Tulajdonképpen már a legutóbbi - a Büyük Bayramkor - megejtett látogatás alatt feltűnt a nagyhercegség felségjelével ellátott felsőközép kategóriás járművek szubtilis mennyisége. S a dolog nem véletlen.
Miként valamennyi vendégmunkás, az ex-jugók - hogy gyorsan idevessek egy, a mai Zeitgeist által már szinte kötelezővé tett, menőnek tartott unpíszí kifejezést, amit maximum a görögök kedvelnek; elsősorban Macedónia vonatkozásában - is tömbösülnek a galutban. Luxemburgban jó tizenötezer szandzsáki él és dolgozik.
Gondoljunk bele: ez a történelmi régió szerb oldalán élő lakosság csaknem tizede. S ráadásul a többségük a színmuszlim tutini és a majdnem az Novi Pazar-i opština lakosságából tevődik ki, így a luxemburgi szandzsáki közösség egyben kompakt muszlim kisebbség is.
Akiknek hazautalásai nélkül - kiegészülve a bajorországi/müncheni és beči szandzsáki Gastarbeiterek (használatos még ez a kifejezés?) pénztranszferével - nem működne maga az anyaföld, a Szandzsák. (Mostanság egyre inkább, hogy a szerb kormány nagy török-barátsága éppen hanyatlóban van.)
Ez a közösség, a hazai rokonsággal együtt egyébként erősen EU-belépés-párti. S a szandzsáki lakosság úgy zusammen, szintúgy.
Igaz, az elmúlt években meg-megfordulva kedvenc falucskámban, a montenegrói határvidéken svejci miliőben megbúvó Đerekarében, már többször hallottam a szarvasmarha-tenyésztő gazdákat aggódni. (A tejmarha itt a fő/egyetlen bevételi forrás.) Ők valami olyasmit éreznek, hogy a belépéssel versenyképtelen gazdálkodásuk miatt nekik egy jussuk lesz: annyi meg egy csatos bambi.
