz 1), majd december másodikán ugyanott (Gadámesz 2). 2015 elején aztán januárban megkezdődtek a - közel-keleti konfliktusokban mondhatni megszokott helyszínen - genfi tárgyalások.

E hónap elején, hatodikán aztán a tunéziai fővárosban egyeztek meg abban, hogy két bizottságot állítanak fel. Az egyik feladata egy közösen elismert miniszterelnök és helyettesének megválasztása, míg a másiké az alkotmánymódosítás lebonyolítása lett. Fájiz al-Szirádzs/Fayez Seraj közös miniszterelnök mellé két helyettest választottak Alí al-Qatrání/Ali Qatrani és Abusszalám Qadzsmán/Abdul Salam Qajman személyében.

Erre következett a marokkói meeting. Ezen részt vettek a tobruki parlament (مجلس النواب) képviselői, annak üléseit bojkottáló képviselők, illetve abban tevékenykedő úgynevezett függetlenek. továbbá Miszráta és Tripoli város vezetőségének delegáltjai. A "mint vendég"-szerepben ott voltak az ENSZ jelenlegi és korábbi líbiai megbízottja, Martin Kobler és Bernardino Leon, az Európai Unió képviselője, nagykövetek és a házigazda szerepben Szaláhuddín Mizvár/Salahudin Mizvar, marokkói külügyminiszter.

Az egyezményt aláírta Szálih al-Makhzúm/Saleh Makhzoum, a Nemzeti Nagytanács (المؤتمر الوطني العام), a tripoli parlament tagja és Muhammad Suajb/Muhammed Shuaib, a tobruki parlament részéről.

Az egyezmény értelmében a kijelölt közös miniszterelnöknek egy hónap alatt kell kormányt alakítania az aláíró politikai erők képviselőiből. Az átmeneti kormány két év alatt tenne rendet az országban (...), ezt követnék az egész országra kiterjedő parlamenti választások.

Kompromisszum részeként a közös kormány Tripoliban székelne, míg a közös parlament központja a kelet-líbia iTobruk lenne, miközben a Tripoliban működő parlament pedig a kormány tanácsadó testületévé alakulna át. Mindez a helyzet egy évig állna fenn, de hosszabbítása előtt sem zárták be a kapukat.

A miniszterelnök vezette tanács joga lenne a - közös - hadsereg főparancsnokának , valamint a tobruki parlament jóváhagyása esetén a titkosszolgálati vezetők kinevezése. Ugyanez az utóbbi helyzet áll fenn a nagyköveti és külképviseleti kinevezésekkel (a külügyminiszter javaslatára), a hadüzenetek, béketárgyalásokkal, rendkívüli állapot-kihirdetéssel kapcsolatban.

Ezekkel a kompromisszumos megoldásokkal nincs is baj. Annál inkább a résztvevők hiányos listájával. Elutasította az egyezményt a tobruki parlament egyik legerősebb embere, a szoftiszlamista - egyébiránt tuareg gyökerű - Núrí Abú Sahmajh/Nuri Abusahmain és Aqíla Sálih Íszá/Aguila Saleh Issa, a tripoli parlament elnöke, akik a shkirati egyezmény előestéjén Máltán találkoztak. Ez volt egyébként az első alkalom, hogy a két fő szemben álló parlament első embere személyesen találkozott. És végül abban egyeztek meg, hogy elutasítják a közben létrejött kompromisszumot.

Szóval, lesz itt még nehézség a két fél között. És most egy szót sem szóltunk az önjelölt posztqaddzáfista elnökaspiránsról, Khalífa Haftar/Khalifa Haftar tábornokról vagy az országot (és a régiót) fenyegető legnagyobb veszélyről: a dzsihádisták erősödéséről.

A Dzseramána-negyedben laktam is néha - még a katasztrófa előtt. Este különösen varázslatos volt, amikor a szemlátomást egyre javuló gépparkkal zsúfolt úttesten szlalomozott a savarmát, falafelt, fagylaltot eszegető nép, egyik neonfényes boltból ki, a másikba be. Az akkor amúgy is világias országban ez a dél-damaszkuszi előváros különösen laza volt. Ha kicsit kevesebb lett volna a beton, elment volna a Mediterráneum valamelyik északi fertályának. Zömében a Szíria déli részén terpeszkedő pajzsvulkán, a Haurán vidékéről betelepült drúzok lakták, kisebb keresztény közösséggel és palesztin menekültekkel megspékelve. Voltak Golán-fennsíki drúz egyetemi hallgatók is, akik rendszeresen jártak haza - az Izrael által megszállt/annektált területre. Aztán 2003 után százezres nagyságban ideözönlöttek a menekült iraki keresztények, elsősorban az asszírok, de muszlimok is. (Az iraki háború/polgárháború alatt Szíria több mint kétmillió menekültet fogadott be a szomszédos országból...) Szóval igazi Közel-Kelet volt.

Mára meg többnyire romhalmaz.

A Hezbollah vezetése ma reggel elismerte, hogy tegnap este a negyed egyik lakótömbjére mért izraeli légitámadásban meghalt a síita szervezet katonai szárnyának egyik emblematikus alakja, Szamír al-Qantár. Három éve Tunéziában járva írtam róla, ő is arrafelé haknizott - nem kerékpáron. Most csak annyit, hogy a libanoni sajtó szinte teljes spektruma (leszámítva talán a tekintélyes al-Nahart) elítélően tálalja az esetet. A szintén anti-Hezbollah vonalat követő szunnita al-Musztaqbal finom distinkciót alkalmaz: nem sirat(hat)ja a politikai ellenfél "mártírját", viszont - tekintettel a libanoni szunnita közösség erősen Izrael-ellenes érzéseire - ma reggeli számában arról értekezik, hogy a zsidó állam börtöneiben 51 palesztin nő raboskodik. Finom kis áthallás ez - tekintve, hogy a most likvidált Qantár volt az Izraelben bebörtönzött foglyok doyenje, 2008-as szabadulása előtt.

Ez a szabadulás egyébként igen emlékezetes volt. Qantárt megérkezésekor a repülőtéren fogadta Michel Szulajmán/Suleiman köztársasági elnök, Fuád al-Szinjúra/Seniora - egyébiránt a Hezbollah-ellenes Musztaqbal Irányzat (a Harírí-féle párt) delegálta miniszterelnök, Nabíh Berrí (a síita Amal Mozgalom) parlamenti elnök és az összes vallási felekezet vezetője. Aztán következett a Hezbollah-szervezte fogadási ünnepség a Dáhijében. De erről már értekeztem.

Qantárt is elérte a végzete. A nahariyai támadást nem feledhették el a déli szomszédban. Miként azt sem, hogy visszatérte után Qantár először a síita szervezet propaganda-részlegén dolgozott és jelentős előadókörutakat tett a térségben Tunisztól Iszfahánig, majd a katonai szárny egyik vezető beosztású munkatársa lett. Most is ez ügyben tartózkodott Szíriában. A Hezbollah-hal szemben álló média szerint a támadásban meghalt a síita szervezet katonai szárnyának Golán-fennsík határán és a közeli Hermon-hegy térségében tevékenykedő egységeinek egyik vezetője, a drúz Farhán al-Saalán is. 

Célzott likvidálása - melyet Libanonban és Szíriában mindenki mártíromságként interpretál - erősíti a síita közösség harci szellemét. Miként az Imád Mugníja/Mughniyah ellen 2008-ban szintén Damaszkuszban, vagy talán az Abbász al-Múszaví, akkori Hezbollah-főtitkár ellen 1992-ben elkövetett merénylet óta valamennyi hasonló támadás. A társadalom további militarizálását eredményezi.

Libanonban folytatódik a Qaddzáfí-saga. A 2011-ben meggyilkolt Ezredes egyik fiát, Hannibál al-Qaddzáfít (al-Kadhafi) Damaszkusz al-Málikí-negyedében (ez a Baath-rezsim elitjének egyik fő lakóhelye a szíriai fővárosban, isteni éttermek és fagyizók vannak arrafelé) rabolták el fegyveresek, aztán Libanonban bukkant fel, ahol elrablóitól rövid tárgyalás után – a szíriai Mukhábarát közreműködésével (!) - a libanoni titkosszolgálat kezébe került. Hétfőn kihallgatta az ügyészség, majd őrizetbe vétette a negyven éves Gaddzáfí-sarjat – „fontos információk eltitkolásának” vádjával. Ezek a fontos információk az úgynevezett Szadr-üggyel kapcsolatosak.

Libanonnak majd’ harminc éve van elszámolnivalója Líbia – mára már – ex-vezetőjével. 1978. augusztus 25-én az eszkalálódó polgárháborúból hivatalos állami meghívólevéllel érkezett a líbiai Tripoliba a libanoni síita közösség akkori első számú vezetője, Múszá al-Szadr imám és két kísérője, Muhammad Jaaqúb sejk és Abbász Badruddín újságíró. Ott 31-én látták őket utoljára, aztán eltűntek. A líbiai hatóságok szerint Olaszországba távoztak, de az olaszok mindig tagadták, hogy beléptek volna Itália területére. A témában megjelent cikke százai és könyvek tucatjai általában arra a megállapításra jutnak, hogy a korábban leggyengébbnek tartott libanoni síita közösséget az ötvenes évek végétől két évtized alatt politikailag kiválóan megszervező Szadr imám a polgárháborúba egyre erőteljesebben beavatkozó külső hatalmak áldozata lett. (A helyzet – akkor is – igen bonyolult volt, Líbia elsősorban baloldali szekuláris erőket támogatott, amelyekkel nem volt rossz viszonyban az erősen kompromisszumos álláspontot képviselő síita vezető, de a szinte hetente változó politikai konstellációban bármikor kerülhetett a Qaddzáfí számára ellenséges oldalra.)

A lényeg: az imám eltűnt és a libanoni síita közösség azóta kéri számon Líbián szublimált vezetőjét. A Szadr által létrehozott és 1969-ben államilag is legitimáltatott síita főhatóság, a Legfelső Síita Iszlám Tanács (المجلس الإسلامي الشيعي الأعلى) és az 1974-ben alapított fegyveres milícia, az azóta politikai párttá (is) alakult Amal Mozgalom (حركة أمل) máig egyik első számú feladatának tekinti az imám eltűnésének feltárását és a bűnösök megbüntetését. Az Amal Mozgalom vezetője, Nabíh Berrí (1992 óta székéből kirobbanthatatlan parlamenti elnök) minden alkalmad megragad ennek kinyilvánítására.

Hogy minderről mennyit tudhat Hannibál, kérdéses. Mindenesetre a Család tagjaként letartóztatásával már nyomást lehet gyakorolni. Hogy kire, kétséges. A Qaddzáfí-sarj nem véletlenül fordult elő a cédrusok tövében. Felesége, Alina Szakkáf libanoni. Ők ketten már korábban is szerepeltek a nemzetközi médiában. 2008-ban nagy ramazurit csaptak egy genfi szállodában, ahol jól megrakták az egyik szolgálójukat, mire a svájci hatóságok letartóztatták őket. Végül félmillió svájci frankos óvadékkal szabadultak.

Hannibál – a líbiai események akkumulációjával egy időben – 2011 augusztusában kezdte meg nagy utazását a Család több tagjával. (A likvidált Ezredes kábé nyolc vér szerinti gyermeke közül hármat meggyilkoltak a polgárháborúban, egyik életfogytos, egy másik szintén sitten ül, míg a többiek mozgásban vannak.)  Hannibál anyjával (Szafíja, aki az egyik róla szóló történet szerint boszniai horvát anya és magyar apa – Farkas – gyermekeként született; még egy magyar, örülhetünk), Muhammad nevű féltestvérével és Aisa húgával először Algériába menekült, majd onnan került a nyugalom szigetére, Ománba. Már az odisszeia elején Libanonba akart jönni, de nem magángépét nem engedték leszállni a bejrúti repülőtéren. Aztán csak eljött. Most a vallomására várnak. Lehet, kell még huszonnyolc év, hogy kiderüljön: nem derülhet már ki semmi.

