iszlám és politika

Manyasz Róbert Kázmér blogja

Végre

2016. november 04. 09:20 - politics&islam

 

Az ember három napon belül a helyszínen végigszurkol egy Barca és egy Atleti meccset, s hajlamos elfeledkezni a világ dolgairól. Meg arról, ami egyébként minduntalan foglalkoztatja s nyomasztja. De tökéletes izoláció nem létezik; a világ beszivárog. Ha máshonnan nem, hát ebből készülékből.

Libanonnak elnöke van. Két éves provizórium után. Hurrá!

Nem mintha a cédrusok országának népe különösebben rászorulna egy "valós"köztársasági elnökre, miután - számos déli s most már mind több északi államtársához hasonlóan - a központi kormányzat működésének elégtelen (vagy L. esetében nem létező) volta miatt társadalma a konfesszionalista felosztás alapján, egymástól egyre szegregáltabban szervezi meg önmagát. S miután az iszlám világban az állam gyengesége miatti oktatási/egészségügyi/szociális ellátást "alulról" évszázadok óta a vallási szervezetek organizálják, Libanon mint állam kvázi csak papíron létezik. Helyette vannak a hagyományos klánvezérek (Dzsemajel, Murr, Karámí, Szalám, Siháb, Harb, al-Asz'ad), az új- és vagy hadurak (Berrí, Harírí, Dzsadzsa, Míqátí) vagy az importált organizációk (Hezbollah, Aún) különálló kis (?) világai.

Michel Aún/Aoun megválasztása mégis fontos jelzés a belpolitikai viszonyokról. Újabb jele annak, hogy a demográfia (és hozzá a regionális erőviszonyok) lassan és végletesen szétfeszítik a - miként mindjárt látni fogjuk: mindig - elavult konfesszionális politikai kereteket.

A politika felekezeti felosztása szörnyű terhe az országnak (s még mennyinek!). Közismert, hogy az utolsó hivatalos népszámlálás a francia mandátum ideje alatt történt 1932-ben. S erre épült a független Libanon politikai hatalomfelosztása.

S ez már születésekor sem tükrözte a valós demográfiai viszonylatot. A franciák természetese a keresztények esetében nyomták meg erősebben a tintaceruzát. Így a hivatalos keresztény többség sem volt már meg a függetlenség 1943-as elnyerésekor.

A parlamenti mandátumokat 6:5 arányban osztották fel a keresztények javára, akkor, amikor a két - egyébként önmagában is heterogén felekezet - demográfiai egálban volt, vagy inkább már halvány muszlim többség mutatkozott.

Ráadásul a fajsúlyos pozíciók mind a keresztények, szűkebben a maroniták kezébe kerültek. Máig maronita a köztársasági elnök, a hadsereg parancsnoka, a nemzeti bank elnöke, a statisztikai hivatal irányítója (ez alapvető jelentőségű beosztás) s több kulcsfontosságú biztonsági szervezet, titkosszolgálat főnöke.

Aztán a demográfia tovább dolgozott. A muszlim közösség aránya egyre nőtt, miközben a keresztényeké, akik a demográfiai ciklusosság másik fázisában voltak s a kivándorlási mutatók is magasabb volt a körükben, egyre csökkent.

A politikai konfesszionalista "hatalommegosztás" arányszámai azonban nem változtak. A keretek aztán szépen szétfeszültek, egy kis külső segédlettel (gondoljunk a '70 után kumulálódó palesztin problémára) s jött az egyetlen megoldás - a felekezeti békés egymás mellett élés illúziójában élő libanoni társadalomban - a polgárháború (1975-1992).

Azt azt lezáró Táifi Egyezmény aztán számszakilag megfelezte a hatalmat a muszlimok és keresztények között. Ez akkor már régen túlhaladott volt demográfiailag. S ez a konstelláció ma is érvényes, amikor a keresztények aránya az egyharmad alá csökkent. Miközben a síita közösség lett a legnépesebb (nem kell sok idő a közeljövőben, hogy az abszolút többséget alkossák). S a demográfiai előretörés mellett gazdaságilag is megizmosodtak. Ennek ellenére az állam politikai irányításában fajsúlytalan pozíciókat birtokolnak.

Ma már inkább csak papíron. A libanoni politikai berendezkedésének a konfesszionalizmuson túl ugyanis van még egy fontos szegmense.

