Folytatva egy kicsit az előző bejegyzést, még Öböl.

Bahreinben bekeményítenek. A fellebbviteli bíróság a minap három vádlottat halálra, további hetet pedig életfogytiglani börtönbüntetésre ítélt. A vád szerint pokolgépes támadást készítettek elő a főváros, al-Manáma nyugati elővárosában, al-Daj területén. A robbantásban két bahreini rendőr halt meg - meg egy emirátusoki katonatiszt.

Aki úgy került a helyszínre, hogy tagja volt a 2011-es tüntetéssorozatot követő GCC katonai beavatkozás során érkezett nemzetközi egységeknek. A zömében szaúdi katonák mellett ugyanis más GCC-tagországok fegyveres erői is delegáltak csapatokat a baráti segítségnyújtás során. A bahrein tüntetéseknek ugyanis - túl a fiatalok demokratizálódást követelő attitűdjén - a kezdettől fogva felekezeti jellege volt. A lakosság többségét kitevő síiták artikulálták követeléseiket. (Önmaguk szerint ők adják a népesség kétharmadát, a szunniták irányította statisztikai hivatal szerint 45-49%-át.)

2011 márciusában tehát az uralkodó szunnita család+elit kérésére bevonultak a "nemzetközi erők", ami csökkentette, de máig nem szüntette meg az alapvetően konfesszionalista feszültségeket. Így tovább zajlanak a szervezkedések, esetenként, mint a 2014-ben bekövetkező al-Dajh-i eset, merényletek.

A bíróságok pedig egyre-másra hozzák a kemény ítéleteket. Ugyancsak mostani verdikt, hogy négy síita állampolgárt életfogytiglan, hat továbbit pedig 15 évig lesz börtönben, miután "rájuk bizonyították", hogy az Imám hadserege (جيش الامام) néven titkos síita fegyveres csoportot szerveztek.

Évek óta tart a legbefolyásosabb síita politikai vezető, Alí Szalmán pere. Jelenleg kilenc év börtön lebeg a feje felett, de itt még nem mondták ki a végső szót. Szervezetének,a legjelentősebb síita politikai formációnak azonban már befújták a sihtát: július 17-én hivatalosan feloszlatták az al-Vifáq Szervezetet (الوفاق) - felekezeti ellentétek szítása és Iránnak való együttműködés vádjával.

Irán nagy mumusa a kis országnak, amely a történelem során többször volt valamely perzsa állami formáció része. S mindemellett Bahrein mindenkor (legalább a 9.század óta) a síizmus egyik fő területe. Volt idő (a 18.század), amikor a síita ideológiai mainstream hazája volt. S máig az Öböl déli partján húzódó összefüggő síita szállásterület része. Szaúd-Arábia fő síiták lakta vidéke (Keleti Tartomány/الشرقية‎‎)közvetlenül a szigetország közelében található, a nagy síita közösségekkel bíró városok, al-Khobar és al-Qatíf ötven kilométeres távolságon belül találhatók. Nagy a szunnita félelem - akár a történelmi hagyományokat, akár a jelen demográfiai mutatóit nézik.

A szaúdi-iráni izmozásnak számos mellékfrontja létezik.

A Nagy Testvér (vagy életszakaszát tekintve inkább: a Dédpapi) végigjárta a kis tesókat (dédunokákat). Mindenkinek szépen megsimogatta a fejét, szép szavakat suttogott a fülükbe, megbeszélte velük, mit/hogyan tanultak a nagy regionális oskolában, jól viselkedtek-é, s megtárgyalták a jövő évi órarendet. És a megtiszteltek megtisztelve érezték magukat. A rosszcsont kis tesó, illetve dédunoka azonban kimaradt. Miért is?

Szalmán király, szaúd király... tovább nem lehet sajnos versbe helyezni, a luxus repcsik és limuzinok nem konvertálhatók át fakó lóvá (meg egyébként is innen már teljesen sántítana a párhuzam - már ha az szokott sántítani). Szóval a szaúdi uralkodó megválasztása (2015 januárja) óta első körutazását teszi Öböl menti szövetségeseinél. Járt az Emirátusokban, Katarban, Bahreinben, s Kuvaitban zárja a tourt. A szaúdi sajtó igyekszik szavakba önteni az álmokat: az Arab-félszigetet, mint Szaúd-arábiai protektorátust (na jó, szövetségesi rendszert) láttatja. Az erre a célra létrehozott Öböl Menti Államok Együttműködési Tanácsa (مجلس التعاون لدول الخليج‎‎/GCC) - bár a távlati cél egy EU-szerű szoros kooperáción alapuló szövetség - még számos diffúz szegmenssel birkózik. Rijád azonban mindeközben eljátssza a vezető szerepet.

Nagyban segíti ebben a jemeni háború, amelyben a GCC országainak haderejét saját ernyője alatt be tudta szervezni az Irán-támogatta síita hauthík ellen. Erre alapozva a szaúdi média tovább növeli a perzsa mumus veszélyességét valamennyi déli Öböl-államra; azaz folyik a közvélemény folytonos megdolgozása.

Bahreinben, Kuvaitban, ahol számottevő a síita közösség aránya (ez előzőben szimplán többségben vannak), kemény retorziók zajlanak. Az Emirátusok egyre szorosabb iráni gazdasági kapcsolatai is főfájást okoznak Rijádban. (Meg tartanak egy kicsit - nagyon - az új amerikai adminisztráció közel-keleti politikájától is.)

Sokatmondó azonban, hogy Szalmán bin Abdulazíz király nagy körutazása során kihagyta Maszkatot. Omán erősen Rijád begyében van (na, még egy képzavar). A félsziget legkeletibb állama ugyanis éppen a Szaúd-Arábia számára legkényesebb kérdésekben fogalmaz meg külön utas, mondhatni, árnyaltabb álláspontot.

Az első ilyen, hogy Maszkat nem csatlakozott az előző szaúdi uralkodó, Abdulláh bin Abdulazíz 2011-es, a többi GCC-tag által elfogadott agendához, miszerint a térség első számú veszélyforrása Irán. Ez az uralkodói nyilatkozat ugyan nem tartalmazott újdonságot, a GCC létrehozásának annak idején ilyen célja is volt, a 2010-es évekre azonban ez a nyilatkozat megerősítette, hogy a szervezet első számú célkitűzése a perzsa (illetve ténylegesen: a síita) kihívás letörése.

Omán - amellett, hogy az országban jelentős síita (tizenkettes és iszmáílita) kisebbség él, akikkel szemben/velük az államhatalom mindig is egyensúlyozni igyekezett - mint ibádita többségű lakossággal bíró ország mindig is elkülönült az Arab-félsziget újarab monarchiáitól. Azért nevezem így, mert míg Omán - történelmi gyökereit tudatosan felvállalva - évezredekre (lásd a mezopotámiai korban a Magan-i részhegyek történetét) vezeti vissza a múltját, a többi félszigeti ország dinasztiái pár évszázadosak s az iszlám/dzsáhilíja kizárólagos történelmi szemléletmód máig le nem bontott világnézeti építménye az uralkodó. (Vannak ellenható jelek, lásd Madáin Szálih feltárásait vagy az Emirátusok és Katar "vidéki" archeológiáját; de ezekben az országokban a régészet és muzeológia máig inkább nemzetközi business, hogy az összevásárolt rémséges Öböl-múzeumokat meg inkább ne is említsem.)

Tehát Omán, amely Iránnal osztozik a világgazdaságban stratégiai fontosságú Hormuzi-szoros ellenőrzésében, s amely az utóbbi két évtizedben felerősödött Rijád-Teherán (szunnita-síita) vetélkedésben igyekezett középutas, közvetítő szerepet játszani, az utóbbi években valóban tett halvány elmozdulásokat az északi szomszéd irányába. Qábúsz bin Szaíd szultán 2013 augusztusában demonstratív látogatást tett Teheránban s találkozott az abban a hónapban az elnöki széket elfoglaló Haszan Rúháníval. Aki aztán háromnegyed év múlva köszönt be Maszkatba. Rijádban izzadtak, akkor különösen, amikor mindezek után 2015-ben Omán még az esedékes GCC-konferencia megrendezésétől is elzárkózott.

Maszkat fashéba lett a többi Öböl-állammal még jó pár kényes kérdésben. Így az iráni-nyugati nukleáris megállapodást is támogatta (az iráni nukleáris programban szüleszett anyagok egy része ománi kikötőkön keresztül tranzitált a perzsa államból). Maszkat aztán a jemeni háborúban sem vesz részt, sőt most Rijád azzal vádolja, hogy a déli Dzufár/Zofár tartományon keresztül iráni fegyverek jutnak el a síita hauthista erőkhöz. És a harmadik- talán legnagyobb - problémahalmazban, a szíriai polgárháborúban sem állnak egy platformon. Maszkat elzárkózik a nyílt állásfoglalástól, az ománi főváros a szemben (és összevissza) álló felek közötti titkos tárgyalások állandó helyszíne, Rijád (és szövetségesei) pedig nyíltan támogatják a felkelők egyes csoportjait. 

Az uralkodói látogatás elmaradása tehát egyértelmű üzenet volt Maszkat számára. Figyeljünk, milyen irányba mozdul az Arab-félsziget legkeletibb állama. Nem mindegy. Szerintem Teheránban is figyelnek.

 Rendhagyó poszt. Maláj mecsetek úton-útfélen. 

A jemeni polgárháború, vagy inkább az iráni-szaúdi küzdelem egyik hadszíntere, továb zajlik. Néha egy kis tűzszünet, néha harcok, a vége még nem látszik.

Szaúd-Arábia és szövetségesei (a GCC-országok, Omán kivételével) szárazföldi és légi csapatokkal effektíve is jelen vannak, Irán helyi szövetségesei, a hauthí mozgalom pedig ugyancsak folyamatosan érezhetik Teherán támogatását. Iráni szakértők (többnyire a Forradalmi Gárda/IRGC-tisztek és libanoni Hezbollah kiképzők révén) régóta részt vesznek a hauthí csapatok felkészítésben.