A közel-keleti sajtó (a szaúdi kötődésű szunnita, természetesen) ujjong, hogy végre Rijád is belép deklaratíve a terror elleni háborúba. A Szaúd-arábiai állami hírügynökség kedden adott hírt arról, hogy Rijád vezetésével széles körű katonai szövetség jött létre a térséget fenyegető terror elleni közös fellépésre. A szövetség a szaúdi fővárosban hozza létre a szervezet irányítási központját és a vahhábita királyság külügyminisztere, Ádil al-Dzsubajr már arról beszélt, hogy a szövetség akár szárazföldi erőket is küldene a terror– elsősorban az Iszlám Állam (IÁ) – erői ellen.

A deklaráció szerint a szövetségbe az alábbi 35 ország lépett be:

Az Arab-félszigetről Szaúd-Arábia, az Egyesült Arab Emirátusok, Katar, Bahrein, Kuvait (soroljuk most e szaúdi közel külföldet ide), Omán és Jemen.

Az Izraellel határos frontországok közül Jordánia, Egyiptom, a Palesztin Hatóság és Libanon.

Az észak-afrikai arab országokból Líbia, Tunézia, Marokkó, Mauritánia, Szudán, Szomália, Dzsibuti.

Nyugat-Afrikából Csád, Mali, Niger, Nigéria, Elefántcsontpart, Benin, Togo, Szenegál, Gabon, Sierra Leone, Guinea.

Ázsiából Pakisztán, Banglades, Malajzia, Maldív-szigetek.

Plusz a Comore-szigetek.

És Törökország.

A közlemény még „további tíz támogató országról” beszél, köztük Indonéziáról.

Szaúd-Arábia hosszú évek (évtizedek) óta lenne a térség első számú középhatalma (minimum) és az iszlám világ első számú politikai-vallási vezetője. Az efféle lépések is erre mutatnak. A nagy csinnadrattával beharangozott szövetség – túl azon, hogy „megalakulása felett” igazából csak Rijádban gyújtottak örömtüzeket, a többi tagország meg nemigen tudja, mi ez – további kérdéseket vet fel, gyengítve a kezdeményezés jövőbeli realitását.

Ha most átlépünk olyan apró kérdéseket, hogy mi szerepük lesz a szervezetben – a szaúdi pénzügyi támogatások felvételén és a Rijád által megkövetelt pregnánsabb Irán-ellenes politikai álláspont képviseletén túl – az afrikai államoknak, három részt vevő országgal kapcsolatban az is felmerül, az adott szétesett politikai struktúrából éppen kivel szövetkezett Szaúd-Arábia. A jelenleg bukott államoknak tekinthető Líbia és Szomália esetén ez egyezmény és szövetség igen zavarosnak hat.

De hasonlóan komoly kérdést vet fel a pénzügyi befolyása révén regionálisan már megkerülhetetlen Libanon részvétele is. Ahol – bár ezen a botrányon asszem egyetlen libanoni sem csodálkozik – kiverte a biztosítékot a katonai szövetségben való részvétel híre, miután a legmagasabb szintű politikai vezetők és miniszterek is a sajtóból tudták meg a hírt. Miként a külügyminiszter is. S máris felsorakozott a barikád két oldalára a két politikai oldal (a Szaúd-Arábia és Nyugat-fanok vs Irán-szövetségesek). A Szaad al-Harírí által támogatott részvételről a Hezbollah-szövetségesi rendszerbe tartozó Dzsibrán Bászil (Szabad Hazafias Mozgalom/التيار الوطني الحر‎) irányította külügy semmit sem tudott, de ugyanígy volt ezzel a kormány nagyobbik része. A ügy most ott áll, hogy Tammám Szalám miniszterelnök magára vállalta a szövetségben való részvételről szóló döntés teljes felelősségét. Ezzel persze semmi sem oldódott meg. Legfeljebb a kétely növekedett a Rijád által gründolni szándékozott szövetség további tagjainak valósinak tekinthető részvételéről.

S hogy ebben a szaúdi rendezés alatt álló filmben hajlandó lenne-e valamiféle mellékszerepet eljátszani Törökország, ugyancsak fölöttébb kétséges. Ankara a maga filmjét forgatja, saját színes szereplőgárdával, amelyben állami erőszakszervezetei mellett játszanak még a szír szekuláris és szoftiszlamista ellenzéki erők, a kurdok, de még az Iszlám Állam csapatai is.

A harminötök szövetsége inkább egyfajta szaúdi álomnak (és pusztán a külvilág felé kommunikált politikai érvnek) tűnik.

Mert a II. az apja volt, Madzsíd Arszlán, az előző bejegyzésben említett Sakíb unokaöccse. A drúz klán jelenlegi vezetője az ötven éves Talál Arszlán a libanoni politika kicsiny, de megkerülhetetlen szereplője. (Persze ki megkerülhető a libanoni politikában? Valszeg senki, a Taríq al-Dzsadída-i isteni sajtoslepény-sütő pékig bezárólag.)

Szóval Talál emír. Az imént járt Damaszkuszban tárgyalni Bassár al-Aszaddal Szulajmán Franzsié Szaad al-Harírí és Valíd Dzsumblat-felvetette elnök-jelöltségéről. Talál bej a Hezbollah-szövetségesi rendszer megingathatatlan részeként nevezett elnök-aspiráns mellett a legtöbbet Damaszkuszban konzultáló libanoni politikus. A szír elnök számára Franzsié lenne a legoptimálisabb választás. A maronita pátriárka, Bisára Butrusz al-Ráí bíboros legutóbbi latakijai látogatása alkalmával voltaképpen áldását adta Franzsiére. Ezután a bejrúti szír nagykövet megjelent Michel Aún házában, győzködvén a huszonöt éve a címre pályázó ex-tábornokot, hogy lépjen vissza. Damaszkusz Haszan Naszrallah Hezbollah-főtitkár (és természetesen Teherán) beleegyezésére vár.

Ami biztosan meglenne. A gond most nem ez. Ma lenne a választás, de a múlt héten újra köpet került e levesbe. Ezúttal Szamír Dzsadzsa gargarizált. Számára az ősrivális Franzsié-család Baabdába vonulás nagyobb kudarc lenne, mint Aún tábornok megválasztása. Így most a Hakím kavart be: Dzsadzsa kiállt Aún jelöltsége mellett.

Egyszer már említettem: a libanoni politikai erők konszenzusa talán csak egy földönkívüli jelölt esetén születhetne meg.

Amikor az MA-fokozat megszerzéséhez szükséges szakdolgozat témájával kilincseltem a nasszerista gyökerű, ma mérsékelt szunniták dominálta Bejrúti Arab Egyetem (جـامعة بيروت العربية) Történelem Tanszékén és Magyar Királyság és az Oszmán birodalom diplomáciai kapcsolatairól szóló téma téziseit vitattam meg a tszkv-vel, kikerekedett a szeme, amikor arról beszéltem neki, hogy a nagy libanoni gondolkodó (meg minden), Sakíb Arszlán Budapesten is járt. Pedig nem kellett volna csodálkoznia. A nevezett személy szinte mindenfelé előfordult ahol, támogatókat remélt politikai céljainak eléréséhez.

Az „Ékesszólás Emírje” (أمير البيان) epitheton ornanst viselő libanoni drúz tótumfaktum (klánvezér, politikus, költő, író, történész) változatos és hosszú élete (1869-1946) során sokfelé megfordult és sok műfajban alkotott. Írói munkássága elválaszthatatlan politikusi elképzeléseitől. Fő célja a drúz közösség védelmén túl az egész iszlám világ egységének megteremtése volt. Nagy hatással volt rá Dzsamál al-Dín al-Afgání, Muhammad Abduh és Ahmad Sauqí. Sokáig védelmezte az oszmán államot, mint a kalifátus letéteményesét, majd annak bukása után politikai eszközökkel is fellépett a Közel-Kelet gyarmatosítása ellen. Pániszlamizmusa mellett ekkor bontakozott ki munkáiban az arab nacionalizmus eszméje, amely pánarabizmusban kulminált. Az „arab újjászületés”, a „Nahda” (حركة النهضة العربية) egyik vezéralakja lett. El is zavarták a francia mandátum-birtokosok; és Sakíb bej svájci emigrációban eszegette a keserű laposkenyeret (vagy bagettet). De Lausanne-ban sem tétlenkedett: Szíria és Palesztina nem-hivatalos képviselőjeként exponálta magát a Népszövetségben, levelezett a nácikkal kokettáló – szintén emigráns – jeruzsálemi főmuftival, Háddzs Amín al-Huszajníval, utazgatott Európában és a Közel-Keleten, szerkesztette a La Nation Arabe folyóiratot és orrvérzésig írt.

Írásaiban az arab és az európai történelem érintkezési pontjait szerette bogozgatni. Hogy az két kultúra összeütközésének oka alapvetően a vallás. És hogy a jelenlegi (a huszadik század eleji) nyugati gyarmatosítás a középkori keresztesháborúk szerves folyománya: prolongált támadás az iszlám és az arab világ ellen. Huntingtonnak biztos tetszett (ha olvasta). De talán még Edward Saidnak is (ő biztos).

Erről szól az általam most a hideg katalóniai éjszakákon újraolvasott könyve is. Arról az egy-másfél évszázadról, amikor az muszlim seregek (ezeket Arszlán szereti egyszerűen „arabnak” nevezni, holott az ibériai és dél-frank hódításban a domináns szerepet az észak-afrikai zömmel berber etnikum játszotta) Párizsig szaladtak fel és a mai Franciaország déli részén száz évig regnáltak. S folytonos háborúk ide vagy oda, a Côte d’Azur-ön helyre kis multikulti társadalmat hoztak létre.

Sakíb bej a dél-franciaországi arab hódítás évszázadából egyfajta korai (és idealizált) Libanont rajzol fel, ahol különböző felekezetek békében és egymást segítő prosperitásban éltek. Szunnita muszlim, zsidó és keresztény együttélést fest le – eléggé idealizáltan. Kétségtelen, hogy az adott korban (a VIII-IX. században) Európa más részeit ez nem volt mainstream, talán csak a felvirágzása elején álló al-Andaluszban, de virágkorról akkor sem igen beszélhetünk. Arszlán erősen igyekszik oppozícióba helyezni saját kora imperialista gyarmatosítással kapcsolatban megélt tapasztalatát és az arab hódítások – szerinte – erősen más jellegű történéseit. Könyvében sorra veszi a dél-franciaországi (és a mediterrán térségbeli) arab jelenlét nyomait, mindezt erősen idealizálva, szembeállítva például azzal a fankföldi gyakorlattal, amely megkülönböztető jelzések viselésére kötelezte a nem keresztény alattvalókat.

Sakíb Arszlán könyveit máig olvassák. Ez a drúzoknak természetes, de kedvelik a szunnita egyetemeken is; a hauzákban – erős szociális érzékenysége miatt – ugyancsak. És így vannak vele a szekuláris szellemi közösségek vagy mondjuk az arab nacionalizmus, az arab szocializmus hírmondóinak megmaradt töredékei. Mint a Bejrúti Arab Egyetem történészei.

Amikor Sakíb bej közvetlenül a második világháború és három évvel Libanon függetlenségének elnyerése után 1946 őszén hazatért (miután Svájcban német-náci kapcsolatai miatt hirtelenjében ungemütliché vált a hatóságok számára), nemzeti hősként fogadták Bejrútban. Ünnepelték egy hónapig, aztán meghalt.

