Ma tárgyalt az orosz elnök az iráni legfelső vezetővel. Vlagyimir Putyin a Gázexportáló Országok Fóruma (GECF) nevű szervezet tanácskozására érkezett Teheránba és a reptérről azonmód Alí Khámeneí ajatollahhoz hajtatott.

(Remélem, Vlagyimir Vlagyimirovicsnál nem volt rágógumi. Amikor pár éve egy konferencia keretében volt szerencsém meetingre menni az első számú vezetőhöz, a biztonsági ellenőrzésen egy zsebkendőbe köpött elhasznált és megkeményedett  rágót emelt ki az őr a farzsebemből. Nem tudom, milyen detektor mutatta ki, de szentelt ostyaként mutatta fel s felháborodottan jelezte a főnökének. Végül rövid vallásjogi diskurzus után beengedtek.) 

A találkozó lényege: megerősítették az Aszad-rendszer melletti kiállásukat a szíriai konfliktusban és deklarálták, hogy minden politikai eszközzel azon lesznek, hogy a világ (értsd: a Nyugat) ne kényszeríthesse rá akaratát Szíriára (értsd: ne űzze el a regnáló elnököt).

A szíriai helyzet közös nevezőre hozta a két, a térségben alapvetően rivális országot. Mint az előző posztban szó volt róla, Oroszország és Irán is azon izmozik, hogy maga mellé csatornázza a közel-keleten felhalmozódott frusztrált humánerőforrást. Mindezt annak ellenére, hogy mindkettőjükkel szemben komoly averziónak élnek az itteni társadalmakban.

Moszkva, miközben sikeresen szerzi vissza régi szép szovjet imázsát – és nemcsak az egykori szövetséges arab államok lakossága körében –, otthon igencsak keményen lép fel a hitsorsosokkal szemben. Gondoljunk csak Csecsnyára és általában a Kaukázus pacifikálására, meg a Moszkvával kollaboráló dísz-elnökökre (Ramazan Kadirov pld.) vagy dísz-vallási elöljárókra (Talgat Tádzsuddin főmufti). Oroszország a szíriai polgárháborúba is éppen azért avatkozik bele, mert nem szeretné, hogy onnan begyűrűzzön hozzá az iszlám extremizmus, megzavarva a leszedált, erős állami kontroll alatt álló hazai muszlim közösség békéjét - meg persze az ország stabilitását.

Irán hendikepje pedig alapvetően vallási természetű. (Ha most eltekintünk a Közel-Keleten más értelmű és hagyományú arab-perzsa "nacionalista" ellentéttől.) a világ elnyomottjainak védelmezőjeként történő fellépése az – Irakot, Bahrein és Libanont leszámítva – dominánsan szunnita többségű arab társadalmak nem kis részében talál nyitott fülekre és szívekre, de az a tény, hogy Irán mindezt az akcionalista síizmus köntösében teszi, sokakat elriaszt.

De mind a ketten keményen küzdenek az arab országok válságtársadalmainak kegyeiért. S most együtt a közös – mindkettejük számára más-más okból stratégiai fontosságú – szövetségesért, az Aszad-i Szíriáért.