Pár hónapja már felmerült, hogy közvetett módon immár iráni fegyverek is érkeznek Jemenbe. Persze naivitás volt azt hinni, hogy ilyen irányú mozgás nem történt/történik, mégis csak most került reflektorfénybe az iráni fegyverszállítás. Jelesül, hogy Ománon keresztül, az Arab-félsziget e legkeletibb államának legnyugatibb tartományán, Dzufár/Zofáron keresztül könnyű- és közepes fegyverzet jut el a hauthista csapatokhoz. Kétségtelen, hogy ez az óriási sivatagos tartomány nehezen ellenőrizhető - leszámítva a Szalálah/Salalah felé vezető egyetlen "transzszaharai" országutat. Igazolhatom, idén télen végigkerekeztem ezen, több ellenőrző pont is van, de az innen nyugatra, a jemeni határ felé futó mellékutak szabad folyosók - nem beszélve a sivatagi határról.

Szóval itt már eddig is volt fegyvermozgatás. Most pedig új csempészútvonalakról esik szó. Irán közvetítőket talált: a fegyvereket először kisebb hajókon Szomáliába (Szomálilandba és Puntlandba) szállítják, majd onnan kerül az Ádeni-öblön keresztül a hauthi címzetteknek. (Zárójelben: nem mostantól.

A szaúdi hátterű sajtó parázik.

Arról nem írnak, mennyi fegyvert juttattak eddig ők a dél-arábiai országba.

Ezidáig a legutóbbi másfél év alatt tízezren haltak meg polgárháborúban. Előtte meg még többen.

Egyszer majd bemutatom végig az Ibart. Most csak egy kis titkáról, ami nem nagyon szerepel a szerbiai bédekkerekben.

Novi Pazar nem közvetlenül az Ibar partján fekszik, tizenöt kilométer a hegyeken át. Most megint felhőpaplanos völgyek és napsütötte alpesek kísértek. Már ennyi is elég lenne, de.

A Balkán két, mindmáig kielégítetlen nacionalizmusa sok síkon feszül egymásnak. Koszovó kérdése csak egy, igaz ma első számú szegmense a szerbek és albánok sok évszázados küzdelmének. (Hogy mikor kezdődött, ne firtassuk. A szerbek szerint akkor, amikor a 6. században ők maguk megjelentek errefelé. Erre tromfolnak az albánok, hogy az ő őseik, az illírek már a rómaiak ellen is, ugye. Ne merüljünk el ebben; nézzük az egészet a Voyager űrszonda perspektívájából...)

A címben nevezett konyhaművészeti/sütőipari termék felett is megy a izmozás. Kié a burek? Ennek kérdésnek kábé annyi értelme van, mint a ki főzött először pörköltet, töltött káposztát, horribile dictu gulyáslevest.

De itt ez is vérre megy. S mondjuk a Szandzsakban ennek annyi pikantériája van, hogy az itteni lakosság a bosnyák etnikumot (?) is behozza a vetélkedőbe. Az albánok szemében aztán mindegy: ha valaki szlávul beszél, nincs esélye a köreikben. A minap mesélte egy tutini ismerősöm, hogy a szomszédos Koszovóban gyakorlatilag nem állnak szóba velük, szandzsáki muszlimokkal. S ennek oka túl a szláv nyelven beszélőktől való zsigeri irtózáson az, hogy a szandzsáki muszlimokat arrafelé "árulóknak", jobb esetben "kollaboránsoknak" tartják. Azaz, ha már annyira nem kedvelik az ortodox szerbeket, miért nem szakadnak ki Szerbiából. Mintha feltétlenül ez lenne az egyetlen megoldás. Láthatjuk, meddig jutott a koszovói projekt.

Novi Pazarban van egy kedvenc burekozóm, a bazár környékén. Jó tíz éve egyszer mulasztom el, hogy degeszre tömjem magam a sa syrom-mal meg a sa mesom-mal.

Most is így tettem, s a joghurt mellett beszélgetés is járt a reggelihez. Az öreg főnök mindjárt horgosi katonaélményeivel kezdte s jött a "hogyvogy?" és a magyar káromkodások. (Asszem, manapság kábé eddig terjed a mi kis civilizációnk.) Aztán a család tagjai következtek a galutban. Ausztria, Svájc, Franciaország. Fotók. Jóllaktam.

Visszacsatolva a kezdő gondolathoz: az is kiderült, hogy e szuper szandzsáki bureket előállító család a délnyugat-koszovói Prizrenből származik. Mondjuk így: az albán nacionalizmus bölcsőjéből.

Ezt szeretem a Balkánban.

P.s. Hozzátennék egy régi bejrúti élményt. A kollégiumban egy ideig egy szobában laktam szandzsáki és (macedóniai, dél-szerbiai és albániai) albán hallgatókkal. A péntek délután mindig ejtőzéssel telt. Ez azt jelentette, hogy hosszas dumálás folyt bősz kólaivás közepette. Úgy öt óra táján kezdett leülni a hangulat, ekkor jött a szokásos albán-jugó összehasonlítás, egyszerűbben: ki volt a faszagyerek: Tito vagy Enver Hoxha. (A polémia- teszem hozzá - vallásos muszlimok között folyt, akik mindkét nevezett álamférfi (ezt már - asszem - így kell írni) alatt megszorításokat/elnyomást voltak kénytelenek elviselni. A nemzeti érzés mégis felüírta az umma közösségét.) Egyre- másra licitáltak egymásra. Ultima rációként azon vitatkoztak - immár kiabálva-, hogy vajon Tito tankjai jutottak-e volna gyorsabban Tiranába vagy Hoxha harcjárművei Belgrádba.

Nem tudom, ki nyert. Én csinálnék egy ilyen videojátékot.

A Golijában láttam már ilyet. Ez a vidék Novi Pazartól és Raškától keletre van, lakói már/még inkább keresztények (attól függően, hogy geográfiai vagy történelmi szemszögből vizsgáljuk a mikrorégiót). A falvak autentikusak. Így mondják a legeslegolvasottabb tiszapalkonyai segédmunkás máig létező hívei. (A Karnevál jó regény, de a Szerző filozófiai elmélkedésétől hadd határolódjak el.)

Tehát szegények a falvak, ahol viszont tényleg él még a hagyományos közösség. Hol keresztény, hol muszlim. (S a kép árnyalásához hozzáteszem - végletesen patriarchális. Hogy ez ma pozitív vagy negatív jelző, ki-ki döntse el maga.)

Azok is vannak itt.

Ma például a tutini piacon nem is egy. Hazara család babakocsival járkált a hétfőn vidékről bejövő termelők és árusok között. A város főterének kedvelt kávézójában (Sahat kula) is meg-megfordulnak egyiptomiak, afrikaiak. Meg az utcákon általában. Általában különösebb konfliktus nélkül.

Szó volt már a Nyugat-Európában dolgozó szandzsákiakról. Nélkülük nem működne itt az élet. S most, hogy Belgrád kissé kiszorítani szándékozik a Szandzsákban igencsak aktív török befektetőket, még nagyobb szükség lesz a messze dolgozók utalásaira.

A vendégmunkások úgy járnak - gépkocsik mellett - buszokkal Németországba, mint máshol a faluból a közeli (?) városba. Van nap, hogy több mint tíz busz indul, csak Tutinól.

Az van ma. És különösebben nem ünnepel senki. Tutinban, aki teheti velünk együtt napfényfürdőzik - két kávézás között. Hogy aztán a második feketeleves után újból járjon egyet, így ütve el az időt a következő török kávé elfogyasztásának idejéig. Emígy egész elviselhető az élet.

S mit (nem) ünneplünk ma? Erős a sejtésem, hogy a tutini utcákon grasszáló polgárok közül nem sokan tudják a választ. És a boldogsághoz - gondolják - nem is kell.

Novi Pazarból két irányból lehet a szerbiai Szandzsák-fertály végállomására jutni. Tutin városa ezer méter felett fekszik, ha szerencsésebb országban lenne, lakói hátradőlve nézhetnék, hogyan tartja el őket a táj. Alpesi fennsík, körülötte ezerötszázas hegyek, délre a kétezres koszovói hegyláncok kéklenek.

Szeretek itt.

Az Ishak paşa sarayı felé vezető főút vége felé van egy kis çayhane. Ott szerettem volt üldögélni Doğubeyazitban, s magamba dönteni pár méregerős török kávét. Utoljára, tudván, hogy miután átlépem a határt kelet felé, jön a végtelenített teatenger s a kistasakos pszeudo-neszkafék világa. De hát Iránba nem kávézni megy az ember. Hogy miért, azt itt nem részletezem - ahhoz komoly tárhelyek kellenek.

Szóval, az utolsó "török" város (macskakörmöztem kurd, örmény, esetleg azeri olvasók számára) említett vendéglátóipari egységében a sildessapkás nap/szél-cserzete arcok felett kavargó cigarettafüstben ott lóg a falon az atatürki szentencia: Türkiye lâik bir ülkedir.

Ez jutott eszembe itt, Novi Pazarban, ahol manapság átlagpolgár és vallási vezető egyszerre fordul Isztambul/Ankara felé. Mi történik a Fényes Portán. Erdoğan most a szultán. Vagy, ha úgy tetszik, a Nagy Testvér.

Kinek országában olyan folyamatok zajlanak, amely egyre inkább erodálja a Törökország szekularitását hirdető fent említett feliratot. Egy új fejlemény: a kormányzó Igazság és Fejlődés Pártja (AKP) a parlamentben benyújtott egy törvénytervezetet, amely erős társadalmi vihart kavart. (Igaz, az utóbbi időben nincs olyan AKP-lépés, ami nem indukálna hasonló reakciókat.) Eszerint a fiatalkorú lányok sérelmére elkövetett erőszaktevők mentesülnének a börtönbüntetés alól, amennyiben hivatalosan feleségül veszik a sértettet.

Ez így elsőre nagyon ütősnek tűnhet (s az országban az utóbbi időben egy sor ütős dolog történt), a valós értelmezés más - s nem különben aggodalomra okot adó.

A törvényt azért terjesztették be, hogy az olyan férfiaknak adjon büntetlenséget, akik a törvényes korhatárt (17, különleges esetekben 16 év) el nem ért lányokkal léptek házasságra - vallási szertartás keretében. Törökországban - éppen az atatürki hagyományok jegyében - a polgári házasságot ismerik el - eddig kizárólagosan - hivatalosnak. Ugyanakkor elsősorban vidéken tovább él a korai házasodás hagyománya, amely a törvényes korhatár alatti nőket is érint. Az ilyen frigyek végül vallási hatóságok, esetlegesen ismerős kádi előtt köttetnek, s már kezdődhet is a - remélt - bő gyermekáldás.