Gondolatai (és DNS-e) azonban máig jelen vannak a libanoni politikai (és szellemi) életben. Lányát, Mayt ugyanis feleségül vette a huszadik század levantei történelmének egyik hihetetlenül színes egyénisége: Kamál Dzsumblat. Egy több évszázados drúz és kurd gyökerekkel bíró család sarja, aki a drúz vallásba való beavattatása mellett (szigorúan persze negyven éves kora felett) s keresztény lazarista gimnáziumi tanulmányai után a bejrúti jezsuita Szent József Egyetemen tanult filozófiát. Amit aztán egy Sorbonne-i továbbképzéssel fejelt meg, hogy a végén hithű szekuláris szocialistaként a Brezsnyev-adományozta Lenin-rend büszke tulajdonosaként – s egyben buddhista elmélkedőként szíriai merénylők golyói által haljon hősi halált a hosszú polgárháború első éveiben. Ezt a lenyűgöző életutat mutatja be szemléletesen a Súf-vidéki Bajt al-Dín (Beiteddine) palotájában, a Sihábi drúz emírek lakában berendezett kiállítás; sohasem hagyom ki, ha arra járok.

És a libanoni finomfőzelékben máig keveri az ő fia, Sakíb bej unokája, Valíd, akinek lapjában, az al-Baján-ban hetente megjelenő nyilatkozatait minden alkalommal el kell olvasni. Hogy tudjuk, aktuálisan éppen most melyik politikai oldalon áll.

 
Sakíb Arszlán: Az arab hódítások története Franciaországban, Svájcban, Itáliában és a Földközi-tenger szigetein (تاريخ غزوات العرب في فرنسا وسويسرا وإيطاليا وجزائر البحر المتوسط), Íszá al-Bábí al-Halabí, Egyiptom, 1933.

Korábban Bekám volt az első számú kedvenc Libanonban. Most meg Runáldó. Mondjuk, általában a szunniták körében. A síiták akkor is a latin-amerikaiakat preferálták, mert azokban – ha nem is volt libanoni/szír/arab gyökerük, mert akkor aztán tényleg – valamiféle latens USA-ellenességet láttak. Ez még Guevara doktor meg Castro meg a csudálatos hatvanas évek hatása. A síiták a vébéken is Brazíliának szurkolnak. Esetleg Argentínának. Illetve szurkoltak eddig, mert 12 év után ott is jobb oldali elnököt választottak, így a síiták szemében ez az ország immár visszacsapódott az impérialisták táborába. Bezzeg Carlos Saul Menem elnök idején! Akkor még a konfesszionalizmust is sutba dobták a libanoniak: nevezett elnök Nagy-Szíria területéről származott, szunnita családból – eképp a többségi szunniták magukénak mondhatták. A cédrusok népe szerint persze libanoni volt és mivel latin-amerikai is – jó volt a síitáknak. Odaát a família római katolikus hitre tért, ami meg megfelelt a maronita felekezetnek. Lehet, hogy valami ilyen elnök kellene a libanoniaknak – kissé távolabbról. Az Uránuszon túlról.

Szóval most Messi/Neymar/Suarez miatt vagyok Katalónia fővárosában. Holnap bajnoki lesz a Deportivo LaCoruñaval. Addig is Barsalúna – al-Andalusz északi nagyvárosa. Az iszlamisták szótárában „ideiglenesen keresztény megszállás alatt álló város”. Miként valamennyi ilyen település úgy Poitiers-Tour magasságáig. De Provance-ig mindenképpen. Mert nevezett csatahely közelébe csak elkalandoztak annak idején a hit harcosai, Dél-Franciaország területén hosszabb ideig időztek. Vannak ennek a száz évnek nevezéktani nyomai is: a Nizzára néző északi hegyeket, hol pár éve jól megdöngethettem húsz éves Suzukimat, Massif des Mauresnek hívják. Az iszlám történelemmel foglalkozó tankönyvek a Közel-Keleten soha nem felejtik el ezt megemlíteni.

(Azért, hogy ne csak oda, ide is. Erről a provizórikusságról eszembe jut, amit jó húsz éve hallottam a miskolci ortodox templom+múzeum bejárása közben az ottani alkalmazottól. Ő a bizánci császárváros Konstantinápoly-Isztambulról beszélt úgy, mint „ideiglenesen a muszlim törökök által megszállt keresztény központról”. Igaz, minden időleges: tartsuk eszünkben, mit tesz majd a Nap uszkve négy-öt milliárd év múlva.)

Barcelonából – földrajzi helyzetéből adódóan – ugyancsak hamar, 801-ben kiűzték az iszlám katonáit, mára azonban itt alakult ki Spanyolország legnagyobb muszlim közössége. Az 1,6 milliós teljes népességből több mint háromszáz-ezren muszlimok. Az itteni muszlim közösség igazi érdekességét az adja, hogy a leggynagyobb csoportot nem a Spanyolországban megszokott marokkói közösség teszi ki, hanem a csaknem húszezer fős pakisztáni kisebbség. (Ezzel ők a városban élő harmadik legnagyobb migráns etnikum az olaszok és ecuadoriak (!) után.) Közösségük további különlegessége – bár ez az indiai szubkontinensről Európába érkező bevándorlók általános jellegzetessége –, hogy 88%-uk férfi.

Nem így a második legnagyobb közösség tagjai, a marokkóiak (16000), akik családjukkal együtt élnek a katalón fővárosban. Őket jelentős algériai, bangladesi, szenegáli és nigériai közösség követi. A nyugat-európai nagyvárosokhoz hasonlóan ezek a közösségek erősen gettósodtak. A pakisztániak zöme a belvárosi Ciutat Vella-negyedben lakik, de itt található a legnagyobb marokkói, bangladesi és algériai közösség is. Jelentős migráns közösség él még a déli Sants-Montjuïc- és az északi Nou Barris-negyedekben.

A vallásos élet központjának tekintett nagymecset építésébe 1988-ban fogtak. Pontosabban atervezésbe, miután az ezredfordulóra jött össze a pénz, Abdullah bin Abdulazíz herceg, akkoriban trónörökös jóvoltából. Egyelőre azonban – a városi önkormányzat döntéseinek következtében – áll a projekt. A fő ellenző a mostani spanyol kormánypárt, a jobboldali konzervatív Partido Popular (PP).

Vannak azonban kisebb mecsetek, amelyek száma mára csaknem húszra emelkedett. Az imahelyek korlátos száma azonban mára feszültségforrássá nőtte ki magáét a városban.

A barcelonai muszlimok zöme szunnita, a kicsiny síita közösség azonban – Irán ezirányú tevékenységének következtében – egyre erőteljesebb. Bár évente megrendezik az ásúra-felvomnulást, a hatóságok szigorúna tiltják számukra a Közel-Keleten megszokott láncos/véres demonstrációt.

A szúfi irányzatoknak azonban megvannak a helyi filiáléi. 1998 óta működik a mavlavíja-taríqa szervezete, az Instituto de Estudios Sufíes; a két évvel később alapított Centro Sufí de Barcelona pedig a naqsbandíja-irányzat helyi szervezet.

Hogy lássuk, jelentős muszlim társadalmi élet folyik a városban, idebiggyesztem néhány, ugyancsak itt működő szervezet nevét: Almahabba Wattaouasol, Anjamane Eshat Udin O Falah Ul Muslemin, Annour, Associació Social Cultural Independent Forjadores de la Vida (Sant Martí), Centre Islàmic Al Qaim (Ciutat Vella), Centre Islàmic Camí de la Pau (Ciutat Vella), Centre Islàmic Camí de la Pau – Oratori – Arc del Teatre (Ciutat Vella), Centre Islàmic de Barcelona (Sant Andreu), Centre Sufí – Derga Naqshbandi (Gràcia), Centro Islámico Al Qaim, Centro Islámico Camino de la Paz, Centro Islámico Catalán, Centro Islámico del Carmelo, Centro Islámico Mezquita Shahajalaljame, Comunidad Islámica Amigos de la Mezquita de la Paz, Comunidad Islámica Anjuman Islah Ul Muslemin De Barcelona, Comunidad Islámica de la Bordeta – Mezquita Rahma (Misericordia), Comunidad Musulmana Al-Iman, Comunidad Al Kauzar, Comunitat al Kauzar, Consell Islàmic Cultural de Catalunya (Ciutat Vella), Consell Islàmic Cultural de Catalunya.

És végül egy kis saría. A szalafita vallástudósok közül sokan markáns véleményt fogalmaznak meg a labdarúgásról. Itt van egy példa. Jászir Barhámí doktor, szalafita vallástudós és Szaíd al-Szavváh sejk, az egyiptomi Szalafita Hitterjesztés Főtanácsának (مجلس إدارة الدعوة العام للدعوة السلفية) tagja egybehangzó véleményt alkotnak a témában: álláspontjuk szerint a labdarúgó mérkőzések megtekintése tilos (harám), miután az gyengíti a hívő értelmét és elvonja figyelmét a fontos, hitéleti dolgoktól. Továbbá a labdarúgók hitetlenek (kuffár), mert az élet nem játék, mint a foci, amely tulajdonképpen gyermeket csinál a felelős gondolkodású felnőttből. Asszem, e legutóbbi megállapítás minden bizonnyal igaz is. Ezzel együtt ezt véleményt a másfél milliárdos muszlim közösség nem sok tagja követi.

A múlt heti Mancsba (2015. 12. 03. 49. sz.) írtam egy elemzést Belső-Ázsiáról - felhasználván ott szerzett nyári élményeimet. Idehelyezem a szerkesztetlen változatot. (Ide meg a linket.)

Líbiában izmosodik az Iszlám Állam/DÁIS/IS/IÁ (الدولة الإسلامية). Szkeccs az által ellenőrzött területekről.

Közvetlenül az IÁ ellenőrzése alatt álló összefüggő területek közé tartozik Miszráta-tartomány, a keleti részén lévő Vádi Zamzam/Wadi Zamzam-tól a Szirt/Sirt-tartomány keleti határvidékéig terjedő terület. (Szirt-tartomány területének 80%-a az IÁ kezén van.) Ugyancsak az IÁ kezelése alatt álló terület Líbia Dél-Tunéziával és Algériával határos sivatagos nyugati vidéke Gadámesz-től Gát-oázisig. Az itt élő zömmel berber lakosság nagy része támogatja és/vagy eltűri az Iszlám Állam fegyvereseinek és kiképzőtáborainak jelenlétét.

Az Iszlám Állam fegyvereseinek szórványos aktivitása az következő régiókban tapasztalható: Szabráta/Sabratah (Zawiya-tartomány), Adzsdábija/Ajdabiyah (Al-Wahat-tartomány), Bengázi/Benghazi (Bengázi-tartomány), Derna/Dernah (Derna-tartomány).

Szirt-tartomány birtoklása az Iszlám Állam líbiai jelenlétének kulcsa – mondják az okosok. A stratégiai fontosságú terület szétválasztja az ország hagyományosan és jelenleg is szemben álló két régióját, Bengázi/Barqa-t és Tripolitániát. Az IÁ célja, hogy innen kiindulva két irányú offenzívákkal növelje befolyási zónáját.

Az események követése során a kiterjesztés metodikája is követhető. Egyes stratégiailag fontos városokban gerillaharcot indítanak a helyi stabilitást felborítandó, majd igyekeznek összekötni az összefüggő központi területet az újonnan meghódítandó településsel, illetve környékével. Mindeközben pedig igyekeznek meggyőzni az ezeken a településeken működő szalafita imámokat/vezetőket, hogy szólítsanak fel az IÁ támogatására a lakosság körében. Bár a szalafita imámok a legtöbb helyen ellenállnak a nyomásnak, így is kulcsszereplői maradnak az IÁ terjeszkedési módszerének Líbiában (is).

Az ellenséges területek a stabilitás megbontására öngyilkos terrorakciókat hajtanak végre (szállodák, rendőrségi, erőszakszervezeti központok és egységek ellen)

Az IÁ offenzíváinak másik fontos motivációja, hogy minél több stratégiailag fontos közlekedési csomópontot vegyenek ellenőrzésük alá. Ebbe beletartoznak az ország északi, tengerparti régiójában húzódó országutak, illetve a nagyobb repülőterek. Ez utóbbiak azért fontosak az IÁ számára, mert ellenőrzésükkel nehezíthetik az ellenséges csoportok/kormány(ok) fegyverutánpótlását.

