A jelenleg a hauthisták felügyelete alatt álló jemeni hírügynökség (SABA) arról tudósít, hogy a (hauthista) kormány hétfőn Náif Ahmad al-Qánid személyében nagykövetet delegált Damaszkuszba, és - megerősítve a "hivatalos elismerést" - a legmagasabb diplomáciai szintre emelte az Aszad-kormánnyal való viszonyt. Merthogy a hauthisták által elzavart és most szaúdi segítséggel visszajövőben lévő volt/jelenlegi/jövőbeli(?) elnök, Abd Rabbuh Manszúr Hádí-féle vezetés anno az ellenzék mellett tett le a voksot.

Az új nagykövet fontos személy az Irán-orinetációjú hauthista szövetségesi hálóban. Qánid a választott parlamentet 2015 februárjában feloszlató Forradalmi Bizottság (اللجنة الثورية) helyettes vezetője, a Jemeni Arab Szocailista Újjászületés/Baath Párt (حزب البعث العربي الاشتراكي - قطر اليمن) elnöke és az utóbbi időben a hauthista vezetés - mondjuk így - csúcsdiplomatája -, aki folyamatosan ingázott Szanaá/Szaada, Teherán, Damaszkusz és Bejrút között.

Jemen - még a "kitavaszodás" előtt kinevezett - damaszkuszi nagykövete 2011-ben mondott le, miután csatlakozott az Ali Abdullah Szálih elnök távozását követelő ellenzéki megmozdulásokhoz; azóta ügyvivővel működött a nagykövetség. A szíriai kormány viszont mindvégig fenntartotta szanaá-i képviseletét, még akkor is, amikor a legtöbb misszió elhagyta a hauthisták elfoglalta fővárost.

A hautista vezetés mindeddig csak belpolitikai tisztségekre nevezett ki saját kádereket (például lecserélte a korábbi tartományi vezetőket). Most fordul elő először, hogy vezető diplomáciai posztokra jelölt valakit, amivel igyekszik nemzetközi legitimációját erősíteni.

Iránnak tetszik a dolog, írják helyi elemzők - hiszen a lépés nem jöhetett volna létre Teherán rábólintása nélkül. Szaúd-Arábia meg tiltakozik. És várhatóan újabb egységeket küld majd a déli baráti államba.

Három hete Maszqat nyugati elővárosában, al-Szíb egyik kávézójában teázgattam négy korosabb úrral, akikről messziről látszott,  nem odavalósiak: már ruhájukban is eltértek az ománi férfiak által hordott sztenderdtől. Nevezett úriemberek negyven éve éltek Ománban, s most már nyugdíjas tanárként bizniszeltek szabadidejükben. Kitárgyaltuk a Közel-Keletet, Ománt (hogy amikor érkeztek, alig volt út, iskola meg általában infrastruktúra, de aztán a szultán...) és főként szülőhelyüket, Szudánt. A természetes hazaszeretet - meg bizonyára a távolság - virágosra festette a képet az afrikai országról. Arról viszont elég jól érveltek, hogy Szudán utóbbi fél évszázados történelmének van egy kulcsfigurája. Aki munkássága révén nem csak Szudáné - az egész iszlám világé. Na, ő távozott szombaton.  

Vasárnap aztán nagy tömegek búcsúztatták Khartúmban Haszan al-Turábít. A 20. század második felének egyik legjelentősebb és legszínesebb iszlamista ideológusa távozott.

Az akkori etióp (ma eritreai) határ melletti Kaszalá városában született 1932-ben – szúfi hagyományokkal bíró családban. Apja szúfi sejk volt. A vallási alapokat – a hagyományok szerint – nála kezdte, majd 1951-től a Khartúmi Egyetemen folytatott jogi tanulmányokat. Ekkor csatlakozott a Muszlim Testvériség (MT/جماعة الإخوان المسلمين) szudáni filiáléjához. Utána következtek az igazán nívós iszlamista ideológusok szokásosnak mondható nyugati tanulóévei. 1957-ban Oxfordban végzett, majd 1964-ban a Sorbonne-on szerzett doktorátust – mindkét helyen a jogban mélyedt el. (Ezeknek a nyugati tartózkodásoknak rendkívül fontos szerepük van az iszlamista gondolkodók szellemi fejlődésére és pszichéjére. Lásd még például Muhammad Abduh 1880-as párizsi éveit, vagy Szajjid Qutb 1948-1950-es coloradoi tanulmányait és amerikai utazását.)

Szudánba való visszaérkezése után tanítani kezdett s az ország egyik legkiválóbban képzett jogászának számított. Ennek megfelelően emelkedett csillaga a MT-ben is; 1969-ben már a szervezet vezetője volt. Aztán – hivatalosan –eltávolodott a Testvériségtől, de gondolatai mindig is az eredeti MT-ideológia hatókörében maradtak. Ekkor már termékenyen írogat: iszlám rendszert vizionál, teljes mértékben a saríára alapozva.

Amikor 1964-ben hazatért, pont elcsípte az úgynevezett Októberi Forradalmat (nem a Nagyot), ami véget vetett – egy időre – az ’56-os függetlenség óta fennálló katonai rezsimnek és polgári úton kísérletezett. Turábí ekkor alapította meg politikai pártját, a Nemzeti Alkotmány Frontot, amibe szépen belekonvergálta a szudáni MT-t. Amikor 1969-ben puccsal hatalomra került Dzsaafar Muhammad al-Numajrí (Nimeri) ezredes, Turábi ellenzékbe került. Numajrí arab szocialista majd egyre autokratikusabb rendszere, amelynek legfőbb bűne Turábí szerint szekularista volta lett, háromszor börtönöztette be a határon túl is egyre ismertebb és népszerűbb iszlamista gondolkodót.

És aktivistát. Mert 1976-ban a Alkotmány Frontból politikai pártot alakított, Nemzeti Iszlamista Front (NIF/الجبهة الإسلامية القومية) néven. A Numajrí-rezsimmel való pulzáló kapcsolata végül annak utolsó éveiben (1983-85) közelebb sodorta őt a hatalomhoz: egyre nagyobb beleszólása volt az ország (mindenekelőtt kül-) politikájába.

Amikor 1985-ben Numajrí megbukott, az egy évvel később tartott első szabad választásokon pártja a harmadik helyen végzett. 1988-ig ellenzéke volt Szádiq al-Mahdí egyébiránt szoftiszlamista kormányának, majd ez a hatalom sem nélkülözhette a mestert: 1988-ban már belülről kritizálta a hatalmat. Sőt 1989-ben – a bukás előtt – két hónapra külügyminiszterré is avanzsált.

Az 1989 nyara óta hatalmon lévő Umar al-Basírral is ellentmondásos a viszonya. Az első tíz évben ugyan őt tartották az országot a színfalak mögül irányító szürke eminenciásnak, s 1996-ban a parlament elnökévé is megválasztották, 1999-től véglegesnek látszott a szakítása Basírral. Ekkor minden tisztségétől megfosztották, házi őrizetbe került. 2001-ben ellenzéki szervezetet hozott létre Népi Kongresszus (المؤتمر الشعبي) néven.

Ennek vezetőjeként az elmúlt több másfél évtizedben hol sitten ült, hol mégiscsak a kormány körül sertepertélt, hol a kívülálló nemzetközi bölcs szerepét játszotta. A saría kiterjesztésének basíri rendszerét sem tartotta elégségesnek. A rezsim diktatúrába hajlását pedig erősen kritizálta.

Mindenesetre a Turábí-Mahdí-Basír trió változó oldalú háromszög strukturálta az utóbbi évtizedek Szudánját. Tekintve a „végeredményt”, azaz a nemzetközi elszigeteltséget, a Basír elnök elleni nemzetközi elfogatóparancsot és mindenekelőtt az ötvenéves polgárháború eredményét: Dél-Szudán elszakadását, belekavarodást a nemzetközi dzsihádista terrorizmus hálózatába (lásd Bin Ládin&Co. szudáni kalandját és a folytonos részvételt a palesztin fegyverszállításokba) a triumvirátus nem végzett sikeres túlontúl munkát. És Turábihoz kapcsolható több más problémás szervezet szudáni welcome-ja: befogadták Abú Nidált, Ilich Ramirez Sanchez elvtársat, továbbá a Hamász, az Iszlám Dzsihád és a Hezbollah aktivistáit is.

Viszont Turábí mint ideológus a legjelentősebbek közé küzdötte magát. Hatása messze túlnyúlik az ország határain: Észak-Afrikában (elsősorban Egyiptomban,) és a Terméketlen Félhold országainak szunnita társadalmában mindig figyeltek a szavára, olvasták könyveit. A hivatalos vallási elöljárók nem csípték. Például Egyiptomban sem az MT vezetői, sem az állami vallási vezetők, azaz az al-Azhar tudósai nem nézték jó szemmel Turábí népszerűségét, s ugyanez elmondható a többi hivatalos iszlám vallástudósra. (Volt, aki tettleg próbálta kifejezni nemtetszését Turábínak: 1992-ben kanadai látogatásán egy fekete öves honfitárs karatemester kétszer úgy tarkón vágta, hogy elájult.)

Műveiben, nyilatkozataiban néha egészen extra fatvák fogalmazódtak meg. Sokan éppen ezért figyeltek rá; a nyugati szakértők és újságírók pedig csak ezért. Legyen itt egy extrém példa: az ezredforduló után azzal hívta fel a figyelmet, hogy a niqáb előírását megkérdőjelezte, mondván, hogy azt csak a Próféta feleségei viselték – éppenséggel a többi nőtől való megkülönböztetés jegyében, és egyébként e viselet régi arab szokás a preiszlám dzsáhilíja korából, s mint ilyen a egyszerű hívő muszlim számára elutasítandó. A nőkkel kapcsolatban egyébként sok – elnézőnek, horribile dictu liberálisnak tartott – nézete kavart vihart a muszlimok körében. Hogy a legélesebbeket említsem:

A nők bíróság előtti tanúságát a férfiéval egyenrangúnak tartotta, azzal érvelve, hogy a fele akkora értékű női tanúskodás elve egy olyan társadalomban született, amelyben a nők - hagyományos szerepeik szerint - általában nem értettek a pereskedések egyik legfőbb okának számító pénzügyi és kereskedelmi ügyletekhez. A Turábínak ellentmondók érve erre a Próféta első felesége, Khadízsa példája volt.