Ez a törvényjavaslat - a kormányzati kommunikáció szerint - éppen erre a szituációra reagál: úgymond segítene azoknak a családoknak (számuk 3000 felett van), amelyekben az államilag illegális frigyben élő apa börtönbüntetést szenved - nemi erőszak vádjával. A hivatalos házasságon kívüli nemi kapcsolat ugyanis - vallási szerződés ide vagy oda, a nemi erőszak tényállásába tartozik.

A törvényjavaslat második fele adja a magyarázatot: a hivatalos házassággal azok a férfiak mentesülnének a börtönbüntetés alól, akik - idézem - "a nemi erőszakot verbáli vagy testi fenyegetés és erőszak nélkül hajtották végre".

Hagyjuk most a formális logika követelte megközelítést. (Meg a gender-szempontokat.) A kormány arra hivatkozik, hogy a törvény visszaadhatja ezeknek a családoknak a kenyérkeresőt, azaz az apát. Ez valóban így lehet. Van azonban a javaslatnak egy sokkal fontosabb dimenziója is. Jelesül az, hogy ezzel a vallási házasság elismerésével kvázi a házassági jogban is fontos lépés történik a szekularizáció lebontására.

Az atatürki mondatot pedig lassan elnyeli a füst a doğubayeziti teázóban.

Update: A kormány kedden este visszavonta a törvényjavaslatot. A fenti elképzelésnek azonban már csak a felvetése is komoly elmélkedésre adhat okot. Tegnap több ezren tüntettek Isztambulban a nők elleni erőszak ellen.

Mindig tartsuk ujjunkat a verőereken. Akár többön (van ilyen szó? - mindegy, hivatkozom a megengedő nyelvészekre) is.

Például innen messze, az ománi uralkodóén. Qábúsz szultán ugyanis ma ismét hús-ér valójában jelent meg egy maszqati katonai parádén. Ez igencsak figyelemre méltó. Utolsó éveiben L.I. Brezsnyev és teljes regnálása alatt J.V. Andropov valamint K.U. Csernyenko főtitkár-elvtársak játszották ezt a szellem-játékot. Fogadtak az emberek: ott lesz-e vajon a Mauzóleum erkélyén az aktuális főbölény? S a vége mindig csúnya lett. Illetve természetes.

Tito elvtárs, kinek fényképe - az obligát goblenbe varrt vagy rézbe vert Kurszíjj-ája mellett - ott lóg valamennyi negyven plusszos szandzsáki alsó-közép és szegény polgár nappalijának a falán - szóval Tito ets. új szerepben jelentkezik - több, mint harminc évvel a halála után.

A szerb kormány ugyanis az utóbbi időben - talán nem függetlenül a Balkánon újból nyomuló oroszok hatásától - kissé odébb pozicionálja magát a közel-keleti katyvaszban. Jelesül az Aszad-kormányzat irányába.

Tulajdonképpen már a legutóbbi - a Büyük Bayramkor - megejtett látogatás alatt feltűnt a nagyhercegség felségjelével ellátott felsőközép kategóriás járművek szubtilis mennyisége. S a dolog nem véletlen.

Miként valamennyi vendégmunkás, az ex-jugók - hogy gyorsan idevessek egy, a mai Zeitgeist által már szinte kötelezővé tett, menőnek tartott unpíszí kifejezést, amit maximum a görögök kedvelnek; elsősorban Macedónia vonatkozásában - is tömbösülnek a galutban. Luxemburgban jó tizenötezer szandzsáki él és dolgozik.

Alább pár Facebook-poszt következik, amelyeket most befejezett balkáni utamon követtem el.

Ismét a csodás Szerbia. Ez nem vicc, aki járt már itt, tudja, miről beszélek, aki meg nem, annak uccu!

Libanonban az is mindig vicces. Illetve nézhetjük annak is. Bár leginkább mindenki (aki hűsöl, kávézik vagy fázik a cédrusok árnyékában) komolytalannak tartja. Mondom: a legfontosabb, hogy ki nyeri az aktuális televíziós agymosó-vetélkedőt. Esetleg, hogy melyik felekezet csapata áll a tabella első helyén. Valamennyi sportágban.

A nagy Ausgleich-nek köszönhetően az már világos, hogy Szaad al-Dín al-Harírí lesz a miniszterelnök. És az is, hogy 30 tagú „nemzeti kormány” lesz, amibe minden belefér, az emígy definiálhatatlan „kormányerők” és az „ellenzék” képviselői is. Azaz „libanoniul” az iráni vonal (Hezbollah&Co.) illetve a nyugatos/szaúdi társaság (ez csak errefelé nem contadictio in adiecto).

Ami a szunnita, síita vagy drúz miniszterjelölteket illeti, nincs is különösebb vita. Annál inkább a keresztény potentátok személye körül. Amúgy a legrosszabb demográfiai mutatókkal bíró keresztény közösség valahol érzékeli, hogy közel a vég. Kis túlzással, bár az általam is sokszor hivatkozott Kamál Díb könyvben (Az öreg híd) mindez tűpontosan van megfogalmazva. Mármint az, hogy a libanoni keresztények (egyébiránt a velük szervesülő szíriaiak is – bár mostanság más környezeti tényezők miatt) lassan elveszítik befolyásukat az ország politikai és egyre inkább gazdasági életében; sőt Díb véleménye szerint ebben az évszázadban cakk-pakk kihalnak/vándorolnak a térségben/ből. (S előtte, meggyőződésem szerint, valamiféle lelkiismeret-furdalás miatt még megdobják Nobel-díjjal Adonist, e – szír-libanoni – közösség irodalmi leképeződését.)

Most olybá tűnik, kimarad a „harmincak kormányából” a hagyományos maronita családi vállalkozás, az Amín al-Dzsemajjil/Gemayel ex-elnök által vezetett, „nyugatos” Libanoni Falangista/Katáib Párt (حزب الكتائب اللبنانية‎‎) és a Szíria-szövetséges Szulajmán Frandzsíja/Frangie-vezette al-Marada Irányzat (تيار المردة‎‎). Ez a két formáció – bár a politikai paletta két oldalán helyezkedik el – nem vett részt Harírí miniszterelnöki szavazásánál a parlamentben. Esetleges kormányból való kimaradásuk azonban sokkal komolyabb háttér-okok miatt valószínűsíthető.

A kormány keresztény minisztereinek kiválasztásáról folyó tárgyalásokat az újdonsült köztársasági elnök, Michel Aún/Aoun-féle Szabad Hazafias Irányzat (التيار الوطني الحر) jelenlegi vezetője, Dzsibrán Bászil/Gibran Bassel és az Aounhoz hasonlóan homo novus (s ráadásul a „háborús újelit” tagja) Szamír Dzsadzsa/Semir Geagea irányította Libanoni Erők (القوات اللبنانية‎‎) folytatták le. S mindjárt ki is golyózták a két legjelentősebb riválist, a Gemayel-családot s az elnöki székre ugyancsak aspiráló és arról a jövőben sem lemondó Frangiet.

A Szíria-vonalat képviselő Aoun ugyanis már látja is az utódját: nevezett Bassel egyben a veje is. Az ő legerősebb egyazon táborbeli riválisa az Aszad-családhoz ezer szállal kötődő Frangie lehetne. Az „ellenzéki ” vezér Geagea meg magát szeretné látni majdan a baabdai elnöki palotában, nem az ősrivális Gemayel-család valamely ifjú titánját. Egyszóval megy a kiszorítósdi – hat évvel a következő elnökválasztás előtt.

Kicsit az egész olyan, mint Karthágóban: a két suffet, „bíró/király” rivalizált és váltogatta egymást az állam csúcsán, miközben a tényleges hatalom a gerousia kezében volt. A vének tanácsát, ez esetben a parlamentet már a muszlimok (s egyre inkább a síiták) birtokolják. A gyengülő keresztény közösség vezetői meg küzdenek a mind szimbolikusabb elnöki posztért. Azért az egy suffeti székért. A hasonlat – mondanák a libanoniak – nem véletlen: a pun birodalom is „libanoni” volt. Tudjuk: Karthágót a legendák szerint Kr.e. 814-ben a föníciaiak alapították. (Meg egyébként is : mindenki libanoni volt.)

Tehát a főszereplők már most helyezkednek. Addig azonban még sok víz folyik majd le a Litanin, az Orontészen meg a vízelvezetés megoldatlanságai miatt a téli esőzések idején folyókká duzzadó bejrúti utcákon. Amikor 2022-ben Aoun mandátuma lejár, elölről kezdődik (?) az egész választási hercehurca.

Október vége felé nyolcvannégy éves korában elhunyt Khalífa bin Hamad Ál Thání sejk, Katar kettővel korábbi uralkodója.

Ez az „korábbi”, hát még a "kettővel korábbi" jelző már önmagában is érdekes a hatalomhoz a halálos ágyig ragaszkodó (meg általában a monarchikus hagyományok szerint abban meg is maradó) arab uralkodók (s államelnökök) körében. Pedig Katarban mondhatni tradícióvá nemesült a trónról való letétel, vértelen puccs formájában.

Nevezett ex 1972 és 1995 között állt az Öböl kis államának élén. Fontos időkben: ekkor tették le a mai – muszáj így írnom, mert megharagszanak – modern állam alapjait, még a hetvenes-nyolcvanas évek mérsékelt vallási légkörében.

A többi félszigeti/öböl-menti monarchiához hasonlóan Katarban is az 1700-as évek óta szerzett döntő befolyást a többi törzs felett a vezető család. Az Ál Thání-família – Kuvait, Bahrein, Maszkat és a hét (ma egyesült) emirátus dinasztiáihoz hasonlóan – a britekkel kötött egyéni szerződések révén szilárdították meg hatalmukat, még ha a középső és északi végeken az oszmánok meg is próbálták befolyásukat ténylegesen kiterjeszteni. Amikor Nagy-Britannia 1970-ben lemondott a protektorátusról, jöhetett a függetlenség. Omán mindig is külön világ volt, Kuvait meg különleges eset (Szaddám Huszajn szemszögéből Irak huszadik tartománya, Irán szemszögéből meg fontos befolyási terep), a „maradék” emírségek aztán maradéktalanul egyesültek volna, ha az Ál Thání és az Ál Khalífa (Bahrain uralkodó családja) nem gondolta volna másként.