A harmadik motivációs cél: az ország szénhidrogén-iparának minél nagyobb szegmense feletti ellenőrzés megszerzése, ami a csempészettel jelentős folyamatos pénzügyi bevételt jelent a szervezet számára. (Lásd szíriai és iraki tapasztalatok.)

A legerőteljesebb nyomulást a keleti régióban fejti ki a dzsihádista szervezet, ami elsősorban a három megcélzott nagyvárost jelenti: Adzsdábíja– Bengázi – Derna. Az IÁ számára ez az irány tenné lehetővé, hogy a szervezet Egyiptommal határos területekre jusson és a Sínai-félszigeti szövetséges (Jeruzsálem Segítői/ أنصار بيت المقدس) időközbeni dél-líbiai táborokban való továbbképzése után – hosszú távú stratégiai terv keretében – összehangolják tevékenységüket az egyiptomi kormány ellen.

A jelenlegi másodlagos cél a nyugati terjeszkedés Tripoli és a tunéziai határvidék irányába. Ugyanakkor a déli kiképzőtáborokban folyó munka eredményeképpen tunéziai fiatalok nagy számban kapnak katonai felkészítést, így a jövőben akár koordinált egységes dzsihádista fellépés várható a líbiai-tunéziai határvidéken – egyszerre líbiai és tunéziai oldalról. A határon túl dzsihádista sejteket igyekeznek kiépíteni Ben Gardane város környékén, illetve dél-Tunézia más városaiban (Tataouine, Medenine, Gabes, Jerba szigete).

Az IÁ tagjainak száma Líbiában hozzávetőlegesen 1000-3000 fő, ebből 800 Derna térségében harcolnak. A létszám azonban folyamatosan változik. (Nem csökken…)

A dzsihádisták társadalmi összetétele is specifikálható. Általában vidéki és/vagy kisvárosi fiatalok (20-30 évesek); nagy részük képzetlen vagy középfokú képzettséggel rendelkezik. Nem elhanyagolható számban vannak közöttük falusi, mezőgazdasági területekről származó, munkanélküli fiatalok és ugyancsak magas a déli és közép-líbiai területekről származó törzsi viszonyok közül kikerült fiatal.

A szervezet magas személyi fluktuációt mutat – összehasonlítva a többi, a térségből induló iszlamistával –, azaz ez a csoport nagy mozgást mutat a szíriai/iraki küzdőtér és a líbiai/észak-afrikai frontok között. Sokan közülük már Líbiában megkapják a katonai/fegyveres kiképzést. Ennek következtében számosan maradnak az országban, jelenleg líbiaiak ezrei harcolnak az IS líbiai csoportjaiban és szövetséges szervezeteiben.

Az IÁ céljai Líbiában és a régióban a következőképpen foglalható össze: Elsődleges lépésként katonai offenzívák várhatók a tengerpart teljes hosszának elfoglalására. Itt – miként már szó volt róla – két irányba összpontosítanak: Tripoli és Bengázi irányába.

További fontos stratégiai cél a Gadámesz és térsége feletti teljes uralom. Az itt működnek azok a kiképzőtáborok, ahonnan már eddig is 4500 tunéziai és algériai fegyveres került ki belföldi használatra és exportra.

Az IÁ továbbra is törekszik az ország szénhidrogén-ipari létesítményei feletti uralom megszerzése – a jövőbeli anyagi bevételi források biztosítása érdekében, a szíriai/iraki példát követve.

Emellett – nemzetközi hatást gyakorolva – az IÁ szándéka az Európa felé irányuló migráció engedélyezése/támogatása, dzsihádista ügynökök átjuttatása a Földközi-tengeren, Európa destabilizálása.

Regionális stratégiájaként pedig várhatóan megerősödik az IÁ regionális tevékenysége a líbiai bázisokról indított offenzívák indításával a szomszédos és környező országokban: Tunéziában (Ben Gardane, Medenine, Jerba, Tatuoine és Douz irányába), Algériában (Hassi Mesaoud, Touggourt, Tebessa irányába), Egyiptomban (Siwa-oázis, Marsa Matruh, Kairó irányába; itt cél a kapcsolatfelvétel a Bajt al-Maqdisz csoporttal), Marokkóban (Zagora, Ouarzazate, al-Rashidiya irányába) és általában a Szahara-övezeteben.

Ez utóbbi elgondolás miatt (is) jelentpősen növekexdett a regionális dzsihádisták jelenléte a líbiai IÁ-ban. A helyi dzsihádista csoportban (a Saría Őrzői) nagyobb számban (százas nagyságrend) harcolnak fegyveresek a környező régióból, elsősorban Maliból, Nigerből és Csádból. A szervezet vezetői igyekeznek kapcsolataikat kiterjeszteni a három legfontosabb észak-afrikai dzsihádista csoport irányába. Ezek a Boko Haram (Nigéria), a Shabab Mozgalom (Szomália) és a rivális AQIM. Dzsihádista website-okon folyó kommunikáció szerint szomáliai és nigériai dzsihádisták szervezett kiképzésre folynak előkészületek a dél-líbiai dzsihádista táborokban.

Az al-Qáida helyi formációjának (az Iszlám Magrib Országainak al-Qáida Szervezete/ تنظيم القاعدة في بلاد المغرب الإسلامي‎ /AQIM) tevékenysége jelenleg erősen korlátozott, rivalizálása az IÁ-mal Líbiában meglehetősen egyenlőtlen. Az AQIM egyik szárnya (Murabitun/جماعة المرابطون) vezetője Abú’l-Valíd al-Szahráví hűségesküt fogadott IÁ-vezetőnek. Mellettük várható, hogy az úgynevezett törzsi dzsihádista sejtekből (الجهاديين القوميين/الجهاديين القبليين/الجهاديين المحليين) is csatlakoznak egységek az IÁ-hoz.

Mindennek eredményeként az IÁ egyre aktívabb a környező országokban. Az ország határain átnyúlva Tunézia irányban legerőteljesebb a mozgolódás. A tunéziai hatóságok hetente számolnak be újabb és újabb terrorista sejtek felszámolásáról, s olyan adatokat közölnek, mint például: „augusztusban a katonaság, a rendőrség és a terrorelhárítás egységei felszámolták a kelet-tunéziai Sambi-hegyvidéken (جبال الشعانبي) koncentrálódó dzsihádista Uqba bin Náfi Brigád (كتيبة عقبة بن نافع) sejtjeinek 90%-át”. Aztán kiderül, ez csak a 10% volt. Vagy annyi sem. Folyamatos az utánpótlás, amely egyrészt a Líbiában működő táborokból (ezekből háromban speciálisan tunéziaiak kiképzése zajlik) érkezik, részben pedig belső toborzás eredménye.

Egész komplex dzsihádista hálózatok épültek már ki. A mecsetjáró fiatalokra koncentráló munka egy nagyobb hálózat részeként működik. Az IÁ Tunéziában (is) működő PR-szervezete, a Propaganda Szárny (الجناح الدعوي) az egész országban fiatalok ezreit célozta meg a dzsihádista eszmékkel; már eddig sem sikertelenül.

A belügyminisztérium adatai szerint tunéziai fiatalok ezrei jutottak el eddig líbiai és szíriai/iraki menekülttáborokba, annak ellenére, hogy a hatóságok mindeddig 15000 (!) fiataltól tagadták meg a külföldre utazást, amely utazások célja vélelmezhetően valamely dzsihádista csoporthoz való csatlakozás volt.

Ugyancsak a sikeresnek nevezhető dzsihádista propaganda eredményeként augusztusban tért vissza Tunéziába az a több mint 100 fiatal, akik a líbiai táborokban a legmagasabb szintű katonai kiképzést kapták, köztük robbantási, csoportos támadási és efféle ismereteket. Ezt a csoportot ugyan lekapcsolták a tunéziai biztonsági szervek, de szakértők szerint ez a szám csak a jéghegy csúcsa.

Algériában hálózatát igyekszik kiterjeszteni. Jelenleg azonban az ország Tunézia után másodlagos jelentőséggel bír az IÁ vezetőinek szemében. Ugyanakkor a dél- és délkelet-algériai régióban – együttműködve a tunéziai csoportokkal (elsősorban az Ansar al-Saría - Uqba bin Náfi Brigádok) – sejteket szervez és akciókat készít elő.

Az egyiptomi határ közelében 200-300 kilométeres mélységben az IS bázisokat és kiképzőtábort hozott létre abból a célból, hogy tevékenységét kiterjessze Egyiptomra is, illetve összekösse akcióit a Sínai-félszigeten működő Jeruzsálem Segítőivel( أنصار بيت المقدس)

Az IÁ kiképzőtáborokat tart fenn Szabhá/Sabha-ban (Sabha-tartomány), a középső szaharai régióban és Gát/Ghat-ban (Gát-tartomány), a délnyugati szaharai régióban, az algériai határ közelében. A kiképzésben résztvevők részben líbiai állampolgárok a tengerparti városokból és környékükről, részben internacionalista harcosok. Ez utóbbiak egyiptomi állampolgárok Kairóból, a Szuezi-övezetből és a Sínai-félszigetről, tunéziai fiatalok a szomszédos ország nagyvárosaiból (itt komoly szervezet épült ki a toborzásukra és ideológiai felkészítésükre), valamint dzsihádisták a Szahara országaiból (Mali, Csád, Niger, Szudán) érkezettek, és Nigéria északi részéről – kooperációban a Boko Haram-mal (korlátozott számban).

A kiképzőtáborokban a legnagyobb számú kontingenst a líbiaiak és a tunéziaiak alkotják. Tunéziából jelenleg 1500 főt képeznek ki a Gát környéki táborokban. Tunéziai média források és dzsihádista weboldalak szerint külön kiképzőtábor létesült a tunéziai fiatal dzsihádisták katonai kiképzésére.

Az Iszlám Állam ellen fellépő csoportok pedig megosztottak. Az iszlamisták (Derna Mudzsáhidjainak Konzultatív Tanácsa/مجلس شورى مجاهدي درنة), illetve ennek alegysége: Bú Szalím Mártírjai Brigád (كتيبة "شهداء بوسليم") és a szekulárisok (a Líbia Hajnala Mozgalom (فجر ليبيا) és a Tisztelet Mozgalom (عملية الكرامة) együtt talán erősebbek lennének a dzsihádistáknál, de az együttműködésre – a folyamatosan meghirdetett, aztán meg nem valósított kiegyezések ellenére – nem sok esély mutatkozik. A Szíriából/Irakból hazafluktuáló harcosok már működő fegyveres szervezetekbe léphetnek be: gyakorlatilag csatlakoznak az IÁ ottani struktúrájába, vagy korporálódnak a szövetséges csoportokba, esetleg az IÁ-val ellenséges viszonyban álló csoportok tevékenységébe kapcsolódnak be. Mindenesetre a „harmadik erőt” erősítik.

Erős központi kormányzat híján pedig a dzsihádisták további térnyerése várható. Ennek a környező országok biztonságára (elsősorban Tunéziára és Egyiptomra) és a Földközi-tenger teljes régiójának stabilitására lehet hatása. Nemcsak az Etna tört ki a térségben.

Egy-egy kultúráról elsősorban a saját nyelvén. Lehet, hogy könnyebben járható út az angol vagy valamely más nyugati világnyelv (lásd még: a modern tudományosság nyelvei…), de ez egy idő után – s ez az idő már réges-rég eljött – azzal a veszéllyel fenyeget, hogy még a csúcs-tudósok és az über-megmondó emberek is maradnak a könnyebb közös nevezőn s csak angolul (esetleg franciául, noch vielleicht németül) és többnyire egymást olvassák.

