Amikor az MA-fokozat megszerzéséhez szükséges szakdolgozat témájával kilincseltem a nasszerista gyökerű, ma mérsékelt szunniták dominálta Bejrúti Arab Egyetem (جـامعة بيروت العربية) Történelem Tanszékén és Magyar Királyság és az Oszmán birodalom diplomáciai kapcsolatairól szóló téma téziseit vitattam meg a tszkv-vel, kikerekedett a szeme, amikor arról beszéltem neki, hogy a nagy libanoni gondolkodó (meg minden), Sakíb Arszlán Budapesten is járt. Pedig nem kellett volna csodálkoznia. A nevezett személy szinte mindenfelé előfordult ahol, támogatókat remélt politikai céljainak eléréséhez.
Az „Ékesszólás Emírje” (أمير البيان) epitheton ornanst viselő libanoni drúz tótumfaktum (klánvezér, politikus, költő, író, történész) változatos és hosszú élete (1869-1946) során sokfelé megfordult és sok műfajban alkotott. Írói munkássága elválaszthatatlan politikusi elképzeléseitől. Fő célja a drúz közösség védelmén túl az egész iszlám világ egységének megteremtése volt. Nagy hatással volt rá Dzsamál al-Dín al-Afgání, Muhammad Abduh és Ahmad Sauqí. Sokáig védelmezte az oszmán államot, mint a kalifátus letéteményesét, majd annak bukása után politikai eszközökkel is fellépett a Közel-Kelet gyarmatosítása ellen. Pániszlamizmusa mellett ekkor bontakozott ki munkáiban az arab nacionalizmus eszméje, amely pánarabizmusban kulminált. Az „arab újjászületés”, a „Nahda” (حركة النهضة العربية) egyik vezéralakja lett. El is zavarták a francia mandátum-birtokosok; és Sakíb bej svájci emigrációban eszegette a keserű laposkenyeret (vagy bagettet). De Lausanne-ban sem tétlenkedett: Szíria és Palesztina nem-hivatalos képviselőjeként exponálta magát a Népszövetségben, levelezett a nácikkal kokettáló – szintén emigráns – jeruzsálemi főmuftival, Háddzs Amín al-Huszajníval, utazgatott Európában és a Közel-Keleten, szerkesztette a La Nation Arabe folyóiratot és orrvérzésig írt.
Írásaiban az arab és az európai történelem érintkezési pontjait szerette bogozgatni. Hogy az két kultúra összeütközésének oka alapvetően a vallás. És hogy a jelenlegi (a huszadik század eleji) nyugati gyarmatosítás a középkori keresztesháborúk szerves folyománya: prolongált támadás az iszlám és az arab világ ellen. Huntingtonnak biztos tetszett (ha olvasta). De talán még Edward Saidnak is (ő biztos).
Erről szól az általam most a hideg katalóniai éjszakákon újraolvasott könyve is. Arról az egy-másfél évszázadról, amikor az muszlim seregek (ezeket Arszlán szereti egyszerűen „arabnak” nevezni, holott az ibériai és dél-frank hódításban a domináns szerepet az észak-afrikai zömmel berber etnikum játszotta) Párizsig szaladtak fel és a mai Franciaország déli részén száz évig regnáltak. S folytonos háborúk ide vagy oda, a Côte d’Azur-ön helyre kis multikulti társadalmat hoztak létre.
Sakíb bej a dél-franciaországi arab hódítás évszázadából egyfajta korai (és idealizált) Libanont rajzol fel, ahol különböző felekezetek békében és egymást segítő prosperitásban éltek. Szunnita muszlim, zsidó és keresztény együttélést fest le – eléggé idealizáltan. Kétségtelen, hogy az adott korban (a VIII-IX. században) Európa más részeit ez nem volt mainstream, talán csak a felvirágzása elején álló al-Andaluszban, de virágkorról akkor sem igen beszélhetünk. Arszlán erősen igyekszik oppozícióba helyezni saját kora imperialista gyarmatosítással kapcsolatban megélt tapasztalatát és az arab hódítások – szerinte – erősen más jellegű történéseit. Könyvében sorra veszi a dél-franciaországi (és a mediterrán térségbeli) arab jelenlét nyomait, mindezt erősen idealizálva, szembeállítva például azzal a fankföldi gyakorlattal, amely megkülönböztető jelzések viselésére kötelezte a nem keresztény alattvalókat.
Sakíb Arszlán könyveit máig olvassák. Ez a drúzoknak természetes, de kedvelik a szunnita egyetemeken is; a hauzákban – erős szociális érzékenysége miatt – ugyancsak. És így vannak vele a szekuláris szellemi közösségek vagy mondjuk az arab nacionalizmus, az arab szocializmus hírmondóinak megmaradt töredékei. Mint a Bejrúti Arab Egyetem történészei.
Amikor Sakíb bej közvetlenül a második világháború és három évvel Libanon függetlenségének elnyerése után 1946 őszén hazatért (miután Svájcban német-náci kapcsolatai miatt hirtelenjében ungemütliché vált a hatóságok számára), nemzeti hősként fogadták Bejrútban. Ünnepelték egy hónapig, aztán meghalt.
Gondolatai (és DNS-e) azonban máig jelen vannak a libanoni politikai (és szellemi) életben. Lányát, Mayt ugyanis feleségül vette a huszadik század levantei történelmének egyik hihetetlenül színes egyénisége: Kamál Dzsumblat. Egy több évszázados drúz és kurd gyökerekkel bíró család sarja, aki a drúz vallásba való beavattatása mellett (szigorúan persze negyven éves kora felett) s keresztény lazarista gimnáziumi tanulmányai után a bejrúti jezsuita Szent József Egyetemen tanult filozófiát. Amit aztán egy Sorbonne-i továbbképzéssel fejelt meg, hogy a végén hithű szekuláris szocialistaként a Brezsnyev-adományozta Lenin-rend büszke tulajdonosaként – s egyben buddhista elmélkedőként szíriai merénylők golyói által haljon hősi halált a hosszú polgárháború első éveiben. Ezt a lenyűgöző életutat mutatja be szemléletesen a Súf-vidéki Bajt al-Dín (Beiteddine) palotájában, a Sihábi drúz emírek lakában berendezett kiállítás; sohasem hagyom ki, ha arra járok.
És a libanoni finomfőzelékben máig keveri az ő fia, Sakíb bej unokája, Valíd, akinek lapjában, az al-Baján-ban hetente megjelenő nyilatkozatait minden alkalommal el kell olvasni. Hogy tudjuk, aktuálisan éppen most melyik politikai oldalon áll.
Sakíb Arszlán: Az arab hódítások története Franciaországban, Svájcban, Itáliában és a Földközi-tenger szigetein (تاريخ غزوات العرب في فرنسا وسويسرا وإيطاليا وجزائر البحر المتوسط), Íszá al-Bábí al-Halabí, Egyiptom, 1933.