Egy másik fatvája szerint meghagyta a lehetőségét annak, hogy nők férfiak előimádkozói legyenek. Sokat vitatott álláspontja volt az is, amely megengedhetőnek tartotta muszlim nő és nem-muszlim (de kitábí, azaz zsidó vagy keresztény) férfi házasságát. Ezután nyugati nőmagazinok küldtek tudósítókat hozzá mélyinterjúkra.

(Egyébként ez a nézete különleges helyzetben született: 1980-ban az Egyesült Államokban a családról tartott konferencián vett részt, ahol egy, az iszlámot újonnan felvett amerikai nő vetette fel azt a problémát, miszerint együtt élhet-e kereszténynek maradt férjével. Turábí megengedő álláspontja arra az analógiára épített, hogy a jelenlegi modern nyugati társadalmak, amelyek nézete szerint az iszlám felvétele felé haladnak, az egyének hitválasztása terén hasonlóak a Próféta korabeli korai iszlám közösségek viszonyaihoz, ahol családokban előfordult, hogy a feleség - vagy lánygyermek - előbb vette fel az új hitet, mint a férj. Éppen ezért Turábí többször hangoztatta, hogy ez a megengedő gyakorlat nem alkalmazható a megszilárdult iszlám társadalmakban, azaz a dár al-iszlám határain belül.)

A másik ugyancsak nagy visszhangot kiváltó fatvája a hitehagyásról szólt. Az aposztázia halálos saría-büntetését kérdőjelezte meg. Ennek alapján például elítélte Khomeiní ajatollah Salman Rushdie leni halálos ítélet-fatváját.

Sokan ezeket a iszlamista körökben szokatlan nézeteket leegyszerűsítő szándékkel feltűnési viszketettséggel magyarázzák. Pedig gondolatainak mélyebb gyökerei vannak: a nyugati iskolázottság nála – ellentétben például Szajjid Qutb teljesen elutasító konzekvenciáival – elméleti munkáiban bizonyos nyugati értékek beépítését eredményezték. Ezek például a vallás és politika rendkívül kényes – és megoldatlan – kérdésében demokratikus elemek átvételét jelentette. (Ezért is konfrontálódott egyre gyakrabban a diktatúrába hajló Basírral.) Ugyancsak innen eredeztethetők a nők irányába tett gesztusai is. És még folytathatnánk.

Néhány alapműve: A vallás megújítása (تجديد الدين), A jogalkotás módszertana (منهجية التشريع), Az önkritika szükségessége az iszlamista mozgalmakban (ضرورة النقد الذاتي للحركة الإسلامية), Politikai és kormányzás (السياسة والحكم), A nő a vallási tanítások és a társadalmi szokások között (المرأة بين تعاليم الدين وتقاليد المجتمع).

Jó PR-os volt. Az egészen bizonyos, hogy az iszlamista vezetők és ideológusok között neki volt a legmegnyerőbb mosolya. Vagy egyáltalán: állandóan mosolygott. Pedig a nevetésnek valláserkölcsi szempontból mindig volt egyfajta pária-helyzete. S nem csak az iszlámban – emlékezzünk csak a Rózsa nevére. (S annak kapcsán Ecora.)

Még utolsó pillanataiban is dolgozott. Irodájában papírjai között matatva esett össze és zárta le e változatos pályafutást. Tanulmányozzuk az életművét, mert hatása még sokáig érezhető lesz. Nem csak Szudánban.

Tulajdonképpen az a furcsa, hogy csak most született meg. A Rijád és Teherán közötti több évtizedes küzdelem és öt éves kvázi-háború alapján már sokkal régebben kiadhatták volna. A héten megtörtént: az Öböl Menti Együttműködési Tanács (GCC/مجلس التعاون لدول الخليج العربية) határozata terrorista szervezetnek nevezte a libanoni Hezbollahot. Azt a szervezetet, amely ellen hosszú évek óta közvetve (Szíria/Irak) vagy közvetlenül (Jemen) fegyveresen is harcolnak Szaúd-Arábia és Arab-félszigeti szövetségesei/szatellitái.

A lépésben – túl a Nimr al-Nimr ajatollah szaúdi kivégzése utáni libanoni belpolitikai/felekezeti (síita-szunnita) feszültség aktualitásán túl – valahol annak a kudarcnak a beismerése lappang, hogy Rijád egyre inkább belátja: nem tud mit kezdeni a libanoni síita társadalmat teljesen átható Hezbollah immár az ország teljes politkai spektrumára kiterjedő befolyásának növekedésével. Ami várhatóan tovább erősödik majd – bármerre is haladjanak az „anyaországi” események. Azaz a múlt heti iráni parlamenti és Szakértők Tanácsa-választások. Ha a reformerők továbbvihetik az ország visszaillesztését a világgazdasági rendszerbe – s ennek most, az eredmények ismeretében, úgy tűnik igen nagy az esélye –, az újabb anyagi forrásokat szabadíthat fel a külső szövetségesek, így a Hezbollah számára is, amely évtizedek óta fontos gazdasági tényező is – s nem csak a térségben. Ha pedig mégis megőrzi pozícióit a radikális forradalom-exportáló politikai vonal, az ugyancsak erősítheti a Hezbollahot (is).

Rijád számára tehát rosszul alakulnak a dolgok. Ilyenkor a félszigetről mindig valami gazdasági és/vagy katonai erődemonstráció várható. Az első ilyen lépés a libanoni kormány számára eddig folyósított 4 milliárd dolláros katonai segély felfüggesztése volt. (Ezért a pénzért a libanoni hadsereg vásárolhatott francia fegyvereket.) A héten pedig „Északi mennydörgés” néven grandiózus katonai hadgyakorlat kezdődött – 20 ország részvételével.

A Szaúd-Arábia-vezérelte/befolyásolta média máris beépítette a határozatot: a síita szervezet neve után immár epitheton ornansként szerepel a terrorista kifejezés. (Ezek az állandó jelzők mindig elbűvölnek; kedvencem a világirodalom csúcsművének egyik sora, miszerint „Görbén fölfele nézve felelt leleményes Odüsszeusz” – DG.)

Az azonban megér egy kis megjegyzést, hogy ez a terrorszervezetek-listájára való felvétel – a határozat szövege alapján - a Hezbollah milíciáit érinti. Ez a kis distinkció nem véletlen: a Hezbollah ugyanis – tudhatjuk – jóval több, mint fegyveres szervezet. Vagy politikai párt. Vagy szociális intézményhálózat. Befolyási zónájában ugyanis az maga a társadalom.

Két hetes emlék. Eszem az ománi búcsúfalafelt a mutrahi bazárban és sóhajtozom. Az Öbölbeli minifalafeltől soha nem laktam jól. Az alig gyerektenyér méretű kenyérbe két kis gombóc és némi saláta szorult. Olyan volt, mint egy dán vagy egy japán éttermi adag. Mert ugye a magyar ember, az a bablevest is háromujjnyi vastag kenyérszeletekkel fogyasztja. Én szeretek ugyan visszafogottan táplálkozni, de annak idején – mondjuk – az aarhusi hamburger igencsak elkeserített. Kábé annyi kalóriával ajándékozott meg, amivel maximum a közeli – egyébiránt csodálatos – városi botanikus kertig tudtam volna elkerekezni. Így meg, a burger elfogyasztása után máris mehettem a legközelebbi Fakta-ba csokiért. Az északi szélben is mindig a keleti szendvicsekért sóvárogtam. Különösen a szíriai bajnok-falafel, a qarjatajni járt lépten-nyomon az eszemben. Az majd’ kétarasznyi hosszúságú volt és – ha az ember szépen kérte – hat gombócot is belenyomott a mualllim faláfil, hogy az egy teljes paradicsomról, a negyedfej káposztáról és a pohárnyi labanról ne is beszéljek. Most meg az IS harcosai ehetik. Ha…

Volt még egy ezzel vetélkedő finomságú „közel-keleti gyorséttermi termék”, Homszban. Az ottani régi buszmeg és a Khálid bin al-Valíd mecset közötti főutcán egymás mellett sorakoztak a sütödék – csaknem qarjatajni színvonalú falafelt (meg sávarmát) árulva. Most meg nincs főutca.

Ezeken a helyeken (is) mind a kilencvenes, mind a nullás években állandóan orosznak néztek. Mondjuk, ruha- és szemüveg-viselési szokásaimat tekintve nem volt ezen csodálkozni való, de a valódi ok inkább az volt, hogy főként a közép-szíriai városokban olyan sokan voltak az oroszok, mint. Katonai szakértők voltak - családtagokkal együtt ezres nagyságrendben. Például a főváros agglomerációjában, Damaszkusztól északkeletre, a Palmürába vezető út mellett volt egy Békásmegyer-méretű lakótelep – csak nekik.

Ezért is csodálkoztam, hogy Oroszország tavalyig kivárt a szíriai polgárháborúba való közvetlen katonai beavatkozással (fegyver jött, szép számmal). Ugyanígy csodálkoztak a szíriai kormánnyal szövetséges/szimpatizáns arab politikai szakírók is, akik folyton azt hangoztatták, hogy Moszkvának túl sok érdeke fűződik a jelenlegi rendszer fenntartásában, hogy ne lépjen fel közvetlenül (értsd: fegyveresen) is.

Most, hogy ez megtörtént, ezek a politológusok azon csodálkoznak, hogy a világ azon csodálkozik: az oroszok nem elsősorban a főellenségnek megjelölt Iszlám Államot vették tűz alá, hanem a többi ellenzéki erő állásait. Ezek az elemzők arról írnak, hogy az orosz erők ilyetén beavatkozása mögött kimunkált koncepció áll.

Mégpedig nem is új gondolat. Az Iszlám Állam és általában a dzsihádisták elmúlt években tapasztalt előretörésének sikeres visszaszorítását/felszámolását a legtöbb politológus – de a nem-szakember értelmiség is – belső/helyi erők által szeretné látni. A Nyugat távoli afganisztáni és a közelben megtapasztalt iraki valamint líbiai katonai beavatkozásainak következményeit megélő értelmiségiek szerint a szélsőségesek felszámolását helyi erőknek kell(ene) elvégeznie. A közvetlen külső katonai (elsősorban persze szárazföldi) beavatkozással szemben a társadalom széles csoportjainak vannak súlyos averzióik. Tetszik, nem tetszik, ezt ismét csak a nyugati fölény – és az ő értelmezésükben az arrogancia és befolyási/kizsákmányolási szándék – megtestesülésének tartják.

Persze az orosz bombázások sem tekinthetők endogén eseményeknek. De Moszkva az elmúlt negyed században is jelentős és az utóbbi években ugyancsak fölerősödött közel-keleti média és titkosszolgálati jelenlétének köszönhetően ügyesen kommunikálja a lakosság felé saját Nyugat- és globalizációellenes politikáját és a - többek között - Szíriával is együtt megélt "kitaszítottság, pária-lét" gondolatát (Ez utóbbi erősen gyökerezik az anno több évtizedes szovjet-szír katonai együttműködésben.). Erre alapozva aztán az említett Aszad-párti politológusok érvelhetnek az orosz beavatkozás mellett.

Ami pedig a légitámadások célpontjait illeti: ebben már nemcsak a kormánybarát szakértők, hanem az arab politológusok széles csoportja egyféle koncepciót lát. A szíriai ellenzék többi csoportjának főként Aleppó-Idlíb térségében erős egységeinek felszámolásával az orosz légierő megteremheti a kormányerők számára, hogy keletnek fordulva – akár háttérbe vonva szövetségesei, Irán és libanoni Hezbollah eddigi nyílt katonai támogatását – felszámolja az IS szíriai jelenlétét; ezzel magának vindikálva a polgárháború felszámolójának, a konszolidátornak a szerepét. Miként tette azt az 1982-es hamai események után a hatalmát megszilárdító dinasztia-alapító Háfiz al-Aszad.

A dolog azonban nem ilyen egyszerű. Oroszország már Szíria föderatív felosztását sem tartja elképzelhetetlennek, ami Bassár al-Aszad végső menekülési útja lehet. (Ez esetben saját befolyási zónájában játszhatná el a stabilizátor szerepet. Igaz, az esetleges utódállamok meglehetősen életképtelenek lennének, és a kialakításukkal együtt járó várható lakosságcserék további tragédiákhoz vezetnének, amelyek újabb évtizedes feszültségeket gerjesztenének a térségben.)

További gondot jelentene, hogy a konszolidátori (társ)szerepkörben ott lehetnek a kurdok is. Törökország pedig – a jelenlegi helyzetben legalábbis – nehezen képzelhető el, hogy ezt az egészet karba tett kézzel nézze végig.

A nyugati beavatkozással szembeni ellenérzések és az orosz beavatkozás „másként értelmezése” azonban számba veendő tényezők az események elemzésekor.

Vagy ide vagy oda. A Közel-Keleten nem lehet több szövetségi rendszerbe tartozni. Pláne a mostani kiélezett szituációban.

Libanon mindig különleges volt a maga – hivatalosan – tizenhét felekezetével. A politikai orientáció így soha nem is lehetett egységes. Most nagy izmozás folyik, mert a hagyományosan Irán-szövetséges (vagy ellenfelei szerint -leágazás) Hezbollah dominanciája miatt kormányzati szinten is kijelentések hangoztak el Szaúd-Arábia ellen. Természetesen a szíriai háború konstellációjában. Ennek következtében az egyik legnépszerűbb észak-libanoni szunnita politikus, az igazságügyi tárcát birtokló Asraf Rífí (egyébiránt a csendőrség egykori főparancsnoka) le is mondott. Az apja meggyilkolásának évfordulójára csupán néhány napos látogatásra érkező Szaad al-Harírí pedig Bejrútban maradt – tüzet oltani.

Mert Rijád igazán berágott és – félszigeti szatellitáival egyetemben – hazahívta állampolgárait, a cédrusok árnyékába utazást pedig nem javasolja nekik. Ez súlyos csapás a libanoni gazdaságra, amelynek jelentős bevételi forrását adja az Öbölből érkező turizmus, miután a szomszédban zajló események miatt a más irányból érkező turisták száma csekély. Ezt még talán be is nyelte volna az ország gazdasága, de a szaúdi vezetés azonnal leállította a hadseregnek és a rendőrségnek nyújtott több milliárd dolláros katonai segítségnyújtás folyósítását.

Tammám Szalám, a megbénult kormány feje nyilatkozik, találkozik, körutazik az Öbölben, helyreállítandó a viszonyt. Nehéz dolga van. A síita Hezbollah az ország vitathatatlanul legbefolyásosabb pártja és társadalmi szervezete, amely az Aszad-kormány legfontosabb közeli szövetségese a szomszédban zajló drámában. Ráadásul a szaúdi média most újra erőteljesen pedzegeti a libanoni szervezet jemeni jelenlétét. Az ott zajló polgárháborúban való Hezbollah-részvétel azért eddig sem volt titok, viszont a mostani jelentések szerint a libanoni szervezet tagjai immár a szaúdi határon tevékenykednek – álmatlan éjszakákat okozva a rijádi vezetésnek.

A libanoni elemzők szerint egyre folyik az ország kettészakítása. A kormány bénultsága, a köztársasági elnök megválasztásának lassan két éve tartó képtelensége erősítik ezt.

Libanon komp is lehetne a szemben álló felek között. Vagy akár híd. A történelmi tapasztalat szerint azonban inkább bója a háborgó közel-keleti tengeren, amibe majd’ minden hajó beleütközik. Sőt, van, amit el is süllyeszt. Miközben néha maga is megkóstolja a tenger fenekét.

Az unos-untalan emlegetett szaúdi-iráni küzdelem egyik kevésbe szem előtt levő terepe Afrika. Pontosabban a kontinens nyugati fertálya, ahol gyakorlatilag harminc éve zajlik már a szunnita-síita nemzetközi egymásnak feszülés.

A történelmileg alapvetően szunnita közegben a múlt század közepétől jelent meg jelentősebb síita közösség - amikor az ötvenes-hatvanas években nagy számú libanoni síita vándorolt ki, elsősorban Elefántcsontpart, Sierra Leone, Nigéria, Ghána és Kamerun, de Kongó és az egykori Zaire városaiba is. A zömében kereskedő családok - jó föníciai szaglásuknak köszönhetően - szinte mindenhol jó lóra tettek: a gyarmati múltból éppen kilábaló országokban szinte mindenhol sikeresen bukkantak fel a függetlenséget kivívó politikai elit oldalán, így ezekben az államokban hamarosan kirobbanthatatlan részei lettek a formálódó gazdasági elitnek. És pontosan tudták, mely szektorokban kell pozíciókat foglalni: mára az elefántcsontparti kakaókereskedelemben éppúgy megkerülhetetlenek, mint a ghánai aranybányászatban vagy a nigériai olajkitermelésben. Legyen éppen bármely puccsista - vagy esetlegesen éppen demokratikusan megválasztott - politikai csoport hatalmon.

Aztán az 1979-es iráni iszlám forradalom, pontosabban az új iráni hatalmat nemzetközi téren egy évtizedig erősen lekötő iráni-iraki háború után, a kilencvenes években megkezdődött a politikiailag aktivista síita irányzat bázisainak kiépítése a térségben. Szokásos módon először a fiatalok számára nyújtott iráni, elsősorban qomi és meshedi tanulmányi ösztöndíjak segítségével. Az első hullámban ott tanult nyugat-afrikai fiatalok máig megkerülhetetlen figurái Teherán regionális politikai és gazdasági törekvéseinek.

Az egyik ilyen kulcsszereplő Ibrahim Yaqoub El Zakzaky (Ibráhím Jaaqúb al-Zakzakí), aki korai qomi tanulmányai után már a nyolcvanas években létrehozta a Nigériai Iszlám Szervezet (Harkar musulunci a Nigeria/المنظمة الإسلامية في نيجيريا) nevű hálózatot, amely a mainstream tizenkettes síiták legbefolyásosabb organizációja lett az oljabna gazdag országban. A szervezet hamarosan több ezer taggal bírt, és ahogy az ilyenkor lenni szokott, a külső finanszírozásból való részesedés körüli viták szakadáshoz vezettek: 1995-ben a szervezetből kivált egy szárny és megalapította az Iszlám Megújítás Csoportját (جماعة التجديد الإسلامي), amelynek vezetője Zakzaky egykori közeli munkatársa, Abou Bakr Mujaheed (Abú Bakr Mudzsáhid) lett.

Mindenesetre a Zakzaky vezette szervezet maradt a legjelentősebb a síita ideológiai nevelés terén. További vezető személyiségei ugyancsak fontos figurái ennek a munkának. Ilyenek Mohamed Mahmoud Touri (Muhammad Mahmúd Turí) sejk, korábbi elnökhelyettes, Ibrahim Moussa (Ibráhím Múszá), a szervezet szóvivője, Dr. Moustapha Said (Musztafá Szaíd), az egészségügyi hálózat vezetője, vagy Yaqoub Yahya (Jaaqúb Jahjá) regionális vezető.

A szervezet az iráni iszlám forradalom eszméjének hirdetője, és a mai egyre bonyolódó iráni belpolitikai konstellációban is megmaradt Alí Khámeneí ajatollah, legfelső vezetőhöz (rehber) közvetlenül kapcsolódó szervezetnek, amely szorosan együttműködik a Nigériában is igencsak aktív iráni állami finanszírozású alapítványokkal és szervezetekkel, mint a Ál al-Bajt Alapítvány (منظمة آل البيت) vagy a Hajdar Szervezet (منظمة حيدر). Az iráni vezetés különleges elismerésének számított, hogy az iszám forradalom tavalyi évfordulóján magas szintű iráni vezetők vettek részt a szervezet rendezvényein. Teherán azt a statisztikai tényt ismerte el, hogy a Nyugat-Afrikában legnagyobbnak számító, mintegy ötmilliós nigériai síita közösség egyre nagyobb részét csatornázta magához Zakzaky szervezet.

A szervezet munkája erősen hajaz a libanoni Hezbollah több évtizedes történelmére. Az ideológiai társadalmi-karitatív és politikai munkán túl igyekeznek saját lábra helyezett gazdasági intézményhálózatot kiépíteni. Nem is kevés sikerrel, miután az említett libanoni gyökerű gazdasági elit nagy részben bekapcsolódott ebbe a folymatba. Emellett ugyancsak a libanoni tapasztalatok újrahasznosításának jele, hogy folyamatban van a Nigériai Hezbollah (حزب الله النيجري) szervezetének megerősítése is.

Az ideológiai munkának számos eszköze működik. A szervezet által működtetett iskolák mellett kulturális intézmények, könyvkiadás, rádióállomás és hausza nyelven megjelenő síita folyóirat (Mérleg/الميزان) segíti ezt a munkát. És a továbbra is kulcsfontosságú iráni tanulmányi ösztöndíjak.

A gazdasági életben való jobb előrehaladást támogatja a Kereskedelmi Tanács (منتدى التجارة) nevű szervezet.

A vallási élet megmozdulásai - elsősorban az ásúrá és a Ramadán utolsó péntekjén rendezett Jeruzsálem-napok - komoly összetűzésekhez vezetnek a rendfenntartó erők és a síita közösség között. A tavalyelőtti összecsapásokban harminchárman haltak meg ezekben, köztük a szervezet vezetőjének, Zakzakynak három fia. Tavaly év végén pedig a nigériai biztonsági erők támadták meg a szervezet több központját, köztük a Zaraya városban található Mozgalmi Negyedet (المربع الحركي), ahol elfoglalták a Dár al-Rahma (دار الرحمة) és és az Iszlám Központot (المركز الإسلامي), majd fegyveres összecsapás után letartóztatták a mozgalom vezetőjét Zakzakit is. A hírek szerint az akció több mint száz halálos áldozattal járt. Ali Láridzsání iráni parlamenti elnök komoly szankciókat helyezett kilátásba a nigériai kormányzattal szemben. Akivel amúgy is faséban van, miután a nigériai vezetés szerint Irán fiatalembereket toboroz a síita közösségben a szíriai polgárháborúban a kormányerők oldalán való harcra.

De a konfliktus a dzsihádista mozgalmak helyi képviselőjével, a Boko Harammal is mindennaposak. A dzsihádista öngyilkos merényletekben a síita közösségben ugyancsak több tucatnyian haltak már meg - nem csak az ország északi, a Boko Haram hagyományos tevékenységi területen.

Ez a síita aktivitás nem csak az ugyancsak erősödő nyugat-afrikai vahhabita és dzsihádista irányzatok/csoportok elleni fellépés része. Teheránnak vannak más, politikai és gazdasági riválisai is a térségben. Ne felejtsük el a fekete kontinensen az utóbbi húsz évben különleges gazdasági aktivitást mutató Kínát. No, meg Teherán mumusát, a régióban hosszú évtizedek óta gazdasági, politikai és mindegyéb téren jelen lévő Izraelt.

Azt hittem, örökké fog élni. És mondja majd a tutit az egyiptomi politikáról. Főként az aktuális és egykori elnökökről. Aztán mégsem így lett. Tegnap meghalt az egyiptomi, s – a libanoni Gasszán Tuvajní (Gassan Tueni) 2012-es halála után kétségtelenül – az egész arab újságírás doyenje, Muhammad Haszanajn Hajkál (Mohamed Hassanein Heikal).

Emlékszem, amikor több mint negyedszázada először találkoztam a nevével és olvastam sorait a Szabad Tisztek Mozgalmáról, a király elzavarásáról és a nasszeri Egyiptomról, úgy tűnt, mintha egy rém öreg ember emlékezne rém régi történésekről. Valahogy így is volt ez, de még majd’ harminc évet ráhúzott: első kézből tudott mindent, ami az elmúlt hetven évben a Nílus völgyében történt.

Amikor 1989-ben először jártam Egyiptomban szent áhítattal beszélt róla muszlim és kopt, a fővárosban ugyanúgy, mint a kies déli Kom Ombóban. Hogy ő a véleményvezér. Ez igaz is volt, bár akkor már – hivatalos címét tekintve – túl volt a csúcson. Igaz több csúcsot is megmászott rendkívül hosszú és példátlanul termékeny pályafutása során.

Az 1923-ban kereskedő középosztálybeli családba született Hajkál már a negyvenes években megkezdte a cikkek ontását. Először egy szatirikus hetilapnál (Rúz al-Júszuf), majd a szép emlékű Egyptian Gazette nevű újságnál. Első bevetése 1942-ben volt, amikor tudósítóként részt vett a sorsdöntő második al-Alamein-i ütközetben. Hogy még egy érdekességet is említsünk ebből a korai korszakból: 1947-ben elnyerte a Fárúq Király Újságírói Díjat egy kolerajárványról született írásáért.

Mint sok kortársának, neki is alapvető élménye volt az 1948-as első arab-izraeli háború, ahol már tudósítósítóként járt. Írt a koreai háborúról is, majd miután az ébredező pánarab szocializmus eszméi igencsak kedvére valók voltak, hamarosan ott találjuk őt a Szabad Tisztek környékén, amely mozgalomnak már 1952-ben hivatalos szóvivője, lapjának (Ákhir Száat) főszerkesztője lett.

Aztán ő írta Dzsamál Abdunnászir (vagy: Gamál Abd al-Nászir, vagy Gamal Abd an-Nászir, vagy a végletesen rossz, de akadémiailag hogyhogynem elfogadott átírásban: Gamal Abdel Nasszer) beszédeit, így az Egyiptomot 1952 és 1970 között irányító – utolsó össz-arab támogatottsággal s máig élő presztízzsel bíró – elnök politikájának kialakításából igencsak kivette a részét. Ő vetett papírra Abdunnászir nevezetes lemondó beszédét az 1967-es hatnapos háborúban elszenvedett súlyos vereség után, aztán ott volt az elnök halálának pillanatában is, és az ő búcsúzó szavait olvasta fel ezt követően az utód, Anvar al-Szádát (Anvar Szadat). Hogy aztán szintén ő fogalmazza meg Szádát beszédeit; különösen azokat, amelyekkel előkészítette a társadalmi hangulaltot az 1973-as októberi/ramadáni háborúhoz.

1956-57-ben az al-Akhbár újság szerkesztője volt, majd az arab világ legjelentősebb médiumává emelte az al-Ahrám napilapot, amely gyakorlatilag összeforrott a nevével. Pénteki szerkesztőségi cikkeiből, amelyek a Bi-szaráha (Öszintén, nyíltan) alcím alatt futottak, gyakorlatilag kiolvasható volt az egyiptomi vezetés aktuális politikai álláspontja. 1957 és 1974 között volt itt a csúcson: ekkor főszerkesztette a legbefolyásosabb egyiptomi újságot, amely – miután a pánarabizmus gondolata nem kevés szovjet hátszéllel ekkor futott a csúcsra – egyben az arab világ első számú napilapja lett. Közben a kormánypárt Arab Szocialista Unióban (ASZU-الاتحاد الاشتراكى العربى‎) vezetőségi tag és átmenetileg még miniszter is volt.

Az Abdunnászirral tökéletesen együttműködő Hajkál az utód Szovjetuniótól elforduló és a Nyugat felé nyitó infitáh-politikájával s különösen az Izraellel való békekötéssel már nem volt kibékülve, így Szadat maga mozdította el a főszerkesztői székéből. A vezércikkek mestere azonban továbbra is megkerülhetetlen tényező maradt – nemcsak a média területén. A Szovjetunió közel-keleti és egyiptomi befolyásának csökkenését elsirató könyve (A szfinx és a komisszár) még magyarul is megjelent. Miként egyébként Abdunnászirról írott egyik műve is – Nasszer és kortársai címmel).

Szádát halála előtt több tucat vezető kritikai értelmiségit csukatott le, köztük Hajkált is, hogy aztán néhány év múlva a fürge tollú mester az október 6-i merényletről is alapos, bennfentes hangvételű könyvet rittyentsen (A harag ősze, a Szadat-merénylet).

Hajkal tovább ontotta a cikkeket és könyveket, és mindig ott volt a politika egyiptomi boszorkánykonyhájában, bár olyan jó viszonyban a többi elnökkel nem került, mint a köztársaság-alapító Abdunnászirral. Huszní Mubárak (Hoszni Mubarak) elnökkel többször is konfrontálódott. Egyre több alkalommal kritizálta a növekvő korrupció miatt azt a katonai és gazdasági elitet, amelynek egyébként ő maga csinálója és tagja volt. Mubárak többször letiltatta ez irányú cikkeit, de a továbbra is kikezdhetetlen presztízsű újságíróhoz nem mert nyúlni.

A késői Mubárak-korszakban megtalálta az arab média új zászlóshajója, az al-Dzsazíra televízió, ahol saját műsorban (Maa Hajkál/Hajkállal) egy könyvtárszobában, kellemes-barna lágy miliőben, egy óriási íróasztal mögött ülve mesélhette-anekdotázhatta el Egyiptom elmúlt hetven évét, rém élvezetesen. És tapasztalataim szerint nézte is mindenki, korra, felekezetre való tekintet nélkül. Mindenki annyival osztotta el az általa közölt információkat, amennyivel a mondottakat beilleszthette saját világnézetébe és politikai álláspontjába.

Még Muhammad Murszí rövid regnálása alatt is igyekezett aktivizálni magát: a Muszlim Testvériség-delegálta elnököt igyekezett rávenni a régi rend, a szekulárisok felé való nyitásra. Tudjuk, sikertelenül. Aztán még Abdulfattáh al-Szíszí felé is tett egy gesztust: a választások előtt mellette tette le a voksát, mondván, ő a szükséges jelölt.

Igazi grafomán arab értelmiségi volt. Mindet és mindenkit megírt, bennfentes stílusban – miután igencsak bennfentes volt. A polcon több folyóméternyit tesznek ki a művei. Amellett, hogy megírta az összes arab-izraeli háborút, s valamennyi egyiptomi elnök életrajzát, írt az Öböl-háborúkról, Iránról, Izraelről, az Egyesült Államokról, Európáról, Japánról, Kínáról, utazásairól. S mindezekben elsősorban magáról.

Valahogy kilencven felett is megmaradt egyfajta forradalmárnak. Jellemző talán, hogy az első könyvét 1951-ben az Iránt új útra fordítani szándékozó Mohammad Moszaddeqről (Mosaddegh) írta (Irán a vulkán tetején), az utolsót pedig 2012-ben a Mubárak-korszak végéról és az azt megdöntő tüntetésekről (Mubárak és kora: a pulpitustól a térig). A Tahrír-téri tüntetőket több cikkben támogatta.

Két forradalom foglalta keretbe az életét: a Szabad Tiszteké és a Tahrír-téri. Amelyek közül – a közel-keleti viszonyoknak megfelelően – egyik sem volt forradalom.

Az al-Ahrám és az al-Dzsazíra természetesen hosszan búcsúznak az egyiptomi újságírás ikonjától. A Londonban megjelenő al-Hayat pedig ilyen címet adott a nekrológnak: elment a Tanár.

Én még lettem volna a tanítványa.

Libanonban tudnak élni. Kicsit úgy, mint mondjuk Európában a két világháború között. (Vagy: a világháború két felvonása között.) Mindenki tudja, hogy jön a vízözön és ki élvhajhászatból, ki cinikusan, ki rezignáltan, ki pedig a katasztrófát siettetve a politika és/vagy a fegyverek szavát használva aktívan viszonyul a várhatóan sötét jövőhöz. A média tele van komoly politikai beszélgetőműsorokkal, amelyek – nem úgy, mint hazánkban, hol félórás „mélyinterjúk” dívnak – legalább két, de inkább három órán keresztül járnak körbe egy-egy témát; unalmasan, ugyanazokkal a fejekkel, többnyire egymás melletti elbeszéléssel. Nem is azt nézi a plebs. Hanem az itt is tucatszámra futó kertévés parasztvakító végeérhetetlen tehetségkutató vetélkedőket. Esetleg a szappanoperákat. Azok fullra kikapcsolnak. Vagy inkább deletizálják az agyat.

Közben pedig – túl a belpolitikai patthelyzeten és egyelőre keretek között tartott feszültségen – továbbra is belóg az országba a szíriai háború. Az arszáli csata még mindig nem ért véget. Miután a Damaszkusztól északnyugatra eső hegyvidéken (ez Bludaán és Zabadáni környéke) továbbra is jelentékeny dzsihádista egységek tevékenykednek, s a hegyormok közt nincs határkő, a Közép-Bekaa-völgyben tovább működik a polgárháború egyik mellékhadszíntere.

A legutóbbi jelentős esemény éppen a hónap elején történt, amikor a libanoni hadsereg – a Hezbollah támogatásával – jelentős dzsihádista csoportot számolt fel az Arszál környéki Vádí al-Aránibban (Nyulak-völgye) és hat fegyveres likvidásálása mellett tizenhatot fogságba ejtett. Az eset azért is kapott sajtóvisszhangot (csaknem kizárólagosan a libanoni és a közel-keleti médiában), mert a letartóztatott dzsihádisták között van Ahmad Nún, az Iszlám Állam - IÁ (الدولة الإسلامية) nyugat-szíriai vezetője. Az Abú Bakr al-Raqqáví mozgalmi nevű dzsihádista korábban Raqqából többször is szerepelt a médiában, mint az IÁ szóvivője, az utóbbi időszakban pedig a szervezet nyugat-szíriai és bekaa-völgyi operatív vezetője volt.

Tavaly már költötték egyszer halálhírét, de az ilyesmit már megszokhattuk. Még az is lehet, hogy az a hír igaz volt, és a most letartóztatott vezető nem is ő. Tulajdonképpen mindegy. A levadászott/elfogott vezetők száma nem egyenesen arányos a dzsihádista csoportok potenciáljának és tevékenységének változásaival. (Lásd: Eötvös bohóc-effektus.)

A belpolitikában azonban továbbra sem látszik a görcs oldódása. Húsz hónapja nincs köztársasági elnök, Tammám Szalám „egységkormánya” egységesen munkaképtelen, gondok vannak a közalkalmazotti bérezéstől kezdve a szemétszállításig szinte minden téren. A hírek szerint a legjelentősebb belpolitikai tényezőnek számító Hezbollah főtitkárát Teheránban gyógyítják. Haszan Naszrallah betegsége komoly kihatással lehet az elkövetkező hónapok eseményeire. Míg az elmúlt év az iráni szövetségesi vonal megerősödéséről szólt, a főtitkár gyengélkedése – az személyek politikai szerepének Libanonban megkerülhetetlen jelentősége miatt – a teheráni politikai tábor politikai potenciáljának csökkenését hozhatja.

Ennek már meg is vannak az első jelei. A nyugatos/szaúdi szövetséges ellentábor vezető szunnita személyisége, Szaad al-Harírí, aki szaúdi és franciaországi emigrációban él, a minap apja Rafíq al-Harírí ex-kormányfő meggyilkolásának tizenegyedik évfordulójára hazalátogatott és keményen odamondogatott Teheránnak. Például ilyeneket: „Libanon nem lesz Szaúd-Arábia-ellenes iráni tartomány.” Kemény szavak. Elemzők szerint ilyen nem hangzott volna el, ha Naszrallah otthon van.

Jelzésértékű továbbá a szintén ex-kormányfő ifjabb Harírí Tammám Szalám regnáló(?) kormányfő meglátogatása után a Irán-ellenes politikai erők elnökaspiránsát, Szamír Dzsadzsa/Geageat, a Libanoni Erők (القوات اللبنانية) politikai formáció vezetőjét kereste fel. Itt ugyan nem állt ki nyíltan a Doktor/Bölcs (Hakím; ez Dzsadzsa beceneve, már egykori orvosi tanulmányai folytán is) mellett, de a látogatások sorrendje mindenképpen azt jelezheti, hogy Harírí, aki az elmúlt időszakban már többször is tett gesztusokat a Hezbollah/Teherán jelöltjének, Michel Aún/Aounnak, Dzsadzsa felé fordul.

Vagy nem. Mert a sajtótájékoztatón meglebegtette a harmadik verziót is: Henri Helu/Helout.

Tehát továbbra sem tudhatjuk, kit akar Rijád Libanon elnökének. Valószínűleg ott is a teheráni diagnózisra kíváncsiak.

Végre visszakaptam az ékezeteimet - hogy parafrazeáljam Márai sirámait. Szegény Sanyi bácsi az ellenkező előjelű folyamatot az annus mirabilis '89-es esztendő februárjában pisztolygolyóval zárta le.

Tényleg, hogyan lesz valaki öngyilkos San Diegoban, a téli nyárban, pálmafák, oceanográfiai intézetek és katonai bázisok árnyékában/szomszédságában? Habár majd' mindenki (Kató, Gábor, Lola, Géza és János) halála után, majd kilencven évesen... Mondák, előtte lőegyletbe járt gyakorolni. Nem bízta a véletlenre. Ebben is alapos volt. Igaz, kicsit szétfolyt betűivel az utolsó naplóbejegyzésében "várta a behívót" és valami olyasmit is írt, hogy "nem sürgetem, de nem is halogatom". A legeslegutolsó mondat azonban árulkodott: "Itt az ideje." Így is lett.

Márainak van egy könyve. Az Istenek nyomában. Ha valaki ismerni akarja az első világháború utáni Közel-Kelet viszonyait, s - mert a mai bajok valamikor ekkor alapozódtak meg - megérteni igyekszik a mostani helyzetet, annak kötelező olvasmány. Kilencven éve, mint német lapok tudósítója tett körutat a térségben, s valahogy úgy politikai újságíróskodott, ahogy azt kell. Alaposan, mélyen és személyes tapasztalatokra alapozva.

Az újságírásból is irodalmat csinált. Akkor még ez volt a divat. (Mint MIX, Adibandi vagy a Logodi utcai mester; többek között.)

És a mondatai... A könyv alig kétszáz oldal (nem egy Garrenek), de több tűpontos megállapítás van benne az akkor éppen drúz lázadás alatt álló Szíriáról, a frissen kreált Libanonról vagy az ugyancsak alakulófélben lévő Szentföldről, mint számos azóta született és agyondicsért politológiai műben.

Tessék elolvasni.

(Márai Sándor: Istenek nyomában, Helikon, 2011.)

Nem maradhat ki. A par excellence omaninak mondott ontozorendszer. (Igy persze ez sem igaz, Marokkoban a Draa-volgyben autozva magam is lattam ilyet, jo tiz eve. Sot, Andaluziaban is talalkoztam a nyomaival.)

Omanban mindenesetre evezredek ota mukodnek. A hegyek talajvizet fuggolegesen furt aknakon a vizhez lejutva rezsutos jaratokon vezetik erre hivatott, a tarsadalomban kulonos megbecsulesnek orvendo sokgeneracios furomesterek a kivant iranyba: a viz igy a hagyek labanal fekvo telepuleseknel bukkan a felszinre bovizu forraskent, ahol aztan - szoros tarsadalmi egyuttmukodest feltetelezve - osztatik szet a lakohazak kozott, majd onnan tavozva lesz belole szinten megosztott ontozoviz.

Zsenialis modszer - erosen hozzajarult a tarsadalmi koheziohoz az elmult evezredekben. 

Es akkor a szokasos helyi nuansz. Eredete egyes (elterjedtebb) velemenyek szerint Perzsiabol kerult ide meg az okorban. Arab torteneszek es nyelveszek persze tiltakoznak. A szo arab eredetu (valoban; a faladzsa jelentese: eloszt, szetoszt, feloszt stb.), igy az egesz csakis arab vircsaft kell hogy legyen . 

