Rabat és Casablanca között van egy kis tengerparti nyaralóváros, al-Szukhajrát/Skhirat/الصخيرات, jó kis plázsa van. Ott született meg 17-én a líbiai polgárháborús felek (mínusz a dzsihádisták) közötti egyezmény. Amit még néhányan ugyancsak nem írtak alá. Hogy így mindez mire lesz jó, majd meglátjuk. Nézzük kicsit, mi vezetett legalább idáig.

A két parlament (Tobruk és Tripoli) és egymásnak feszülő katonai erői az utóbbi időben több körben ültek le egymással tárgyalni, miközben a frontokon bőszen nyírták egymást. A mostani vég(?)kifejlet talán tavaly ősszel kezdődött, amikor szeptember 29-én találkoztak a felek a nyugat-líbiai Gadámeszben (Gadámesz 1), majd december másodikán ugyanott (Gadámesz 2). 2015 elején aztán januárban megkezdődtek a - közel-keleti konfliktusokban mondhatni megszokott helyszínen - genfi tárgyalások.

E hónap elején, hatodikán aztán a tunéziai fővárosban egyeztek meg abban, hogy két bizottságot állítanak fel. Az egyik feladata egy közösen elismert miniszterelnök és helyettesének megválasztása, míg a másiké az alkotmánymódosítás lebonyolítása lett. Fájiz al-Szirádzs/Fayez Seraj közös miniszterelnök mellé két helyettest választottak Alí al-Qatrání/Ali Qatrani és Abusszalám Qadzsmán/Abdul Salam Qajman személyében.

Erre következett a marokkói meeting. Ezen részt vettek a tobruki parlament (مجلس النواب) képviselői, annak üléseit bojkottáló képviselők, illetve abban tevékenykedő úgynevezett függetlenek. továbbá Miszráta és Tripoli város vezetőségének delegáltjai. A "mint vendég"-szerepben ott voltak az ENSZ jelenlegi és korábbi líbiai megbízottja, Martin Kobler és Bernardino Leon, az Európai Unió képviselője, nagykövetek és a házigazda szerepben Szaláhuddín Mizvár/Salahudin Mizvar, marokkói külügyminiszter.

Az egyezményt aláírta Szálih al-Makhzúm/Saleh Makhzoum, a Nemzeti Nagytanács (المؤتمر الوطني العام), a tripoli parlament tagja és Muhammad Suajb/Muhammed Shuaib, a tobruki parlament részéről.

Az egyezmény értelmében a kijelölt közös miniszterelnöknek egy hónap alatt kell kormányt alakítania az aláíró politikai erők képviselőiből. Az átmeneti kormány két év alatt tenne rendet az országban (...), ezt követnék az egész országra kiterjedő parlamenti választások.

Kompromisszum részeként a közös kormány Tripoliban székelne, míg a közös parlament központja a kelet-líbia iTobruk lenne, miközben a Tripoliban működő parlament pedig a kormány tanácsadó testületévé alakulna át. Mindez a helyzet egy évig állna fenn, de hosszabbítása előtt sem zárták be a kapukat.

A miniszterelnök vezette tanács joga lenne a - közös - hadsereg főparancsnokának , valamint a tobruki parlament jóváhagyása esetén a titkosszolgálati vezetők kinevezése. Ugyanez az utóbbi helyzet áll fenn a nagyköveti és külképviseleti kinevezésekkel (a külügyminiszter javaslatára), a hadüzenetek, béketárgyalásokkal, rendkívüli állapot-kihirdetéssel kapcsolatban.

Ezekkel a kompromisszumos megoldásokkal nincs is baj. Annál inkább a résztvevők hiányos listájával. Elutasította az egyezményt a tobruki parlament egyik legerősebb embere, a szoftiszlamista - egyébiránt tuareg gyökerű - Núrí Abú Sahmajh/Nuri Abusahmain és Aqíla Sálih Íszá/Aguila Saleh Issa, a tripoli parlament elnöke, akik a shkirati egyezmény előestéjén Máltán találkoztak. Ez volt egyébként az első alkalom, hogy a két fő szemben álló parlament első embere személyesen találkozott. És végül abban egyeztek meg, hogy elutasítják a közben létrejött kompromisszumot.

Szóval, lesz itt még nehézség a két fél között. És most egy szót sem szóltunk az önjelölt posztqaddzáfista elnökaspiránsról, Khalífa Haftar/Khalifa Haftar tábornokról vagy az országot (és a régiót) fenyegető legnagyobb veszélyről: a dzsihádisták erősödéséről.