Miként a régió történelme során mindig, a stabilitást a vezető felekezetek közötti, a külvilág felé is deklarált konszenzus biztosította. Így volt ez a sihábista (1690-1840) majd a qaimmaqamiya (1840-1861) és a müteserrifiya (1861/64-1920) korszak maronita-drúz hatalmi egyensúlya idején.

A francia mandátum korszakot (1920-1943) követő függetlenség politikai rendszerének viszonylagos stabilitása a maronita Bisára al-Khúrí/Khouri és a szunnita Rijád al-Szulh/Solh közötti National Pact-on alapult.

Ez a maronita-szunnita gentlemen's aggrement biztosította, hogy az oszmán múltban gyökerező szunnita elit és a gazdaságot (akkor még) kiváltságosan birtokló maroniták (valamint szatellitaként más keresztény közösségek) leképezzék a teljes valódi hatalmat jelentő politikai spektrumot.

Ez mára - a demográfiai és gazdasági változások hatására - idejét múlta. A mai legnagyobb létszámú felekezet a síita. Mellettük azonban - vészesen csökkenő számuk ellenére - nemzetközi beágyazottságuk és kapcsolatrendszerük miatt továbbra is jelentős befolyással bírnak a maroniták.

Bár a szintén homo novus Harírí-család jelenléte negyed százada kelti azt az illúziót, hogy a szunniták még tagjai az elitklubnak, valójában kiszorulásuk permanens. Ezt ismerte fel a maronita eliten kívülről érkező egykori katona, self made man-politikus, Aún, akinek 2006 februári találkozója Haszan Naszralláh Hezbollah-főtitkárral - "szerény nyomott véleményem szerint" - mérföldkő az ország történelmében.

A Dzsemajel/Murr/Harb/Dzsadzsa etc. maronita eliten kívülről érkező Aún, akinek családja a mára síksíitává s a Hezbollah központi negyedévé változott Háret Hreik banlieu-ből származik, s kiknek családi temploma - éveken át naponta haladtam el mellette - köztiszteletben és becsben állt a síita társadalmi közegben, felismerte a realitásokat.

Azaz, hogy a jelenlegi demográfiai helyzet és a gazdasági erőviszonyok új, a hosszú távú stabilitást biztosító kiegyezést kíván a jelenlegi két legbefolyásosabb felekezet között. Ennek első lépése volt a 2006-os Mar Mikhael-i egyezmény. (A Haret Hreik és a - részben még maroniták lakta - al-Sijáh-negyed határán található Szent Mihály templomban meetingelt Aún és Naszrallah.)

Mindez már a szírek kivonulása után történt s a mostani fejlemények arra utalnak, az új National Pact - még ha nem is így hívják - beérni látszik. Az ex-tábornok beköltözhetett a Baabda-i elnöki palotába.

Most - mellékszálként - várhatóan miniszterelnöknek választják az Aúnt végül is elfogadó Szaad al-Harírít miniszterelnöknek. Ez azonban nem fogja prolongálni a szunnita hatalmat. Előbb-utóbb hozzá kell nyúlni az alkotmányhoz s a konfesszionalizmus mai politikai leosztásához.

Aún elnöki beiktatási beszédében ígéretet tett, hogy nem engedi országát belekeverni a régióban dúló bonyolult konfliktusokba. Miután Libanon a régió és egy kicsit az egész világ politikai (és vallási) erőinek hagyományos erőfelmérési terepe, s ezt a mezei/hegyvidéki libanoni is tudja, velük együtt az én reakcióm is csak ennyi az elnöki lózungra: ha-ha-ha.

P.s. Írám mindezt az öreg kontinens már mifelénk is (ez is ha-ha-ha) lesajnált déli fertályán, Pedro Calderon szerint a világ legeszesebb népének országában. "A spanyolok a világ legokosabb népe. Tudják, hogyan csináljanak az aranyból követ " - írta a hispán világbirodalom történelmének csúcspontján, a tizenhetedik században. Éles szemű megfigyelés. Tudjuk, a reconquista s a hit lovagjai kiirtották/kiűzték a muszlim és zsidó iparos-kereskedő középosztályt, így a gyarmatokról beáramló arany a németalföldi feldolgozóiparba szivárgott. A spanyoloknak meg maradtak a Calderon által citált improduktív katedrálisok.

Amelyekért persze érdemes ideutazni. Olyan vonattal, amely a Madrid-Barcelona viszonylatban épp az ülepem alatt surrog. S amely soha, de soha nem lesz kicsiny és barátságtalan (EP) hazánk földjén. A szíriuszi világban.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://islampolitics.blog.hu/api/trackback/id/tr2111929153

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása