A Nagy Testvér (vagy életszakaszát tekintve inkább: a Dédpapi) végigjárta a kis tesókat (dédunokákat). Mindenkinek szépen megsimogatta a fejét, szép szavakat suttogott a fülükbe, megbeszélte velük, mit/hogyan tanultak a nagy regionális oskolában, jól viselkedtek-é, s megtárgyalták a jövő évi órarendet. És a megtiszteltek megtisztelve érezték magukat. A rosszcsont kis tesó, illetve dédunoka azonban kimaradt. Miért is?
Szalmán király, szaúd király... tovább nem lehet sajnos versbe helyezni, a luxus repcsik és limuzinok nem konvertálhatók át fakó lóvá (meg egyébként is innen már teljesen sántítana a párhuzam - már ha az szokott sántítani). Szóval a szaúdi uralkodó megválasztása (2015 januárja) óta első körutazását teszi Öböl menti szövetségeseinél. Járt az Emirátusokban, Katarban, Bahreinben, s Kuvaitban zárja a tourt. A szaúdi sajtó igyekszik szavakba önteni az álmokat: az Arab-félszigetet, mint Szaúd-arábiai protektorátust (na jó, szövetségesi rendszert) láttatja. Az erre a célra létrehozott Öböl Menti Államok Együttműködési Tanácsa (مجلس التعاون لدول الخليج/GCC) - bár a távlati cél egy EU-szerű szoros kooperáción alapuló szövetség - még számos diffúz szegmenssel birkózik. Rijád azonban mindeközben eljátssza a vezető szerepet.
Nagyban segíti ebben a jemeni háború, amelyben a GCC országainak haderejét saját ernyője alatt be tudta szervezni az Irán-támogatta síita hauthík ellen. Erre alapozva a szaúdi média tovább növeli a perzsa mumus veszélyességét valamennyi déli Öböl-államra; azaz folyik a közvélemény folytonos megdolgozása.
Bahreinben, Kuvaitban, ahol számottevő a síita közösség aránya (ez előzőben szimplán többségben vannak), kemény retorziók zajlanak. Az Emirátusok egyre szorosabb iráni gazdasági kapcsolatai is főfájást okoznak Rijádban. (Meg tartanak egy kicsit - nagyon - az új amerikai adminisztráció közel-keleti politikájától is.)
Sokatmondó azonban, hogy Szalmán bin Abdulazíz király nagy körutazása során kihagyta Maszkatot. Omán erősen Rijád begyében van (na, még egy képzavar). A félsziget legkeletibb állama ugyanis éppen a Szaúd-Arábia számára legkényesebb kérdésekben fogalmaz meg külön utas, mondhatni, árnyaltabb álláspontot.
Az első ilyen, hogy Maszkat nem csatlakozott az előző szaúdi uralkodó, Abdulláh bin Abdulazíz 2011-es, a többi GCC-tag által elfogadott agendához, miszerint a térség első számú veszélyforrása Irán. Ez az uralkodói nyilatkozat ugyan nem tartalmazott újdonságot, a GCC létrehozásának annak idején ilyen célja is volt, a 2010-es évekre azonban ez a nyilatkozat megerősítette, hogy a szervezet első számú célkitűzése a perzsa (illetve ténylegesen: a síita) kihívás letörése.
Omán - amellett, hogy az országban jelentős síita (tizenkettes és iszmáílita) kisebbség él, akikkel szemben/velük az államhatalom mindig is egyensúlyozni igyekezett - mint ibádita többségű lakossággal bíró ország mindig is elkülönült az Arab-félsziget újarab monarchiáitól. Azért nevezem így, mert míg Omán - történelmi gyökereit tudatosan felvállalva - évezredekre (lásd a mezopotámiai korban a Magan-i részhegyek történetét) vezeti vissza a múltját, a többi félszigeti ország dinasztiái pár évszázadosak s az iszlám/dzsáhilíja kizárólagos történelmi szemléletmód máig le nem bontott világnézeti építménye az uralkodó. (Vannak ellenható jelek, lásd Madáin Szálih feltárásait vagy az Emirátusok és Katar "vidéki" archeológiáját; de ezekben az országokban a régészet és muzeológia máig inkább nemzetközi business, hogy az összevásárolt rémséges Öböl-múzeumokat meg inkább ne is említsem.)
Tehát Omán, amely Iránnal osztozik a világgazdaságban stratégiai fontosságú Hormuzi-szoros ellenőrzésében, s amely az utóbbi két évtizedben felerősödött Rijád-Teherán (szunnita-síita) vetélkedésben igyekezett középutas, közvetítő szerepet játszani, az utóbbi években valóban tett halvány elmozdulásokat az északi szomszéd irányába. Qábúsz bin Szaíd szultán 2013 augusztusában demonstratív látogatást tett Teheránban s találkozott az abban a hónapban az elnöki széket elfoglaló Haszan Rúháníval. Aki aztán háromnegyed év múlva köszönt be Maszkatba. Rijádban izzadtak, akkor különösen, amikor mindezek után 2015-ben Omán még az esedékes GCC-konferencia megrendezésétől is elzárkózott.
Maszkat fashéba lett a többi Öböl-állammal még jó pár kényes kérdésben. Így az iráni-nyugati nukleáris megállapodást is támogatta (az iráni nukleáris programban szüleszett anyagok egy része ománi kikötőkön keresztül tranzitált a perzsa államból). Maszkat aztán a jemeni háborúban sem vesz részt, sőt most Rijád azzal vádolja, hogy a déli Dzufár/Zofár tartományon keresztül iráni fegyverek jutnak el a síita hauthista erőkhöz. És a harmadik- talán legnagyobb - problémahalmazban, a szíriai polgárháborúban sem állnak egy platformon. Maszkat elzárkózik a nyílt állásfoglalástól, az ománi főváros a szemben (és összevissza) álló felek közötti titkos tárgyalások állandó helyszíne, Rijád (és szövetségesei) pedig nyíltan támogatják a felkelők egyes csoportjait.
Az uralkodói látogatás elmaradása tehát egyértelmű üzenet volt Maszkat számára. Figyeljünk, milyen irányba mozdul az Arab-félsziget legkeletibb állama. Nem mindegy. Szerintem Teheránban is figyelnek.
