Oroszország nemcsak a Közel-Keleten folytatja immár többfrontos háborúját a dzsihádista csoportok ellen. Az Iszlám Állam (IS) sejtjeinek észak-afganisztáni megjelenése, illetve a közép-ázsiai volt szovjet tagköztársaságok állampolgárainak nem kis létszámú jelenléte a szíriai-iraki frontokon Moszkvát katonailag is visszatereli az általa egy évtizede elhagyott régióba.

A tádzsik fővárostól harminc kilométerre, Vahdat városában egy benzinkútnál afgán határőrökbe botlottam. A spontán találkozó érdekességét az adta, hogy a település országúton legalább 250 kilométerre van a határtól. A fegyverrel bőven ellátott afgán tisztek elmondták, hogy a szomszédos ország vezetőivel egyeztettek a térségben megnövekedett dzsihádista tevékenység visszaszorítására.

Az aggodalom nem alap nélküli. Az e téren már sokat megélt Afganisztánban az utóbbi hónapokban több régióban is aktivizálódtak a szélsőséges szervezetek, elsősorban persze a tálibok, akik ismét majdnem az északi határvidékig jutottak s Kunduz környékén fordították meg őket a kormányerők és a helyi milíciák. További gondot jelent azonban emellett az, hogy az Iszlám Állam is megjelent az országban. Az IS az év elején deklarálta Khoraszán vilajet létrehozását, amivel a Kelet-Iránt, Afganisztán és Pakisztánt magában foglaló régiót is tevékenysége célterületévé tette. A bejelentést követően eddig már több helyen tartóztattak le IS-tagokat és számoltak fel IS-sejteket a szomszédos Pakisztán határ menti tartományaiban (Nyugat-Vazirisztánban, a Törzsi Területeken, de a fővárosban, Iszlámábádban is). Ugyanebben az időben dróntámadással likvidálták az IS-hez csatlakozó egykori tálib vezetőt, Mullah Abdul Rauf Khadimot).

Az első számú tálib vezető, Omar molla halála után a szervezetben bekövetkező hatalmi vetélkedés szakadást és belső harcokat okozott. Mára ugyan a szervezet élén újra egy vezető (Raszúl molla) látszik megerősödni, a mozgalom támogatói közül azonban éppen a belső szkizma miatt többen is az IS felé fordultak. Nem elsősorban a tálibok hátországát adó vidéki rurális társadalom tagjai, hanem a korlátozott számú, de nagy harci tapasztalattal bíró külföldi kontingens és a városi fiatalok.

Az IS szíriai és iraki sikerei – az iszlamista entitás fenntartását ugyanis már sikerként könyvelhetik el – vonzók a tálibok egy része számára, s nem hagyhatjuk figyelmen kívül a IS jól működő propagandagépezetének hatásait sem. A jelenlegi folyamatok arra mutatnak, hogy az IS toborzása leginkább a kis létszámú jól képzett városi középrétegek fiataljait érik el, akik felsőfokú végzettséggel rendelkeznek, megfelelő affinitással rendelkeznek a radikális iszlamista ideológia befogadására valamint az IS modern telekommunikációs eszközöket alkalmazó globális propagandájára is fogékonyak. További vonzerő e réteg számára, hogy a tálibok territoriális, befelé forduló és retrográd ideológiájával szemben az IS a „modern”, a globális dzsihád eszméjét meghirdető szervezet képében tűnik fel.

Az afgán Tálibán körében már megkezdődött a fluktuáció az IS helyi sejtjei irányába. A helyi tálib vezetők közül is egyre több az átlépők aránya, főként Helmand, Herat és Kandahar tartományokban. Köztük Helmad tartomány különösen fontos szerepet játszhat az IS előretörésében. Innen származott Mulla Abdul Rauf Khadim, az azóta likvidált tálib vezető.
Emellett az IS több pakisztáni iszlamista csoportban is szimpatizánsokra, követőkre, sőt szövetségesekre talált. Ilyenek az IS vezetőjének hűség esküt tett csoport a Tehrik-e-Khilafat (Kalifátus Mozgalom) vagy a Jandullah (Allah Hadserege) és a pakisztáni tálibok közül is vannak csatlakozók.

Az ENSZ jelentése szerint a 36 afgán tartományból már 25-ben mutatható ki az IÁ tevékenysége. Vezetőinek fő motivációja egy hosszú távú stratégia része. A mind kiterjedtebbé váló nemzetközi katonai beavatkozás Szíriában és Irakban már megfelelő a visszavonulási területek keresésére ösztönzi az IÁ stratégáit. A „vissza a perifériákra”-akció már többször bevált a dzsihádista történelemben. Az úgynevezett bukott – valóságosan működő állami struktúrák nélküli – államok és vidékek jó terepei a visszavonulásnak. Ráadásul a két szóba jövő terület (Afganisztán és Líbia/a Szahara-övezet) egyben kiinduló pontjai lehetnek újabb offenzíváknak.

