Egy levezetés a déli végekre máris politikai tapasztalattal dob meg.

Az országban, mint annyifelé a világon (csak nem nálunk) kiválóak az utak. Írhatom, mert Szerbia majd' minden zugában megfordultam már.

De van egy szakaszhatár. Ami egyben vallási választóvonal itt. Civilizációsnak nem mondanám, miután a fél évezredes együttélés - minden politikai duma és látszat ellenére - közös kultúrantropológiai halmazba terelte az ortodox szerbeket és a szláv muszlimokat (csak így merem jelzőzni őket, miután egy részük bosnyáknak, másik részük meg - hohó - szerbnek tekinti magát.

Vezetés közben nappal elég szubtilis a határ: Raškától délre, Milatkoviće falu után ripsz-ropsz eltűnnek a mindenhol felújított ortodox templomok, s átveszik helyüket a mecsetek. De esti vezetés közben is tudja az ember merre jár. A Montenegróba futó főút aszfaltja kiváló. Egészen az előbb nevezett faluig. Aztán jön a toldozás-foltozás. Miként nálunk.

A muszlimok lakta vidékek infrastruktúrája szignifikánsan elüt a többi vidéktől. Ez ugyan erősen köthető a korábbi "hagyományos" szerb kisebbségpolitikához, az utóbbi években Belgrád török befektetőket kapacitált a Szandzsák fejlesztésére. (No, meg az Ankarának - is - rivális vahhabita befolyás megakadályozására. - Erről majd később.)

Mostanság azonban érdekes fejlemények vannak e téren is. Belgrád - ismét - Moszkva felé kacsingat, az Aszad-kormányzathoz közelít, s lassan megy fasírtba/faséba a törökökkel.

Mint a boldog 19. században.