Katarban aztán egy évvel a függetlenség 1971-es elnyerése után máris váltás volt. A most eltávozott Khalífa herceg csendes – s valószínűleg brit közreműködésű – puccsal eltávolította unokatestvérét, Ahmad bin Alí emírt a hatalomból, amikor az éppen Iránban vadászgatott. (Ne feledjük, az akkor még a sah országa volt.) Ezt megelőzően persze volt már szinte minden – csak uralkodó és halott ember nem –, ahogy ezt a monarchikus szamárlétra megkívánja. Legutoljára éppen trónörökös – így nem volt nehéz eggyel feljebb lépnie.

Két és fél évtizedes uralkodása alatt aztán Katar begyújtotta a rakétákat. A gazdasági fellendülés egyértelműen az ő nevéhez kapcsolható – köszönhetően a szénhidrogén-készleteknek és az egyre erőteljesebb port-of-trade szerepnek. A kilencvenes években induló kommunikációs forradalom azonban idegen volt az egyre öregedő uralkodó számára.

Ekkor jött a Dohában szokásos lépés: midőn az emír éppen Svájcban időzött (az öbölbeli uralkodók erős affinitást mutatnak a svájci hegyek, valamint a Côte d’Azur tengeröblei s az azokon ringatózó jachtok irányában – most a hajózó személyzet összetétele feletti elmélkedéstől eltekintek), fia, Hamad bin Khalífa átvette a hatalmat, letartóztatta apja vezető munkatársait, s új lapot nyitott az ország történelmében.

Ezeken a lapokon már jóval izgalmasabb dolgokról olvashatunk. Az al-Dzsazíra média-konglomerátum létrejöttéről, Katar tömegkommunikációs regionális vezető szerepéről, az – egyesek szerint – szoft-iszlamista Muszlim Testvériség és más szervezetek befogadásáról és támogatásáról, aztán a sogenannte „arab tavasz” után a térségben aktivizálódó radikális/dzsihádista mozgalmak finanszírozásáról. Ja, és a 2022-es focivébé nyílt, szabályos és korrupciómentes (tudjuk) pályázatának sikeres elnyeréséről.

Aztán azóta már Hamad sejk is a múlt része. 2013-ban úgymond lemondott fia, a jelenlegi emír, az arab vezetők benjáminjának, Tamím bin Hamad Ál Thání javára. Nevezett Tamím sejk – ki a Katari Labdarúgó Szövetség elnökeként véghez vitte a VB-diadalt – festegeti tovább az ország Janus-arculatát. A Nyugat/Amerika-barátét és a regionális iszlamizmus donorjáét.

Visszatérve az elhunyt ex-uralkodóhoz, Khalífa sejk majd húsz évig ette az emigráció keserűjét, Szaúd-Arábiában, az Emirátusokban és európai fővárosokban. 2004 óta élhetett otthon, hivatalos titulusa az „apa herceg” (الأمير الوالد) volt.

Nem-katari források szerint élete végéig házi őrizetben hallgathatta otthon a tenger mormogását.

Qábúsz bin Szaíd szultán a héten fogadta a brit trónörököst, Károly herceget. Az ománi szultán megjelenése a nyilvánosság előtt eseményszámba megy Maszqatban, miután az évek óta súlyos betegséggel küzdő uralkodó hónapokat tölt németországi gyógykezelésen. Legutóbbi jelenésekor, idén januárban éppen az országban jártam, testközelből figyelhettem az ilyenkor szokásos média-körítést és -ködösítést. Szultánjukat azóta, majd tíz hónapig voltak kénytelenek nélkülözni az omániak.

Az igazi kérdés azonban az, ki jön a jelenlegi arab rekorder, a negyvenhat éve trónján ülő uralkodó után. Miután sem gyermeke, sem testvére nincs. Az alkotmány ez irányú passzusairól kettővel ezelőtti ománi kerékpáros terepgyakorlatomon irogattam (elhalálozás esetén felnyitandó szultáni boríték, esetleges névvel, nevekkel), közelebb azonban még nem jutottak a megoldáshoz. Most a legtöbb oddsot a szultán nagybátyjának három gyermeke kapja. (Ez a nagybácsi, Táriq bin Tajmúr egyébiránt - a mindenre figyelő britek mellett - fontos szerepet játszott annak idején, 1970-ben apja hatalomból való eltávolításában)

Az első számú jelölt Aszad bin Táriq bin Tajmúr Ál Szaíd. Az 1954-ben született herceg a nagybácsi elsőszülöttje, anyja szintén a család tagja: Umm Talál bint Nászir Ál Szaíd. Aszad ráadásul Navál bin Táriq testvére, aki rövid ideig Qábúsz egyetlen neje volt volt. Aszad herceg - a jelenleg regnáló uralkodóhoz hasonlóan - szintén a sandhursti katonai akadémián tanult (tehát megfelelően be van ágyazva a posztbirodalmi brit szövetséges uralkodói hálózatba - nézzünk csak körül Jordániától Bruneiig), majd unokatestvér-házassággal a jelenlegi uralkodó testvérét, Badr bint Szaíd-ot vette feleségül. Így mint unokaöcs és sógor a legesélyesebb személy az utódlásban. Ennek megfelelően 2003 óta a szultán személyes képviselője és helyettesítője számos protokolláris eseményen. Ezalatt pedig széleskörű politikai és gazdasági személyi kapcsolati hálót épített ki a térségben, elsősorban a GCC-országokban; több uralkodóval - így például a katari emírrel - szoros barátságban van.

A második befutó helyen most Haitham bin Táriq bin Tajmúr Ál Szaíd áll. Ő ugyancsak 1954-ben született - Táriq nagybácsi egy másik feleségétől, Umm Qajsztól. Dolgozott mint külügyminiszter, majd a kulturális tárca felügyelője. Ő is képviselte már a betegeskedő uralkodót - igaz neki csak Vilmos herceg lagzija jutott. Jelentős gazdasági kapcsolati hálóval (és tőkével...) rendelkezik, ugyanakkor - média-információk szerint - meglehetősen öntörvényű személyiség, amit a kötelezően végletesen kimért viselkedés hazájának tekinthető Ománban nem jó ajánlólevél.

Siháb bin Táriq bin Tajmúr Ál Szaíd Haitham három évvel fiatalabb édestestvére (anya apa ugyanaz). 1994 és 2004 között az ománi haditengerészet parancsnoka volt, jelenleg pedig a szultán tanácsadója. Esélyét valamelyest csökkentheti, hogy az utóbbi időszakban ellentétek mutatkoztak közte és a szultán között.

A további jelöltek közül az első helyen említett Aszad fia, a nyolcvanas években született Tajmúr bin Aszad bin Táriq Ál Szaíd is befuthat. A fiatal herceg 2004-ben - Qábúsz szultán személyes közvetítésével - feleségül vette Zufárí bint Musztahajl bin Ahmad al-Masanít, a szultán unokahúgát. Ománi szakértők szerint a fiatal családtagot azért preferálja az uralkodó, mert korából adódóan a sajátjához hasonlóan hosszú uralkodással tovább stabilizálhatná az országot (és persze a család uralmát). A Wikileaks-iratokból kiderült: az amerikai és nyugati diplomáciai képviseletek is "uralkodásra megfelelő személyként" jellemezték.

A futnak még kategóriából kiemelkedik a miniszterelnök-helyettesi posztot betöltő Fahd bin Mahmúd Ál Szaíd. Több tényező szól ellene: 72 éves kora, valamint az a tény, hogy az uralkodói család mellékágából származik, ráadásul a felesége francia, ami elzárná utódai elől a hatalom-továbbvitel lehetőségét. Továbbá ez utóbbi testvére, Turkí bin Mahmúd Ál Szaíd, valamint fia, Marván bin Fahd Ál Szaíd, a korrupció elleni harc ománi bajnoka. S ott vannak még az uralkodói család egyik másik ágának képviselői: Thaubán bin Siháb bin Fajszal Ál Szaíd leszármazottjai. Ez utóbbiak külön válogatottat alkotnak a versenyben. 

Egyszóval a sor - mint minden gigaméretűre hízott dinasztia esetében - folytatható. Tétre, helyre, befutóra egyelőre nem érdemes tenni.

Az ember három napon belül a helyszínen végigszurkol egy Barca és egy Atleti meccset, s hajlamos elfeledkezni a világ dolgairól. Meg arról, ami egyébként minduntalan foglalkoztatja s nyomasztja. De tökéletes izoláció nem létezik; a világ beszivárog. Ha máshonnan nem, hát ebből készülékből.

Libanonnak elnöke van. Két éves provizórium után. Hurrá!

Nem mintha a cédrusok országának népe különösebben rászorulna egy "valós"köztársasági elnökre, miután - számos déli s most már mind több északi államtársához hasonlóan - a központi kormányzat működésének elégtelen (vagy L. esetében nem létező) volta miatt társadalma a konfesszionalista felosztás alapján, egymástól egyre szegregáltabban szervezi meg önmagát. S miután az iszlám világban az állam gyengesége miatti oktatási/egészségügyi/szociális ellátást "alulról" évszázadok óta a vallási szervezetek organizálják, Libanon mint állam kvázi csak papíron létezik. Helyette vannak a hagyományos klánvezérek (Dzsemajel, Murr, Karámí, Szalám, Siháb, Harb, al-Asz'ad), az új- és vagy hadurak (Berrí, Harírí, Dzsadzsa, Míqátí) vagy az importált organizációk (Hezbollah, Aún) különálló kis (?) világai.

Michel Aún/Aoun megválasztása mégis fontos jelzés a belpolitikai viszonyokról. Újabb jele annak, hogy a demográfia (és hozzá a regionális erőviszonyok) lassan és végletesen szétfeszítik a - miként mindjárt látni fogjuk: mindig - elavult konfesszionális politikai kereteket.

A politika felekezeti felosztása szörnyű terhe az országnak (s még mennyinek!). Közismert, hogy az utolsó hivatalos népszámlálás a francia mandátum ideje alatt történt 1932-ben. S erre épült a független Libanon politikai hatalomfelosztása.

S ez már születésekor sem tükrözte a valós demográfiai viszonylatot. A franciák természetese a keresztények esetében nyomták meg erősebben a tintaceruzát. Így a hivatalos keresztény többség sem volt már meg a függetlenség 1943-as elnyerésekor.

A parlamenti mandátumokat 6:5 arányban osztották fel a keresztények javára, akkor, amikor a két - egyébként önmagában is heterogén felekezet - demográfiai egálban volt, vagy inkább már halvány muszlim többség mutatkozott.

Ráadásul a fajsúlyos pozíciók mind a keresztények, szűkebben a maroniták kezébe kerültek. Máig maronita a köztársasági elnök, a hadsereg parancsnoka, a nemzeti bank elnöke, a statisztikai hivatal irányítója (ez alapvető jelentőségű beosztás) s több kulcsfontosságú biztonsági szervezet, titkosszolgálat főnöke.

Aztán a demográfia tovább dolgozott. A muszlim közösség aránya egyre nőtt, miközben a keresztényeké, akik a demográfiai ciklusosság másik fázisában voltak s a kivándorlási mutatók is magasabb volt a körükben, egyre csökkent.

A politikai konfesszionalista "hatalommegosztás" arányszámai azonban nem változtak. A keretek aztán szépen szétfeszültek, egy kis külső segédlettel (gondoljunk a '70 után kumulálódó palesztin problémára) s jött az egyetlen megoldás - a felekezeti békés egymás mellett élés illúziójában élő libanoni társadalomban - a polgárháború (1975-1992).

Azt azt lezáró Táifi Egyezmény aztán számszakilag megfelezte a hatalmat a muszlimok és keresztények között. Ez akkor már régen túlhaladott volt demográfiailag. S ez a konstelláció ma is érvényes, amikor a keresztények aránya az egyharmad alá csökkent. Miközben a síita közösség lett a legnépesebb (nem kell sok idő a közeljövőben, hogy az abszolút többséget alkossák). S a demográfiai előretörés mellett gazdaságilag is megizmosodtak. Ennek ellenére az állam politikai irányításában fajsúlytalan pozíciókat birtokolnak.

Ma már inkább csak papíron. A libanoni politikai berendezkedésének a konfesszionalizmuson túl ugyanis van még egy fontos szegmense.

Miként a régió történelme során mindig, a stabilitást a vezető felekezetek közötti, a külvilág felé is deklarált konszenzus biztosította. Így volt ez a sihábista (1690-1840) majd a qaimmaqamiya (1840-1861) és a müteserrifiya (1861/64-1920) korszak maronita-drúz hatalmi egyensúlya idején.

A francia mandátum korszakot (1920-1943) követő függetlenség politikai rendszerének viszonylagos stabilitása a maronita Bisára al-Khúrí/Khouri és a szunnita Rijád al-Szulh/Solh közötti National Pact-on alapult.

Ez a maronita-szunnita gentlemen's aggrement biztosította, hogy az oszmán múltban gyökerező szunnita elit és a gazdaságot (akkor még) kiváltságosan birtokló maroniták (valamint szatellitaként más keresztény közösségek) leképezzék a teljes valódi hatalmat jelentő politikai spektrumot.

Ez mára - a demográfiai és gazdasági változások hatására - idejét múlta. A mai legnagyobb létszámú felekezet a síita. Mellettük azonban - vészesen csökkenő számuk ellenére - nemzetközi beágyazottságuk és kapcsolatrendszerük miatt továbbra is jelentős befolyással bírnak a maroniták.

Bár a szintén homo novus Harírí-család jelenléte negyed százada kelti azt az illúziót, hogy a szunniták még tagjai az elitklubnak, valójában kiszorulásuk permanens. Ezt ismerte fel a maronita eliten kívülről érkező egykori katona, self made man-politikus, Aún, akinek 2006 februári találkozója Haszan Naszralláh Hezbollah-főtitkárral - "szerény nyomott véleményem szerint" - mérföldkő az ország történelmében.

A Dzsemajel/Murr/Harb/Dzsadzsa etc. maronita eliten kívülről érkező Aún, akinek családja a mára síksíitává s a Hezbollah központi negyedévé változott Háret Hreik banlieu-ből származik, s kiknek családi temploma - éveken át naponta haladtam el mellette - köztiszteletben és becsben állt a síita társadalmi közegben, felismerte a realitásokat.

Azaz, hogy a jelenlegi demográfiai helyzet és a gazdasági erőviszonyok új, a hosszú távú stabilitást biztosító kiegyezést kíván a jelenlegi két legbefolyásosabb felekezet között. Ennek első lépése volt a 2006-os Mar Mikhael-i egyezmény. (A Haret Hreik és a - részben még maroniták lakta - al-Sijáh-negyed határán található Szent Mihály templomban meetingelt Aún és Naszrallah.)

Mindez már a szírek kivonulása után történt s a mostani fejlemények arra utalnak, az új National Pact - még ha nem is így hívják - beérni látszik. Az ex-tábornok beköltözhetett a Baabda-i elnöki palotába.

Most - mellékszálként - várhatóan miniszterelnöknek választják az Aúnt végül is elfogadó Szaad al-Harírít miniszterelnöknek. Ez azonban nem fogja prolongálni a szunnita hatalmat. Előbb-utóbb hozzá kell nyúlni az alkotmányhoz s a konfesszionalizmus mai politikai leosztásához.

Aún elnöki beiktatási beszédében ígéretet tett, hogy nem engedi országát belekeverni a régióban dúló bonyolult konfliktusokba. Miután Libanon a régió és egy kicsit az egész világ politikai (és vallási) erőinek hagyományos erőfelmérési terepe, s ezt a mezei/hegyvidéki libanoni is tudja, velük együtt az én reakcióm is csak ennyi az elnöki lózungra: ha-ha-ha.

P.s. Írám mindezt az öreg kontinens már mifelénk is (ez is ha-ha-ha) lesajnált déli fertályán, Pedro Calderon szerint a világ legeszesebb népének országában. "A spanyolok a világ legokosabb népe. Tudják, hogyan csináljanak az aranyból követ " - írta a hispán világbirodalom történelmének csúcspontján, a tizenhetedik században. Éles szemű megfigyelés. Tudjuk, a reconquista s a hit lovagjai kiirtották/kiűzték a muszlim és zsidó iparos-kereskedő középosztályt, így a gyarmatokról beáramló arany a németalföldi feldolgozóiparba szivárgott. A spanyoloknak meg maradtak a Calderon által citált improduktív katedrálisok.

Amelyekért persze érdemes ideutazni. Olyan vonattal, amely a Madrid-Barcelona viszonylatban épp az ülepem alatt surrog. S amely soha, de soha nem lesz kicsiny és barátságtalan (EP) hazánk földjén. A szíriuszi világban.

Ez az amit nem láthatunk.

Ezért aztán mindenki szereti boncolgatni.

Kis boncolgatás.

SZÍRIAI RÉSZLEG

Várhatóan a legtovább a kelet-szíriai területeket fogja védeni az IS. Ez Raqqa-Deir az-Zúr környékét jelenti. Amennyiben felszámolják hatalmát az országban (illetve már az azt megelőző időszakban) várható (a vezetők által deklaráltan, illetve szakértők szerint) a fegyveres és a vezetők nagy részét átcsoportosítják – három irányba: többségüket a dzsihádizmus következő „központjának” tekintett Líbiába, illetve az észak-afrikai térségbe (s részben Jemenbe), kisebb részüket folyamatosan hazaküldik – esetenként megbízatásokkal, valamint várható, hogy a fegyveresek egy része Szíriában és a szomszédos Irakban marad, ahol gerillaháborút folytat majd; ez komoly kihívást jelent majd ezekben az országokban a posztháborús időszakban.

IRAKI RÉSZLEG

Amennyiben felszámolják az IS itteni befolyását, a fegyveresek – a szíriai helyzethez hasonlóan – három irányba indulhatnak (Líbia/Észak-Afrika/Jemen, hazatérés, helyben maradás). Várhatóan a helyiek mellett sokan fognak maradni Irakban, tekintve, hogy a központi kormányzat gyengesége miatt itt már hosszú „hagyománya” van a terrorháborúnak. Irakban ez komoly destabilizáló erőt jelent majd. (Ha még van mit destabilizálni – túl a kurd protoállam fennhatóságán.)

JEMENI RÉSZLEG

A közeljövőben – a szíriai/iraki területek zsugorodásával – várható, hogy az itt lévő IS-fegyveresek száma jelentősen növekedni fog. Ez az IS által ellenőrzött területek növekedésével járhat. A másik itt várható (s részben már zajló) folyamat, hogy az IS igyekszik majd társadalmi támogatottságát és befolyását növelni más eszközökkel is: további törzsi vezetők anyagilag ösztönzött megnyerésével, valamint az országban jelentős területek felett befolyást szerzett AQAP teljes vagy részleges megnyerésével.

SZAÚDI RÉSZLEG

Tevékenysége várhatóan erősödni fog Szaúd-Arábiában; különösen amennyiben jelentős területveszteségeket szenvednek el a szíriai/iraki régióban. Ez egyre jelentősebb terrortámadásokban (kormányzati és erőszakszervezeti központok és alkalmazottaik, valamint síita célpontok ellen) fog manifesztálódni.

 KHORÁSZÁN RÉSZLEG

Afganisztánban az IS további terjeszkedése várható. Nangarhar Tartományt az IS vezetése fontosnak tartja a szervezet közép-ázsiai ambíciói miatt. Biorítékolható, hogy tovább folyik majd a szervezet hálózatépítése a Fergána-medencében, elsősorban Osh és Andidzsán városokban.

EGYIPTOMI RÉSZLEG

A szíriai/iraki visszavonulás megerősítheti az IS Sínai-félszigeti jelenlétét, illetve hálózatépítését az egyiptomi városokban.

LÍBIAI RÉSZLEG

Líbia alapvető szerepet játszhat az IS közeljövőjében. A vezetők Líbiát és Észak-Afrikát tartják a legfontosabb alternatív dzsihádista központi területnek. Ennek fényében az IS várható a következő lépéseket teszi Líbiában – kapcsolva az észak-afrikai ambíciókkal.

A legerőteljesebb nyomulást jelenleg a keleti régióban fejti ki a dzsihádista szervezet, ami elsősorban a három megcélzott nagyvárost jelenti: Adzsdábíja– Bengázi – Derna. Az IÁ számára ez az irány tenné lehetővé, hogy a szervezet Egyiptommal határos területekre jusson és a Sínai-félszigeti szövetséges (Jeruzsálem Segítői/ أنصار بيت المقدس) időközbeni dél-líbiai táborokban való továbbképzése után – hosszú távú stratégiai terv keretében – összehangolják tevékenységüket az egyiptomi kormány ellen.

A jelenlegi másodlagos cél a nyugati terjeszkedés Tripoli és a tunéziai határvidék irányába. Ugyanakkor a déli kiképzőtáborokban folyó munka eredményeképpen tunéziai fiatalok nagy számban kapnak katonai felkészítést, így a jövőben akár koordinált egységes dzsihádista fellépés várható a líbiai-tunéziai határvidéken – egyszerre líbiai és tunéziai oldalról. A határon túl dzsihádista sejteket igyekeznek kiépíteni Ben Gardane város környékén, illetve dél-Tunézia más városaiban (Tataouine, Medenine, Gabes, Jerba szigete).

Konfliktus az AQIM helyi erőivel. Az al-Qáida helyi formációjának (az Iszlám Magrib Országainak al-Qáida Szervezete/ تنظيم القاعدة في بلاد المغرب الإسلامي‎ /AQIM) tevékenysége jelenleg erősen korlátozott, rivalizálása az IÁ-mal Líbiában meglehetősen egyenlőtlen.

Várható az is, hogy az IS az egyiptomi határ közelében 200-300 kilométeres mélységben az IS bázisokat és kiképzőtábort hoz létre abból a célból, hogy tevékenységét kiterjessze Egyiptomra is, illetve összekösse akcióit a Sínai-félszigeten működő Jeruzsálem Segítőivel (أنصار بيت المقدس)

Itt az IS-nek komoly regionális céljai lehetnek. Katonai offenzívák várhatók a tengerpart teljes hosszának elfoglalására. Itt – miként már szó volt róla – két irányba összpontosítanak: Tripoli és Bengázi irányába. További fontos stratégiai cél a Gadámesz és térsége feletti teljes uralom. Az itt működnek azok a kiképzőtáborok, ahonnan már eddig is 4500 tunéziai és algériai fegyveres került ki belföldi használatra és exportra. Az IÁ továbbra is törekszik az ország szénhidrogén-ipari létesítményei feletti uralom megszerzése – a jövőbeli anyagi bevételi források biztosítása érdekében, a szíriai/iraki példát követve.

Emellett – nemzetközi hatást gyakorolva – az IÁ szándéka az Európa felé irányuló migráció engedélyezése/támogatása, dzsihádista ügynökök átjuttatása a Földközi-tengeren, Európa destabilizálása. Regionális stratégiájaként pedig várhatóan megerősödik az IÁ regionális tevékenysége a líbiai bázisokról indított offenzívák indításával a szomszédos és környező országokban. Ez utóbbi elgondolás miatt (is) jelentősen növekedett a regionális dzsihádisták jelenléte a líbiai IÁ-ban. A helyi dzsihádista csoportban (a Saría Őrzői) nagyobb számban (százas nagyságrend) harcolnak fegyveresek a környező régióból, elsősorban Maliból, Nigerből és Csádból. A szervezet vezetői igyekeznek kapcsolataikat kiterjeszteni a három legfontosabb észak-afrikai dzsihádista csoport irányába. Ezek a Boko Haram (Nigéria), a Shabab Mozgalom (Szomália) és a rivális AQIM. Dzsihádista website-okon folyó kommunikáció szerint szomáliai és nigériai dzsihádisták szervezett kiképzésre folynak előkészületek a dél-líbiai dzsihádista táborokban.

Amennyiben nem alakul ki erős központi kormányzat, a dzsihádisták további térnyerése várható. Ennek a környező országok biztonságára (elsősorban Tunéziára és Egyiptomra) lehet súlyos hatása.

ALGÉRIAI-TUNÉZIAI RÉSZLEG

Tunéziában a legerőteljesebb a mozgolódás. A kelet-tunéziai Sambi-hegyvidéken (جبال الشعانبي) aktív a dzsihádista Uqba bin Náfi Brigád (كتيبة عقبة بن نافع). Folyamatos az utánpótlás, amely egyrészt a Líbiában működő táborokból (ezekből háromban speciálisan tunéziaiak kiképzése zajlik) érkezik, részben pedig belső toborzás eredménye. Itt egész komplex dzsihádista hálózatok épültek már ki. A mecsetjáró fiatalokra koncentráló munka egy nagyobb hálózat részeként működik. Az IÁ Tunéziában (is) működő PR-szervezete, a Propaganda Szárny (الجناح الدعوي) az egész országban fiatalok ezreit célozta meg a dzsihádista eszmékkel; már eddig sem sikertelenül.

NIGÉRIAI RÉSZLEG

Itt a Boko Haram a szíriai/iraki központtól függetlenül működik, saját, helyi stratégiát követ.

KAUKÁZUSI RÉSZLEG

Tevékenysége a visszatérők számának emelkedésével jelentősen megnövekedhet az elkövetkező időszakban, ami itt súlyos biztonsági kockázatnövekedést eredményez. A szíriai/iraki visszavonulás eredményeként a hazaküldött harcosokat konkrét feladatokkal bízzák majd meg. A biztonsági kockázat ezzel Oroszország nagyvárosaiban is jelentősen nő.

Az IS hálózatépítése – a sziraki deffenzíva ellenére – is tovább folytatódhat. A következő szervezetek fegyveresekkel való ellátását erősítheti az IS a közeljövőben: Anszár al-Dín/Ansar Dine (أنصار الدين), Mali, Egyistenhit és Dzsihád (التوحيد والجهاد), Mali, al-Murábitún (حركة المرابطون), Mauritánia, Kaukázusi Iszlám Emirátus (إمارة القوقاز الإسلامية), Kaukázus, Oroszország, Abú Szajjáf Mozgalom (جماعة أبو سياف), Fülöp-szigetek.

Az IS vezetésének szándéka új régiók bevonása a szövetségesi hálózatba. Ez a törekvés részben a rivális AQ újabb filiáléinak hűségesküjét jelenti. (Főként Jemenben – AQAP – és a Szahara-övezetben – AQIM – erős ez a törekvés.) Az újabb – potenciálisan – bevonandó területek: Délkelet-Ázsia (elsősorban Malajzia és Indonézia), Banglades és India muszlim közösségei, valamint hálózatépítés Európában – a hazatérő harcosok irányításával. A nagyobb muszlim közösségekkel rendelkező országok (Franciaország, Hollandia, Belgium, Németország, Nagy-Britannia) különösen ki lesznek téve ennek a veszélynek.

Várjuk a fejleményeket.

Nagy változások vannak a Közel-Keleten. Úgy kábé a kádesi csata óta, mondjuk.

Most az Iszlám Állam (IS/DAESH/تنظيم الدولة الإسلامية) átrendezése/átrendeződése folyik. A végkimenetel még homályos, a vég sem jelentheti a történet végét. Viszont bizonyos, hogy a szervezeti struktúra, a „hivatalos” territoriális felosztás átalakul. Nézzünk gyorsan körül, mielőtt minden megváltozik. (S az alábbi összefoglalóban lévő struktúra sem teljes már. Sok fogalom mögött nincs valós befolyás, illetve ellenőrzés. Mindenesetre mondjuk így – vagy reméljük –: hatalma csúcspontján ez volt az IS földrajzi felépítése.)

Az IS az általa birtokolt és/vagy műveleti területnek tekintett régiókat TARTOMÁNYOKRA (ولايات) osztja. Ezeket a tartományokat földrajzi elhelyezkedés szerint nagyobb csoportokba, úgynevezett RÉSZLEGEKBE (أقسام) sorolja.

SZÍRIAI RÉSZLEG

• Al-Raqqa Tartomány (ولاية الرقة). Al-Raqqa és al-Tabqa városok környéke.
• Al-Khajr Tartomány (ولاية الخير). Deir az-Zúr és al-Majádín városok környéke.
• Aleppó Tartomány (ولاية حلب). Aleppó és al-Báb és Manbidzs környéke.
• Damaszkusz Tartomány (ولاية دمشق). Al-Hadzsar al-Aszvad környéke, valamint a Jarmúk-negyed egyharmada.
• Humsz Tartomány (ولاية حمص ). Homsz környéke.
• Hamá Tartomány (ولاية حماة). Hamá környéke.
• Al-Bádija/Sivatag/ Tartomány (ولاية البادية). A Szír-sivatag IS által ellenőrzött területei.
• Eufrátesz Tartomány (ولاية الفرات). Albú Kamál és az iraki al-Qáim környéke.

Ami az IS tényleges befolyását illeti, ebben a régióban hatalma jelentős veszteségeket szenvedett az elmúlt hónapokban. Közvetlen fennhatósága van Raqqa, Khajr, Bádija és az Eufrátesz Tartomány nagy része felett. Szórványban jelen van Aleppó térségében és Damaszkusz déli elővárosaiban is. Ugyanakkor jelenléte korlátozott Homsz és Hamá környékén. Miután az IS központi vezetése/adminisztrációja Raqqa környékén működik, ezt a régiót közvetlenül irányítja, a vezetés és a tartományok között közvetlen kapcsolat áll fenn.

A jelenlegi török szárazföldi offenzívák, a szír kormányerők és a pesmergák támadásai, valamint az orosz és nyugati légicsapások miatt várható, hogy az IS-vezetés közvetlen befolyása csökkenni fog ebben a számára központi régióban is.

IRAKI RÉSZLEG

• Ninive Tartomány (ولاية نينوى). A-Mószul és Hamám al-Alíl környéke.
• Kirkúk Tartomány (ولاية كركوك). Al-Huvajdzsa. al-Rijád és al-Rasád környéke.
• Al-Anbár Tartomány (ولاية الأنبار). Ána, al-Qáim környéke.
• Szaladin Tartomány (ولاية صلاح الدين). Nincs tényleges fennhatósága alatt.
• Észak-Bagdad Tartomány (ولاية شمال بغداد). Nincs tényleges fennhatósága alatt.
• Dél-Irak Tartomány (ولاية الجنوب). Nincs tényleges fennhatósága alatt.
• Al-Dzsazíra Tartomány (ولاية الجزيرة). Al-Baádzs. al-Muhallabíja környéke.
• Tigris Tartomány (ولاية دجلة). Al-Sirqát környéke.

Errefelé az IS súlyos veszteségeket szenvedett az elmúlt hónapokban. Most az iraki „központ”, Moszulban végezhetnek „rugalmas elszakadás” a koalíciós erők támadása miatt. Közvetlen fennhatósága egyelőre megmaradt az iraki-szíriai határvidéken (al-Qáim), valamint egyes kisebb nyugat-iraki városok (mint Hávija) környékén.

JEMENI RÉSZLEG

• Áden Tartomány (ولاية عدن). Áden és környéke.
• Hadramaut Tartomány (ولاية حضرموت). A dél-jemeni Hadramaut tartomány egész területe.
• Sabva Tartomány (ولاية شبوة). Sabva környéke.

Az IS közvetlen befolyása igencsak korlátozott az Arab-fésziget déli fertályán. Ténylegesen három, egymástól messze eső, izolált régióban vannak bázisaik: Lawdar, Aden közelében, Tarim, Hadramaut medencéjében és Quszajr tengerparti zónájában. Miután az IS itteni vezetői autonóm módon irányítják az operatív munkát, folyamatos, közvetlen kapcsolat a szíriai/iraki központi vezetéssel nincs. (Itt van viszont legfőbb riválisa a térségben, azaz az al-Qáida helyi szervezete, az ország jelentős részén jelen lévő AQAP.)

SZAÚDI RÉSZLEG

• Nedzsd Tartomány (ولاية نجد). Észak-Szaúd-Arábia.
• Al-Hidzsáz Tartomány (ولاية الحجاز). Közép-Szaúd-Arábia, Mekkával és Medinával.
• Al-Bahrain Tartomány (ولاية البحرين). Kelet-Szaúd-Arábia, az Öböl partvidéke.

Az IS itt tényleges, területi befolyással/bázissal nem rendelkezik. A tartományi felosztás Szaúd-Arábiában ennélfogva teoretikus. Egyes szakértők szerint azonban a SZA-ban tevékenykedő fegyveres csoportok (sejtek) tevékenységének (terrortámadások kormányzati/erőszakszervezeti központok és munkatársaik, valamint síita mecsetek, közösségi terek ellen) koordinálása során a központi IS-adminisztráció számára jelentősége van az ország tartományi felosztásának.

KHORÁSZÁN RÉSZLEG

• Khorászán Tartomány. Gyakorlatilag Afganisztán, Pakisztán egész területét és Irán keleti részeit tekintik e tartomány részének.

EGYIPTOMI RÉSZLEG

• Sínai Tartomány (ولاية سيناء). A Sínai-félsziget.

Az IS tényleges befolyása Sínai-félsziget északi részén aktív Bayt al-Maqdisz Szervezeten keresztül érvényesül.

LÍBIAI RÉSZLEG

• Barqa Tartomány (ولاية برقة). Kelet-Líbia.
• Tripoli Tartomány (ولاية طرابلس). Nyugat-Líbia.
• Fezzán Tartomány (ولاية فزان). Dél-Líbia.

Az IS tényleges befolyása közvetlenül érvényesült az ellenőrzése alatt álló Szirt-tartomány nagy részén.) Ugyancsak az IS kezelése alatt álló területek vannak Líbia Dél-Tunéziával és Algériával határos sivatagos nyugati vidékén Gadámesz-től Gát-oázisig. Az itt élő zömmel berber lakosság nagy része támogatja és/vagy eltűri az Iszlám Állam fegyvereseinek és kiképzőtáborainak jelenlétét. Várhatjuk, hogy itt további építkezést hajt végre az IS.

Az IS fegyvereseinek szórványos aktivitása pedig a következő régiókban tapasztalható: Szabráta/Sabratah (Zawiya-tartomány), Adzsdábija/Ajdabiyah (Al-Wahat-tartomány), Bengázi/Benghazi (Bengázi-tartomány), Derna/Dernah (Derna-tartomány).

Ezen túl az IS mozgó kiképzőtáborokat tart fenn Szabhá/Sabha-ban (Sabha-tartomány), a középső szaharai régióban és Gát/Ghat-ban (Gát-tartomány), a délnyugati szaharai régióban, az algériai határ közelében. A kiképzésben résztvevők részben líbiai és egyiptomi állampolgárok, de a legnagyobb számú nemzetközi brigádok-kontingenst a tunéziaiak alkotják.

ALGÉRIAI-TUNÉZIAI RÉSZLEG

• Tuniszi Tartomány (ولاية تونس). Tunézia területe.
• Algériai Tartomány (ولاية الجزائر). Algéria területe.

Az IS tényleges befolyása: Tunéziában a legerőteljesebb. A kelet-tunéziai Sambi-hegyvidéken (جبال الشعانبي) aktív a dzsihádista Uqba bin Náfi Brigád (كتيبة عقبة بن نافع) az IS helyi leányvállalata. Folyamatos az utánpótlás, amely egyrészt a Líbiában működő táborokból (ezekből háromban speciálisan tunéziaiak kiképzése zajlik) érkezik, részben pedig belső toborzás eredménye. Emellett az IÁ Tunéziában (is) működő PR-szervezete, a Propaganda Szárny (الجناح الدعوي) az egész országban fiatalok ezreit célozta meg a dzsihádista eszmékkel; már eddig sem sikertelenül.

Algériában egyelőre hálózat-építés folyik. Jelenleg az ország Tunézia után másodlagos jelentőséggel bír az IÁ vezetőinek szemében. Ugyanakkor a dél- és délkeleti régióban – együttműködve a tunéziai csoportokkal (elsősorban az Ansar al-Saría - Uqba bin Náfi Brigádok) – sejteket szervez (a Kalifátus Hadserege (جند الخلافة في أرض الجزائر) és akciókat készít elő.

NIGÉRIAI RÉSZLEG

• Nyugat-Afrika Tartomány (الولاية الإسلامية غرب أفريقيا).
• A Boko Haram fennhatósága alatt álló területek a Csád-tó környékén, az alábbi városok vidéke: Bajoga, Asha, Shani, Damaturu Goniri, Banki, Gwoza, Gambano, Bosso (Nigéria), N’guimi (Nigéria), Ngouboua (Csád), Makari, Waza, Guirvidig (Kamerun).

KAUKÁZUSI RÉSZLEG

• Kaukázus Tartomány (ولاية القوقاز).
• Tevékenységi területe: Csecsenföld, Ingusföld, Dagesztán, Kabard-Balkárföld.
• Fontos szerepet játszik az IS Kaukázus térségéből érkező fegyveres-utánpótlásában.

Vége (?)

Bár az iráni vezetés számára az Öbölben élő síita közösségek - a jelenleg prioritást élvező iraki, szíriai és jemeni konfliktus mellett - csak másodlagos szerepet kapnak a fő regionális rivális, Szaúd-Arábia és szövetségesei elleni küzdelemben, Teherán fontos szerepet szán a jövőben ezeknek a közösségeknek. Mert tetszik-nem tetszik, Kerbelá nem ezernégyszáz éve volt - hanem tegnap. (Lásd a már többször említett iszlám időszemléletet.)

Lássuk röviden a GCC-országok síita célközönségét.

A bahreini síiták a lakosság jó hetven többségét alkotják, évszázados családi, kulturális és oktatási/tudományos kapcsolatok fűzik őket Iránhoz. Egy időben (a 17-18. században) Bahrein az iráni vallástudósok egyfajta fő menedéke volt az állammal való konfliktusaik idején. A történelmi kapcsolatok miatt ebben a közösségben viszonylag nagy a fogadókészség az iráni forradalmi ideológia befogadására és elsajátítására. Amennyiben a szunnita uralkodó család síitákkal szembeni politikája nem változik, ez a közösség tovább közeledhet Teheránhoz. Az Irán által támogatott legfontosabb szervezet a több, mint politikai formáció Vefáq Párt (جمعية الوفاق الوطني الإسلامية), amelyet Irán igyekszik még erőteljesebben a saját szövetségesi hálózatába integrálni.

A legnagyobb létszámú, több milliós Szaúd-arábiai síita közösség zöme a Keleti-tartományban él. A fokozódó állami nyomás miatt egyre nagyobb csoportjai (elsősorban a fiatalok) fordulnak Irán felé. Ennek jelentősége abban rejlik, hogy ők alkotják a lakosság többségét az olajban gazdag keleti, északkeleti területeken. Teherán koncepciózusan igyekszik ezt a közösséget magához kötni. E munka eszközei változatosak a prédikátorok iráni hauzákban finanszírozott képzésétől, az erőteljes média-offenzíván át az itt működő síita kulturális/szociális/karitatív intézmények iráni támogatásáig (pénzek, munkatársak).

További radikalizáló tényező az utóbbi években megszaporodó Iszlám Állam/IS- és al-Qáida-merényletek síita célpontok (elsősorban mecsetek) ellen. Ezek, valamint az a tény, hogy az állami média ezeket nem ítéli el egyértelműen, ugyancsak a síiták eltávolodását eredményezi a szaúdi államtól és csökkenti iránta való lojalitásukat.

A Teherán által támogatott legfőbb, illegalitásban működő síita szervezet az Arab Félszigeti Iszlám Forradalom Szervezete/Iszláhíja Mozgalom (منظمة الثورة الإسلامية في شبه الجزيرة العربية‎).

A kuvaiti síiták a lakosság 40%-át teszik ki. Etnikai-történelmi kapcsolatok fűzik őket Iránhoz. Irán igyekszik magához csatornázni a parlament munkájában is részt vevő síita pártot: ez a Nemzeti Iszlám Szövetség (التحالف الوطنية الإسلامية). Az állam részéről érkező nyomás esetleges növekedése és a szaúdi-iráni konfliktus további eszkalálódása s különösen az Irakban várható poszt-IS helyzet esetén síita közösség további radikalizációja várható.

Teherán által támogatott szervezet közé tartozik az imént említett Nemzeti Iszlám Szövetség s az iráni befolyás fontos központjainak számítanak egyes vallási központok, mint a Báqir Imám mecset vagy a Huszejn Imám mecset.

A lakosság kb. 10%-át kitevő katari síita kisebbség radikalizációja nem jelentős mértékű ugyan, de Teherán számára szerepük felértékelődhet, miután Qatar az egyik legfontosabb részvevője a Szaúd-Arábia vezette Irán-ellenes média-offenzívának (gondoljunk az al-Dzsazíra-networkre).