Errefele is szamos muzeumban, varban van emberiseg tortenete kiallitas. Ennek resze mindenhol a szokasos tablo: foldtortenet, trilobitakkal, dinokkal, mammutokkal, aztan az ember. 

Akinek tortenete azzal kezdodik, hogy osgabonat nemesit meg kecsket domesztikal valahol a Kozel-Keleten.

A majmos elozmenyek sehol. Persze a vallas tanitasaval nehez is lenne osszeegyeztetni a Tolgymajmot meg az osszes homot.  Mert akkor Adam meg Hava melyek kozul kerulne ki. 

Pedig peldaul a szomszedos Emiratusokban tavaly nem keves varban, muzeumban stb. jartam - valamennyi tagallamban; nagyon tudom ajanlani az Umm al-Qajvajn-i muzeumot, de mindenekelott a dubai varat, mert ilyen is van a Khor Dubai kornyeken nem csak a Wolkenkratzerek - s ott minden skrupulus nelkul ott volt az egesz szarmazas-fa. Meg a legszigorubb vallasi iranyzatu al-Sariqa/Sharja-ban is. 

Hja, ugye - mondjak - az UAE a huszonegyedik szazad allama. Igen - csak aze. 

Most mar itt is egyre tobbszor latom. Nem mintha egy tavalyi meg egy idei egyszeri mintafelvetel relevans lenne, de kialakult bennem egy apro benyomas. Azaz.

Itt is egyre tobbszor latom a fiatalok remito ido- es unalomuzo tevekenyseget, a tengerparton bohom nagy - leginkabb orszaguti - terepjaroval a vizhez minel kozelebb torteno ide-oda autokazasat s kozben fel kezzel a bosz feszbukozast - mindezt pedig allando motorturaztatassal megspekelve. 

Nem azt mondom, hogy mindenki olvasgasson a parton valami jo vastag regenyt, Dosztojevszkijt mondjuk, vagy a helynel maradva, Rabi' Dzsabirt, esetleg egy klasszikust, Taha Huszajnt, vagy a kavezok teraszan filozofiai vitakba bonyolodjon, esetleg egyeb bolcseszkedessel usse el az idot (vagy talan sportoljon), de ez a tomegesse valo ures idotoltes nem vezet jora.

A szomszedban ez mar magas szinvonalon megy. Csak egy pelda: tavaly Abu Dzabiban orakon at figyeltem, ahogy estvefele a hosszu kornison, a hosszukas obol mellett, ahol azt a szlalomrepulos orultseget szoktak volt rendezni, s melyben BP reven mi is surun erdekeltek voltunk, szoval ott a helyi fiatalok napnyugtai programja az volt, hogy - arrafele inkabb nagyon-nagyon lapos - autocsodaikkal fel-ala szaguldoztak fulsiketitoen felporgetve a motort es egyvegteben videoztak magukat. (Es azt stiroltek, ki nezi oket.) Abban a toronyhazas millioben ezen nem csodalkoztam. A betont es az uveget szellemmel is meg kellene tolteni.

Omanban erosen van ilyen szellemi toltoanyag. Nem kellene veszendobe hagyni.

Van Odenseben egy Andersen szobor. Pontosabban Odenseben szinte csak Andersen (es mesefigurai)-szobrok vannak, leven a pszihesen sulyosan hendikepes horroszerzo ott szuletett. De az egyik szobor szamomra kulonosen telitatlalat. Nem is az irorol, hanem Daniarol. Nervezett mualkotas a jardan helyezkedik el es a rettenhetetlen olomkatonara hajazva abrazolja Janos Krisztiant, mikent mar derekig szetolvadt s csak a felsoteste, no meg elmaradhatatlan cilindere koronazta szikkadt feje maradt meg. 

Nekem is ilyen alacsonysag-filingem volt tavaly tavasszal arrafele. Miutan a latohatar - a 173 meter alatti dombok miatt - mindig messzire nyult s legtobbszor felhopaplan zarta felulrol a horizontot, minduttalan azt ereztem, hogy egy alacsony mennyezetes szeles teremben vagyok. S minthafelulrol nyomott volna valami lefele. Mint szegeny Andersent. Fyn szigeten ez hatvanyozottan igy volt, az egy kulon vilagnak tunt meg Danian belul is; talan csak a kis szigeteken, Tasingen meg Samson volt kisse mas a helyzet. De nem nagyon. 

Pedig tapasztaltam mas idojarast is. Alltam kompon, szikrazo napsutesben, a szabad fedelzeten egyedul belefeszulve a viharos tiszta szelbem, vagy tekertem Romo homokdunei kozott fel-felbillentgeto oldalloketekben - ugyancsak tiszta egbolt alatt. Megis az alacsonysagerzes maradt meg bennem. 

Ez jar most a fejemben a Hadzsar-hegyseg nyugati elotereben, az (egyik) volt fovaros es szakralis ibadita kozpont, Nizva hataraban, midon ujra nekivagok a hegyseg atszelesenek; ezuttal a festoi Dzsabal Samsz (Nap-hegy...) alatt. Merthogy itt minden az ellenkezoje. A hegyekben gyakran szurke felhok lognak alacsonyan az egen, ejjel a satorbol kikukkantva suru kod (felho) vesz korul, s altalaban a para nehezit a latast a reggeli orakban. Megis folyamatosan bortonebol-szabadult-sas-lelkem-erzesem van a latvanytol, mint anno PS-nek a lapalytol. 

Persze Oman joval nagyobb mint Hamlet birodalma, meg az eghajlat meg egyebek. De kis orszagban is ereztem mar nagy teret (Libanon), mig nagyban is mindenutt bensosegesseget (Franciaorszag).

Jol ereznie magat az embernek mindenutt lehet. (Na jo, a Pripjaty-mocsarakban, Fukushima kornyeken vagy a Majlu Szuu-volgyben talan nem. De errol mi tehetunk.)

Folytatva az elozo temat.

A napokban jott ki a legujabb allami statisztika, miszerint a vegzos egyetemistak kevesebb mint felenek jut allami allas. Legkonnyebben az egeszsegugyi, szamitastechnikai, mernoki, valamint a vallasi es filozofiai (!) vegzettseguek jutnak viszonylag gyorsan allashoz - az allami szektorban.

A ket utobbi vegzettseg  presztizse es keresettsege szinte mar megidezi a politikaelmeletben platonista muszlim filozofus, al-Farabi (872-951) ideajat a filozifusok vezette tokeletes allamrol (al-madina al-fadila). Ha meg ez is megvalosulna itt, az maga lenne a megtestesult csoda.

De vissza a foldre.

Ez nem volt mindig igy; es a tendencia a rogos ut iranyaba mutat: egyre negezebb allashoz juttani a fiatalokat. 2011-ben a szohari roundaboutnal ok tuntettek egy kicsit. Amig fel nem vonult a rendfenntartas.

Az omani eghajlatban amugy sincs tavasz nevu evszak.

Egy kis szociologia.

Valahol a fovarostol keletre, ahol gozerovel folynak infrastrukturalis es turisztikai beruhazasok (s ennek soran elrettento hegyelehordas, kornyezetalatakitas/pusztitas/szennyezes) szerencsem volt egyutt tolteni fel napot egy gigaberuhazas munkatarsaival. Elsosorban omaniakkal - mert ez esetben ok voltak a fontosak.

Egy emiratusoki ceg epit itt (is) udulokomplexumot szallodakkal, kikotovel, bevasarlokozpontokkal. Es e beruhazas teruleten a kapuban ott dolgozott az omani brigad, akik nelkul kulfoldi ceg nem tevekenykedhet a szultanatusban. Oket is ezert vettek fel. Portasnak. Tulajdonkeppen egy helyre, mert egyszerre, egy idoben dolgoztak ugyanott.

Pontosabban a bejaratnal. Uldogeltek, teaztak, dohanyoztak, jokat ettek (a cigizest leszamitva veluk tartottam) s az ebed utan szunyokaltak a legkondicionalt felvonulasi epuletben.

Kozben pedig egy hatodik szemely - egy indiai vendegmunkas - ellenorizte a ki- es bejovo forgalmat. Mert hat valakinek dolgozni is kell.

A brigad "vezetoje", Abdurrahim elmondta, hogy a kozszfera nem tudja felszivni a novekvo omani munkaerot (meg egyre tobben hagyjak ott allami allasukat - amit megerositett egy volt katona is a sarqijai Askharaban, aki most Szalalaban kereskedik a maganszferaban), igy az allam a maganszektorba igyekszik terelni a munkaerotobbletet. Peldaul ezzel a kulfoldi cegek szamara kotelezo eloirassal. Igy aztan mindannyian kapnak - Abdurrahim elmondasa szerint - nem is kis fizetest, elvannak mint a befott, a munkat meg elvegzi helyettuk mas.

Azert ha ez a tendencia folytatodik, komoly taresadalmi problemakat generalhat.

Vagy inkabb negy. egyszer mar - Kirgisztan kapcsan - kezdtem igy egy bejegyzest. de egyelore maradjuk a haromnal. 

Az orszag fobb arculatairol irnek part sort. Az egymas mellett elo es utkozo hagyomanyokrol. 

Az eszaki partvidek lakossaga a Hormuzi-szorostol (Muszandam) az Arab-felsziget legkeletibb pontjaig, a Ra'sz al-Dzsinz-ig ertelemszeruen mindig az ocean fele tekintett. Mar a magani rezet is itt hajoztak be Mezopotamia fele. Az Indiai-ocean tersegeben e regio lakossaga jatszotta evezredeken keresztul azt a szerepet, amit a Foldkozi- es Voros-tengeren a foniciaiak. Itt szulettek a kistestu, de kulonlegesen strapabiro omani hajok. a kereskedelem miatt a tarsadalom folyamatosan egyutt elt mas kulturakkal, s nyitottsag igy termeszetes volt szamukra. 

Ugyanennek a teruletnek van egy alcsoportja (kis kepzavarral), a Szur-tol a Maszira-szigetig terjedo oceanpart. A kereskedelem (es a halaszat) itt is evezredes multra tekint vissza, az itteni nepek viszint az ujkori omani kolonializacio idejen fokent kelet-Afrikaba orientalodtak, majd amikor a britek kiszoritottak oket onnan, nagy szamu omani telepes - es veluk nem elhanyagolhato tomegu zanzibari - koltozott vissza a mai Sarqija-regioba.

