Azt hittem, örökké fog élni. És mondja majd a tutit az egyiptomi politikáról. Főként az aktuális és egykori elnökökről. Aztán mégsem így lett. Tegnap meghalt az egyiptomi, s – a libanoni Gasszán Tuvajní (Gassan Tueni) 2012-es halála után kétségtelenül – az egész arab újságírás doyenje, Muhammad Haszanajn Hajkál (Mohamed Hassanein Heikal).
Emlékszem, amikor több mint negyedszázada először találkoztam a nevével és olvastam sorait a Szabad Tisztek Mozgalmáról, a király elzavarásáról és a nasszeri Egyiptomról, úgy tűnt, mintha egy rém öreg ember emlékezne rém régi történésekről. Valahogy így is volt ez, de még majd’ harminc évet ráhúzott: első kézből tudott mindent, ami az elmúlt hetven évben a Nílus völgyében történt.
Amikor 1989-ben először jártam Egyiptomban szent áhítattal beszélt róla muszlim és kopt, a fővárosban ugyanúgy, mint a kies déli Kom Ombóban. Hogy ő a véleményvezér. Ez igaz is volt, bár akkor már – hivatalos címét tekintve – túl volt a csúcson. Igaz több csúcsot is megmászott rendkívül hosszú és példátlanul termékeny pályafutása során.
Az 1923-ban kereskedő középosztálybeli családba született Hajkál már a negyvenes években megkezdte a cikkek ontását. Először egy szatirikus hetilapnál (Rúz al-Júszuf), majd a szép emlékű Egyptian Gazette nevű újságnál. Első bevetése 1942-ben volt, amikor tudósítóként részt vett a sorsdöntő második al-Alamein-i ütközetben. Hogy még egy érdekességet is említsünk ebből a korai korszakból: 1947-ben elnyerte a Fárúq Király Újságírói Díjat egy kolerajárványról született írásáért.
Mint sok kortársának, neki is alapvető élménye volt az 1948-as első arab-izraeli háború, ahol már tudósítósítóként járt. Írt a koreai háborúról is, majd miután az ébredező pánarab szocializmus eszméi igencsak kedvére valók voltak, hamarosan ott találjuk őt a Szabad Tisztek környékén, amely mozgalomnak már 1952-ben hivatalos szóvivője, lapjának (Ákhir Száat) főszerkesztője lett.
Aztán ő írta Dzsamál Abdunnászir (vagy: Gamál Abd al-Nászir, vagy Gamal Abd an-Nászir, vagy a végletesen rossz, de akadémiailag hogyhogynem elfogadott átírásban: Gamal Abdel Nasszer) beszédeit, így az Egyiptomot 1952 és 1970 között irányító – utolsó össz-arab támogatottsággal s máig élő presztízzsel bíró – elnök politikájának kialakításából igencsak kivette a részét. Ő vetett papírra Abdunnászir nevezetes lemondó beszédét az 1967-es hatnapos háborúban elszenvedett súlyos vereség után, aztán ott volt az elnök halálának pillanatában is, és az ő búcsúzó szavait olvasta fel ezt követően az utód, Anvar al-Szádát (Anvar Szadat). Hogy aztán szintén ő fogalmazza meg Szádát beszédeit; különösen azokat, amelyekkel előkészítette a társadalmi hangulaltot az 1973-as októberi/ramadáni háborúhoz.
1956-57-ben az al-Akhbár újság szerkesztője volt, majd az arab világ legjelentősebb médiumává emelte az al-Ahrám napilapot, amely gyakorlatilag összeforrott a nevével. Pénteki szerkesztőségi cikkeiből, amelyek a Bi-szaráha (Öszintén, nyíltan) alcím alatt futottak, gyakorlatilag kiolvasható volt az egyiptomi vezetés aktuális politikai álláspontja. 1957 és 1974 között volt itt a csúcson: ekkor főszerkesztette a legbefolyásosabb egyiptomi újságot, amely – miután a pánarabizmus gondolata nem kevés szovjet hátszéllel ekkor futott a csúcsra – egyben az arab világ első számú napilapja lett. Közben a kormánypárt Arab Szocialista Unióban (ASZU-الاتحاد الاشتراكى العربى) vezetőségi tag és átmenetileg még miniszter is volt.