Az előbbi esetében Közép-Ázsia és az indiai szubkontinens, esetlegesen Kína Hszincsiang-Ujgur tartománya irányába, ahol még további kihívások elé állítaná a pakisztáni és kínai vezetést. Helyi politológusok szerint a belső-ázsiai országok jelentős mértékű orosz katonai jelenlét nélkül nem tudnak ellenállni a dzsihádista kihívásnak. A beszivárgás pedig már elkezdődött.

A belső-ázsiai szovjet utódállamokban az államhatalom mindenütt retteg az új alternatívát nyújtó iszlamista szélsőségesektől. Bár a preiszlám (samanizmus) és szúfi tradíciók és a szovjet rendszer vallásellenessége folytán a lakosság legnagyobb része nem vevő az extremizmusra, egyes régiók és egyes társadalmi csoportok táptalajai lehetnek a szélsőséges ideológiáknak.

Üzbegisztánban, ahol a modern iszlamista irányzatok már a szovjet korszak végén jelentkeztek, s ahol a régió legjelentősebb, nemzetközi kapcsolatrendszerrel bíró szervezete, az Üzbegisztáni Iszlám Mozgalom (IMU) szignifikáns társadalmi támogatottsággal bír, a dzsihádistákat legfőbb ellenségének tartó Islam Karimov elnök hatóságai idén tavasszal már több IS-sejtet számoltak fel az ország déli, Afganisztánnal határos városaiban. A régió legvallásosabb társadalmában erős állami kontroll alatt áll a vallásos oktatás. A vallástudomány fellegvárának tartott buharai Mír-i Arab medreszében az egyik vezető tanár azzal büszkélkedett, hogy az évszázados épület falai közül került ki anno a Szovjetunió összes vallási elöljárója Tatársztántól Almatiig. Ma azonban - tette hozzá borúsabb tekintettel - a diákok egyre inkább külföldi (értsd: közel-keleti, pakisztáni) egyetemeken tanulnak tovább, esetenként veszélyes gondolatokat importálva a térségbe.

A belső-ázsiai posztszovjet térségének legveszélyeztetettebb országa azonban Tádzsikisztán. Az országot a kilencvenes évek százezer halottat követelő véres polgárháborúja óta több mint húsz éve vezető Emomali Rahmon(ov) elnök is törvényileg igyekszik korlátozni a radikális iszlamista eszmék térhódítását. A közterületeken tiltják ugyan a hidzsáb és a hosszúra növesztett szakáll viselését - hébe-hóba azonban belebotlik az ember ilyen viseletbe, még a szocreál és ázsiai megalomán építészetet kombináló fővárosban is. A mecsetépítést korlátozzák, s emellett az üzbég példa alapján a vallásos oktatást is kontrollálni igyekeznek – nem sok sikerrel. Ennek oka, hogy elsősorban nagy hagyománya van errefelé a vallásos házitanítóskodásnak, amely bejáratott csatornája a szélsőséges eszmék beszivárogtatásának (is). A lakásokon folytatott nevelést az állam nem tudja ellenőrizni, így az ott képzést kapott fiatalok vallási habitusa a nagy tekintélyű tanároktól függ.

Akiknek száma folyamatosan növekszik. A Dusanbében folyó - ugyancsak szigorú állami felügyelet alatt álló - vallási képzés másik, évtizedek óta bejáratódott útja a külföldi, korábban elsősorban pakisztáni, napjainkban azonban egyre inkább közel-keleti iszlám egyetemeken valló pallérozódás. Már Pakisztánból is érkeztek haza a tálib mozgalom szellemi hátországát jelentő tradicionális deobandi egyeteken tanult fiatal imámok, az egyiptomi, Szaúd-arábiai és más közel-keleti szemináriumokról hazatérő ifjú vallástudósok a helyi hagyományos iszlámmal nem kompatibilis tanai miatt aztán a hatalom is berágott: betiltotta a külföldi ösztöndíjak elfogadását ifjú állampolgárai számára. Ezzel együtt a hazatérő imámok száma növekszik, s miután az állam nem ad nekik mecsetet, illetve hivatalos oktatási lehetőséget, maradnak a lakás-szemináriumok.

A vallási képzésben külföldön részesülő fiatalok pedig folyamatosan érkeznek haza. Az Isztambul-Dusanbe járaton mellettem ülő, arab nyelvű diplomáját a kezében idegesen gyűrő húsz-egynéhány éves srácot a megérkezés után azonnal lekapcsolták a határőrök. Ennek nem csak a diploma az oka, sokkal inkább a hazatérő dzsihádistáktól való félelem.

A szíriai és iraki frontokon tevékenykedő dzsihádista csoportokban (elsősorban az IS soraiban) több százra tehető a belső-ázsiai országokból érkezett harcosok száma, akik közül egyre többen térnek haza - és nem csak a harcoktól való csömör miatt. A IS korábban említett belső-ázsiai stratégiájának munkatársai is érkeznek közöttük. A radikalizálódás érezhető, különösen az ilyen hagyományokkal rendelkező völgyek társadalmában, Garm és Tavildara környékén. Szeptemberben egy volt miniszterhelyettes már az iszlamistákhoz (is) köthető fegyveres felkelést vezetett a térségben, amit a kormány erői brutálisan gyorsan és véresen számoltak fel.