Az emirátusokbeli síiták a lakosság alig 15%-át alkotják, s közülük jelentős a nem tősgyökeres síiták aránya, akik főként Libanonból és az indiai szubkontinensről származnak. Ugyanakkor kereskedők lévén nagyon szoros gazdasági kapcsolatokkal bírnak Iránban. Ezt igyekszik kihasználni Teherán, hogy a közösséget maga mellé állítsa. A libanoni gyökerű síiták, akik főként Dubai és Adzsmán Emirátusokban élnek erőteljesen szimpatizálnak a Hezbollahhal és média-források szerint erős gazdasági szálakkal kapcsolódnak a libanoni szervezethez.

Omán síitái a lakosság néhány százalékát alkotják csak, de a fővárosban (Maszkat/Muthrah) és környékén (Barka, al-Szíb) környékén koncentrálódva fontos gazdasági szerepet játszanak. A hatóságok komolyan tartanak a maszkati közösség (al-Lawátíja) radikalizálódásától (lásd ománi posztjaimat a tavalyi és idei év elejéről), illetve Irán befolyásának növekedésétől. A pénteki imaidők idején nagyarányú rendőri erődemonstrációk zajlanak a mecsetek környékén. Teherán igyekszik jelentős mennyiségű segítséggel (pénztámogatások, ösztöndíjak, gazdasági kapcsolatok felkínálása) magához kötni és ideológiailag átalakítani ezt a közösséget. Amennyiben az Öbölben tapasztalható erőteljes Irán/síita-ellenes szaúdi média-offenzíva tovább erősödik, várható, hogy ez a közösség is a radikalizálódás irányába mozdul el.

Röviden összefoglalva az amúgy röviden összefoglaltakat általánosságban elmondható, hogy Irán térségbeli aktivitását a következő tényezők erősíthetik: további állami elnyomás a síita közösségek irányába, a szaúdi vezetésű média további kampánya a síiták és Irán ellen. , Irán jemeni pozícióinak elvesztése/gyengülése és a GCC államok katonai intervenciójának teljes sikere, vagy egy esetleges dzsihádista terrorakció Iránban és/vagy regionális iráni érdekeltségű célpontok ellen.

Recep Tayyib Erdoğan tegnap filippikázott egyet az ankarai elnöki palotában. Fejtágítást tartott vezető város tisztviselőknek. Kemény, egyenes beszéd volt. És mentes a mismásolásoktól, ami korábban jellemezte a Davutoğu-doktrína megvalósítását célzó politikai (ma már tudjuk, végső soron kudarcos) gyakorlatot. Az ex-egyetemi professzor/külügyér/miniszterelnök általam is számtalanszor említett műve, az először 2001-ben megjelent Startégiai mélység (Ahmet Davutoğu: Stratejik derinlik, Küre Yayınları, 2001. – mellékesen: már van 79. kiadása is!), amely hihetetlenül korszerűen csomagolta politológiai köntösbe Törökország oszmán és belső-ázsiai történelmi örökségének elméleti alapjait, szabott irányt az ország külpolitikájának az Erdoğan-vezette AKP 2003-as hatalomra kerülése óta.

Elemzők már akkor is „neooszmanizmusról” szerettek értekezni, amely véleményt ilyen sarkítottan annak idején én sem osztottam.  A török vezetők politikai retorikájában pedig mindig maximum a szomszédokkal való „nulla problémára”, a közel-keleti és balkáni gazdasági érdekszférára meg a belső-ázsiai-gyökerekre való hivatkozás hangzott el. Direktben az oszmán múlt „restaurációja” nemigen.   

Most aztán Erdoğan nem tartóztatta meg magát. Törökország Moszul felszabadításáért indított offenzívából való kimaradása kapcsán dörgedelmeiben oszmán és szeldzsuk (!) elődökről, nagyapákról beszélt, mint követendő hősökről. Az ő nyomukon lenne megvédhető az ország és érdekei a térségben a mindenfelől áskálódó ellenségektől. Külső hatalmak arra késztetnek bennünket - mondta -, hogy elfejtsük a dicső ősöket, akik Közép-Ázsiától a Közel-Keletig uralták a régiót. Nevén nevezte a síitákat, a mindig áskálódó Nyugatot, és jött a jól bevált kurdozás PKK-val és PYD-YPG-vel.

A kurdoktól való zsigeri félelem ismét az ország területi integritására irányította az elnök figyelmét. Volt sevrès-zés (ez az antant által oktrojált első békeszerződés, amely kábé Közép-Anatóliát hagyta volna meg Törökországnak), lausanne-ozás (ez a kemáli háborúk utáni, a mai határokat – mínusz még az Hatay/Iskenderuni szandzsák, azt majd 1938-ban kapják meg Szíriá…, a franciáktól – biztosította), ami kell. De még érdekesebb volt, hogy Erdoğan felemlegette a Misak-ı Millî-t.

A „Nemzeti Paktum”-ot 1920. január 28-án fogadta el még az oszmán szultanátus parlamentje, az állam szétszedését ellenző felkelők korábbi hónapjaiban lebonyolított kongresszusainak (Erzurum, Sivas) határozatai alapján, a megszálló antant csapatok jelenlétében. Ebben Nagyjából a mai Törökország határainak megfelelő térképet terjesztettek be. Nagyjából, miután a követelt terület délen és keleten mélyen be- és lenyúlik a mai szomszédos országok területeibe. Észak-Szíria és Irak északi fele cakk-pakk e határokon belül esik. Erdoğan sajnálkozását fejezte ki, hogy Lausanne-ban végül az ’”alapító atyák” „lemondtak” ezekről a területekről. Amelybe bőven beletartozott Kirkúk is. Meg persze Moszul.

Elnézegetve a Misak-ı Millî térképét viccesen meg is jegyezhetném, hogy nemcsak a kurdok/irakiak meg a szírek gondolkozhatnak a Cumhurbaşkanı szavainak mögöttes értelméről, hanem bolgár EU-honfitársaink és – természetesen – a trákiai görögök, beleértve Szalonik városának lakóit. (Bár ez utóbbiak gondolnak erre száz éve folyamatosan – jószerivel nem is maradt nyoma a városban a fél évezredes oszmán jelenlétnek. És hogy „finomítsak” a képen: Thesszaloniki csak egyes Misak-ı Millî-változatokban szerepelt, mint a török állam része. Meg egyébként is a paktum szerint Kelet-Trákiában népszavazás döntött volna a hovatartozásról.)

Végül aztán az egészből nem lett semmi, jöttek az antant-csapatok – a görögökkel kiegészülve. Aztán jött Mustafa Kemal. Sevrèsből Lausanne lett. Úgy látszik azonban a fejekben ott van még a régi térképek. Lehet, hogy a Misak-ı Millî emlegetése csak szónoki fogás az amúgy erősen kiélezett sziraki helyzet miatt. Előrángatásának ideje azonban elgondolkodtató.

Nagy rétor ez Receb Tayyib!

P.s. Végre van magyar kiadása is Startejik derinlik-nek! (A.D. Startégiai mélység, Antall József Tudásközpont, 2016.) Ideje volt! A nálunk megszokott spéttel akkorra jelent meg, amikorra a történések lassan túllépnek rajta.

Áll a bál a tunéziai iszlamista Nahda Párt (حزب حركة النهضة) háza táján. Meg úgy általában az országban. A szervezet alapítója, spiritus rectora, Rásid al-Gannúsí/Rached Ghannouchi a minap hosszabb interjúban értekezett az Iszlám Állam-IS (الدولة الإسلامية) mibenlétéről. A biztosítékokat az verte ki, hogy az iszlamista politikus az IS-t a "dühös (frusztrált) iszlám" megnyilvánulási formájának nevezte és nem volt hajlandó teljes mértékben elítélni. Azaz nem tette meg a "közösségen kívül helyezés", a takfír (تكفير) lépését, mondván, hogy az nem nyilvánítható ki senkivel szemben sem, aki kimondja és hiszi a sahádát (الشهادة‎‎), azaz az alapvető hitvallást.

Gannúsíra rögtön ráugrott az egész politikai vezetés és a média. A Nahda először nyilatkozatban finomított (igaz, a takfír elvetését ebben sem módosították), majd a médiában a párt más vezetői oltottak tüzet. A Konzultatív Tanács (مجلس الشورى) vezetője, Abdulkarím al-Hárúní/Abdelkrim Harouni a televízióban magyarázta a bizonyítványt, majd Gannúsí a párt Facebook-oldalán fejtette ki - nagyjából ugyanazt a véleményét. Annyi - beszédes - magyarázattal, hogy az IS léte és tevékenysége csak az Irakban és Szíriában tapasztalt síita előretörésre adott válasz. A "kilengésekről" ezúttal sem volt szó.

Gannúsí véleménye nem egyedülálló a szunnita vallási vezetők körében. Ha eltekintünk az állami alkalmazott hivatalos vallási funkcionáriusok megfelelően média-hangolt elítélő nyilatkozataiktól, láthatjuk, hogy számos, egyébiránt mérsékeltnek tekinthető vezető a lavírozást választja a határozott elítélés helyett az IS vonatkozásában. Általában félelemből; az IS elítélésével ugyanis a szunnita közösség tagjaiban azt a látszatot keltheti, hogy oppozíciójával az "ősellenség" síiták ellen fegyveresen egyedül fellépő szervezetet kritizálja. Ez pedig - tetszik-nem tetszik - e vallási vezetők számára a hívők elfordulásával járna.

Bár az iszlám világ társadalma alapvetően nem homogén, ez az opportunista vélemény elhangzik a mecsetek minbarjairól A Balkántól Ománon át Malajziáig. Hogy csak az elmúlt hónapokbeli személyes tapasztalataimat említsem.

Most, hogy keleten gőzerőre kapcsolt az IS elleni katonai offenzíva (Moszul) - bár a teljes és gyors győzelem, s különösen a post bellum helyzet felől azért még bujkál az emberben egy kis kétely - minden jel ara mutat, hogy a dzsihádisták Észak-Afrikába csoportosulnak s a "központ" szerepét a líbiai filiálé veszi át. Ez nem újdonság. A régió vallási/politikai vezetői pedig - nyilatkozataikban - lavíroznak. A történelmi tapasztalat szerint ez hosszú távon nem állítja meg a társadalom radikalizációját. 

Ami megállíthatná, azt - tudhatjuk Jenny von Westphalen hites urától - valahol a gazdaság és az államigazgatás környékén kell keresni.