Az Abdunnászirral tökéletesen együttműködő Hajkál az utód Szovjetuniótól elforduló és a Nyugat felé nyitó infitáh-politikájával s különösen az Izraellel való békekötéssel már nem volt kibékülve, így Szadat maga mozdította el a főszerkesztői székéből. A vezércikkek mestere azonban továbbra is megkerülhetetlen tényező maradt – nemcsak a média területén. A Szovjetunió közel-keleti és egyiptomi befolyásának csökkenését elsirató könyve (A szfinx és a komisszár) még magyarul is megjelent. Miként egyébként Abdunnászirról írott egyik műve is – Nasszer és kortársai címmel).
Szádát halála előtt több tucat vezető kritikai értelmiségit csukatott le, köztük Hajkált is, hogy aztán néhány év múlva a fürge tollú mester az október 6-i merényletről is alapos, bennfentes hangvételű könyvet rittyentsen (A harag ősze, a Szadat-merénylet).
Hajkal tovább ontotta a cikkeket és könyveket, és mindig ott volt a politika egyiptomi boszorkánykonyhájában, bár olyan jó viszonyban a többi elnökkel nem került, mint a köztársaság-alapító Abdunnászirral. Huszní Mubárak (Hoszni Mubarak) elnökkel többször is konfrontálódott. Egyre több alkalommal kritizálta a növekvő korrupció miatt azt a katonai és gazdasági elitet, amelynek egyébként ő maga csinálója és tagja volt. Mubárak többször letiltatta ez irányú cikkeit, de a továbbra is kikezdhetetlen presztízsű újságíróhoz nem mert nyúlni.
A késői Mubárak-korszakban megtalálta az arab média új zászlóshajója, az al-Dzsazíra televízió, ahol saját műsorban (Maa Hajkál/Hajkállal) egy könyvtárszobában, kellemes-barna lágy miliőben, egy óriási íróasztal mögött ülve mesélhette-anekdotázhatta el Egyiptom elmúlt hetven évét, rém élvezetesen. És tapasztalataim szerint nézte is mindenki, korra, felekezetre való tekintet nélkül. Mindenki annyival osztotta el az általa közölt információkat, amennyivel a mondottakat beilleszthette saját világnézetébe és politikai álláspontjába.
Még Muhammad Murszí rövid regnálása alatt is igyekezett aktivizálni magát: a Muszlim Testvériség-delegálta elnököt igyekezett rávenni a régi rend, a szekulárisok felé való nyitásra. Tudjuk, sikertelenül. Aztán még Abdulfattáh al-Szíszí felé is tett egy gesztust: a választások előtt mellette tette le a voksát, mondván, ő a szükséges jelölt.
Igazi grafomán arab értelmiségi volt. Mindet és mindenkit megírt, bennfentes stílusban – miután igencsak bennfentes volt. A polcon több folyóméternyit tesznek ki a művei. Amellett, hogy megírta az összes arab-izraeli háborút, s valamennyi egyiptomi elnök életrajzát, írt az Öböl-háborúkról, Iránról, Izraelről, az Egyesült Államokról, Európáról, Japánról, Kínáról, utazásairól. S mindezekben elsősorban magáról.
Valahogy kilencven felett is megmaradt egyfajta forradalmárnak. Jellemző talán, hogy az első könyvét 1951-ben az Iránt új útra fordítani szándékozó Mohammad Moszaddeqről (Mosaddegh) írta (Irán a vulkán tetején), az utolsót pedig 2012-ben a Mubárak-korszak végéról és az azt megdöntő tüntetésekről (Mubárak és kora: a pulpitustól a térig). A Tahrír-téri tüntetőket több cikkben támogatta.
Két forradalom foglalta keretbe az életét: a Szabad Tiszteké és a Tahrír-téri. Amelyek közül – a közel-keleti viszonyoknak megfelelően – egyik sem volt forradalom.
Az al-Ahrám és az al-Dzsazíra természetesen hosszan búcsúznak az egyiptomi újságírás ikonjától. A Londonban megjelenő al-Hayat pedig ilyen címet adott a nekrológnak: elment a Tanár.
Én még lettem volna a tanítványa.