Az állam lépései azonban nem biztos, hogy a tűzoltás felé mutatnak: Rahmon elnök ősszel betiltotta a Tádzsikisztáni Iszlám Újjászületés Pártját, amelynek vezetője Muhiuddin Kabiri - megérezve a jövők szelét - már egy ideje Isztambulban eszi az emigránsok keserű kenyerét.

A tádzsik – és máshonnan figyelő – szakértők úgy konstatálták az eseményt, mint az autoriter rezsimek ilyenkor szokásosan alkalmazott megoldását: a kisebb ellenállás irányába való elmozdulást. Amellett, hogy a Rahmon rezsim gyakorlatilag valamennyi ellenzéki erő saját irányvonalába történő becsatornázására törekszik évek óta, így ez már önmagában „magyarázhatja” a most az iszlamisták irányába tett hasonló lépést, itt is az történt, amit a radikalizálódó iszlamista formációkkal mit kezdeni nem tudó rendszerek tesznek általában. Betiltják a mérsékelt erőket – kaput nyitván a társadalmi igényt így monopolhelyzetben kihasználni képes radikálisok előtt. Ez a veszély fenyegethet Tádzsikisztánban is. Sőt, az üzbég és kirgiz fejleményeket tekintve, egész Közép-Ázsiában.

Mindeközben pedig délről ott van az eszkalálódó afganisztáni helyzet, amely leginkább Tádzsikisztán fenyegeti. Helyszíni tapasztalataim szerint igencsak védtelen a déli határvidék: míg a kínai határon jól karbantartott műszaki határzár fut a néhol hétezer méter magasságba emelkedő egyébként is nehezen járható hegyekben, a tádzsik-afgán határon 1200 kilométer hosszan húzódó Pjandzs és Pamír folyók (a jól ismert Amu Darja felső folyása) mellett csak elvétve fordulnak elő tádzsik sorkatonákból álló járőrök, akinek legfontosabb dolga, hogyan jussanak ivóvízhez. Miközben a nyáron néhol néhány méteresre összeszűkült folyó túloldaláról hallani az útépítő afgán munkások beszélgetését.

A Közel-Keleten aktivizálódott Oroszország itt sem rest: az ügyben nemzetközi koordináció folyik. Miközben Moszkva közel-keleti szövetségese, Teherán is árgus szemekkel figyel az afganisztáni fejleményekre és a keleti szomszéddal határos Khoraszan-tartományban éppen a napokban nagyszabású hadgyakorlatokba kezdett, az orosz elnök látogatókörutat tett a volt szovjet köztársaságokban, majd azok vezetői mentek rapportra a nagy testvérhez. Rahmon tádzsik elnök októberben Szocsiban konzultált Putyinnal s most már biztosra vehető, hogy a 2005-től csak az ország belsejében (Dusanbe, Kulob/Kuljab, Kurgon-Tepa/Kugan-Tyube) állomásozó orosz katonák újra felveszik a déli, több mint 1300 hosszú tádzsik-afgán határ védelmét. Jurij Boriszov védelmi miniszter-helyettes a minap felvette a kilencvenes évek szintjére emelt komoly kontingensek szállítását a tádzsik-afgán határra. A jelenlegi közel ötezer fős, eddig főként az ország belsejében található laktanyákban állomásozó orosz katonai kontingenst megduplázzák és határvidékre telepítik. Az orosz katonai jelenlét hosszan prolongált: a jelenleg érvényes egyezmények értelmében 2042-ig tart. Emellett az elkövetkező években Oroszország 70 millió rubel katonai segélyt ad Tádzsikisztánnak a radikális iszlamisták elleni küzdelemhez.

Moszkva szemében minderre égetően szükség van. A közel-keleti fejlemények Oroszország számára – jelentős iszlám kisebbségei miatt – komoly veszélyforrást jelentenek. A radikális iszlamista mozgalmakat figyelő közel-keleti szakértők már hónapok óta várták, hogy az orosz medve – a Kaukázus védelmében – belegyintsen a Közel-Keletre, majd a számára másfél évszázada hagyományos játszótérnek tekintett Közép-Ázsiába is. A két gócpontba, ahonnan számára veszélyes viharok indulhatnak el.

Moszkva tehát komolyan veszi az IS és a tálib mozgalom afganisztáni mozgolódását. Erőteljes katonai visszatérése a térségbe mégis vegyes érzelmeket indukál. A dél-kirgizisztáni Os városában egy kereskedő ezt így fogalmazta meg: "Az afgán határ ellenőrzése rendben van, az extremistákra semmi szükségünk. Ugyanakkor ezzel megszakadhatnak a tradicionális kereskedelmi kapcsolataink" - és sokat mondóan mosolygott. A város ugyanis az afganisztáni ópiumszállítmányok logisztikai központja.