Az iszlámról persze arabul, perzsául, törökül – elsősorban, meg még a több tucatnyi egyéb nyelven, ami előfordul Mauritániától Kelet-Timorig, mondjuk. És tessék irodalmat is. És ne csak szépet. És fordításokat is. Hogy valami csúnyát mondjak: felejthetetlen élmény volt például végigolvasni arabul korunk lektűrirodalmának alsó fertályi fő művét, a Dan Brown-féle Da Vinci-kódot a lenyűgöző Isztambul-Antakya viszonylaton. Amikor még egy könyv(nek látszó tárgy) tehette emlékezetessé ezt az utat…

Ezzel a bő lé bevezetővel csak magyarázni próbálom, hogy miért arabul olvastam egy eredetileg franciául megjelent szakkönyvet. A válasz persze egyszerű: annak idején így jutottam hozzá. De nézzük a belbecset.

A mű azon ritka kivételek egyike, amelyeket újságíró írt a közelmúlt eseményeiről, a régmúlt megfelelő ismeretében - izgalmasan és fogyaszthatóan. Megérthető belőle a libanoni keresztények politikai múltja, félmúltja, jelene. Hogy milyen családi törésvonalak határozzák meg az erőviszonyokat mindmáig és azon tovább. És milyen módon kötődik ez a demográfiailag rohamosan csökkenő létszámú közösség folyamatosan a szomszédos Szíriában eddig és még regnáló hatalomhoz.

A könyv fő témája a hosszú polgárháború (1975-1992) egyik első mélypontjának tekinthető 1978-as évbe vezet vissza. Amikor eszkalálódni látszottak a dolgok. (És a későbbiek ismeretében ma már tudjuk: ez csak egy lájtos bevezető volt.)

Az Izrael a Dél-Libanonból induló állandósult palesztin támadások megszüntetésére beindította a Litani-hadműveletet, amivel elkezdődött az ország déli részének több mint két évtizedes megszállása. Mindeközben - és természetesen nem a déli megszállástól függetlenül - zajlott le az úgynevezett "száznapos háború" Bejrút birtoklásáért, alapvetően az ekkor már a palesztinok pártján álló szíriai hadsereg és a legerősebb keresztény milíciák között.

Ez utóbbiak vezető ereje a Libanoni Falangista Párt (حزب الكتائب اللبنانية‎) volt, amelyet a polgárháború szépfiúja, Basír al-Dzsemajjel/Bashir Gemayel vezetett (bár akkor még élt a szervezetet francoista és olasz fasiszta példa alapján a harmincas években alapító Bijár al-Dzsemajjel/Pierre Gemayel). A másik - ekkor még szövetséges maronita csoport a Szabad Hazafiak Pártja (حزب الوطنيين الأحرار‎) volt, amely még a hatvanas években ugyancsak összeütött egy milíciát, a zengzetes Szabadok Tigrisei (نمور الأحرار) néven. Ez utóbbi formáció vezető személyisége ekkor (még) Dáni Samún/Dany Shamoun volt, megint csak annak ellenére, hogy a köztársasági elnöki székig jutó egykori alapító Kamíl Samún/Camille Chamoun még ugyancsak az élők sorában volt. (Dánit a polgárháború végjátékában 1990-ben gyilkolták meg, ugyancsak családtagjaival együtt, szervezete mára a hegyvidék déli fertályának regionális minipártjává jelentéktelenedett.)

Ebben az időben a Falangista Párt színeiben játszott ifjú titánként Szamír Dzsadzsa/Samir Geagea, aki az események egyik központi figurája lett. Ő vezette azt a likvidátori csapatot, amely végzett a Szíria-barát észak-libanoni maronita vezetővel, a Marada Zászlóalj (لواء المردة) első emberével. Antuán Franzsié/Antoine - Tony - Frangie-vel - és családjával. Erről szól a könyv.

Akár egy akció-krimi, igen izgalmasan. Szemtanúk és résztvevők beszámolója alapján követhetjük a kommandó útját a festői Kadisa-völgy északi oldalán lévő városka felé majd a Frangie-ház bekerítését. (E maronita kolostorokkal zsúfolt kanyon végében található a libanoni spirituális költő-óriás Dzsibrán Khalíl Dzsibrán szülő- és nyughelye, no meg az egyik fennmaradt cédrus-csoport, az elmaradhatatlan magyar Csontváry-emléktáblával...) A támadás leírása részletezi a családfő, a felesége és két gyermekük lemészárlását, s közben a harmadik gyermek, a 13 éves Szulajmán/Suleiman egy távoli iskolából való hazatérését és a klán emberei segítségével történt megmenekülését. Ő lett a família egyetlen túlélője.

És most - a libanoni belpolitikai kavarodás eredményeképpen - úgy tűnik, ő kerül a legközelebb a tizennyolc hónapja betöltetlen köztársasági elnöki poszthoz. Fentebb azért mentem bele a maronita politikai struktúra részleteibe, mert az akkori szereplők artikulálják ma is a libanoni keresztény politikát. A '82-ben megválasztott majd meggyilkolt Basír bátyja, a '82 és '88 között köztársasági elnöki székben már egyszer megmérekezett Amín al-Dzsemajjel/Amin Gemayel ugyan csak félgőzzel ambicionálta újra az első számú politikai posztot, de az ehdeni vérfürdő egyik főszereplője Szamír Dzsadzsa 11 év börtönben - a védelmi minisztérium pincéjében - töltött év után (nem ezért a mészárlásért ült, hanem... de ez hosszú történet) komolyan indult az elnöki székért.

Az anti-aszadista, általában Nyugat-orientációjú, noch dazu Szaúd-Arábia-barát keresztény politikai erők ki mindeddig is álltak a "Doktor" mellett, de mindez nem látszik elégnek: a maronita közösség legnépszerűbb embere ugyanis a Dzsadzsához hasonlóan self-made-man (értsd: nem hagyományos klán-hátérrel rendelkező) volt hadseregparancsnok és a polgárháború végén már elnöki ambíciókat tápláló Misál Aún/Michel Aoun ex-tábornok.

Aki meg a Hezbollah és Irán favoritja. Ezt pedig általában a lakosság egyharmadát kitevő szunnita közösség nem viseli el. Így most a szunniták legerősebb pártjának, a Jövő Irányzatnak (تيار المستقبل) a vezetője, Szaad al-Harírí/Saad Hariri látszik beleegyezni egy kompromisszumos javaslatba: az eddig esélytelennek látszó legfiatalabb jelölt, az ehdeni mészárlás túlélője, a mindössze negyven éves Szulajmán Franzsié került legközelebb Baabda-hoz (itt áll az elnöki palota).

Franzsié pedig - amellett, hogy a maronita társadalomnak csak az északi, Zgorta környéki lakosságát tudhatja maga mögött (sőt arrafelé is osztoznia kell a háborúban megerősödött Dzsadzsa-klánnal) - alapvetően a szíri kormányzat jelöltje. Ő az a maronita politikus, aki a legszorosabb kapcsolatokat ápolta és ápolja mai napig az Aszad-rezsimmel. Megválasztását az Aszad-kormányzat a nyereséges serpenyőjébe helyezheti. És a Hezbollah/Irán számára sem jelenteni vereséget. Csak a posztra negyed százada gyúró Aún tábornok eshet pofára.

Az efféle politikai mozaik megértéshez jók az ilyen könyvek. Igaz az arab kiadás végén van egy kis "vörös farok", politikai pamflet-szagú palesztin-támogató és Izrael-ellenes kirohanás, de az utolsó oldalakat akár ki is hagyhatjuk.

Richard Labévière: Ehden au La'anat al-Maszíhíjín al-'Arab (Ehden, a keresztény arabok átka), Bejrút, al-Fárábí, 2009.
(A francia kiadás: Richard Labévière: La tuerie d'Ehden, ou, La malédiction de Arabes chrétiens, Paris, Fayard, 2009.)

A sziraki háború egyik fő koordinátora sebesüléséről érkeztek hírek. Már a szíriai kormánymédia is megerősítette, hogy - közlésük szerint: könnyebb - sérülést szenvedett Qászim Szolejmání, a Jeruzsálem Brigád (فيلق القدس) valamint a térségben működő valamennyi iráni és vele szövetséges erők legfőbb irányítója és koordinátora. (A legújabb információk szerint sebesülése súlyosabb: srapnelszilánkok találták el a fejét és két életmentő műtéten is átesett. Igaz, ezt a hírt egy iráni ellenzéki csoport - a Marjam Redzseví-féle Iráni Ellenállás Nemzeti Tanácsa/المجلس الوطني للمقاومة الايرانية közölte.)

Mindenesetre az eset az Aleppó közeli al-Aisz térségében történt, ahol jelenleg a legnagyobb létszámú iráni (Forradalmi Gárda/IRGC/سپاه پاسداران انقلاب اسلامی) egységek állomásoznak. Az irániak legszorosabb szövetségesének, a Hezbollahnak is itt a legjelentősebb tevékenységi területe. Itt szenvedik a legnagyobb veszteségeket; a minap itt érte halálos sérülés a libanoni síita szervezet egyik vezető haditudósítóját, Muhammad Mahmúdot. (A szíriai háborúban eddig 49 újságíró esett áldozatául a harci cselekményeknek.) Dél-Libanonban és a Bekaa-völgyben naponta temetik a Hezbollah elesett harcosait. A szervezet szerint eddig csaknem kétszáz fős veszteséget szenvedtek a szíriai harcokban.

Az esethez annyi fűzhető hozzá, hogy az Aszad-kormány erői, szövetségeseikkel együtt jelenleg erősen az északi frontra koncentrálnak, ahol az aleppói és idlíbi régióban jelentősen megerősödött a Nuszra Front ( جبهة النصرة لأهل الشام) al-Qáida-kirendeltség. Komoly veszélybe került az Idlíbből Dzsiszr al-Sugúr-on át vezető országúton keresztül Latakija/al-Ládzikíja városa és kikötője, amely feletti hegyekben található al-Qardáha, az Aszad-család mauzóleumával. Nem kell bizonygatni, milyen fontos stratégiai és pszichés okokból is a kormány számára a régió biztonságos kézben tartása. (Hogy a latakijai repülőteret is használó orosz légierő jelenlétéről és a törökországi incidens után ide-telepítés alatt álló S-400 légvédelmi rakétarendszerről már ne is beszéljünk.)

A kormány és szövetségesei - orosz légicsapások segítségével - az észak-déli tengely megerősítésére és kiterjesztésére törekszik. Az Hama-Homsz-Damaszkusz vonal (az ellenzék kezén lévő Aleppóval) az ország urbanisztikai tengelye, amelynek északi fele az al-Ghor, azaz az Orontész-folyó (Nahr al-Ászí) völgye a legrégebbi mezőgazdasági termőterülete. Az észak-keleti, al-Hasszaka/Haszake-tartományban húzódó hatalmas termőterületek elvesztése (ezek az Iszlám Állam - IS és a kurd erők kezén vannak) után ezek birtoklása kulcsfontosságú a számukra. A tengerparttal együtt ráadásul az ország mezőgazdasági és ipari kapacitásának jó része is ellenőrzésük alatt marad. Elsősorban ebben segítenek - jelenleg - az oroszok.

Líbiára is figyelni kellene. Legalább annyira fontos események zajlanak ott is, mint Szirakban. És voltaképpen párhuzamosan. És ha visszakövetjük e párhuzamosokat, azt tapasztalhatjuk, hogy a dzsihádista események valahol a mélyben/múltban egy pontból indultak. (Ez miféle geometria?) Emlékezzünk: Tief ist der Brunnen der Vergangenheit. Így kezdődik a világirodalom (egyik) legszebb nagyregénye. A kút mélyére kellene szállani és ott terepfelmérni, érteni és reparálni. E nélkül hullámokban jön majd a miazma. A kútkávát rugdosni, vödröt, láncot cserélni hiábavaló.

De maradjunk a hiábavaló realitásnál.

