Két hetes emlék. Eszem az ománi búcsúfalafelt a mutrahi bazárban és sóhajtozom. Az Öbölbeli minifalafeltől soha nem laktam jól. Az alig gyerektenyér méretű kenyérbe két kis gombóc és némi saláta szorult. Olyan volt, mint egy dán vagy egy japán éttermi adag. Mert ugye a magyar ember, az a bablevest is háromujjnyi vastag kenyérszeletekkel fogyasztja. Én szeretek ugyan visszafogottan táplálkozni, de annak idején – mondjuk – az aarhusi hamburger igencsak elkeserített. Kábé annyi kalóriával ajándékozott meg, amivel maximum a közeli – egyébiránt csodálatos – városi botanikus kertig tudtam volna elkerekezni. Így meg, a burger elfogyasztása után máris mehettem a legközelebbi Fakta-ba csokiért. Az északi szélben is mindig a keleti szendvicsekért sóvárogtam. Különösen a szíriai bajnok-falafel, a qarjatajni járt lépten-nyomon az eszemben. Az majd’ kétarasznyi hosszúságú volt és – ha az ember szépen kérte – hat gombócot is belenyomott a mualllim faláfil, hogy az egy teljes paradicsomról, a negyedfej káposztáról és a pohárnyi labanról ne is beszéljek. Most meg az IS harcosai ehetik. Ha…

Volt még egy ezzel vetélkedő finomságú „közel-keleti gyorséttermi termék”, Homszban. Az ottani régi buszmeg és a Khálid bin al-Valíd mecset közötti főutcán egymás mellett sorakoztak a sütödék – csaknem qarjatajni színvonalú falafelt (meg sávarmát) árulva. Most meg nincs főutca.

Ezeken a helyeken (is) mind a kilencvenes, mind a nullás években állandóan orosznak néztek. Mondjuk, ruha- és szemüveg-viselési szokásaimat tekintve nem volt ezen csodálkozni való, de a valódi ok inkább az volt, hogy főként a közép-szíriai városokban olyan sokan voltak az oroszok, mint. Katonai szakértők voltak - családtagokkal együtt ezres nagyságrendben. Például a főváros agglomerációjában, Damaszkusztól északkeletre, a Palmürába vezető út mellett volt egy Békásmegyer-méretű lakótelep – csak nekik.

Ezért is csodálkoztam, hogy Oroszország tavalyig kivárt a szíriai polgárháborúba való közvetlen katonai beavatkozással (fegyver jött, szép számmal). Ugyanígy csodálkoztak a szíriai kormánnyal szövetséges/szimpatizáns arab politikai szakírók is, akik folyton azt hangoztatták, hogy Moszkvának túl sok érdeke fűződik a jelenlegi rendszer fenntartásában, hogy ne lépjen fel közvetlenül (értsd: fegyveresen) is.

Most, hogy ez megtörtént, ezek a politológusok azon csodálkoznak, hogy a világ azon csodálkozik: az oroszok nem elsősorban a főellenségnek megjelölt Iszlám Államot vették tűz alá, hanem a többi ellenzéki erő állásait. Ezek az elemzők arról írnak, hogy az orosz erők ilyetén beavatkozása mögött kimunkált koncepció áll.

Mégpedig nem is új gondolat. Az Iszlám Állam és általában a dzsihádisták elmúlt években tapasztalt előretörésének sikeres visszaszorítását/felszámolását a legtöbb politológus – de a nem-szakember értelmiség is – belső/helyi erők által szeretné látni. A Nyugat távoli afganisztáni és a közelben megtapasztalt iraki valamint líbiai katonai beavatkozásainak következményeit megélő értelmiségiek szerint a szélsőségesek felszámolását helyi erőknek kell(ene) elvégeznie. A közvetlen külső katonai (elsősorban persze szárazföldi) beavatkozással szemben a társadalom széles csoportjainak vannak súlyos averzióik. Tetszik, nem tetszik, ezt ismét csak a nyugati fölény – és az ő értelmezésükben az arrogancia és befolyási/kizsákmányolási szándék – megtestesülésének tartják.

Persze az orosz bombázások sem tekinthetők endogén eseményeknek. De Moszkva az elmúlt negyed században is jelentős és az utóbbi években ugyancsak fölerősödött közel-keleti média és titkosszolgálati jelenlétének köszönhetően ügyesen kommunikálja a lakosság felé saját Nyugat- és globalizációellenes politikáját és a - többek között - Szíriával is együtt megélt "kitaszítottság, pária-lét" gondolatát (Ez utóbbi erősen gyökerezik az anno több évtizedes szovjet-szír katonai együttműködésben.). Erre alapozva aztán az említett Aszad-párti politológusok érvelhetnek az orosz beavatkozás mellett.

Ami pedig a légitámadások célpontjait illeti: ebben már nemcsak a kormánybarát szakértők, hanem az arab politológusok széles csoportja egyféle koncepciót lát. A szíriai ellenzék többi csoportjának főként Aleppó-Idlíb térségében erős egységeinek felszámolásával az orosz légierő megteremheti a kormányerők számára, hogy keletnek fordulva – akár háttérbe vonva szövetségesei, Irán és libanoni Hezbollah eddigi nyílt katonai támogatását – felszámolja az IS szíriai jelenlétét; ezzel magának vindikálva a polgárháború felszámolójának, a konszolidátornak a szerepét. Miként tette azt az 1982-es hamai események után a hatalmát megszilárdító dinasztia-alapító Háfiz al-Aszad.

A dolog azonban nem ilyen egyszerű. Oroszország már Szíria föderatív felosztását sem tartja elképzelhetetlennek, ami Bassár al-Aszad végső menekülési útja lehet. (Ez esetben saját befolyási zónájában játszhatná el a stabilizátor szerepet. Igaz, az esetleges utódállamok meglehetősen életképtelenek lennének, és a kialakításukkal együtt járó várható lakosságcserék további tragédiákhoz vezetnének, amelyek újabb évtizedes feszültségeket gerjesztenének a térségben.)

További gondot jelentene, hogy a konszolidátori (társ)szerepkörben ott lehetnek a kurdok is. Törökország pedig – a jelenlegi helyzetben legalábbis – nehezen képzelhető el, hogy ezt az egészet karba tett kézzel nézze végig.

A nyugati beavatkozással szembeni ellenérzések és az orosz beavatkozás „másként értelmezése” azonban számba veendő tényezők az események elemzésekor.