Az angol jelenlet 1890 es a mult szazad otvenes evei kozott tovabbi hatast gyakorolt az egesz eszaki partvidek lakossagara. (Ezt hivtak Omani Partnak, a mai Emiratusok teruletet - plusz Katar es Bahrein - meg Szerzodeses Omannak. tessek elovenni a jo oreg dr. Rado-fele piros vilagatlaszt.) A nyitottsagot tovabb erositette aztan, hogy e videk (fokent Szohar es Barka) lakossaga kapcsolodott be elsokent a szomszedos Emiratusokban (akkor meg nem igy hivtak) az olajbumm miatti epitkezesekbe - vendegmunkaskent. 

Egeszen mas utat jart be a Hadzsar-hegyseg mogotti valodi ertelemben vett Oman. Ennek erosen torzsi felepitesu lakossaga adta az iszlam hajnalan a sajatos, a szunnita es alakulofelben levo siita iranyzatok kuzdelmebol kimaradni szandekozo, az eredeti arab torzsi hagyomanyokat az uj hitbe eroteljesebben beeepito kharidzsita mozgalom nem elhanyagolhato tarsadalmi bazisat, hogy aztan a szelsosegektol eltavolodva maig orizze az ibadita iskolat. Ez a hegymogotti Batina tarsadalmak sajatja. Ezzel egyutt evszazadokon keresztul zart maradt, amit az emlitett foldrajzi kornyezet (egyikm oldalon a Hadzsar-hegyseg, a masik oldalon az al-Rub' al-Khali-sivatag veszi korbe) meg is erositett. Itt - torzsi kornyezetben - sokkal kevesbe evenyesult az idegenekkel szembeni tolerancia, mit a tengerparton. (Azert ebben nincs semmi unikalis: gondoljunk mondjuk a montenegroi tarsadalom part- es hegyvideki kettos arculatara.)

A harmadik regio Zofar. Amely a tortenelem soran igazabol sosem tartozott az eszak fele (az Omani-obol es Hormuz fele) nyitott Omanhoz. Sokkal inkabb kapcsolodott Jemenhez, az ottani kulturakhoz, valamint a kereskedelem reven az Arab-felsziget belso (Hidzsaz) es eszaki regioihoz es a szomali partokhoz; kesobb pedig Zanzibarhoz. A nagy sivatag elzart Omantol. es sajat kultura-tudatot hozott letre ebben a regioban. 

A mai modern Oman megteremtoje, az 1970 ota regnalo Qabusz bin Szaid szultannak  sikerult ezt a harom identitast egybegyurni - vagy legalabbis egymas melle helyezni - az eszaki regio dominanciajaval. (Az egybe gyuras sikeret majd a halal utani esemenyek igazoljak vagy negligaljak.) 

Qabusz tovabbvitte a tortenelmi tradiciot - az ibadita imammatustol kisse elteroen - s otvozte az eszaki-maszqati regio itt ugyancsak tradicionalis toleranciajaval, mikent - a regionak kulonleges statusokat adva - Zofar kulonallo specifikumaival. 

A rendszer eddig mukodik. 

Tekeres kozben eszembe jutott egy mult nyari beszelgetes.

A dusanbei iszmailita kozpontban a kisero munkatars eppen arrol beszelt, hogy merrefele elnek meg hittestvereik. Szoba kerult Oman is. Ezzel kapcsolatban elmondta, hogy igen oda is elvetodtek Indiabol, s fokent az eszakkeleti parton fordultak elo. Viszont osszetuzesbe kerultek az elso szamu vezetojukkel, Aga Khannal.

Eppen azzal, akinek egyszerusegeben impozans mauzoleuma  a mult szazad kozepe ota egyik meghatarozo tereptargya a szamomra a vilag egyik leggyonyorubb latkepenek tartott Asszuannal szemkozti Nilus-part panoramajanak.

Aga Khan kitagadta a mutrahi (Maszqat melleti) iszmailitakat, akik beleolvadtak asz ottani tizenkettes siitakba. Ok ma a lavatija-kozosseg.

(Persze, mint errefele mindig, ennek a tortenetnek is van forditott valtozata. Miszerint az eredetileg teljesen iszmailita lavatikat a Perzsia felol betelepedo tizenkettesek olvasztottak magukba.)

Egy hetes sarqijai tekeres utan logazom a labam es olvasok egesz delutan a szuri (Sur) "strandon".

Egy oratol kihalt a part; az idojaras miatt nem is csodalom. Ebben a hosegben csak a magamfajta idult napimado marad a langolo egbolt alatt.

Aztan fel ot fele jonnek szazaval. Foleg fiatalok. Megy a foci es a kezilabda - nem is amator szinten.

A napnyugtai ima elott fel oraval aztan el is tunik a tomeg. A mecsetek pedig megtelnek - mikent minden imaidoben. Pedig itt nincs mutavva.

Igy is lehet. az omani tarsadalom - mikent a felszigetiek altalaban - erosen tradicionalis. Emellett - a mar emlitett kereskedelmi es "gyarmatositoi" mult miatt pedig kelloen nyitott is vilagra. Az obolbeli arab orszagok kozul igy talan itt sikerult a legjobban a hagyomany es a modernitas osszehangolasa.

Kellett ehhez persze az olaj is, de onmagaban meg nem lett volna elegendo.

Es a tersegbeli stabilitas a kisebbsegek miatt is fontos Oman szamara.

A nagyobb letszamu kisebbsegek egesz tag mozgasteret kapnak. Meg ervenyesulesi lehetoseget. Peldaul volt mar siita (lavati) miniszter a kilencvenes evekben, s szinten kozuluk kerult ki az elso nagykovet asszony.

A beludzsok hagyomanyosan a hadseregben nyomultak, magas tiszti beosztasokat szerezve. Szakertelmuk oly erosnek bizonyult, hogy a hetvenes evekben zajlo zofari haborura ujabb kontingensuket telepitettek be Omanba. (azert azt ne feledjuk: a pakisztani Gwadar tengerparti zonaja 1958-ig omani fennhatosag alatt allt, igy ez a kapcsolat meg szinte elo volt.

Mikent a zanzibariakkal. Ok - elsosorban az omani szarmazasu, mondjuk ex-kolonialistak - nyomulnak az olajiparban es regota kvazi lenyultak a titkosszolgalatokat. Ez utobbi teny nem meglepo: a beduin mentalitasnal sokkal jobban alkalmazkodik e tevekenység vegzesehez a kelet-afrikai multikulti alapu liberalisabb gondolkodas.

A sort meg folytathatnam.

Szociologusok szerint ez a szarmazas szerinti munkamegosztas elonyokkel is jarhat ugyan, de komoly veszelyeket is rejthet hosszabb tavon. Azert remenykedjunk.

Meg a sajtorol.

A diadalmas jelentesek soraba tartozik az a cikkozon, amely az irani gazdasagi embargo feloldasaval foglalkozik. Es benne Oman szerepevel.

Mert otthon, amnnyiben egyatalan foglalkoztak az irani-nyugati atomtargyalasok folyamataval, elo sem kerult a szultanatus neve. Pedig hosszu evek ota Maszqat volt a titkos es/vagy hattertargyalasok egyik fo szintere s az omani kulugyminiszter - es a jelenleg az orszag eros embere - folyamatosan ingazott Teheran es a nyugati nagyvarosok kozott. (Hogy hasonloan sereny munkatarsairol mar ne is szoljak.) Es folyamatosan megjelent Rijadban is, hogy konzultaljon a targyalasokon hivatalosan reszt nem vevo szaudi vezetokkel.

S az ibadita - se ide se oda nem tartozo s e hagyomanyait erosen orzo - szultanatus ugyancsak fontos szerepe a sziraki haboru(k)ban kuzdo felek kozotti szinfalak mogotti kommunikacionak is. Megfordulnak itt a proxy-haboru szervezeteinek kepviseloi (a FSA-tol kezdve az Aszad-kormanyzaton at a Nuszraig es az Iszlam Allamig) es a ket vegso mozgato, Iran es Szaud-Arabia felelos vezetoi is.

Oman buszke erre. De szuksegei is vann erre munakra es a mindket iranyba apolt kapcsolatokra. Az orszag geopolitikai helyzete kivalo es kockazatokkal teli. A felsziget delkeleti fertalya, az Obolbe vezeto Hormuzi-szoros Ur es Uruk ota, a perzsak, arabok, portugalok, hollandok, angolok szamara is strategiai jelentoseggel birt.

Most meg a fekete neduve preselodott egykori laperdok hagyateka folytan az egesz vilag szamara.

Egy omani ujsagot elolvasni valosagos idoutazas. Mint egy Nepszabi a nyolcvanas evekben. Vagy inkabb a hetvenesekben. (Bar az akkori lapszamokat en is csak konyvtarban olvastam - mero onkinzasul.) Es persze ez az ido-problema is kaeuropai szemleletet takar.

Mert nem kell  multba revedve hasonlosagokat keresni: ma - talan "csak" a felekezetisegtol megfertozott libanoni lapokat leszamitva szinte valamennyi arab orszag irott sajtoja ilyen. A kormanyzati termeszetesen, az ugynevezett ellenzeki - ahol van egyatalan - szintugy. (A tevek is ilyenek; az internetes feluletek mas teszta. De azt meg boszen kontrollaljak az erre hivatott szervek.)

Itt az ujsagban: diplomaciai talalkozok, a szultan - illetve mostanaban valamelyik megbizottja(i) - fogadja(k) ikszazenediken nagykovetet, ugyano(k)atad(nak) tejuzemet, baromfifeldolgozot, gaztelepet, autopalyat. Aztan: kovethetetlenul sok statisztika a gazadasag szarnyalasarol, az egeszsegugy latvanyos fejleszteserol, az oktatasba ontott merhetetlen sok penzrol.

Ez utobbi informaciok egyebkent igazak is. Oman kisebb-nagyobb doccenokkel fel evszazada prosperal, de vegkepp nem a kakan-is--csomot-elv miatt, gondok is lennenek. 