A Líbia akciórádiuszában fekvő Tunéziában is fokozódik a helyzet. Muhammad al-Bádzsí Qáid al-Szibszí/Mohamed Beji Caid Essebsi köztársasági elnök kedd este egy hónapra rendkívüli állapotot hirdetett ki az egész ország területére, majd tegnap 15 napra teljesen lezáratta a líbiai határt és megerősítette a tengerpart védelmét valamint a repülőtéri biztonsági előírásokat. A főváros és agglomerációja lakosainak pedig még tovább nehezedett az élete: este kilenctől reggel ötig teljes kijárási tilalom lépett életbe.

A Líbia felé korábban építeni kezdett homokfal- és árokrendszer sem ér sokat. A dzsihádisták fluktuációja a két ország között egészen rémítő szintre emelkedett. A nemzetközi média ingerküszöbét megütő (mivel nyugati állampolgárokat is érintő) támadásokon túl (Bardo Múzeum, Souisse-i tengerpart) hetente éri iszlamista attak az állami erőszakszervezetek központjait: katonai, rendőrségi laktanyák, járőrök esnek áldozatul az iszlamista fegyveresek támadásainak.

Legutóbb éppen kedden: a főváros egyik legzsúfoltabb gyorsforgalmi útján az elnöki biztonsági erők embereit szállító buszt robbantott öngyilkos merénylő: az eredmény 13 halott, számos sebesült. Ehhez hasonló veszteségek eddig vidéken érték az államhatalom erőit. A dzsihádisták fő tevékenységi területe mindeddig elsősorban az ország Algériával határos nyugati vidéke volt, ahol az al-Qaszrajn/Qasserine közelében lévő Sambí-hegység környékén tevékenykedő az Iszlám Állam (IÁ/IS/ تنظيم الدولة الإسلامية) helyi formációjához, a Saría Segítőihez (Anszár al-Saría/أنصار الشريعة) tartozó Uqba bin Náfi' Brigád ( كتيبة عقبة بن نافع) akciózik – évek óta. A Líbiával közös határvidéken pedig Tataounie-Ben Gardane-Remada háromszögben nem életbiztosítás katonának, rendőrnek vagy bármilyen állami fegyveres szolgálat alkalmazottjának lenni.

A kemény kormányreakciók mutatják, hogy a mostani akció minőségi ugrást jelentett a dzsihádisták tunéziai tevékenységében. Most a fővárosban robbantottak katonai célpontot, 300 méterre a belügyminisztérium és 200 méterre a turisztikai minisztérium épületétől. A kormány válságstábot hozott létre, biztonsági erők egy éjszaka 181 rajtaütést hajtottak végre iszlamista sejtek ellen. Bejelentették, hogy jövőre 3000 fővel növelik a belbiztonsági erők létszámát. Mozgásba lendült mindenki.

Mennyire lehet ez elég? A statisztikák és a folyamatok alakulásának elemzése alapján, nem sokra. A kormány valamennyi erőfeszítése, tiltása és utazási korlátozása ellenére idén nyárig több mint 5500 tunéziai állampolgár csatlakozott valamely dzsihádista szervezethez – elsősorban az IÁ-hoz – Líbiában, Egyiptomban, Szíriában, Irakban, Jemenben és a Szahara-övezetben. A főként nagyvárosi mecsetekben a kormány eddigi erőfeszítései ellenére – tovább növekszik a szalafita és még a még radikálisabb, nyíltan dzsihádista szónokok befolyása. Az IÁ internetes propagandája –csakúgy mint az európai közösségek irányába – itt is igen sikeres a városi alsóközép fiataljai körében. A dzsihádisták belső hálózata már kialakult. Felszámolása igencsak nehéznek ígérkezik.

És akkor még nem beszéltünk a folyamatos ideológiai- és humánutánpótlást biztosító Líbiáról.

A líbiai dzsihádista gócpont sok irányba fertőz. Délkelet-Algériában már mozgolódnak a fegyveresek, a Szahara is több helyen az ő terepükké vált. Kapcsolatuk a nigériai Boko Harammal ugyancsak kimutatható. Miként az egyiptomi Sínai-félszigeten működő, ugyancsak IS-leányvállalattal (Sínai Vilajet/ جماعة ولاية سيناء الإسلامية) is. Ez utóbbiak egyébként éppen a napokban követtek el brutális támadást al-Arís-ban egy szállodaépület, majd a gízai piramisok közelében rendőrök ellen.

Szóval, Líbia nem mellékhadszíntér. Észak-Afrika stabilitásának vagy destabilitásának kulcsa. Fel kellene venni a sivatag homokjából.

Ma tárgyalt az orosz elnök az iráni legfelső vezetővel. Vlagyimir Putyin a Gázexportáló Országok Fóruma (GECF) nevű szervezet tanácskozására érkezett Teheránba és a reptérről azonmód Alí Khámeneí ajatollahhoz hajtatott.

(Remélem, Vlagyimir Vlagyimirovicsnál nem volt rágógumi. Amikor pár éve egy konferencia keretében volt szerencsém meetingre menni az első számú vezetőhöz, a biztonsági ellenőrzésen egy zsebkendőbe köpött elhasznált és megkeményedett  rágót emelt ki az őr a farzsebemből. Nem tudom, milyen detektor mutatta ki, de szentelt ostyaként mutatta fel s felháborodottan jelezte a főnökének. Végül rövid vallásjogi diskurzus után beengedtek.) 

A találkozó lényege: megerősítették az Aszad-rendszer melletti kiállásukat a szíriai konfliktusban és deklarálták, hogy minden politikai eszközzel azon lesznek, hogy a világ (értsd: a Nyugat) ne kényszeríthesse rá akaratát Szíriára (értsd: ne űzze el a regnáló elnököt).

A szíriai helyzet közös nevezőre hozta a két, a térségben alapvetően rivális országot. Mint az előző posztban szó volt róla, Oroszország és Irán is azon izmozik, hogy maga mellé csatornázza a közel-keleten felhalmozódott frusztrált humánerőforrást. Mindezt annak ellenére, hogy mindkettőjükkel szemben komoly averziónak élnek az itteni társadalmakban.

Moszkva, miközben sikeresen szerzi vissza régi szép szovjet imázsát – és nemcsak az egykori szövetséges arab államok lakossága körében –, otthon igencsak keményen lép fel a hitsorsosokkal szemben. Gondoljunk csak Csecsnyára és általában a Kaukázus pacifikálására, meg a Moszkvával kollaboráló dísz-elnökökre (Ramazan Kadirov pld.) vagy dísz-vallási elöljárókra (Talgat Tádzsuddin főmufti). Oroszország a szíriai polgárháborúba is éppen azért avatkozik bele, mert nem szeretné, hogy onnan begyűrűzzön hozzá az iszlám extremizmus, megzavarva a leszedált, erős állami kontroll alatt álló hazai muszlim közösség békéjét - meg persze az ország stabilitását.

Irán hendikepje pedig alapvetően vallási természetű. (Ha most eltekintünk a Közel-Keleten más értelmű és hagyományú arab-perzsa "nacionalista" ellentéttől.) a világ elnyomottjainak védelmezőjeként történő fellépése az – Irakot, Bahrein és Libanont leszámítva – dominánsan szunnita többségű arab társadalmak nem kis részében talál nyitott fülekre és szívekre, de az a tény, hogy Irán mindezt az akcionalista síizmus köntösében teszi, sokakat elriaszt.

De mind a ketten keményen küzdenek az arab országok válságtársadalmainak kegyeiért. S most együtt a közös – mindkettejük számára más-más okból stratégiai fontosságú – szövetségesért, az Aszad-i Szíriáért.

Most – végre – Szíria került a globális politikai tényezők középpontjába. Talán elcsattannak az első igazán szükséges katonai lépések a szárazföldön is. Meglátjuk.

Közben – és mindeddig szinte folyamatosan – alig esik szó a másik extremista gócpontról, az egész észak-afrikai térség destabilizátorává fejlődött Líbiáról. Pedig ott is, Szíriához és Irakhoz hasonlóan, súlyos polgárháború zajlik. És ismét csak túl az elsődleges tragédián, a líbiai nép szenvedésein, ez a konfliktus legalább olyan veszélyekkel fenyeget regionális és globális szinten is, mint a szíriai/iraki. (Nem beszélve arról, hogy az ország és a régió potenciális visszavonulási terepe lesz az IÁ-nak egy ellen indított sikeres szíriai/iraki offenzíva esetén. A két probléma - valahol a mélyben - egy gyökerű. Úgy is kell(ene) kezelni.)

Az Iszlám Állam (IÁ/IS) líbiai kiképzőtáboraiból folyamatos a dzsihádisták kiáramlása a környező országokba. Itt kaptak felkészítést a Bardo múzeum elleni attak vagy a Souisse-i tengerparti támadás elkövetői, de folyamatos a dzsihádista kiáramlás a délnyugat-líbiai Fezzánban található Szabha- és Ghát-régióbeli táborokból Algéria, Marokkó, Egyiptom és általában a Szahara déli fertálya irányába. Az IÁ eddig meglehetősen eredményesen sikerült halásznia a zavarosban, amit immár két kormányzat kavar: a tobruki Képviselők Tanácsa (مجلس النواب) és a tripoli Új Nemzeti Kongresszus (المؤتمر الوطني العام الجديد) ellenkormánya. Mindkét központ saját hadsereggel bomlasztja tovább az amúgy is fragmentált líbiai államhatalmat. S az IÁ dzshádistáinak még a hasonszőrű ideológiát valló csoportokkal is meg kell küzdeniük, köztük a regionális al-Qáida szervezetével (AQIM) és kisebb, de annál harciasabb képződményekkel, mint például a dzsihádista központnak számító Derna városában koncentrálódó Derna Mudzsáhidjainak Konzultatív Tanácsa (مجلس شورى مجاهدي درنة) fegyveres erejével, a Bú Szalím Mártírjai Brigáddal (كتيبة شهداء أبوسليم).

A regionális veszélyforrás-szerep mellett a líbiai helyzet másik, még szélesebb hatású következménye, hogy az ország központi hatalom híján – miként Muammar al-Qaddzáfí/Kadfhafi ex-diktátor kijelentette volt – az afrikai migráció földközi-tengeri kapujává vált. S ez a kapu – helyzet megoldatlansága esetén – tovább szélesedhet.

Oroszország persze elsősorban nem ezért jelentkezett be ebbe a konfliktusba is. Mert Moszkva – a szíriai beavatkozással egy időben – az iraki kormánynak és Líbiának is felajánlotta a légicsapások kiszélesítését. Moszkva ez ügyben már tárgyalt az egyiptomi, az algériai és a tunéziai vezetéssel, ahol nem talált ellenkező hangokat.

Az orosz beavatkozás felajánlásának vannak közvetlen okai. Mint például az észak-afrikai IÁ kötelékében is megjelent csecsen harcosok jelenléte. Az IÁ katonai hierarchiájában általában vezető szerepet betöltő kaukázusi dzsihádisták jelenléte – bárhol is bukkanjanak fel – a Moszkva számára prioritást jelentő belső stabilitás jövőbeli megőrzése miatt kulcsfontosságú. (A csecsen harcosok a közel-keleti frontok és a Kaukázus közötti fluktuációja ugyanis igen nagy.)

Aztán az orosz utasszállító repülőgép a Sínai feletti immár egyre biztosabb felrobbantása folytán a terrorizmus elleni harc egyre markánsabb deklarálásán túl, és a Líbiában továbbra is fennálló orosz gazdasági szándékok mellett,  van még egy fontos motívum, amely Oroszországot erősen ösztönzi az észak-afrikai beavatkozásra is. Ez pedig Moszkva azon törekvése, hogy helyreállítsa egykori közel-keleti szövetségesi/szimpatizánsi rendszerét.

