Algéria nem dőlt be a sog „arab tavasz” során. Ott egyszer régen már majdnem megborult a rendszer. 1991decemberében, amikor – a régióban először – választásokon nyertek az iszlamisták, közbe lépett a hatalmat a függetlenség elnyerése óta kezében tartó hadsereg. Az első fordulóban győztes Iszlám Megmentési Front (الجبهة الإسلامية للإنقاذ/Front Islamique du Salut) így nem juthatott hatalomra – helyette következett a majd’ egy évtizedes polgárháború és százezer halott. 1999-ben aztán a közvetlen katonai irányítás után jött a konszolidátor, az ugyancsak a rendszer részének tekinthető Abdulazíz Butalfíqa/Bouteflika, aki már a hatvanas-hetvenes években is volt külügyminiszter.
Azóta négyszer is újraválasztották, legutóbb tavaly. (Ehhez persze megtörtént az ilyenkor szinte kötelező alkotmánymódosítás: az általában két mandátumra korlátozott elnöki megválaszthatóság kiterjesztése.) Közben azonban a természet is dolgozott/dolgozik; s az elnök megöregedett. A legutóbbi agyvérzéséből teljesen már fel nem gyógyuló, a kerekesszékében egyre nehezebb beszélő Butaflíqa immár mind kevésbé tudja kezében tartani hatalmat.
Pedig szükség lenne rá. Az ország gazdasága összeomlóban, az olajbevételek az elmúlt egy évben – az olajárak zuhanása miatt – felére estek vissza. Mindezt kihat valamennyi gazdasági ágazatra és a rohamosan növekvő munkanélküliségre is.
A napokban az elnök 19 korábbi munkatársa, kormányzó pártbeli (Nemzeti Felszabadítási Front/جبهة التحرير الوطني/Front de Libération Nationale/FLN) beosztottja és barátja írt nyílt levelet az elnöknek, amelyben konzultációra hívja és lépére kéri Butaflíqát.
Lépések voltak az elmúlt időszakban. Ezek arra utalnak, hogy mindenki igyekszik helyezkedni és nyírják egymást a jobb pozíció elfoglalásáért a hatalomörökítés során. Butaflíqa nyíltan senki sem jelöl utódjának, néhány prominens jelöltet azonban már – átvitt értelemben – kinyírt. Köztük a titkosszolgálat élén két évtizede álló Mohamed Mediene-t, aki a mindent tudó eminenciás szerepén kívül még utódként is szóba jöhetett a köztársasági elnöki székben. A többi potenciális jelölt sem éppen a fiatalítás embere. Valamennyien a hatvan éve kezdődött felszabadító háború (1954-1962) veteránjai. Köztük van például Abdulqádir ben Szálih/Abdelkader ben Saleh a felsőház 75 éves elnöke, a kilencedik ikszébe fordult al-Akhdar al-Ibráhími/Lakhdar Ibrahimi, az algériai csúcsdiplomata, vagy a mindössze csak 67 éves Abdulmálik Szallál/Abdelmalek Sellal miniszterelnök.
A rendszer tehát egyelőre nem tud kibújni a hatvan éve vart ruhájából. Butaflíqa tavaly alkotmánymódosítást kezdeményezett, ami a újra két alkalomra csökkenti a köztársasági elnök megválaszthatóságát, s nagyobb beleszólást kíván adni az ellenzéknek. Ez persze nem csak a baloldaliaknak ad nagyobb mozgásteret: ismét előretörhetnek az iszlamisták.
A Szaharában állomásozó al-Qáida-leányvállalat, az AQIM (تنظيم القاعدة في بلاد المغرب الإسلامي) és az Iszlám Állam (الدولة الإسلامية) Líbiában aktív ága (a Saría Segítői/أنصار الشريعة) már árgus szemekkel lesik a Magrib legnagyobb országát; szép zsíros/faggyús falatnak tűnhet a számukra.
Egyelőre azonban marad az elnök egészségi állapotából következő bénultság. Néhányan már pedzegetik az alkotmány 88. pontját, amely kimondja, hogy az első számú vezető egészségi akadályoztatása esetén új elnökválasztást kell kiírni. A vének tanácsa és a fővén azonban nem szándékozik lépni.
1982 novemberében – úgy emlékszem – egy csütörtöki napon boldog kisiskolásként egy boldogtalan korban vidáman ügettem kisvárosunk gyalázatosan kopott szocbeton TIT székházához, a sci-fi filmklubba. Itt hihetetlen műveket vetítettek: volt lengyel, bolgár, román, NDK-s műalkotás, Pirx pilóta kalandjai-stílben – igaz az egészhez valahogy véletlenül, de felejthetetlenül és helyesen odakeveredett a Sztalker is. Nevezett napon elmaradt az előadás, a kékköpenyes bakter mindenkit elküldött – indok nélkül. Akkor már feltűnt, hogy miként a TIT-házon, úgy az SZMT-központon (tessék guglizni, hogy ez mi volt), a rendőrségen meg a Városi Tanács épületén – nem is beszélve a megyei pártbizottság kvázi-felhőkarcolójáról – fekete zászlót lobogtat a szmogos, szürke, nyákos novemberi szellő. Mikor hazamentem a tévében (azon ez egy csatornán) nem a szokásos délutáni műsor ment, hanem egy kopasz ember zongorázott. Egy óra múlva még mindig. Apám találgatott: meghalt Kádár. Aztán újabb óra elteltével még mindig a kopasz ember zongorázott. És este hétkor még mindig. (Asszem, Szvjatoszlav Richter volt az, de tökmindegy.) Aztán siralmas üzemmódban bejelentették a hírt: elhunyt L. I. Brezsnyev. Következett a dokfilm Leonyid Iljics izgalmas életéről, a nagyhonvédő, a moldovai párttitkári évek, az SZKP csúcsain, aztán a "ferdeajkú vén trotty" vidám évei (ezt akkor persze nem így interpretálták...) És jött ilyenkor illőnek tartott szovjet film: a Ballada a katonáról. Vagy az Iván gyermekkora. Vagy a Szállnak a darvak. Vagy az Emberi sors. Erre nem emlékszem tisztán. (Egyébiránt ezek egytől egyik kiváló alkotások, különösen a Tarkovszkij-film, az Iván...) Az elkövetkező években – a szovjet gerontokrácia folyamatos elhullása következtében – aztán rotációban adták ezeket a filmeket.
Kíváncsi vagyok Algírban mi megy majd ezen/ezeken az est(ék)en. Egy jó kis FLN-apologéta műremek, vagy a mai mainstreamnek csak odakacsintva az arab országokban ilyenkor divatos, az iszlám identitást mélyítő Musztafa Aqqád-opusz, az örök Próféta-életrajz, az Üzenet/Riszála (الرسالة). Bármelyik legyen is, ha a film megtekintése után a helyi polgár úgy sóhajt, hogy jövőre is ezt látjuk, semmi nem lesz megoldva.