Peldaul, ahol ma ejjel az Indiai-ocean partjan a telefonba potyogtetem ezt a szoveget, szoval az eszakkeleti al-Sarqija/Sharqiyah-tartomanyban. Ez a videk, ahol Oman harom alapveto termeszeti arculata (gyonyoru oceanpart, brutalisan megkapo hegyek es klasszikus homokdunes sivatagok) a legszebb formajaban jelentkezik, erosen mas kepet mutatja az orszagnak. Az utak allapota ugyan - mikent egesz Omanban - kivalo es otven kilometeres korzeten belul mindenutt akad egy vadonatuj korhaz es iskola, a telepulesek allapota sok kivanni valot hagy maga utan. A varosok meg hagyjan, de a falusi szegenyseg rendkivul szembe otlo. Kulonosen a fovaros es a szomszedos Emiratusok kozotti altalam tavaly bejart partvideken bagy a mult heten a deli Zofarban tapasztaltakhoz kepest.

Es itt panaszkodni is mernek az emberek. (Meg a gyerekek - gondolom, az otthon hallott szuloi morgolodast adjak vissza teljes oszinteseggel.)

Mintha egy masik orszagban jarnek. nem mintha ez a videk nem fekudne jobban nekem. De nekem fekudjon, az itt elok legyenek elegedettebbek.

Ezt a fajta csaknem nyilt politizalast mashol nem is tapasztalatam. Mert a politika - lasd az emlegett sajtot - nagyjabol a tabu kategoriajaban van. A kulpolitika meg tokismeretlenes egyenlet az atlag omani szamara. Ami meg atjon talan az az, hogy "Sziriaban nagy baj van".

Ujsagot olvasni senkit sem lattam. De venni se nagyon. Amikor egy elemiszeruzletben a penztarnal fizettem az elemozsiamat, a honom alol elokaptam a polcrol levett omani napilap, az al-Vatan aznapi peldanyat, mondvan, hogy ezt is fizetnem. A penztaros holgy elcsodalkozott: ezt itt mi aruljuk? S par percbe telt, amig az egyik kollegaja segitsegevel kideritettek, mennyibe kerul. (Az ar egyebkent - mint az effele termekeknel szokas - ott volt a cimlapon.)

Az otodik evfordulo ele.

De nem unneples gyanant.

Egyszer, a borzalmak elott, az utolso bekeevben csaladomat kalauzoltam Sziriaban. Damaszkuszban a Zablatani-negyedbol indultunk kisbusszal Maalulaba. (Talan remlik a hirekbol; keresztenyek lakta varos, lakoi maig hasznaljak egymas kozott a Jezus-beszekte aramit.) A mikrobuszba vasarnapi misere igyekvo fiatalok utaztak az elso sorban, mogottunk ormenyul beszeltek, a mellettem ulo - egyebirant rendor - elmondta, hogy o Sajkh Badr-bol valo alavita. A sofor meg egesz uton Koran-recitalast hallgatott a radion.

Na, ezt a buszjaratot szuntette meg - felek nagyon hosszu idore - az elmult ot ev.

Kicsit tavol voltam netes lehetosegektol. A deli Zufar lenyugozo volt, az oda- es visszaut huzos. szinten ilyen a keleti resz. Ez sem olyan mint az eszaki part, amely erosen hajaz a videki emiratusokra. Most Szur/Surbol tovabbitom, amit a telefonomba potyogtettem az elmult napokban. 

Parbeszed egy szalalai (Salalah) bankfiokban. 

- Penzt valtanek. 

- Rendben. Az utlevelet kerem - veszi at, majd lapozgatja a passomat a hidzsabos bankkisasszony. - Milyen orszag?

- Hingarija - mondom. 

Hosszan potyogtet meg egerel a gepen. 

- Milyen? Nincs rajta az utlevel elejen - kerdi ujra. 

- Hat az bizony nincs. Ez is a buszke egynyelvuseg-mania resze - gondolom, majd hangosan: - Hingarija vagy al-Madzsar. Esetleg Hungary - sorolom. 

- Se igy, se ugy nincs a rendszerben - mondja vegul. 

Nem is csodalkozom. Nevezett orszag sok rendszerben nincs mar benne. 

- Akkor jelolje ki Uj-Zelandot - mondom es mar kapom is a szultan arcmasaval diszitett rijalokat. 

Zufar-Zofar-i maganyomban estenkent olvasom a Kim Philby-rol lehuzott legujabb bort. 

Es csodalkozom. 

Ez a mu is azt kutatja, mi volt az irgalmatlan nagy arulas titka. Es ehhez is utoszot irt a megcsalt jobarat, az irozseni, John LeCarre. Mikent peldaul ahhoz a sajat konyvehez is, amelyet ugyancsak Pilby arulasa ihletett (Arulas/Suszter, szabo, baka, kem - a Karla-trilogia elso resze). 

LeCarret megertem. Philby arulasa, majd dezertalasa es teljes kitatalalasa a szovjetnek az o ez iranyu palyafutasanak is veget jelentette. De akkor lett volna-e belole ilyen kivalo iro. Kotve hiszem. 

De a lenyeg. Philbyt is az elit egyetemi korkben szervezte be a KGB elodje. Es a harmincas evekben a baloldalisag volt a szalonkepes ertelmisegi mainstream lazadas fo utja. A birodalombol valo kiabrandulast pedig kisse otthonrol hozta. 

Apja St.John Philby Abdullah neven volt a bit hirszerzes embere a Szaud-csaladnal az elso vilaghaboruban. Ezzel egy idoben Th.E.Lawrence-szel. Arabiai Lorinc meg a Szaud-hazzal rivalis hasemitakat gyozkodte - sikeresen - az oszmanok elleni fellepesre - onallo allamot igerven nekik. 

Tudjuk (mily szepen ejtette ezt a szot hasonulas nelkul annak idejen Kadar elvtars!), mindkettojuket atvertek, egyseges arab allam nem jott letre, a hasemitak vegul Irakban is Transzjordaniaban vigasztalodhattak, a Szaud-familia pedig vegul - a tortenelemben harmadszor - vette kezebe a sorsat: ebbol szuletett meg Szaud-Arabia a harmincas evekben. 

Abdullah Philby pedig - Lorinchez hasonloan - erosen kiabrandult a birodalombol. Ot nem erte motorbaleset, mint sportman tarsat, Szaud-Arabiaban es Libanonban eldegelt, megerven a "Kozel-Kelet Svajcanak" fellenduleleset. Es irt egy marha izgalmas oneletrajzot 

Ezt csaknem evente kiadjak arab - eslsosorban szaudi - kiadok. Olvasasa idejen Libanonban tobbszor kimentem a Baszta-negyed muszlim temetojebe a sirjahoz. Ott volt a szelleme. 

(Macintyre, Ben: Kem a csapatban - Kim philby es a nagy arulas, Budapest, Gabo, 2015.)

Oman igencsak elut a felsziget tobbi orszagatol. Nemcsak felekezetisegben (ibaditak) vagy etnikai osszetetelben (az "oslakosokrol" szolvan:  az alapnepesseg fele-fele reszben eszaki es deli arab), de eppen az alabb vazolando gyarmatosztas miatt eros a kelet-afrikai es az indiai szubkontonensrol erkezo hatas is. Oman abban is kulonleges, hogy bar lakoi megoriztek egyfajta arab "ariszokratikus attitudot", ami a beduin kulturalis erzulet mellett az arab, mint kivalsztott nyelv (a Koran nyelve) tarsadalmi szintu ontudata, masresztviszont szinte nyoma sincs a felsziget szunnita lakossaganak nagy reszere jellemzo onertekelesi zavarnak. Hogy egyszerubben fogalmazzak: meg az olajtol megreszegedett kogazdag retegeket is athato Minderwertigkeitsgefuhlnek. 

Mert az bizony - barmennyire is tagadjak - letezo eleme a felszigeti (na jo, leszukitve elsosorban a monarchikus) tarsadalmak jellemvonasainak - hogy ki ne keveredjek e kis hamvasi nemzetkaratkerologiabol. 

Az omaniaknak azonban - irjak az omani szociologusok - "jot tett" a 17-19. szazadi gyarmatositas. Ennek folyomanyakent - megtalalvan a gyorsan lehanyatlott regiobeli portugal/holland es felemelkedoben levo brit gyarmatositas kozotti hezegokat - az omani uralkodok kiterjesztettek hatalmukat Kelet-Afrika csaknem 3000 kilometeres partvidekere, ahol leszarmazottjaik, Zanzibar szultanjai a 20. szazad kozepeig tronjukban uldogelhettek - igaz egyre inkabb valos hatalom nelkul.

De voltak telepeik a Perzsa-obol mindket oldalan vagy az indiai felszigeten. Ez utobbi helyen hivatalosan csak a mult szazad hatvanas eveiben szunt meg a jelenletuk. 

(Es akkor meg nem beszeltunk arrol, milyen fontos szerepet jatszottak az omani partokrol indulo kereskedok es/vagy szufik Delkelet-Azsia - elsosorban Indonezia - eroszak nelkuli iszlam hitre teriteseben. Ez is elo hagyomany Omanban. Es akkor tenyleg nem megyek vissza a tobbezer eves kereskedelmi multra...)

Szoval - igy a helyi tarsadalomtudosok - az omaniak is birodalmukat vesztett birodalmi tudatukat azonban valamikeppen megorzo nep maradtak. Akik az elmult csaknem fel evszazados - elsosorban az olajnak, de egyre inkabb nem csak annak koszonheto - gazdasagi prosperitas soran konnyen fogadtak a joreszt a volt gyarmati teruletekrol erkezo vendegmunkas milliokat. Aki kozul sokan mar a "birodalomepites" ota jelen vannak. 

Az omaniak ilyenforman az Arab-felsziget britjei - mondhatnank. Es bar a mai allami struktura kiepitesenel a tobbi kalozparti emirseghez hasonloan ott sertepelteltek a britek, megis sokban mas palya ez a belso fejlodes soran megszuletett uj monarchiak sorsahoz kepest.