Ennek maradványai ma is megvannak. Éppen a líbiai konfliktust övező térségben. Algéria vezetése – túl a súlyos belső konfliktusokon és az elnök betegségén – üdvözli Moszkva visszatérését/megerősödését a térségben. És az egyiptomi vezetés, amellyel Oroszország most a Sínai-félszigeti repülőgép-katasztrófa miatt éppen átmenetileg fasírtban van, a dzsihádista veszély a nyugati szomszéd, Líbia irányából érkező növekedése miatt ugyancsak nem zárkózna el egy orosz katonai beavatkozástól. És általában az egyiptomi katonai vezetés, amely Abdulfattáh al-Szíszí elnök révén továbbra is kontroll alatt tartja az ország politikai vezetését, hagyományosan pozitív módon viszonyul Oroszország irányába.  A további, egykori szovjet/orosz szövetségesi hálózatban szerelő országok - mint Jemen vagy Szíria - jövője egyelőre kétséges, de naivitás lenne azt gondolni, hogy Moszkva nem próbálja meg kihozni belőlük a legtöbbet.

S amit még nem hagyhatunk figyelem nélkül. A továbbra is gazdasági, társadalmi és esetenként identitás-válságban élő közel-keleti társadalmakban – a „tavaszt” követő események során megmutatkozó mérsékelt iszlamista kormányzási kísérletek kudarca és a szélsőséges szalafita és/vagy dzsihádista erők megerősödése és randalírozása jelentős társadalmi csoportokat tolt a „régi válasz” felé: a Nyugattal és/vagy a régióban kétségtelenül számos negatív gazdasági/társadalmi következménnyel járó globalizációval szembeni alternatíva lehet - valós szándékaitól függetlenül - az efféle jelszavakat hangoztató Oroszország.

Az utóbbi időben Tunéziától Ománig utazgatva megerősíthetem: az arab országok többségében átlagember szemében Oroszország újra a „gyengék, elesettek és kizsákmányoltak” érdekeinek védelmezőjeként jelenik meg. Vannak, akiket csak a média mozdít ebbe az iránya. És vannak, akiket korábbi személyes tapasztalataik. Mint az a libanoni síita – magas beosztású – orvos, aki vízipipa mellett a téli áramszünet hideg félhomályában többször is kijelentette nekem: „Oroszország olyan mint a Szovjetunió. Az is csak segített. Nem kért semmit, csak adott.” (Neki például ösztöndíjat. És másnak?)

Moszkva tehát régi fényének visszaállítására törekszik a Közel-Keleten. Ebben a szándékában azonban versenyeznie kell majd más, Nyugat/globalizáció-ellenes ön-jelölt zászlóvivőkkel. Mint például mai Iránnal.

A párizsi merényletekkel kapcsolatban már jönnek az elemzések, az olvasószemüveggel írottak az elkövetőkről értekeznek és közvetlen eseményről, a Carl Zeiss-távcsővel készültek már azon tűnődnek, hogy az Iszlám Állam (IS) stratégia-váltásáról van-e szó. Azaz, hogy az IS az államépítés (területfoglalás, -megtartás és -védelem) földrajzilag behatárolt munkája után belekezdett-e új stratégiába az ellenség(ek) elleni saját területükön való lehetőleg puha polgári célpontok elleni terrortámadások szervezésével.

Európából (most Franciaországból) nézve talán valaminek a kezdete tűnhet fel, a közel-keleti régióban azonban már több mint egy éve tapasztalható az "új stratégia" működése. Az IS deklarált ellenfelei (az illegitimnek tekintett helyi rezsimek, a Nyugat - úgy zusammen, s most már az oroszok is, aztán a helyi vallási kisebbségek valamint természetesen Irán és a síiták) egyazon gyűlöleti szinten állnak az IS ideológiájában. Így az ellenségek ellen szervezett és az IS-vezetése által jóváhagyott terrortámadások már jó ideje az IS eszköztárának alkalmazásban lévő darabjai.

És most nem is elsősorban az e heti bejrúti bombamerényletre gondolok, ami ennek jelen idejű eseménye, és nem is a még sokban homályos Sínai-félszigeti orosz repülőgép-robbantásra (?), hanem például a Libanon északi részén hónapok óta rendszeresen bekövetkező, a nyugati média ingerküszöbét el nem érő  robbantásokra, aztán az immár sorozatosnak tekinthető tunéziai merényletekre (lásd a Bardo-t és a Souisse-i eseteket, de azoknál jóval több attak történt arrafelé az elmúlt hónapokban), az vagy Öböl országaiban ugyancsak régóta zajló támadássorozatra, amelyek során síita mecsetek látogatói tucatjával esnek az IS öngyilkos merénylőinek áldozatául.

Ha a párizsi robbantások ebbe a kontextusba ágyazhatók, okunk van félni a öreg kontinensen. És az iszlamista/dzsihádista közösségi kommunikáció elég nyilvánvalóan meg is erősíti ezt a hipotézist.

Ami a jövőre nézve valóban elborzasztó lehet az az, hogy az IS felszámolására tett bármely - megkerülhetetlen és szükségszerű - lépés felerősítheti a szervezet, illetve szövetségesei és leányvállalatai ez irányú terrorakcióit az ellene fellépő országok szívében. A rossz hír az, hogy e fellépés elmaradása vagy elégtelen volta - a szíriai és iraki nép szenvedésének prolongálásán túl - sem csökkentené ezt a veszélyt. Sőt.

Mindig szerettem a Burdzs al-Barádzsna/Burj el-Barajne negyedet. A dél-bejrúti külvárosi övezet sajátos vidéke ez, nagyban különbözik a banlieue többi kerületétől, amelyek inkább túlzsúfolt lakótelepekre hajaznak tíz-tizenöt emeletes modern házakkal, és - a 2006-os háború bombázásai után iráni pénzből tervszerűen újjáépített - úthálózattal. A "Buruzs" azonban hordoz magában valami közel-keleti fésületlenséget és kopott patinát az organikusan (értsd: összevissza) épített egy-két emeletes házakkal, az egyautónyi széles túlzsúfolt utakkal, ahol saját járművem oldalát is sikerült párszor legyalulni, és a mindenütt kötegekben futó, lógó villany-, telefon- és kitudjami vezetékekkel, no meg mindenekelőtt a lényeggel: az utcán élő lakosokkal.

Gyakorta kellett megfordulnom arra, kezdetben azért, mert ott volt a számomra illetékes külföldieket ellenőrző hivatal és a tartózkodási engedély intézéséhez minden alkalommal be kellet zötyögni a legmélyére a frenetikus városnézést nyújtó leharcolt brazil gyártmányú 12-es CAIO-busszal, később pedig baráti látogatások vittek a negyedbe. (Ezt a 12-es járatot egyébként szívem szerint átminősíteném Hop-On Hop-Off Busszá, ugyanis a nyugat-bejrúti Hamra-negyedtől a kellemes déli előváros Khaldéig utazva gyakorlatilag teljes metszetét meg lehet tapasztalni a bejrúti városszerkezetnek és az ahhoz tartozó társadalomnak. A program címe ez lehetne: "A Közel-Kelet Svájcából az urbanisztikai pokol legalsó bugyrain át a mediterrán napfénybe.")

De vissza Buruzshoz. Eredetileg palesztin menekültek laktak itt Felső-Galileából, szokás szerint eredeti városaikról elnevezett utcácskákba tömörülve, hektikusan építkezve. Aztán a hosszú polgárháború (1975-1992) alatt errefelé is súlyos harcok voltak (több etapban is), és a lakosság összetétele megváltozott. Főként Dél-Libanon több fázisú (1978 majd 1982) izraeli megszállása után síita családok ezrei költöztek a környező dél-bejrúti területekre, így a Burudzsba is, amelynek társadalmi összetétele azóta vegyes.

Politikai értelemben - a hagyományos palesztin forradalmi szervezetek hanyatló hatása mellett - egyértelműen a Dél-Bejrútot uraló Hezbollah befolyása érvényesül elsősorban a Buruzsban. A negyed már csak elhelezkedése folytán is fontos a síita szervezetnek: a Hezbollah központi negyedeit (Háret Hreik, Szfeir, Bir Abed) választjan el a bejrúti nemzetközi repülőtértől, így annak ellenőrzése alapvető fontosságú a számára.

Nem véletlen, hogy itt történt súlyos merénylet csütörtökön. Az eddigi legvéresebb a hosszú polgárháború óta eltelt csaknem negyed évszázadban. Két öngyilkos merénylő az eddigi adatok szerint negyvenhárom ember életét oltotta ki, s több mint kétszázötvenen megsebesültek. A támadást az Iszlám Állam vállalta magára - nem mintha bárki is kételkedett volna abban, hogy dzsihádista terrorszervezetek vették volna célba újból a Hezbollahot.

A síita szervezet az Aszad-kormányzat melletti szíriai katonai szerepvállalása miatt már eddig is deklarált célponttá vált a dzsihádista csoportok részéről. A támadás súlyosságához kétség sem fér, de nem egyszeri akcióról van szó. A Hezbollah az utóbbi két évben többször is volt szélsőséges szunnita csoportok célpontja. 2013 augusztusában a szervezet által ellenőrzött negyedek egyikében (al-Ruvajsz) autóbomba robbant 27 halottat és 336 sebesültet követelve, majd ugyanezen év novemberében a bejrúti iráni nagykövetség (a Hezbollah-Irán közötti koordináció egyik központja) elleni támadás járt 23 halottal és 150 sebesülttel. Tavaly pedig további bombák robbantak a dél-bejrúti síita elővárosokban.

Az akkori támadások után a Hezbollah a libanoni hadsereggel és a csendőrség erőivel szigorú ellenőrzést vezetett be a negyedekbe vezető utakon, amelyek során átvizsgáltak valamennyi bejutni szándékozó járművet. Bár a legbelső részeken (Háret Hreik) továbbra is erős maradt a kontroll, a szoros ellenőrzés mára a szélső negyedekben - mint például a Burdzs al-Barádzsna - enyhült, nem véletlen tehát, hogy most itt történt támadás. (Egyébként a robbanás 200 méterre volt a Raszúl kórháztól, amely a Hezbollah által működtetett egészségügyi hálózat egyik csúcsintézménye.) 

Várhatóan most újra megerősítik az ellenőrzést a Buruzs környékén is. Szükség is volna rá, ugyanis a dzsihádista terrorcsoportok nem csak a Hezbolah ellen aktívak: Észak-Libanonban is több támadásuk volt (al-Qubba, Tripoli) és amennyiben a helyzet tovább eszkalálódik a cédrusok árnyékában is, a libanoni helyzet destabilizálása céljából fontos infrastrukturális célpontok is szóba jöhetnek. Mint például a repülőtér, vagy az oda vezető, a Buruzs mellett elhaladó, a polgárháborúban igencsak sok eseményt megélt Rue Aerodome környéke.

Haszan Naszralláh Hezbolah-főtitkár támadásokra reagálva három lehetőséget vázolt fel a jövőre nézve: "vagy megadjuk magunkat az asszonyok és lányok meggyalázóinak és gyilkosainak, vagy elfogadjuk lúzer helyünket a világ országai között, vagy még nagyobb erővel folytatjuk a harcot, mint az elmúlt négy évben".

A válasz, a társadalmi reakció elég egyértelmű lesz.

Szaúd-Arábia bőszen izmozik Iránnal a regionális vezető szerep megszerzéséért. Láthatjuk a véres frontokat Szíriában, Jemenben, Libanonban és a térség szinte valamennyi országának politikai küzdőterén. A stratégiai jelentőségű sivatagi királyság azonban komoly belső kihívásokkal is szembenéz.

Itt van mindjárt a fekete arany. Az alacsony olajárak ugyan nem verik a földhöz az OPEC legnagyobb tényezőjét, de az évek óta tartó ár-mélyrepülés már érzékelhető gazdasági problémákat okoz. És társadalmiakat is: évente több tízezer fiatal lép a munkaerőpiacra, akiknek felabszorbeálása immár mind nehezebb feladat elé állítja a szaúdi gazdaságot. A munkanélküliség egyre nő a fiatalok körében – nem kis gondot okozva az államhatalomnak. A városi középosztály fiataljai ugyanis – bármilyen erősek is legyenek az állam korlátozó intézkedései – a modern kommunikációs eszközök révén egyre inkább fertőződik a külvilágban kavargó eszméktől. (És nemcsak az istentelennek tartott nyugati civilizáció életveszélyesnek tartott gondolataitól, hanem a rezsim számára ugyancsak veszélyeket tartogató szélsőséges iszlamista ideológiájától is.)

A radikális vahhabita prédikátorok ugyanis – bár erős állami kontroll alatt dolgoznak – egyre szélesebb társadalmi rétegeket tudnak magukhoz vonzani. Az államhatalom, amelynek alapja az Ál Szaúd (a szaúdi uralkodócsalád) és a vahhabita vallástudósok (most a vezető vahabita család az Ál al-Sajkh) közötti szövetség, egyre nehezebben bír a prédikátorokkal. Akik egyre többet kritizálják – persze rendkívül finoman – az uralkodócsaládot s – az államhatalom szerint – a szükségesnél kevesebbet foglalkoznak a vahhabita eszmék külhoni terjesztéséért, ami szerintük – és az Ál Szaúd jól körülhatárolható érdekei szerint – alapvető feladatuk volna. Így az egyébként kiválóan funkcionáló és a modern kori technológiát ügyesen alkalmazó vahhabita propaganda erői egyre inkább a szaúdi társadalom elégedetlen csoportjai felé csatornázódnak be, aminek akár rövidtávon is komoly következményei lehetnek a társadalmi stabilitást és az uralkodó család hatalmának prolongálást illetően.

A nyugalmat nem erősíti az sem, hogy az Irán által hol erőteljesebben, hol kisebb erőbedobással támogatott síita kisebbség is meg-megmozdult az utóbbi időben. Különösen két tényező segítette ezt. Egyrészt az Iszlám Állam által elkövetett síita mecsetek elleni robbantások borzolják a kisebbségi kedélyeket, másrészt egy hosszadalmas bírósági eljárás, amelynek során a közösség egyik legjelentősebb vallástudósát, Nimr al-Nimr felekezeti ellentétek szításának vádjával halálra ítélték s ezt a verdiktet éppen most erősítette meg a legfelső bíróság.

A síita kisebbség államhatalom elleni fellépése ugyan csak jól körbehatárolható földrajzi területre korlátozódik, de ez a két régió gazdasági és biztonsági értelemben is kiemelkedő jelentőségű. A Perzsa-öböl mentén húzódó Keleti-tartományban találhatók a legnagyobb olajmezők és az ide települt petrolkémiai ipar miatt ez a vidék különösen érzékeny a szaúdi államvezetés számára. Szintúgy a délnyugati Aszír és Nadzsrán tartományok. Ez a régió azért jelent kiemelt biztonsági kockázatot a rijádi vezetés számára, mert közvetlenül határos a hautisták által ellenőrzött észak-jemeni területekkel. Amennyiben a szomszédos országban még jobban visszaszorulnak a zajdita (ötimámos) hauthisták az észak-jemeni régiókba (vagy ha onnan is megkezdik őket kiszorítani a Szaúd-Arábia-vezette GCC-erők, várhatóan a hauthisták Dél-Szaúd-Arábia irányába húzódnak vissza, ami aktivizálhatja a központi kormány ellen az ottani tizenkettes síita közösséget is.

A jemeni helyzet eszkalálódása amúgy is folyamatos biztonsági kihívást jelent a szaúdi vezetés számára. A jelenlegi GCC-beavatkozás fő oka éppen az, hogy ez a konfliktus jelenti a legnagyobb közvetlen veszélyt Rijád számára.

Közben pedig Jemen egy másik, déli tartománya, Hadramaut teljes mértékben az al-Qáida félszigeti filiáléja (AQAP) kezébe került. Jelenlétük ugyancsak komoly kihívás a szaúdi állam számára. Egyelőre úgy tűnik, Rijád még kezelni tudja a veszélyt, de a probléma biztonsági kockázata már rövid távon is igen magas.

A belső biztonsági kihívásokat úgy tűnik egyelőre képes kezelni a szaúdi vezetés. (Bár az uralkodó családon belüli ellentétek akár felülről is szétfeszíthetik a hatalom szilárd kereteit.) A gazdasági-társadalmi gondok eszkalációja mellett több tényező okozhat még negatív irányú változást. Például, ha Irán a síita kisebbség/hauthisták további aktivizálásával megpróbálja bevinni a két ország közötti konfliktus közvetlenül a szaúdi határok mögé. A másik rijádi rémkép, hogy az Iszlám Állam sejtjeinek immár a királyságban is jelentkező tevékenysége (lásd síita mecsetek felrobbantása az elmúlt hónapokban) felerősödik. A harmadik rettegett opció, hogy az AQAP tevékenysége a jemeni Hadramaut irányából átterjed Szaúd-Arábia területére is.

Ilyen rémálmok közepette kell hát forgolódniuk légkondicionált luxuspalotáikban, baldachinos aranyágyaikban, ugrásra kész Srí lankai és bangladesi szolgálók hadával koszorúzva a szaúdi vezetőknek. Hát igen.

Viszont nekiláttak Dzsiddában a világ legmagasabb épületének felhúzásához. Magasabb lesz mint a Burdzs Kalifa. Egy kilométernyi. Egészségükre!

Algéria nem dőlt be a sog „arab tavasz” során. Ott egyszer régen már majdnem megborult a rendszer. 1991decemberében, amikor – a régióban először – választásokon nyertek az iszlamisták, közbe lépett a hatalmat a függetlenség elnyerése óta kezében tartó hadsereg. Az első fordulóban győztes Iszlám Megmentési Front (الجبهة الإسلامية للإنقاذ/Front Islamique du Salut) így nem juthatott hatalomra – helyette következett a majd’ egy évtizedes polgárháború és százezer halott. 1999-ben aztán a közvetlen katonai irányítás után jött a konszolidátor, az ugyancsak a rendszer részének tekinthető Abdulazíz Butalfíqa/Bouteflika, aki már a hatvanas-hetvenes években is volt külügyminiszter.

Azóta négyszer is újraválasztották, legutóbb tavaly. (Ehhez persze megtörtént az ilyenkor szinte kötelező alkotmánymódosítás: az általában két mandátumra korlátozott elnöki megválaszthatóság kiterjesztése.) Közben azonban a természet is dolgozott/dolgozik; s az elnök megöregedett. A legutóbbi agyvérzéséből teljesen már fel nem gyógyuló, a kerekesszékében egyre nehezebb beszélő Butaflíqa immár mind kevésbé tudja kezében tartani hatalmat.

Pedig szükség lenne rá. Az ország gazdasága összeomlóban, az olajbevételek az elmúlt egy évben – az olajárak zuhanása miatt – felére estek vissza. Mindezt kihat valamennyi gazdasági ágazatra és a rohamosan növekvő munkanélküliségre is.

A napokban az elnök 19 korábbi munkatársa, kormányzó pártbeli (Nemzeti Felszabadítási Front/جبهة التحرير الوطني/Front de Libération Nationale/FLN) beosztottja és barátja írt nyílt levelet az elnöknek, amelyben konzultációra hívja és lépére kéri Butaflíqát.

Lépések voltak az elmúlt időszakban. Ezek arra utalnak, hogy mindenki igyekszik helyezkedni és nyírják egymást a jobb pozíció elfoglalásáért a hatalomörökítés során. Butaflíqa nyíltan senki sem jelöl utódjának, néhány prominens jelöltet azonban már – átvitt értelemben – kinyírt. Köztük a titkosszolgálat élén két évtizede álló Mohamed Mediene-t, aki a mindent tudó eminenciás szerepén kívül még utódként is szóba jöhetett a köztársasági elnöki székben. A többi potenciális jelölt sem éppen a fiatalítás embere. Valamennyien a hatvan éve kezdődött felszabadító háború (1954-1962) veteránjai. Köztük van például Abdulqádir ben Szálih/Abdelkader ben Saleh a felsőház 75 éves elnöke, a kilencedik ikszébe fordult al-Akhdar al-Ibráhími/Lakhdar Ibrahimi, az algériai csúcsdiplomata, vagy a mindössze csak 67 éves Abdulmálik Szallál/Abdelmalek Sellal miniszterelnök.

A rendszer tehát egyelőre nem tud kibújni a hatvan éve vart ruhájából. Butaflíqa tavaly alkotmánymódosítást kezdeményezett, ami a újra két alkalomra csökkenti a köztársasági elnök megválaszthatóságát, s nagyobb beleszólást kíván adni az ellenzéknek. Ez persze nem csak a baloldaliaknak ad nagyobb mozgásteret: ismét előretörhetnek az iszlamisták.

A Szaharában állomásozó al-Qáida-leányvállalat, az AQIM (تنظيم القاعدة في بلاد المغرب الإسلامي) és az Iszlám Állam (الدولة الإسلامية‎) Líbiában aktív ága (a Saría Segítői/أنصار الشريعة) már árgus szemekkel lesik a Magrib legnagyobb országát; szép zsíros/faggyús falatnak tűnhet a számukra.

Egyelőre azonban marad az elnök egészségi állapotából következő bénultság. Néhányan már pedzegetik az alkotmány 88. pontját, amely kimondja, hogy az első számú vezető egészségi akadályoztatása esetén új elnökválasztást kell kiírni. A vének tanácsa és a fővén azonban nem szándékozik lépni.

1982 novemberében – úgy emlékszem – egy csütörtöki napon boldog kisiskolásként egy boldogtalan korban vidáman ügettem kisvárosunk gyalázatosan kopott szocbeton TIT székházához, a sci-fi filmklubba. Itt hihetetlen műveket vetítettek: volt lengyel, bolgár, román, NDK-s műalkotás, Pirx pilóta kalandjai-stílben – igaz az egészhez valahogy véletlenül, de felejthetetlenül és helyesen odakeveredett a Sztalker is. Nevezett napon elmaradt az előadás, a kékköpenyes bakter mindenkit elküldött – indok nélkül. Akkor már feltűnt, hogy miként a TIT-házon, úgy az SZMT-központon (tessék guglizni, hogy ez mi volt), a rendőrségen meg a Városi Tanács épületén – nem is beszélve a megyei pártbizottság kvázi-felhőkarcolójáról – fekete zászlót lobogtat a szmogos, szürke, nyákos novemberi szellő. Mikor hazamentem a tévében (azon ez egy csatornán) nem a szokásos délutáni műsor ment, hanem egy kopasz ember zongorázott. Egy óra múlva még mindig. Apám találgatott: meghalt Kádár. Aztán újabb óra elteltével még mindig a kopasz ember zongorázott. És este hétkor még mindig. (Asszem, Szvjatoszlav Richter volt az, de tökmindegy.) Aztán siralmas üzemmódban bejelentették a hírt: elhunyt L. I. Brezsnyev. Következett a dokfilm Leonyid Iljics izgalmas életéről, a nagyhonvédő, a moldovai párttitkári évek, az SZKP csúcsain, aztán a "ferdeajkú vén trotty" vidám évei (ezt akkor persze nem így interpretálták...) És jött ilyenkor illőnek tartott szovjet film: a Ballada a katonáról. Vagy az Iván gyermekkora. Vagy a Szállnak a darvak. Vagy az Emberi sors. Erre nem emlékszem tisztán. (Egyébiránt ezek egytől egyik kiváló alkotások, különösen a Tarkovszkij-film, az Iván...) Az elkövetkező években – a szovjet gerontokrácia folyamatos elhullása következtében – aztán rotációban adták ezeket a filmeket.

Kíváncsi vagyok Algírban mi megy majd ezen/ezeken az est(ék)en. Egy jó kis FLN-apologéta műremek, vagy a mai mainstreamnek csak odakacsintva az arab országokban ilyenkor divatos, az iszlám identitást mélyítő Musztafa Aqqád-opusz, az örök Próféta-életrajz, az Üzenet/Riszála (الرسالة). Bármelyik legyen is, ha a film megtekintése után a helyi polgár úgy sóhajt, hogy jövőre is ezt látjuk, semmi nem lesz megoldva.